Szabó Eszter története a kicsi óriásokról
Nárcisz tavasszal született, így kaphatta ezt a fura nevet. Talán kissé idétlen megszólítás egy kisfiúnak, de olyan icipici volt és bájos, hogy ezen a különleges bélyegen egy idő után már senki sem rökönyödött meg.
Apró gyermekként aztán sokszor zavarta a neve, de emiatt senkinek sem szólt. A felnőtteket hatalmasaknak látta és hát ki mer vitatkozni óriásokkal? Egyszer ugyan megemlítette, de akkor az otthoni óriások úgy megverték, hogy bár már nagy óvodás nagyfiú volt, mégis újra icipicinek érezte magát...
Az iskolában egy volt a sok közül, egy okos gyermek, bárki lehetett volna belőle. Ám ő egyáltalán nem bárki akart lenni, hanem Valaki. Így, nagybetűvel. Eldöntötte: mindegy hogyan, de neki még a Valakije is nagybetűs lesz,
soha többé, semmiben nem akart olyan icipici lenni újra, mint amikor megverték.
Gyűlölt gyereknek lenni, de mégis jó pofát vágott hozzá, mert akkor megdicsérték és egy kicsit nagyobbnak érezhette magát, legalábbis annál az icipici Nárcisznál, akit szájhúzogatás esetén újra agyonvertek volna.
Aztán felnőtt, óriás lett. Kicsit fura név ez a sárgavirágos-lányos valami egy ilyen hatalmas embernek, de senki sem merte ezt szóvá tenni. Nem volt már az az aranyos csecsemő különben sem... – Az óriásoknak mindenkinél jobb élet jár – vallotta és kihúzta magát, hogy még nagyobbnak tűnjön. Nem tartotta be a szabályokat, svindlizgetett, kiszínezte a történeteket, száguldozott, kinyilatkoztatott, mindenkinél okosabb volt és buszt akart vezetni, hogy felülről nézhesse a forgalmat. Mindenkit.
Okoskodott egy kicsit és meglett a busz, a piros színű trón, amin látványosan közlekedhetett és belefért az összes rajongója. Ám nem volt boldog, inkább csak elégedett, hogy végre megérkezett már az a szar, ami ezer éve járt volna.
A világ számára egyébként vele kapcsolatban nem mindig volt egyértelmű, hogy miért is kellene rajongania, de a világ meggyőzhető volt, senki sem szívesen vitatkozik óriásokkal…
Nárcisznak nemes céljai is akadtak. Híres és gazdag akart lenni, divatos életre vágyott, épp olyanra, amilyet szerinte megérdemelt. Úgy érezte, a planéta is megérdemli, hogy ő ismert emberként helyet foglaljon benne. Ennek érdekében felhasznált bárkit, aki jól jött a céljai eléréséhez. Nárcisznak szép ruhák kellettek, ékszerek, hírnév és rajongók, akik fényezik az egóját. A nőket is szerette, ám akit elhasznált, azt eldobta és kitalált a történet mellé valami hangzatos gondolatot, hogy ő maga csodálatosként jöjjön ki a helyzetből: nem értett meg, bilincsben akart tartani, túl kevés volt nekem.
Különleges része volt az élettörténetének az a ritka egybeesés, hogy mindig más volt a hibás benne.
Azt írtam, a nőket szerette? Nem, nem szerette. Önmagát szerette látni egyes szerepekben, leginkább a csodált hódítóéban. De szeretett megmentő lenni, tanár, apa, bármi, ahol felnéznek rá. Nem is akart egyenrangú kapcsolatokat, azt nem bírta elviselni. Valamiért újra icipicinek érezte volna közben, ahogy minden olyan helyzetben, amiben fejlődhetett volna. Inkább kicsikkel kezdett, gyermekekkel, akiket taníthat, akik még nem mernek szólni.
Imádta a gyerekeket. Bármit elhittek neki és mellettük igazán hatalmas óriásnak tűnhetett.
Nem szerette a nőket, csak úgy tett annak érdekében, hogy rajongják. És a nők sem szerették csak rajongták, ám sohasem fogta fel, mennyivel üresebb érzés a tudatlan, ostoba fanatizmus annál, mint amikor megismerve szeretik. A rajongás vakság, ami bárki felé irányulhat, ide-oda ugrálhat, szemben a szeretettel, ami emberspecifikus. A rajongás elhagy, a szeretet hibásan, icipiciként is szeret majd. A szeretet éles okuláré, a rajongás fekete szemüveg. Ha tudta volna, sohasem vágyott volna rá.
Kissé idegesítette, amikor a világ nem állt a szolgálatában. Nem is tartotta igazi barátnak azokat, akiket nem használhatott. Általában olyan foglalkozást választott, amiben a parancsait, de legalábbis a tanácsait kell követni.
A felnőttek között sok ellensége volt.
Amikor valaki – akár jó szándékkal is – a hibáiról beszélt, odébbállt.
– Ez a valaki nem érdemel meg – puffogta mérgesen. – Még azt sem érdemli, hogy tisztességesen elbúcsúzzak – tette hozzá.
Gyűlölte azokat, akiktől tanulhatott volna. Valami, - talán a józan ész-ugyan mindennél erősebben vonzotta feléjük, de a harag, az egó visszatartotta. Pontosabban az az érzés, hogy amíg tanul, egy darabig újra icipicinek kell lennie és azt nagyon nem akarta. Nárcisz sosem tanult, mindig mindent tudott már.
Nem értette, hogy boldog csak egyenlőségben lehet.
Nem értette, hogy aki a hegy tetején van egyedül, magányos.
Ő szabadnak hívta és inkább lefoglalta magát, mint hogy ezen gondolkodjon.
Nárcisz nem foglalkozott azzal, másoknak mi a jó, úgy gondolta, mindez nem az ő dolga. Kinevette azokat, akik az elesettek nevében felszólaltak, jól szórakozott az aktivistákon, a környezetvédőkön és azokon, akik másokat megvédenek. Nevetséges időpazarlásnak tekintette.
– Lúzerek... – motyogta. Mi közöm nekem mások boldogságához? Oldja meg – tette hozzá rezignáltan, majd mindenkin átgázolva építette tovább a birodalmát és közben minden jobban tudott. Gyorsan vezette a piros buszt, hangosan nevetett, színes ruhákban járt, látványosan élt, szerette a drámát, a jó márkákat, a finom ételeket, hát istenem... csak ismert akart lenni és gazdag... És hát ki tenné másképp, az vesse rá az első követ!? Egy kis ügyeskedés belefér, férfias, zsiványos. Ugyan már, a nők.. majd megnyugszanak.
Jön másik! Én már csak ilyen vagyok. Az élet nehéz, majd megtanuljátok ti is. Egy-két pofon belefér. Nem kell úgy felvenni mindent, el kell fogadni mindenkit, ahogy van! A zsiványokat is anyukám.. Más is megtenné ezeket, hogy haladjon az életben.Aki tisztességesen él, lúzer.
Rendszerint ilyen elmés szlogenekkel okádta tele az egyre táguló Univerzumot, de senki sem mert semmit szólni.
Óriásnak tűnt.
Icipici volt.
Aztán Nárcisz meghalt.
(Állandóan meghalt, ez volt náriciszságának egyetlen törvényszerűsége. Persze, akadtak más szabályok is, a felülről kinyilatkoztatás, a lekezelés, vagy az, hogy a szabályok rá nem vonatkoztak, de azok csupán változó mértékben. Annyi viszont minden alkalommal egészen biztos volt, hogy egyfeszt megmakkant, ezt minden éles szemű ember látta, a bölcsebbek már előre is.)
Kétféleképpen tudott meghalni, a lényeg főként az volt, hogy a jelenet látványos legyen.
Általában közlekedési balesetben vesztette életét, netán aranylövés által, esetleg agyonverték, amikor már igazán sok lett belőle. Sosem emésztette magát, a gyomra ritkán vitte el. Sosem szeretett igazán senkit, így a szívével sem akadt probléma. A gerincébe ugyan belenyilallt néha, de ilyen életmód mellett ez normális, bele sem gondolt, miért...
Ám igazán szép csak az volt, amikor Nárcisz öngyilkos lett. Olyankor felszabadult. Az volt a legszebb halála, mert csakis ilyen módon tudta megmenteni önmagát.
Úgy történt, hogy odament a tóhoz és belenézett. Ezúttal véletlenül őszintén tette, egy nagy lelki válság közepén. Meglátta a tükörképét és mögötte az embert és örökre el akarta temetni.
Még egy utolsó szelfit sem csinált, innen tudjuk, hogy ezúttal elég komolyan gondolta.
Meglátta a tükörben a nagy ürességet, de erőt vett magán és nem akarta összetörni,a vízzel mondjuk hiába is próbálkozott volna. Rájött, hogy mostantól már akkor is látja magát, ha nem akarja. Bárhol, minden víztükörben.
Na hogy ne húzzam tovább, a történet annyi, hogy a tóba ugrott, ám ezúttal nem úgy, mint aki azt képzeli, hogy tud úszni. Korábban mindig ennél a pontnál nyiffant ki. Azt hitte erre is képes, hiszen mindent tud, aztán nemes egyszerűséggel elsüllyedt. Most már nem nyírta ki magát véletlenül, pökhendi módon, fölényesen. Ezúttal szándékosan lett öngyilkos, örömmel, felszabadultan, majd utána úgy döntött: újrakezdi. Magához ölelte a tükörképét, elbúcsúzott tőle, majd elhatározta: icipici lesz újra, éppolyan, amitől mindig menekült, azért, hogy mindent megtanulhasson. Nem volt már gyáva kicsinek lenni, nem félt már a kritikáktól, az egóját levette a parton. Nem félt már attól, hogy fájni fog. Beleugrott a vízbe és mivel már nem hitte, hogy tud, megtanult úszni. Nem érezte már szégyennek, hogy fejlődnie kell, nem bánta, ha tanították, Nárciszt otthagyta valahol a nádasban, nem kellett már a fura, virágos nevű ember látszatvilága.
Tudta, hogy kicsi, de látta, hogy milyen úton lehet majd nagyobb, így nem félt már az óriásoktól és nem is akart az lenni. Egy másik oldalon ért a partra ott, ahol senki sem ismerte. Kívülről talán még mindig hatalmas volt, de úgy akart tanulni, mint egy icipici gyermek. Nem Nárcisznak nevezték már, hagyta, hogy mindenki úgy hívja, ahogy csak akarja. Mit érdekelte őt, hogyan nevezik?! Haladt az úton és soha többé nem hitte, hogy megérkezett. Nem számított semmi, csak hogy több lehessen és lassan látni kezdte, hogyan lehet hasznos, hogyan szolgálhat. A legkisebb akart lenni, mindenkinek a szolgája és már nem tanítója. Nőtt egy kicsit.
Végül találkozott Ekhóval, aki épp akkora volt, mint ő. Igen, épp egyformák voltak. Hajszálra egyenlőek. Kicsi óriások.
