Sorsdöntő másfél év jön – eldőlhet, kisodródunk-e végleg Európából
Érdekes, nem túl szívderítő, de reálisnak tűnő prognózist vet fel a G7 egy mai cikkében. Azt taglalják, hogy az Orbán-Matolcsy háború következtében milyen kilátásai vannak a magyar gazdaságpolitikának.
Az alapfelvetés az, hogy egy ennyire központosított politikai rendszerben, mint a magyar, minden személyeken múlik, a demokráciákból ismert fékek és ellensúlyok helyett csupán a központi hatalom mozgatja az embereket, hogy az egy központi akaratot azok megvalósítsák. Kétségtelenül
(bár nem világosak a valós motivációi, tekintettel arra, hogy a „magas nyomású gazdaság” a mostani jegybankelnök favorizált gazdaságpolitikai víziója volt). Ez a helyzet egy ilyen struktúrában nem tartható fenn sokáig, nyílt titok, hogy Matolcsynak mandátuma lejártakor mennie kell. A kérdés az, hogy ki lesz az utódja, és ennek milyen hatása lesz a gazdaságra?
Orbán és köre a növekedést erőlteti, mindenáron, az ő embere Nagy Márton. Minden jel arra utal, hogy ő lett az új Matolcsy, aki szerint újra lendületbe kell hozni a gazdaságot, még azon az áron is, hogy az idei költségvetési hiány nagyobb lesz a tervezettnél.
Ha Nagy lesz a jegybankelnök 2025 márciusában, akkor minden bizonnyal a kormány mellett az MNB is visszatér a gazdaságélénkítő intézkedésekhez.
Ha a kormány és a Nemzeti Bank újra egy irányba húzva élénkít, akkor a lassan magunk mögött hagyott inflációs csúcsnál is nagyobb jöhet. Nem kizárt persze, hogy ha ez bekövetkezne, Nagy Márton is a fékre lépne, de a magas nyomású gazdaság veszélyes üzem, nagyon nem mindegy, mikor nyúlnak a kapcsolókhoz. Ha nem is latin-amerikai összeomlás lenne egy késői fékezésnek a vége, azért Törökország példája elég elrettentő,
Ennek a populista gazdaságpolitikának a feltételei egyre szűkösebbek, mivel a hazai munkaerő-tartalék zsugorodik, ami növeli a dolgozók alkuerejét, viszont a termelékenység javulását meghaladó bérnövekedés pedig előbb-utóbb inflációhoz vezet. Továbbá az EU-források sorsa továbbra is kérdéses. A nagy importkényszerrel járó és konjunktúraérzékeny beruházások, akár az autógyárak, akár a most erőltetett akkumulátorgyárak is azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy
Ha a fent vázolt szűk keresztmetszetek találkoznak egy olyan gazdaságpolitikával, amely a kereslet (osztogatással és olcsó hitelekkel hajtott) felpörgetésével, a deviza gyengítésével akar minél nagyobb növekedést kisajtolni a gazdaságból, annak
Elrettentő Argentina példája. Számos hasonló gazdasági kísérlet összeomlása után még mindig olyan jelöltek nyernek a választásokon, akik hasonló jellegű csodát ígérnek – aztán jön a most éppen 124 százalékos infláció.
A tét tehát rendkívüli. És a csapdában igazán már benne is vagyunk. Elég megnézni a DK közleményeit és ígéreteit, ahol olyan dolgokkal próbálnak népszerűséget szerezni, mint az 500 forintos benzin ígérete, a tavaly nyári rezsiemelés visszavonása, nyugdíj- és béremelések. Ezek csupán a Fideszre próbál rálicitálni.
A szerző a végén a következő mondattal zárja cikkét: „ez alapján pedig még fontosabbnak tűnik, hogyan alakul a gazdaságpolitika következő másfél évet követően: tovább csúszik-e a dél-amerikai/török vonal irányába, vagy legalább részben megmarad az Európában megszokott keretek között”.