Szkinhedből lett cigánymissziós
Kis István történetét az Abcúg mutatja be arról, hogy fiatalkorában hogyan szippantotta magába a szkinhed mozgalom, hogyan fordult a saját családja ellen, mígnem jött a páli fordulat: úgy érezte, vissza kell adnia valamit a cigányságnak.
Kis István a békési Eötvös József Általános Iskolában minden szembejövő diákkal kezet fog és szélesen mosolyogva köszön nekik. Kétséget kizáróan minden gyerek imádja a laza, tetovált férfit. Az iskolába javarészt cigányok járnak, ahol István mint lelki segítő van jelen. Mindenféle gonddal fordulhatnak hozzá a cigány és nem cigány diákok, de az áhítatokat is ő szokta tartani. Korábban ő is ebben az iskolában tanult, akkoriban viszont még gyűlölte a cigányokat, alsóbbrendűnek tartotta őket.
„Éreztem, hogy bizonyos dolgok nem jók, de ettől függetlenül én jó embernek gondoltam magam” – mondja Kis István, aki szkinhedből lett cigánymissziós.
A most 38 éves férfi fiatalkorában gyűlölte a cigányokat, a zsidókat, tagadta a holokausztot, teljes mértékben azonosult a 90-es években jelentkező fajgyűlölő szkinhed mozgalommal. Ma azonban már éppen cigányokkal foglalkozik, a Pünkösdi Egyház Cigánymissziójának egyik munkatársa és az egyház által fenntartott Eötvös József Általános Iskolában lelkipásztor. Szabadidejében pedig roma fiataloknak meséli el a történetét, hogy hogyan lett cigánygyűlölőből cigánymissziós.
István elmondása szerint jó családba született, boldog gyerekkoruk volt a nővérével. Békésen a már említett általános iskolába járt, ahol voltak cigány és nem cigányok egyaránt. Fajgyűlölettel és a szkinhed mozgalommal 13-14 éves korában találkozott először, amikor a barátai és a szomszéd srácok fajgyűlöletről szóló könyveket és kazettákat kezdtek hordani neki. A szkinhed mozgalom követői mindig feltűnően öltözködtek, kopaszra borotválták a fejüket, nagy bakancsokban és bomberdzsekiben jártak, tetoválásaik voltak. A cipőfűzők színének is volt jelentése, István feketét hordott, ami azt jelentette, hogy a szkinhed nacionalista ágát képviseli.
„Akkoriban még nem tudtam, hogy mi ez a mozgalom, de az, ahogy öltözködtek, megtetszett. Nagyon férfiasnak láttam” – emlékszik vissza István.
Ezzel egy időben az iskolában is akadtak összetűzései cigányokkal, akik megpróbáltak pénzt kunyerálni tőle. A fajgyűlölő könyvek és kazetták pedig csak még jobban megerősítették az előítéletességben. Ez volt az első pont, amikor a szkinhed mozgalom kezdett jelentős szerepet kapni István életében.
„Ahogy idősebb lettem, úgy mentem egyre jobban bele az egészbe. Holokauszt tagadó könyveket, fajelméletet, Szálasit olvastam, és ezzel együtt a gyűlölet is egyre erősebb lett. Csak ezzel foglalkoztam és megerősödött bennem, hogy felsőbbrendű vagyok mindenkivel szemben, aki más” – mondja.
A mozgalom tagjai sokszor keveredtek verekedésbe a cigányokkal. István sosem vett részt nagyobb verekedésekben, maximum lökdösődés és beszólogatás volt. Nem tudatosan kerülte a nagyobb balhékat, de ahogy ő fogalmaz utólag: mákja volt, hogy pont nem volt ott ezeknél a verekedéseknél. Az osztályfőnök is csak egyszer hívatta be őt és egy haverját, amiért rasszista módon beszóltak egy cigány fiúnak, de az ügynek nem lett nagy következménye.
Az általános iskola után szakmunkásképzőbe ment és cukrásznak kezdett tanulni, de nagyjából ott is ugyanaz a közeg vette körül, ami korábban is. Később a szülei nyitottak egy kocsmát, ahol ő is besegített. István szerint ez sem volt túl jó hatással az akkori szemléletére, mert csak még több előítélet gyűlt össze benne a kocsmában töltött idő alatt, ahova gyakran tértek be cigányok is.
Tizennyolc éves volt, amikor a szülei bejelentették, hogy elválnak. Ez Istvánt nagyon megviselte és az édesanyját hibáztatta a történekért.
Ráadásul az anyukája egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a fia szobájának falán Szálasi képe és zászlók lógnak, ezt pedig István az anyja részéről hazaárulásnak élte meg.
Egy évvel később a nővérével is megromlott a viszonya, ugyanis a lány keresztény hívő lett, és kiköltözött Londonba egy zsidó családhoz dolgozni. István ekkor úgy döntött, hogy a testvére megszűnt számára létezni, hallani sem akart róla, halottnak tekintette. Egy alkalommal a testvére hazalátogatott, és a családi ebédnél képeket mutogatott a zsidó családról, akiknél dolgozott. István annyira nem bírta ezt elviselni, hogy felállt az asztaltól, és otthagyta az ebédet.
A lázadás kiteljesedése pedig az volt, amikor egyszer az édesanyját is majdnem megütötte.
István erre az időszakra úgy emlékszik vissza, mint élete legmélyebb korszakára. Csak évekkel később jött rá, hogy mekkora fájdalmat okozott a viselkedésével az édesanyjának és a testvérének.
A nővére viszont nem adta fel, nem akarta elveszíteni az öccsét, ezért akárhányszor találkoztak, arról beszélt Istvánnak, hogy Isten őt is szereti, és Jézus az ő bűneiért halt meg. István ugyan meghallgatta ezeket, de egyáltalán nem érdekelte.
„A hittel akkor annyi kapcsolatom volt, hogy volt Békésen egy templom, amire az volt felírva, hogy: Vigyázzatok és imádkozzatok! Nekem ebből az jött le, hogy ezek a zsidók itt is csak fenyegetnek engem” – meséli nevetve.
A tesvérével való vitákban viszont sokszor érezte úgy, hogy alulmaradt. Istvánnak mindig voltak érvei, felkészült ezekre a beszélgetésekre, de a nővére mindig olyat felelt, amire nem tudott mit mondani. A testvére sokszor csak a Bibliából idézett egy részt, István pedig úgy érezte, hogy a lány tud valamit, amit ő nem. Egyszer a holokausztról beszéltek, István tagadta, hogy több millió embert végeztek volna ki, szerinte csak néhány fordult elő. A nővére erre azt felelte, hogy
ha egy ember is meghal a származása miatt, az már nincs rendben. Erre István nem tudott mit felelni.
2-3 éven keresztül folytatódtak ezek a viták, de valami kezdett megváltozni a fiatal férfiban. István egyre többször csalódott a mozgalomban, amiről azt gondolta, hogy magasztos elveket vall. Ha például elment egy szkinhed koncertre, akkor a feltételezett felsőbbrendűség helyett azt látta, hogy félmeztelen emberek a saját hányásukban fetrengenek.
A mozgalom ezzel egyidőben még jobban radikalizálódni is kezdett, jöttek olyan elméletek, miszerint mindenkit ki kell irtani, akinek nem fehér a bőrszíne. István ezzel egyáltalán nem értett egyet, neki is volt egy megoldás a fejében, de nem ez. Szerinte születésszabályozást kellett volna bevezetni, a bűncselekményekért keményebb bűntetéseket adni, a legmerészebb gondolta pedig az volt, hogy telepítsék ki a cigányokat az országból.
A radikális nézetek megjelenésével a mozgalom saját magát is bomlasztani kezdte, több csoportra szakadtak, már nem egy meghatározott eszme volt az irányadó.
Ekkor a sok, testvérével folytatott beszélgetés Istenről végre elérte a célját, és István meghallotta, amit a nővére mond.
A nő megkérdezte tőle, hogy ha személyesen megismerhetné Istent, azt szeretné-e. Mikor István azt mondta, hogy igen, akkor a nővére közölte vele, hogy Istentől őt viszont elválasztják a bűnei.
„Csak néztem rá, és egyszerűen tudtam, hogy igaza van. Én világ életemben nagyon kerestem az igazságot. Még egy tetoválás is van a karomon, Szálasitól egy idézet, amit a kivégzése előtt mondott: én mindig az igazságot szolgáltam” – meséli.
István megmondta a testvérének, hogy tudja, igaza van, de nem tud ellene mit tenni. Nem is kellett semmit sem tennie, mert a bűnei beismerése már önmagában beindította a folyamatot, hogy megváltozzon. Másnap reggel, amikor felébredt, úgy érezte, hogy az állandó gyűlölet és agresszió eltűnt belőle.
A negyedik emeleten lakott egy idős cigány nő, aki a boltból hazaérve a megrakott szatyrokat csak nehezen tudta felcipelni a lépcsőn. István sosem segített neki, azt gondolta, hogy tőle akár bele is halhat. Aznap reggel viszont újra találkozott a nővel, de most egyáltalán nem érzett iránta gyűlöletet. István azt hitte, hogy megbolondult. Ahogy teltek a napok, már az utcán sem érezte magát felsőbbrendűnek, ha egy cigány sétált vele szemben.
István a Bibliát is a kezébe vette, ami annyira érdekelte, hogy el se tudta képzelni, hogy más könyvet olvasson, csak a Bibliát.
A páli fordulat persze hamar elterjedt a városban, és az addigi szkinhed barátok árulónak bélyegezték meg. Az egyik szkinhed haverja még egyszer megpróbálta elhívni egy cigányverésre, de István megmondta, hogy nem megy többet.
István sok minden szeretett volna lenni az életében, de hívő sosem. Ennek ellenére a baptista gyülekezetbe kezdett járni, majd amikor a Pünkösdi Egyház Cigánymissziójának vezetője megkereste, akkor csatlakozott hozzájuk, és a mai napig ott dolgozik.
„Az tudatosult bennem, hogy van egy tartozásom a cigányok felé. Azt érzem, hogy el kell mondanom a romáknak, hogy hol voltam és most hol vagyok” – magyarázza.
Az iskolában mindenki tudja róla, hogy milyen volt régen a hozzáállása a cigányokhoz, de a gyerekek leginkább csak meglepődnek, amikor elmeséli nekik. A tetoválásait végül nem szedette le, de nem mutogatja szívesen, úgy hordja, mint egyfajta emlékeztetőt, hogy honnan jött.
