Ahogy a kinti öregek mondják, az első öt év eltűnik az ember életéből. Az elején belevágja magát az életbe, dolgozik, megy előre. Aztán eljön az az időszak, amire vágyik, a kényelmes élet.

És ekkor szép lassan elindulnak a régi emlékek: jó lenne látni a Balatont, enni egy jó májashurkát... Végül elkezd szétesni minden. Nem boldogít többé az anyagi biztonság.

A fenti mondatokkal kezdődik Surányi Péter Balázs "Miért jöttél haza?" című kötetének fülszövege. Az elsőkönyves szerző olvasmányos stílusban meséli el, hogyan került friss diplomás huszonévesként Kanadába, ahol olyan életszínvonalat ért el, amiről a legtöbben csak álmodnak. Végül mégis felszámolt mindent és visszatért hazájába.

A könyv néhány héttel ezelőtt jelent meg, ennek apropóján beszélgettünk.

– Kezdjük az elején: mikor és miért döntötted el, hogy elhagyod az országot?

– Miskolcon végeztem informatika szakon, és már akkor, a 90-es évek végén is nagyon érdekelt az informatikai biztonság. Mindenképp ezzel szerettem volna foglalkozni, azonban annyira nem volt még benne a köztudatban ez a terület, hogy nemhogy ott a környéken, Budapesten sem találtam semmilyen ezzel kapcsolatos munkát.

Ehhez jött hozzá, hogy egészen fiatal koromtól kezdve rajongtam az amerikai kontinensért, kisiskolásként – amikor ugyebár még csak oroszt lehetett tanulni – is gyakran nézegettem a térképen, arra gondolva, mennyire jó volna eljutni oda szerencsét próbálni.

– Tehát politikai indíttatás, ami miatt manapság sokan elmennek, a te esetedben nem volt?

– Abszolút nem. Tényleg leginkább amiatt döntöttem így, mert világot szerettem volna látni, és nem volt semmi vesztenivalóm. 2001-ben indultam el, akkor még az EU-hoz sem csatlakoztunk, az igazi kivándorlási hullám csak évekkel később kezdődött. Azonban Kanadát akkor is kevesen választották: évente nagyjából 400 ember igényel letelepedési engedélyt, ez elhanyagolható szám. Winnipegbe pedig, ahol én laktam, 11 év alatt nem jött egy fiatal se, magyarok közül csak '56-os és világháborús menekült barátaim voltak.

– Akkor te miért ezt választottad?

– Az Egyesült Államokban már akkor is a lehetetlennel határos volt letelepedni. Két opció volt rá, az egyik a zöldkártya, ami akkora eséllyel jön be, mint a lottóötös. A másik pedig a megfelelő szakmai tapasztalat, ahhoz viszont kis túlzással Nobel-díjasnak kell lenni, hogy valakit beengedjenek. Kanadában viszont pontrendszer van: megnézik, honnan érkeztél, milyen a végzettséged és a nyelvtudásod, mennyire tudnál beilleszkedni a társadalomba. Ezeket külön-külön értékelik, és ha elérsz egy adott ponthatárt, megadják az engedélyt. Nekem szerencsém volt, nagyon gyorsan elbírálták a kérelmemet.

– Milyenek voltak az első hetek a megérkezés után?

– Nehezen indult. A magyar diplomámat nem fogadták el, ezért legalulról kellett elkezdenem építkezni, minimálbérért kaptam csak munkát. Próbálkoztam a rendőrségnél és a hadseregnél is, mivel azt gondoltam, hogy mindkét helyen szükség van szakképzett informatikusra, de azt mondták, először maximum terepen lenne rám szükség, aztán majd meglátjuk. Ahhoz pedig nem sok kedvem volt, hogy az utcán részegeket hajkurásszak, vagy éppen elküldjenek Irakba.

Egy sor visszautasítás után beiratkoztam a helyi egyetemre egy hasonló jellegű kétéves képzésre, amit végül másfél év alatt teljesítettem. Ezután már sokkal simábban ment minden, a megérkezésem utáni harmadik évben bekerültem az egyik nagy könyvvizsgáló céghez. Ekkoriban kezdett nagyon fontossá válni az informatikai biztonság, így mondhatjuk, hogy bejöttek a várakozásaim: jókor voltam jó helyen. Rengeteget utaztam, nagyon sokat fejlődtem szakmailag.

– A helyi kulturális közegbe be tudtál illeszkedni?

– Kanada alapvetően bevándorlóország, ebből adódóan rendkívül elfogadóak.

Szinte mindenhonnan érkeznek oda emberek, és abszolút nem jelent problémát, ki milyen nemzetiségű vagy vallású. Ha látják, hogy komolyan gondolod a dolgot, vannak céljaid és szeretnél előrejutni, mindenben támogatnak.

Velem is ez volt a helyzet, nagyon sokat segítettek, így nem okozott semmilyen gondot a beilleszkedés.

– Nem érezted magányosnak magad, amiért egyedül mentél ki? Könnyen szereztél új barátokat?

– A munkahelyén a kollégákkal nyilván összehaverkodik az ember, bár ezek nem annyira közeli barátságok. De eljártam sportolni, ennek köszönhetően is sok ismerősöm lett, illetve ahogy mondtam, főleg a kinti magyarokkal lógtam sokat. Belőlük pedig van bőven: Kanada nagyjából 1 százaléka magyar nemzetiségűnek vallja magát, az én városomban is több ezren telepedtek le.

– Tehát sikerült beilleszkedned, sokat utaztál, sínen volt a karriered. Mikor jött először a gondolat, hogy valami mégse oké?

– Nagyon sokáig egyáltalán nem gondolkodtam azon, vissza akarok-e jönni Magyarországra, az első 6 évben még látogatóban se voltam itthon. Akkor, 2007 környékén az egyik kintről is nézhető online tévében láttam egy műsort Tokajról. Ez azért megpiszkált egy kicsit, felmerült bennem, hogy de jó lenne kicsit hazajönni és járkálni az országban, elmenni mondjuk borozni, ilyesmi.

Vettem egy repülőjegyet és eltöltöttem itt nagyjából egy hetet, ami elsőre elég is volt. Utána elkezdtem rendszeresen járni, főleg nyaranta, de arról, hogy végleg hazatelepüljek, még mindig nem volt szó. Nagyjából a kilencedik évben kezdtek el egyre jobban hiányozni az itthoni dolgok. A tájak, a Bükk, Mátra, Balaton, a magyar konyha, a családom és a barátaim.

– Hat évig jól megvoltál nélkülük?

– Őszintén szólva annyira belefeledkeztem a munkába, illetve abba, hogy megteremtsek egy adott életszínvonalat, hogy nem igazán maradt időm honvágyat érezni. Élveztem, hogy bármit megvehetek, amit csak szeretnék, és sokáig úgy gondoltam, nincs is szükségem semmi többre a kerek élethez. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy márpedig de.

Fel tudok idézni egy konkrét pillanatot is: épp egy üzleti úton voltam, álltam a hotelszobámban a fürdőben, és a tükörbe nézve egyszer csak a fejembe tolult a kérdés: „Mi a fenét keresek itt?” Persze azon kívül, hogy pénzt.

Ekkor kezdett el megfogalmazódni bennem a nagyon közhelyes igazság, hogy pénz önmagában tényleg nem elég a boldogsághoz. Az igazi barátaim mind Magyarországon voltak, sorra házasodtak meg és születtek a gyerekeik, én pedig erről mind lemaradtam. Ha a családomban haláleset történt, akkor sem úgy ment, hogy gyorsan felpattantam egy repülőre és másnapra itthon voltam. Fiatalon, amikor elindultam, azt hittem, végtelen időm van. Ahogy kezdtem öregedni, egyre gyakrabban lettek olyan gondolataim, hogy elmegy mellettem az élet.

– Onnantól, hogy bevillant ez a felismerés, mennyi idő telt még el a hazaköltözésedig?

– Az ember nyilván ragaszkodik az anyagi dolgaihoz, ház, autó, ilyesmi. Sokáig én is így voltam vele, de egyszer – az előbb említett pillanat után körülbelül másfél évvel – feküdtem otthon az ágyamon, és hirtelen csak arra tudtam gondolni: inkább legyek szegény, de boldog. Ekkor tudtam elengedni ezt az egészet. Utána nagyjából nyolc hónap volt, mire mindent felszámoltam és elrendeztem, ezután költöztem haza.

– Milyen volt visszatérni? Mit járt a fejedben mondjuk a reptérről kilépve?

– Nagyszerű érzés volt hazatérni a családom és a barátaim közé. Most júniusban lesz 6 éve, hogy újra Magyarországon élek, és továbbra is úgy gondolom, nem dönthettem volna ennél jobban.

Visszakaptam azt az országot, ahol megértenek. Ez is fontos szempont: hiába tanultam meg tökéletesen angolul, a kis odaszurkálós viccek például csak az ember anyanyelvén működnek igazán.

Én mindig is szerettem hülyéskedni, de kint inkább csak egy komoly kockának hatottam, minden igyekezetem ellenére. Egy idő után már nagyon idegesített, hogy nem tudok az lenni, aki valójában vagyok.

– Most Budapesten élsz?

– Kétlaki életem van, hét közben itt dolgozom Budapesten, hétvégére pedig hazamegyek Tiszaújvárosba. Ott vannak a haverjaim, velük gyakran zenélgetek, illetve az írásra is rákaptam mostanában, már tervezem a második könyvemet. Nagyon jól érzem magam.

– Miért pont most írtad meg a történetedet, ha már 6 év eltelt a hazaköltözésed óta?

– Miután visszajöttem, sok új embert is megismertem, és természetesen mindenkinek az volt az első kérdése: „de minek jöttél haza?!” Ahogy egyre többször meg kellett ezt válaszolnom, fokozatosan összeállt egy hosszú lista a fejemben. Elkezdtem ezt leírni, és nagyjából 3 év után egyszer csak bevillant, hogy ebből akár egy könyv is kijönne, akkora terjedelmű. Onnantól már így álltam hozzá. A szerkesztés, korrektúra, a grafikák elkészítése azért még nyilván sok időbe telt, így végül mostanra jutottunk el a megjelenésig.

– A mostani munkád fedi azt a területet, amit kint csináltál, vagy ebből is lejjebb adtál azért cserébe, hogy itthon lehetsz?

– Amikor hazaköltöztem, jelentkeztem ugyanannak a könyvvizsgáló cégnek a hazai részlegénél, és már másnap csengett a telefonom, úgyhogy nem sokat pihentem. Eltöltöttem ott négy évet, utána kivettem egy év szabadságot, például a könyv rendberakására. Nemrég álltam újra munkába, egy hasonló profilú másik cégnél. Tehát voltaképpen ugyanazt csinálom. Természetesen a fizetés itt jóval kevesebb, de ezzel arányosan a megélhetési költségek is alacsonyabbak. Az életszínvonalamban nem érzek szinte semmilyen csökkenést.

– Azt mondtad, a te történeted a politikai helyzettől teljesen független volt. Mit gondolsz azokról, akik nyíltan emiatt hagyják el az országot?

– Fontos, hogy ezzel a könyvvel nem azt akarom üzenni, hogy mindenkinek feltétlenül hasonló érzéseken kell átmennie. Nyilván nagyon sokan vannak olyanok is, akiknek minden kerek odakint és eszük ágában sincs visszatérni. Ez az egész talán egy házassághoz hasonlítható: van akinek működik, másnak meg nem.

Láttam odakint az '56-os magyarokat, amint szó szerint szenvednek. Mindegyikük azt mondta, haza szeretne jönni, hogy Magyarországon haljon meg.

De ők aligha tehetik meg, annyira oda vannak ragadva. Én nem szerettem volna erre a sorsra jutni.

– Mondhatjuk, hogy a te esetedben minden pont úgy volt jó, ahogy megtörtént?

– Pontosan. Így volt tökéletes, nem cserélném el semmiért. És mindenkinek azt tanácsolom, aki most végzi el az egyetemet, hogy töltsön el legalább 2-3 évet külföldön. Ennyi idő elég arra, hogy nagyon jól megtanuljon egy nyelvet, sokat fejlődjön szakmailag, és még össze is tudjon gyűjteni annyit, amivel – ha úgy dönt, hogy hazatér – el tud kezdeni egy önálló életet Magyarországon.

Orbán Viktor sok minden más mellett a gáz- és energiaellátásról is beszélt, hosszas fejtegetésbe kezdett arról, hogy hogy veri szét Amerika és Európa a nagyszerű gázösszeköttetést az oroszokkal. Eközben egy félmondat erejéig egy viccesnek szánt történelmi utalást is megeresztett a németek felé.

Arról beszélt épp, hogy

"az EU mindenkinek kötelezően csökkenteni akarja 15 százalékkal a gázfogyasztását. Nem látom, hogy hogy kényszerítik ki. Bár erre van német know-how... Régebbről, úgy értem..."

Nos, a gázzal kapcsolatban a náci Németországra célozgatni viszonylag ritkán szokás már a világpolitikában, pláne egy olyan ország részéről, amelynek messze a legfontosabb partnere a mai Németország, minden tekintetben.

Itt a videó, 1.02.10-től tessék hallgatni:

A beszédben amúgy Orbán elkanyarodott a migráció kapcsán a fajelmélet felé is.

A miniszterelnök szerint az internacionalista baloldal csele, hogy Európában eleve kevert népesség él. Orbán azt mondta, ez szemfényvesztés. Van, ahol európai és Európán kívüli népek keverednek, és

van, ahol európai népek keverednek, mint a Kárpát-medence. A kettő között szerinte nagy különbség van.

„Mi nem vagyunk kevert fajúak, és nem is akarunk azok lenni” – hangsúlyozta a miniszterelnök.

– Indulatos Facebook-bejegyzéssel reagált a bejelentett konkrét rezsiárakra, amiben hazugsággal vádolja a kormányt. Miért?

– Én tényeket írtam le. Orbán még márciusban azt mondta, hogy nem a háború miatt magasak az árak. Most már azt mondja, hogy a háború miatt. Az internet nem felejt. Szijjártó 700 millió köbméter gázért kiment Moszkvába kuncsorogni, miközben a kormányhatározat úgy szól, hogy a piacról kell szereznie. A piac nem csak Moszkva. És hogy miért kell 700 millió köbméter? Le sem írtam, de el tudom árulni. Azért, mert amikor tavaly elkezdődött az áremelkedés, akkor felszabadítottak a stratégiai tárolókból 600 millió köbmétert, mert az korábban még olcsóbban lett betárolva. Azt most vissza kell tenni, az hiányzik a stratégiai tartalékból.

Kitaláltak egy fogalmat, amire mindenki már úgy hivatkozik, mint létező dologra, holott ilyen nincs.

– Mi a reális ár?

– Reális ár, ilyen sincs. Magyarországon 19 földgázkereskedő dolgozik, más és más helyen és időben vásárol. Ha most vásárolok a piacon, az a reális ár, amennyiért most tudok kapni. De az MVM tavaly, tavalyelőtt vásárolt, nem tudom mennyit és nem tudom, mennyiért. Szeretném, ha megértené mindenki, nincsen olyan, hogy reális ár.

Dobálóznak ezzel a „lakossági piaci árral”, meg persze nyomják, hogy „bezzeg, ha az ellenzék nyerte volna a választást, akkor...” . És a megmondóemberek már árakat is mutogatnak, hogy mennyi lenne a gáz akkor. Holott szó sem volt erről. Az ellenzék nem akarta eltörölni a rezsicsökkentést, arról volt szó, hogy átalakítjuk. De az átalakítás például arról is szólt volna, hogy több tömbösített sávot hozunk létre, amikben a fogyasztók a fogyasztási arány szerint egyre magasabb és magasabb progresszív árat fizetnek. De nem arról volt szó, hogy kitalálunk egy ilyet, hogy „lakossági piaci ár”. Ez nem létezik.

– Mi az oka a gáz hétszeres emelésének, miközben az áram díja csak közel háromszorosára növekedik?

– Nem tudom. A kormány, illetve az Energiahivatal az ehhez szükséges háttérszámításokról nem mondott az égvilágon semmit. Innentől kezdve egy dolog feltételezhető: a költségvetésen keletkezett lyukak betömése a kizárólagos motiváció, amit az indokolatlanul fenntartott rezsicsökkentés, illetve a kampányra elszórt 1500 milliárd forint okozott. Az erre az évre tervezett hiánycélnak már a 92 százalékát meghaladtuk, holott még csak július van. Tehát elfogyott a pénz. Ez az oka.

Azt is írom a korábban idézett Facebook-bejegyzésemben, hogy lett a 10 forint körüli paksi áram árból a sokszorosa? Eddig folyamatosan azzal dicsekedtek, hogy Paks a világ legjobb üzlete, a miniszterelnök meggyőződése, hogy a nukleáris energia olcsó.

De akkor azt miért nem adják a lakosságnak? És akkor a villanyhoz nem kellett volna hozzányúlni. De akkor nem tudták volna tömködni a büdzsé lukait. Ezért.

– Érdemesebb már villannyal fűteni?

– Önmagában az, hogy a villamosenergia és a gáz ára között ekkora különbség van, az árulkodó arra nézve, hogy itt valami susmus van, mert egyébként a villamos energia és a gáz ára össze van kötve. Ha ilyen mozgás van, akkor vagy a hétszeres sok, vagy a kétszeres kevés. De ha már itt tartunk, nem reális megoldás az sem, hogy most mindenki alakítson ki villanyfűtést. Ahhoz jó sok áram kell, ami egy átlagos házban nemigen áll rendelkezésre. A bővítés meg jó sokba kerül. Vagy tegyen fel napelemet? Aki megteheti? Olyan kereslet jelentkezett hirtelen a napelemforgalmazóknál, hogy ki sem tudják elégíteni.

– Ha a rezsicsökkentés helyett a lakosságra fokozatosan ráeresztik a valódi energiaárakat, már 2012-től, nem lehet, hogy a lakosság egy része inkább költött volna energetikai beruházásokra, mint ahogyan nem tette?

– Mindenféle állami árszabályozás, ami azt sugallja, hogy „nem kell nektek az energiával foglalkozni, majd a jóságos kormány megvéd benneteket”, az a takarékosság és az önálló cselekvés ellen hat. Márpedig 10 éve ezt halljuk. Miközben rossz az energiahatékonysági rendszere az épületeknek. Rossz az energiahatékonysági rendszere az eszközöknek, amiket használunk. A kazánoknak, fűtőeszközöknek, konvektoroknak. Ezeknél sokkal korszerűbbek vannak. De most hirtelen rászabadítani a valóságot az emberekre, azzal, hogy „cseréljétek le a komplett fűtési rendszereteket, mert korszerűtlen”, hát gratulálok. Az is árulkodó, hogy Gulyás Gergely, amikor megkérdezték, hogy takarékoskodik-e, azt a választ adta, hogy két héttel ezelőtt még nem jutott eszébe, de most már odafigyel és lekapcsolja a villanyt. Elég nagy szégyennek tartom, hogy egy miniszter nyilvánosan elismeri, hogy ő nem takarékoskodott az energiával.

Hozzáteszem, hogy a 2011-es energiastratégiát már a fideszes többségű országgyűlés fogadta el, abban benne van, hogy az épületeink 70 százalékánál az energia 40 százaléka veszendőbe megy, és szükséges az energiahatékonyság növelése.

Ahelyett, hogy erre költöttünk volna, mindenféle ostoba infrastruktúrára ment el a pénz, például a földalatti gáztárolót megvettük. De minek? Nyilván azért, hogy tudjanak vele manipulálni, ahogy az elején elmondtam, a 700 millió köbméterrel. Ha kezemben van az eszköz, én mondom meg, mennyi az ára. Ha az összes pékség az enyém, akkor adhatom háromhatvanért a kenyeret és visszahoztam a kádár korszakot, hurrá. Csak persze ennek az árát majd máshol vissza kell venni.

– Átaludtuk a felkészülési időt?

Az emberek nem érezték, hogy az olcsó energia korszakának vége van. Volt a Fidesznek egy Európai Parlamenti választási programja 2009-ben (az utolsó választási program, amit leírtak), és annak az energetikai részében olvasható ez a mondat:

Takarékoskodni kell az energiával, hatékonyabban kell felhasználni. Aztán kormányra kerültek, jött a rezsicsökkentés, és elfelejtették azt, amit ők maguk írtak le. Nincs olcsó energia. Nem lesz olcsóbb a megújuló energia sem, mert annak is van megtérülési ideje.

Persze ha valaki most telepít napelemet, az örülhet, mert az a mostani magas árak miatt rövidebb idő alatt megtérül.

Ha csak odaadtuk volna az embereknek, hogy tessék, szigeteld a házadat. Már azzal is jobban jártunk volna, megtakarítottuk volna az energia nagy részét. A édesanyám házát felújítottuk, egy sima kádár-kockát. 35 százalékkal csökkent a gáz felhasználása. 35-tel! Egy sima szigeteléssel ennyit spóroltunk.

A minap kérdeztem egy nénit: „mennyit tetszik fogyasztani?” Azt válaszolta, hogy olyan ötezer forint körül. Megismételtem a kérdést: „mennyit tetszik fogyasztani?” Nem tudja, hogy mennyit fogyaszt.

Csak néznek, nem értik. Azt mondják nem erről volt szó. Hogy azt mondták nekik, olcsó lesz az energia. Persze, mert több, mint tíz éve ezt mondják Orbánék.

– Informatikailag bírni fogják a szolgáltatók egy teljesen más számlázási algoritmust ennyi idő alatt üzembe helyezni?

– Valószínűleg igen, de nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy mennyivel beljebb lennénk, ha az okosrendszereket elterjesztették volna. Nem lenne kérdés, hogy most kinek van átalánya, vagy ki diktál. Ennyi év alatt már mindenhol lehetne okosmérő. Az okosmérők segítségével a szolgáltató személyre szabott csomagokat tudna ajánlani a fogyasztóknak, pont úgy ahogy a mobilszolgáltatóknál megszoktuk.

Hátra megyünk, nem előre.

Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde a fajok keveredéséről tett kijelentései miatt különösen emlékezetesre sikerült. A zsidó szervezetek mellett megszólalt az ügyben az amerikai külügy, és edélyi értelmiségiek is petíciót írtak, amit Eckstein-Kovács Péter, Fosztó László, Gáspárik Attila, Magyari Nándor László, neves és elismert romániai magyar értelmiségiek indítottak. Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával beszélgettünk az ügyről.

– Hadd adjam a naivat. Ide Magyarországra az a kép jut el a romániai magyarokról, hogy ők fenntartás nélkül Orbán Viktor támogatói. És akkor jönnek Önök...

– Mivel a médiatúlsúly a Fidesz kezében van még Erdélyben is, ezért természetes, hogy nem jutnak ki innen azok a hangok, melyek másképp látják a világot. Az utóbbi időben sokat voltam Felvidéken, és tapasztalatom szerint az ottani emberek is teljesen másképp látják a világot, mint ahogy azt láttatni szeretné a magyar kormánypárt. Viszont azt gondolom, hogy

Nekem természetes, hogy adót fizetek egy országba, ahol azért szolgáltatásokat kapok. És ez nem Magyarország. Ha Magyarországon fizetnék adót, akkor ott szólnék bele a dolgokba. Ám ugyanezt elvárjuk, akármelyik EU-tag országtól, hogy

Most megint ez történt. Nagyon sok jóérzésű román embert is zavart, hogy egy ilyen nagyon-nagyon rossz, az amerikai külügy szerint egyenesen megbocsáthatatlan üzenetet összemosnak egy erdélyi településsel. Megint Tusnád. És az embernek már gyomorgörcse lesz akkor is, ha csak kirándulna arrafelé. „Jaj, igen, itt mondták ki ezt-azt-amazt”. Mi ebből nem kérünk! Mi most megszólaltunk, és már ezer felett van az aláírók száma, de biztos vagyok benne, hogy a normalitás a határon túl többségben van.

– Tagja a Pluralizmus Erdélyben nevű Facebook-csoportnak. Ön is említette, hogy az erdélyi sajtó többsége a magyarországi kormány alá rendelődött. Hogy tudott ez megtörténni?

– Nem vagyok közgazdász, de valószínű, hogy ma médiát csak az olvasókból fenntartani nem lehet. Külső támogatás kell. Kézenfekvő, hogy ez a hirdetési piac legyen, de az erdélyi sajtó a szűk keresztmetszete miatt soha nem tudott jelentős hirdetésfelvelővé válni. Persze láttam kreatív megoldást, Szlovákiában: a pozsonyi Új Szóban szlovák nyelvű mellékletet jelentet meg az egyik multi. De nálunk ez az út nem volt járható. Maradtak a direkt támogatások, a hatalmasoktól. Kezdetben az RMDSZ csurrantott-cseppentett valami támogatást, majd a magyarországi politikának lett feladata eltartani a romániai magyar sajtót, gondolom más határon túli sajtótermékeket is.

Mivel a jelenlegi hatalom semmi, még jobbító szándékú kritikai hangos sem tűr. Az nekik már ellenséges. Azt már le kell győzni, meg kell alázni. Tehát az évek során felvásárolták az itteni sajtót, de a pénzeket nemcsak adták, hanem a médiát is sajátjukévá tették. Ehhez hozzájárult, hogy az MTI-t ingyenessé tették. Magyarországon is bezártak a független hírügynökségek. Az MTI meg igencsak megszűri a híreket, amiket kiad. A romániai magyar sajtó is ezt használja. Médiát tanító kollégáimmal a napokban néztük, hogy a marosvásárhelyi helyi lapot el tudná tartani a közönsége, de ők is, 30-ból 22 esetben MTI hírt közölnek. Még át sem fogalmazzák, amiből az a komikus helyzet alakul ki időnként, hogy miközben az újság szerkesztősége a színháztól 800 méterre van, az MTI hírét átvéve úgy írnak a vásárhelyi színházról, ahogy azt a magyarországi hírolvasónak fogalmazták meg, hogy értsék ott is; tehát mint egy távoli intézményről. Több dolog kellett, hogy idáig süllyedjünk, kellett a magyar hatalom, de kellett az itteni médiamunkások gyengesége is.

– Nézzük a petíciót kiváltó nyilatkozatot. Milyen reakciókat tapasztalt? És mit reagált a romániai magyar politikai osztály?

– Egészen durva kommentek is érkeznek, de kaptam aggódó üzeneteket is, hogy nem kellene, vigyázzunk magunkra, mert bosszúálló a magyarországi hatalom, és a vele cinkosságot vállaló RMDSZ is. Megkeserítheti az életemet. Ez igaz. De meddig lehet elmenni?

El kell mondanom mindenkinek, hogy az ember szabadnak születik, elmondhatja a véleményét szabadon és ugyanúgy dönthet a saját sorsáról is. Európai polgárként átlátható döntéseket akarok. Nem szeretem azt, amikor egy nyaralóhelyen két sátor előtt valaki kinyilatkoztat olyanokat, ami sok embernek rossz, sok emberben félelmet kelt. Másokban meg félelmetes múltbéli tapasztalatokat hív elő. Másrészről az ügyben már megszólalt Klaus Iohannis államfő is, határozottan kikérte a véleményét az RMDSZ-nek, személyesen Kelemen Hunornak. Azt mondja, hogy elfogadhatatlan, ami elhangzott bizonyos mondatokban Tusnádfürdőn, és az, hogy ehhez a román kormány miniszterei és fő tisztségviselői tapsoltak, ez nyilvánosan, nem zárt ajtók mögött, meg kell beszélni. Ezzel kényszerhelyzetbe hozta Kelemen Hunort és az RMDSZ-t.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ha a román politika nem látott volna inkább ellenséget a romániai magyarságban, hanem ehelyett felkarolta volna azt, és pozitívan diszkriminálva helyzetbe hozza, gazdasági és kulturális befektetésekkel, akkor az erdélyi magyarság egy része sem kívül keresné a boldogságot. Ezt a küzdelmet, amit 32 éve folytatunk, meglovagolta a magyar kormány a szép beszédével, azzal a retorikával, hogy „majd mi segítünk”.

Ha 8-10 éve az RMDSZ kiáll és azt mondja, hogy működjünk együtt, de ez a mi játszmánk, az meg a tiétek, ha a romániai magyar sajtót sikerült volna piaci alapokra helyezni és nem lehetett volna péterfillérekért megvásárolni, akkor nem lenne most ez a helyzet.

– A beszélgetésünk elején világos határvonalat húzott a kulturális identitás (nemzethez tartozás) és a közjogi státus (adott államhoz tartozás) között. Nem is vette fel a magyar állampolgárságot, a fent elmondott okokból. Ugyanakkor meg úgy fogalmaz, hogy nem akar még egy diktatúrát, miközben Önöknél nincs diktatúra.

– Nincs. De a légiesített határok miatt ezek az emberek és ezek a kérdések bejönnek hozzánk is. Engem leginkább az zavar, hogy az én területemre jön valaki és olyanokat mond, amivel aztán engem is azonosítanak. És hiába mondom, hogy „én kérem Tusnádra kirándulni járok, vagy védeni az ősi növényvilágot, vagy szemetet szedni a turisták után”, de sajnos Tusnádot a következő 30-40 évben ezzel fogják azonosítani. Az illiberalizmussal, és mindennel, ami ott hangzott el.

Majdnem két év telt el azóta, hogy először lettem covidos. Azóta volt 3 oltásom is.

A hónap végén eltörölték a kötelező maszkviselést a repülőn, de a buszon még a többség hordta. Furcsa volt, feleslegesnek tűnt, bár tudtam, hogy az olaszok nehezen felejtik az első hibájukat. Azt reméltem, a hosszú szigorítások, lezárások után a nagy melegben nem kell újra Covidtól tartani. Amikor Angliában ismerőstől hallottam, hogy megkapta, csodálkoztam, de nem éreztem, hogy óvnom kellene magam. A házaspár egyik tagja észrevétlenül esett át rajta, a másikat viszont ágynak döntötte.

Bő egy hét múlva Magyarországra utaztam, meglátogattam betegeket, gyereket. Vidéken két nővéremet, fiait és unokáit is végigpuszilgattam, nem volt jele betegségnek. Aztán az osztálytalálkozón is osztottam a puszikat, akkor sem volt semmi különös érzésem.

Pesten a 92 éves anyukámat kivittem az idősek otthonából pár napra egy apartmanba. Remekül éreztük magunkat, de másnap a férjem is érkezett volna. Mivel ő Ukrajnába, Donbaszba készült, kértem tőle, hogy hozza el az angliai tesztünket otthonról, mert a torokgyulladásom elbizonytalanított. Mielőtt megérkezett volna, gyorsan vettem a gyógyszertárban egy tesztet, nehogy megfertőzzem.

A férjem így nem jöhetett hozzánk.

Ha már karantén kell neki is, jobb, ha mellettem marad, de ha még nem kapta el, jobb lenne, ha visszamenne az idősotthonba. Na, az egy nagy kérdés. A bátyám már nem fogja visszavinni, mert épp szülni készült a menye, aki mellett sokat vannak. Én elvileg nem mehetek ki, de akkor mit tehetek?

A torokkaparáson, orrduguláson, orrfolyáson kívül csak idegileg viselt meg a betegség. Magamat nem féltettem, csak az idős anyukámat, a férjemet, aki természetesen egészségesen akart Ukrajnába jutni, és féltettem a gyerekeket és mindenkit, akinek betegsége volt.

Megkérdeztem az ismerőseimet, ők átestek-e már újra a Covidon. Sokan túl vannak rajta az elmúlt hetekben.

Volt akinek lázzal, köhögés nélkül, másnak láz nélkül, köhögéssel. Volt, akinek két hétig tartott, de a többség 5 nap múlva negatív volt.

Szerettem volna hivatalos adatot kapni a terjedésről, de Müller Cecíliáék most sem állnak szóba az újságíróval. A heti egy adathalmaz marad, ebből kihagynám a felesleges számokat, a lényeg, hogy egy hét alatt 14 ezer megbetegedésről tudnak (és mennyiről nem, mert például én sem hívtam orvost), 1340-en vannak kórházban, ami a tizede annak, ami a legrosszabb időszakokban volt. 19-en vannak most lélegeztetőgépen, ez is töredéke a legsúlyosabb időszaknak.

Nyíregyházán,- aminek a közelében voltam -, úgy tűnik, készül valami. A sóstói úti kórházban újra kialakították a Covid-részleget. Hatvanban a teljes kórház területén látogatási tilalom van. Mindkét kórházat megkerestem levélben, de ők sem válaszolnak.

A Whitelab budapesti tesztelőt is kérdeztem, ők sem akarnak nyilatkozni. Azt mondják, az ő számaik nem alkalmasak a vírushelyzet megítélésére.

Két problémát érzékelek. Az egyik a fejetlenség, hogy a terjedésről nincs világos tájékoztatás, miközben bizonyos szigorítások vannak.

A Pesti úti otthonban például 8 napra kell karanténba zárni azt a lakót, aki beteggel találkozott. Az én édesanyámat tehát újra magánnyal büntették, hiába tartunk már a harmadik negatív tesztnél (persze ott is csak gyorsteszt van, úgy tűnik, ők sem gondolják komolynak a problémát).

Értem, nagyon meg kell óvnunk a lakókat. Akkor, kérem, kérjék meg őket, hogy maszkban járjanak ki a boltba. Addig pedig ne kötelezzék az ápolókat maszk-használatra. A logikátlan szabályozás nemcsak nevetséges, hanem káros is. Egy idős embernek nem szabad hosszú időre egyedül lennie, és mozognia kell, amíg bír. Az otthonban a Covid előtt még rengeteg program volt a lakóknak, ma már csak hetente, kéthetente egy torna maradt. Arra sincs ember, aki lekísérné az édesanyámat a cicákat megetetni.

Az információhiány azért is furcsa, mert a kórházak készülnek. Van okuk, vagy csak túlreagálják a helyzetet? Lesz végre központi tájékoztatás, hogyan védhetjük meg a betegeket, mit kell tudnunk a mostani fertőzésekről?