Somogyi Zoltán 2025-ről: Magyar Péter tábora nem csökkent, Orbán Viktor a Fideszt tudta valamennyire megerősíteni Magyar Péter mellé

10 milliárdosra becsüli a Bászna Gabona Zrt. tartozásait a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége. A vállalkozás évekkel ezelőtt Kósa Lajos rokonainak vállalkozásaként került a hírekbe, komoly tulajdonrésze volt benne a politikus testvérének és közvetetten édesanyjának is, akik azonban azóta már kiszálltak belőle. De a jelenlegi tulajdonosokról is Kósa Lajos távoli rokonaiként ír a sajtó. A Bászna hirtelen nőtt nagyra, tavaly év végén azonban már arról szóltak a hírek, hogy a cég a csőd szélén billeg, az ügyfelek hiába követelik a pénzüket és a letárolt terményt. A nehéz helyzetbe került gazdáknak segítséget ígért az agrárminiszter, természetesen az adófizetők pénzén. A rendőrség sikkasztás gyanújával indított nyomozást.

Hogyan nőhetett ennyire gyorsan ez a cég, és milyen következményekkel járhatnak a történtek? Erről beszélgettünk Raskó György agrárközgazdásszal.

— Hogyan tud egy ekkora gabonakereskedő cég csődbe menni?

— Egyrészt az üzletpolitikájuk túl agresszív volt, arra irányult, hogy minél több ügyfelet szerezzenek. Ezért drágán vettek, de olyan áron már nem tudták továbbadni a terményt. Ez a stratégia annyiban eredményes volt, hogy

Ez jó stratégia, csak bírni kell pénzzel.

— Honnan volt ehhez ennyi pénzük?

— Most nem nevezhetem meg a bankot, de egy kormányközeli nagybank elég rendesen finanszírozta őket, különböző formákban. Részben forgóeszközhitellel, részben lízinggel és így tovább. Mondhatni, kiemelt ügyfélnek számítottak ennél a banknál, ahol, a kormányközeli vállalkozásokat általában nem olyan prudens módon finanszírozzák, mint ami a normál kereskedelmi bankoknál megszokott.

— Igaz, hogy ennél a cégnél nagyon sok gazdálkodónak az egész évi jövedelme ragadt be?

— Nem biztos, hogy az egész, de miután ez egy gabonaforgalmazó, vevő és kereskedő cég, sokaknak ragadt be a pénze. A környékbeli gazdákat átcsábította más gabonaforgalmazóktól, mert magasabb árat adott. Mindig túllicitálták a versenytársakat. Az emberek pedig sajnos hajlamosak arra, hogy ha jó árat kapnak, nem ragaszkodnak a megszokott partnereikhez, beleesnek abba a hibába, hogy nem figyelik a cég bonitását.

Azt gondolták, ha egy ilyen nagy, politikailag befolyásos személyiség égisze alatt működik a vállalkozás, akkor az nem fog csődbe jutni, mert az állam majd úgyis kisegíti.

— Egy óvatos gazda találhatott volna nyilvános adatokból, céginformációkból olyan figyelmeztető jeleket, amelyek miatt inkább egy biztosabb, bár alacsonyabb árat kínáló partner mellett dönt?

— Nem látszott, hogy nem stabil a helyzet. Az Optennél, ha fizet valaki, természetesen rá tudott tekinteni a cég pénzügyi helyzetére. De a magyar gazdák 99 százaléka nem fizet azért, hogy ilyen információkat megszerezhessen. De mint mondtam, itt a pszichológiai hatás a lényeges: a Kósa Lajos érdekeltségébe tartozónak vélt cég nem fog csődbe menni, mert amíg a Fidesz van hatalmon, és ott van a nagy kereskedelmi bank a háttérben, addig a cég mindig fizetőképes lesz. A választások közeledtével azonban már az ilyen, nem mindig prudens módon finanszírozó bankok is óvatosabbak lettek, és valószínűleg nem finanszírozták tovább a céget, emiatt pedig felgyorsultak az események. Ami egy homályos pont, hogy rengeteg árut tároltak náluk megőrzésre.

Ez viszont már durva sikkasztás lehet.

— Tehát a letéti áru tulajdonosának tudta nélkül eladhatták a terményt?

— Egyelőre homályos, mi történt vele, de amikor kikérték ezt a mennyiséget, nem tudták kiszolgáltatni.

— Ez mekkora értéket képvisel?

— Az UBM esetében meghaladja a 2 milliárd forintot.

— Ön azt írta, hogy itt dominóhatás indulhat el. Ezt hogyan értsük?

— A dominóhatás lényege, hogy a környékbeli gabonatermelők több bankkal is kapcsolatban állnak. Ha a Bászna Gabona hibájából egy termelő elveszíti a hitelképességét, akkor hiába finanszírozta az input anyagait (műtrágyát, vetőmagot, növényvédő szereket) egy másik bank, az is azt fogja mondani, hogy a vállalkozás elvesztette a hitelképességét, és nem ad több pénzt. De nemcsak a bankok, hanem a szállítók is így reagálnak. Magyarországon a nagy integrátorok szoktak input anyagot szállítani, betakarítás utáni fizetéssel.

Így a gazda csak előre fizetéssel vehetne növényvédő szert vagy műtrágyát, de nyilván nem tud, mert nincs pénze. Ez a dominóhatás: a tavaszi munkák finanszírozása is bukik. Ha ez pár termelőt érint, az nem nagy ügy, de ha igaz, hogy több száz termelőről van szó, akkor az már azt jelenti, hogy nem tudják finanszírozni a tavaszi munkálatokat, nem tudnak megfelelő mennyiségű műtrágyát vásárolni. Gyakorlatilag vert helyzetből indulnak neki az évnek, és kétséges, hogy tudnak-e optimális szinten termelni. Ha nem, mert nincs pénzük input anyagokra, akkor már az idei évük is füstbe megy.

— Hatalmas politikai kockázat lenne a választások előtt egy ilyen csődhullám.

— Szerintem a közelgő országgyűlési választások miatt a kormány ki fogja fizetni a károsultakat, főleg a kisebb termelőket. A miniszter megfogalmazása homályos, mert egyelőre a nagy gabonafelvásárlók, akik jóhiszeműen ott tárolták a gabonájukat, komoly veszteséget kénytelenek lenyelni. De ők nem szavazók. A gazdálkodók viszont szavazni fognak, és ha nem kapják meg a pénzüket a választásokig, valószínűleg kevesen voksolnak majd a kormánypártra.

— Ha a tulajdonosi hétteret nézzük, azt látjuk, hogy Kósa Lajos, aki rokonsága által eredetileg tulajdonnal rendelkezett a cégben, már nem tulajdonos. Lehet még köze a céghez?

— Biztos, hogy van.

— Ez csak feltételezés, vagy van erre bizonyíték?

— A jelenlegi ügyvezetők, a Szilágyi család is Kósa Lajos bizalmi emberei. Lehet, hogy van egy olyan háttérszerződés, amit nem kell a nyilvánosság előtt bejelenteni. Ez lehet egy ügyvédnél letétbe helyezett vagy csupán két fél között megírt megállapodás, ami nem közjogi alapon, hanem a felek egyezségén alapul.

— Ez hogyan hathat Kósa Lajos politikai karrierjére?

— Paradox módon, ha az állam a magyar adófizetők pénzéből segít, abból Kósa Lajos még jól is kijöhet.

Ezzel még erősödhet is a pozíciója.

— Milyen hatással lehet ez az esemény a mezőgazdasági árakra, akár lokálisan, akár országosan?

— Lokálisan sem, országosan sincs hatása.

— Tehát az fog történni, hogy milliárdokat kifizetnek adófizetői pénzből, majd mindenki mehet tovább, a Básznával szemben pedig elindul egy csődeljárás?

— És lehet politikailag is reagálni erre a dologra azok részéről, akiket a Kósa Lajos érdekeltségébe tartozó cég megkárosított. Ebbe pedig átvitt értelemben minden magyar állampolgár beletartozik, amennyiben az államkasszából kell kártalanítani a károsultakat.

— Nagyon gyorsan meg kell történni a kártalanításnak, hiszen az ön által „inputnak” nevezett termékeket pillanatokon belül meg kellene vásárolniuk.

— Február végéig mindenképpen meg kell történnie, másfél-két hónap van rá.

„Mindent meg kell változtatni, hogy semmi se változzon” – így foglalta össze Török Gábor politológus a Fidesz hozzáállását a kampányhoz a 24.hu podcast-műsorában, a Törökülésben. Az elemző szerint a kormánypárt a választásra készülve mindent megváltoztatott, ami formai, módszertani vagy technikai kérdés, például Orbán Viktor új helyeken és szerepekben tűnt fel, és tömegesen cseréltek le jelölteket is. A Fidesz kongresszusa azonban világosan megmutatta, hogy tartalmi változás nem történt.

– fogalmazott Török Gábor. A politológus szerint a Fidesz kampányának továbbra is három fő témája van. „Mit is mondott Orbán Viktor a kongresszuson? Migráció, gender, háború. Ez a három legfontosabb téma.”

Az elemző szerint a párt politikájából és kampányából éppen a jövőkép hiányzik.

– mondta.

A beszélgetésben szó esett a közvélemény-kutatási adatok körüli bizonytalanságról is. Török Gábor szerint a Fidesz kampánytervezésekor fontos szempont, hogy az elit tagjai se lássanak olyan adatokat, amelyekben az ellenfél vezet. Úgy látja, a valós helyzetről még a legbelsőbb körökben sem mindenki kap tájékoztatást.

– mondta az elemző.

A műsorban szó esett még arról, hogy mekkora szerepe van az egyéni jelölteknek, és mit üzen a kormánypárt sorcseréje, jó-e a kormánypárt választott szlogenje, a Biztos választás, hogy miről nem beszél egyáltalán Orbán Viktor, valamint hogy behozható-e a Tisza Párt előnye, ha pontosak a Medián aktuális számai.

Idén kicsit még nehezebb lett azoknak a szülőknek a helyzete, akik bármilyen oknál fogva szeretnék még egy évre visszatartani gyermeküket az iskolakezdés előtt. Amíg korábban a szülők eldönthették, hogy hat vagy hétéves korukban küldik iskolába a gyermeküket, illetbe elég volt az óvodapedagógus, azaz a gyermeket legjobban ismerő szakember véleménye a kérdésben, néhány éve a kormány törekvése az, hogy minden gyermek, aki betöltötte a hatodik életévét, iskolába kerüljön. Aki ezt ki akarja kerülni, annak az Oktatási Hivataltól kell ezt kérnie, és adott esetben a Pedagógiai Szakszolgálatnak kell kivizsgálnia az érintett óvodás iskolaérettségét. Amíg eddig csak szúrópróbaszerűen, illetve az indokolt esetekben végezte el a Szakszolgálat az iskolaérettségi vizsgálatot, idén már minden esetben teljes eljárást folytatnak le.

De szükség van-e az iskolaérettséget vizsgálni, egyáltalán, mennyire képes kezelni az iskolarendszer azt, hogy különböző fejlettségű és képességű gyerekek kerülnek be? Milyen lenne az ideális iskola? És közelebb kerültünk-e ehhez a tanárok béremelésével? Erről beszélgettünk Nahalka István oktatáskutatóval.

— Baj-e, ha egy szülő nem dönthet a saját gyerekéről?

— Először is, nem baj. Másodszor, előbb definiálni kellene, hogy mi az az iskolaérettség. Ezt szerintem ma senki nem tudja megtenni. Lehet adni rá formális definíciókat, hogy milyen képességekkel kell rendelkezni, és azt mindenféle bizottságok vizsgálhatják, hogy ezek a képességek megfelelő szinten vannak-e. Viszont van itt egy komoly probléma. Az, hogy azt gondoljuk, a gyerekek az óvodai nevelés után hirtelen iskolaéretté válnak, és mehetnek is az iskolába. És ezt az állapotot, hogy most már iskolaérett a gyerek, meg lehet állapítani tesztekkel és különféle vizsgálatokkal. Ez azonban nagyon nem így van. A legkülönbözőbb kutatások bizonyítják, hogy

akár vannak formális döntések az iskolába kerülésről, akár nincsenek. Sokszor 3-4 éves fejlődésbeli különbség van a gyerekek között különböző területeken. Nincs olyan, hogy egy gyerek minden területen iskolaérett. Van, amiben már simán lepipálja az osztály háromnegyed részét, és van, amiben utolsó lenne, mert éppen olyan fejlettségi szinten áll. Tehát nem lehet általános iskolaérettségről beszélni egy gyerekkel kapcsolatban. Pedagógiai értelemben az lenne az ideális, és sajnos ettől nagyon távol vagyunk, hogy az iskola alkalmas legyen arra, hogy a szokásos 6 éves kori fejlettségnek megfelelő gyerekeket fogadja, és akár megfelelnek bármilyen formális iskolaérettségi definíciónak, akár nem, tudjon velük foglalkozni. Differenciáltan optimális fejlesztési pályára tudja őket állítani, és jó eredményeket tud velük elérni. Ezt kellene csinálni az egész iskolában, mindig. De ma nem ez történik, hanem

És vannak, akik eközben unatkoznak, mert már régen túl vannak ezen, és vannak, akik lemaradnak, mert nincs meg az előzetes tudásuk, és bizonyos képességeik még nem elég fejlettek ahhoz, hogy ezt kövessék.

— Technikailag hogyan lehet ezt másként csinálni? Elég hozzá egy tanító, vagy csoportbontásra van szükség?

— Ma már nem kell ehhez csoportbontás. Az alsó tagozaton Magyarországon nagyon-nagyon ritka, hogy 30 közelébe kerüljön az osztálylétszám. Huszonegynéhány fős osztályokkal pedig simán meg lehet csinálni a differenciálást. El kell kezdeni csoportokban dolgozni. Ez persze nehezen megy, ezt tanulni kell, de a gyerekek gyorsan tanulnak, tehát ezt meg lehet valósítani. Csoportokban kell dolgozni tehát, és differenciáltan kell egyéni munkát is adni a gyerekeknek.

Ha már egyáltalán adunk házi feladatot, akkor az valami fejlesztő, izgalmas, érdekes és egyéni dolog legyen, ami kifejezetten annak a gyereknek a fejlődését biztosítja a tanító, és később a tanár a felső tagozattól kezdődően.

— Elképzelhető, hogy egy 25 fős osztályban akár 12-féle házi feladat is legyen?

— Igen. Ehhez egyrészt kell egyfajta felhalmozás a pedagógus részéről. A pedagógusok egy jó része jó pár éve tanít. Ha ez a folyamat tartana már egy ideje, akkor már önmaguk is rendelkeznének egy nagyobb feladatbankkal, egy nagyobb projektbankkal, amiből válogatni tudnak. De van ennél sokkal fontosabb dolog is.

Ma a tankönyv vezérli az oktatást. Ha a gyerekek a tankönyvben lévő feladatoknak mondjuk a 80%-át megoldják, akkor teljesítették a penzumot. Na most, így nem lehet differenciálni, hiszen mindenki ugyanazt csinálja. De ha van a pedagógus kezében egy, a munkáját maximálisan segítő, sokféle lehetőséget biztosító, korszerű módszereket ajánló, ahhoz minden segítséget (tárgyi eszközöket, konkrét feladatokat, értékelési szempontokat) megadó oktatási programcsomag, akkor a differenciálás sokkal könnyebb lenne a pedagógusnak. Erre nagyon sok példa van a világban, és nekünk is van már tapasztalatunk. Mármint Magyarországon.

— A pedagógusaink fel vannak erre készülve? Megvan hozzá a képzettségük?

— A differenciálást tanítják a pedagógusképzésben. Hogy elég jól-e, arra nyilván azt lehet mondani, hogy biztosan lehetne sokkal jobban is. De el kellene kezdeni végre. Tehát legalább azt, amit tudunk, el kellene kezdeni. Ezt tanulni kell mindenkinek, a pedagógusnak is. Ez egy fejlesztési, egy innovációs folyamat, amiben rész célokat lehet kitűzni. Egyre többen vannak, akik csinálják. Akik azt mondják, hogy ez teljesen lehetetlen, azok nézzenek körül egy kicsit az iskolákban, mert

Jól, rosszul, de mindenestre tanulja, és egyre jobban fogják csinálni. Ha még segítenénk is nekik például az említett oktatási programcsomagokkal, jobb továbbképzésekkel és még jó pár más módon, akkor még gyorsabban tanulnának, és még magasabb lehetne a színvonal is. Van ilyen, működik és létezik a gyakorlatban is, azonban a többség még nem ebben gondolkodik, hanem abban, hogy kiállok a gyerekek elé, és elmondom nekik, hogyan kell két számot összeadni.

— Ezek szerint a differenciált képzés célja, hogy a gyerekek a kezdeti nagy különbségek után felső tagozatra már nagyjából azonos szintre kerüljenek?

— Nem kell azonos szintre kerülniük. Pontosabban, vannak bizonyos alapkészségek, amikben természetesen van egy elvárás, hogy azokat jó szinten el kell sajátítani: írni, olvasni, számolni, a digitális eszközöket kezelni és még egy-két ilyen dolgot lehet mondani. Ezek elvárhatók, és később ezeket lehet szaporítani. De az nem baj, ha a gyerekek között különbségek alakulnak ki abban, hogy az egyik ezen a területen nyújt egészen magas teljesítményt, és már a pedagógusoknak is kapaszkodniuk kell, hogy ki tudják szolgálni az igényeit, a másik gyerek meg egy egészen más területen csinálja ezt.

Ez egyeseknek lehetséges, őket szokták tehetségeseknek mondani. Hogy tényleg ők-e a tehetségesek, abba most ne menjünk bele, mert sokszor ez egy társadalmi szelekciós folyamatként működik. A többiekre meg azt mondják, hogy ők felzárkóztatandók, be kell pótolni a hiányosságaikat. Holott nekik is lenne olyan terület, amiben ki tudnának emelkedni, és ez nagyon jól hatna a többi területre is. Ha egy gyerek például imádja a csillagokat és szívesen foglalkozna csillagászattal, és ezt biztosítja számára az iskola, mert van még 15 gyerek, akit ez a terület szintén érdekel, és csinálnak velük egy csoportot, akkor amikor erre lehetőség van a tanrendben, összehozzák őket, és egy fizikatanár foglalkozik velük. Biztos, hogy ez ki fog hatni más tanulási folyamataikra is, mert rájönnek, hogy az iskola nem is akkora ellenség, mint eddig gondolták. Attól függ, mit akarunk.

Azt a példát szoktam mondani, hogy egyszer olyan szívesen leérettségiztetnék egy tantestületet. Hogy abból, amit valamikor megtanultak, és amire olyan büszkék, abból mennyi van még meg? Jót szoktak vigyorogni a pedagógusok, amikor ezt elmesélem nekik.

— Ezzel a szemlélettel szembemegy a központi felvételi rendszere, ami pár tantárgy alapján szelektál. Az ön által vázolt, sok energiát és talán több tanárt igénylő rendszer hogyan tudná megmenteni azokat a tehetségeket, akik egy ilyen durva rostán most sajnos kihullanak?

— Ehhez alapvetően az kell, hogy amikor a tanulási-tanítási folyamatot szervezzük, ne abban gondolkodjunk, hogy egy standard tananyagot mindenkinek átadunk, és ha kell, ha nem kell, a gyerek magnóként felveszi, majd visszaadja a felelésnél, a dolgozatnál és az érettségin. Ehelyett abban gondolkodjunk, hogy ez a gyerek valamikor felnőtt lesz, és egy adaptív tudásra van szüksége, amit az életben használni tud. Ez nem prakticizmus, mert ebbe bőven beleférnek nagyon elméleti tudások és elvont dolgok is. Tehát

Ha ezt meg tudjuk valósítani, például azzal, amit az előbb mondtam, hogy differenciáltan biztosítunk minimum egy olyan területet, ahol a gyerek maximálisan ki tud emelkedni, és ez órarendileg rendezve van, akkor sokkal nagyobb a remény, hogy ezek a rejtett lehetőségek előjönnek. De egy picit többet is mondok: nem is feltétlenül az a legfontosabb, hogy a már meglévő rejtett lehetőségeket előhozzuk, bár ez is fontos.

Erre is jó ez az eljárás. Nemcsak arra, hogy a már meglévő tehetségeket kibontakoztassuk, hanem ez a tehetségkonstrukció egy még fontosabb vállalás lenne. És ezt meg lehet tenni. Ma nem tesszük, mert ahogy mondtam, egy standard tudást akarunk átadni mindenkinek, és ugyanúgy várjuk vissza. Ezt gondoljuk iskolának, miközben az iskola egészen más is lehetne.

— Térjünk vissza a kiindulópontra. Mit gondoljunk a jelenlegi iskolaérettségi rendszerről, ahol egy hatóság ad pecsétes papírt? Mi kellene ehelyett, hogy ne kallódjanak el a gyerekek sem a túl korai, sem a kései iskolába menetellel?

— Igen, itt pragmatikus megoldásra van szükség. Azt, amit korábban mondtam, nem lehet ide behelyettesíteni, mert az, hogy az iskola képes legyen nagyon különböző fejlettségen álló gyerekeket fogadni, csak sokára fog bekövetkezni. Ma azt a következtetést érdemes levonni, hogy

Jobb volt az a rendszer, amelyben az óvoda és a szülő együttműködéséből alakult ki, hogy visszatartsák-e még a gyereket, vagy mehet már iskolába. És a szülő döntött. Ezt a rendszert kellene visszahozni. Szerintem ma ez az adaptív válasz a kialakult rossz helyzetre. Viszont

Egyelőre ma ezt nem lehet kivitelezni, így most szerintem vissza kell térni a régi rendszerhez.

— Nézhetünk bizakodva a jövőbe? A jelentős pedagógus-béremelésnek látszik már a hatása a szakember-háttérre, vonzóbb lett a pálya? Látjuk-e, hogy ez az egy intézkedés elindított valamilyen pozitív folyamatot?

— Ez a fizetésemelés, ha jól emlékszem, körülbelül két éve következett be. Két év alatt ilyen változásokat még nem lehet lemérni. Idén év végén fog kijönni a PISA 2025-ös vizsgálat eredménye, de sajnos még ez sem fog mutatni semmit. Egyelőre nem fogjuk látni ennek a színvonalbeli hatásait. Én félek is tőle, hogy ilyen jellegű hatása nem nagyon lesz. Ugyanis ahhoz, hogy a színvonalban ez jelentős hatást fejtsen ki, elsősorban annak kellene bekövetkeznie, hogy nagyobb számban és jobb korábbi iskolai eredményekkel rendelkező, felkészültebb, okosabb fiatalok kerülnek be a pedagógusképző intézményekbe. Akkor remélhetjük, hogy esetleg belőlük majd jobb pedagógusok lesznek, de ez eléggé bizonytalan folyamat.

— Tehát még nem látszik, hogy többen jelentkeznének a pedagógusképző szakokra?

— Sajnos nincsenek most statisztikai adataim ezzel kapcsolatban, de ha jól emlékszem, egy hírben azt láttam, hogy többen jelentkeztek, de nem radikálisan többen. Itt mindig veszélyes bármit is mondani, mert nagyon nagy a különbség a különböző szinteken. Például óvodapedagógusnak és tanítónak sokkal többen jelentkeznek, de ott a legnagyobb a lemorzsolódás is. A lemorzsolódás mértékét pedig nem lehet előre figyelembe venni. Tehát az, hogy most hányan jelentkeznek, sajnos viszonylag kevés információt ad arról, hogy négy vagy öt év múlva, amikor végeznek, milyen arányban fognak a pályán maradni és lesznek pedagógusok. Félek tőle, hogy a lemorzsolódók között ők lesznek majd többségben. De ez most nagyon negatív volt, sajnálom. Jó lenne, ha nem lenne igazam, és megfordulna ez a trend, és valóban egyre több és egyre jobb pedagógusjelölt jelenne meg.

— Akkor mondhatjuk, hogy a béremelés fontos lépés volt, de önmagában kevés, a rendszer egészéhez is hozzá kell nyúlni?

— Így van, és azt is tudjuk, hogy mihez: vissza kell adni a pedagógusi pálya értelmiségi jellegét. Ma ennek egyfajta „szakmunkás” vagy „betanított munkás” jellege van. A Nemzeti Alaptanterv meg a kerettantervek mindent pontosan meghatároznak, hogy mit kell tanítani, és nagyjából azt is, hogy hogyan. Bár elvileg módszertani szabadság van, de ezt a rengeteg tananyagot nem lehet másképpen megtanítani, csak „leadni”. Azaz leginkább csak prelegáló, frontális eszközökkel lehet tanítani, így a módszertani szabadság tulajdonképpen nincs is. Elvették a pedagógusoktól az önállóságot. Ezt kellene visszaadni. Ez egy nagyon nagy dolog lenne.

igazi szakmai kérdések merülnek fel, jó megoldásokat lehet találni, és be lehet kapcsolódni innovációkba. Ma ez szinte nulla.

— Ön korábban említette, hogy egyre többen próbálnak meg differenciálni. Hogyan lehetséges ez, ha ennyire kötött a rendszer, és az anyagmennyiség miatt szinte csak egy módon lehet tanítani?

— Igen, a kettő egyszerre igaz, furcsa módon. Ez paradoxonnak tűnik, pedig nem az. Egyszerűen arról van szó, hogy ebből a rendszerből ki lehet lépni. Nem formálisan, hanem fű alatt. Vannak pedagógusok, akik azt mondják, hogy számukra a szakmai tisztesség többet jelent, nekik a gyerekek a fontosak, és nem követik azokat a szabályokat, amelyeket a mostani oktatásigazgatás rájuk erőszakol, leginkább a tanterveken keresztül. Ők előveszik az egyéni dolgaikat, elővesznek régi tankönyveket például. Egyre többen nyilatkoznak arról, hogy a régi tankönyveket vásároltatják meg, vagy a gyerekek egymásnak adják tovább, és inkább abból tanítanak, mert azok jobbak voltak. Vagy teljesen önálló program szerint tanítanak.

Folyamatosan veszélyeztetik magukat, mert ha egy ezt nem tűrő igazgatóval vagy tankerülettel találkoznak, akkor kikezdhetik őket, akár az állásukat is elveszíthetik. De nem tudunk ilyen esetről. Szerintem a rendszer is tudja, hogy itt nagyon nagy problémák vannak, és inkább hagyják ezeket a pedagógusokat dolgozni. Ráadásul általában ők a jó pedagógusok, akik igazán eredményeket érnek el az iskolákban, így nehéz is lenne őket kikezdeni.

Kapitány István, a Shell korábbi globális alelnöke, a TISZA Párt gazdaságfejlesztési és energetikai szakértője volt a Tiszta Hang podcast vendége, ahol karrierjéről, a magyar gazdaság állapotáról és a TISZA Párt terveiről beszélt. Magyar Péter úgy mutatta be, mint „a valaha volt legmagasabbra jutott magyar menedzsert”, akinek nagyon fontos feladata lesz a Tisza kormányban.

Bemutatkozó filmjében elhangzott, hogy

A beszélgetés elején felidézte, hogy tragikus repülőgép-balesetben elhunyt édesapja, a Malév főpilótája nyomdokaiba lépve ő is pilótának készült, ám édesanyja kérésére végül más pályát választott. Az üzleti élet iránti érdeklődését debreceni fűszeres nagyapja mellett alapozta meg, ahol már gyerekként belelátott a kereskedelembe. Későbbi karrierje során végül sokkal többet utazott, mint pilóta édesapja. „Az utolsó tíz évében a karrieremnek évente 200 napot repültem” – mondta.

Karrierje a Shellnél 1987-ben indult, ahol a töltőállomások melletti szupermarketek kialakítása volt a feladata, majd 28-29 évesen már a teljes magyarországi hálózatot vezette. A nemzetközi pályára egy osztrák mentora indította el, aki többet látott benne, mint amit ő maga gondolt magáról.

„Számomra az egyik tanulság, hogy egy jó vezető, egy mentor feladata, hogy felismerje azokat a képességeket azokban, akikkel dolgozik, amit ők maguk sem tudnak felismerni, és segítse őket abban, hogy többet érjenek el, mint amit ők maguk bármikor elképzeltek” – fogalmazott.

Londoni, dél-afrikai és németországi megbízatásai során a legfontosabb tanulságnak a teljesítményorientációt és a kiegyenlített versenyhelyzetet tartotta.

„Ha a versenyhelyzet nem alakul ki, vagy az torzítva van, hogyha vannak kivételezett részei annak a versenynek, hogyha valaki a kezét is használhatja a focimeccs közben, az hosszútávon nem lesz sikeres” – állítja.

Németországban egy csődközeli helyzetben lévő vállalatot kellett talpra állítania, ami sikerült is, és a cég a Shell-csoporton belül a világ legjobban teljesítő vállalatává vált. Bárhol is dolgozott a világban, mindig fontosnak tartotta magyar identitását megőrizni, ahogy fogalmazott: „István maradtam, nem lettem Stefán.”

A magyar gazdaság helyzetét kritikusan értékelte. Szerinte a magyar menedzserek nemzetközi szinten is megállják a helyüket, az ország gazdasága mégis évek óta stagnál, és a kitűzött célok nem teljesülnek. Ezt egy multinacionális cégnél nem tolerálnák. „Nem lett volna három év” – jelentette ki arra a kérdésre, mi történt volna a Shellnél, ha három évig nem teljesülnek a tervek.

„Ebben a környezetben azt mondják, hogy nyilvánvalóan a menedzsmentnek az a feladata, hogy az adott körülmények között versenyhelyzetben jobban teljesítsen, mint a versenytársai. És a magyar gazdaság nem teljesít jobban, mint a többi európai gazdaság, rosszabbul teljesít, mint a környékbeli országok” – mondta.

Álláspontja szerint Magyarországnak nem összeszerelő üzemekre, hanem tudásalapú gazdaságra kellene építenie, amely a digitalizációra és a kis- és középvállalkozások (kkv) helyzetbe hozására fókuszál. Kritizálta az óriási állami támogatásokat, amelyeket az összeszerelő üzemek kapnak, miközben a kkv-k alulfinanszírozottak. „A beruházások nem mehetnek csak a giga-mega beruházások irányába. Pláne egy ilyen kisebb gazdaság esetében, mint Magyarország, nagyon fontos, hogy a szellemi tőkére alapozzuk a jövőnket” – vélekedett.

Kapitány István szerint hosszútávú startégiára van szükség, nem elég, hogy időről-időre a választási kampány előtt adnak egy kis támogatást a cégeknek. „Ha megértjük, hogy miért nem tudnak exportra termelni, létrehozzuk a versenyhelyzetet, nem kivételezünk a gazdasági élet egyik szereplőjével sem,  akkor van arra remény, hogy a versenyhelyzetben ezek a vállalkozások megállják a helyüket, és elkezdenek beszállítani az értékláncba, el tudnak kezdeni exportálni, mert versenykörnyezetben is meg tudják állni a helyüket.”

„Ahhoz, hogy elérjük egy pár éven belül az 1 millió forintos minimálbért, ahhoz az kell, hogy brutális mértékben nőjön a magyar kis- és közepes vállalatok, valamint a nagyvállalatok versenyképessége, termelékenysége, exportképessége.” Ehhez szükség lesz az uniós források hazahozatalára, valamint arra is, hogy jól költsék el ezt a pénzt, akár vissza nem térítendő támogatások, akár kedvezményes kamatozású hitelek formájában. „Ne a fideszes választókerületi elnök döntse el egy kockásfüzetben, hogy akkor melyik cég kap támogatást, adott esetben a harmadszor, miközben az adott településen a többi, egyébként előrébb lévő cég meg nem kap semmit.”

„Én nyilvánvalóan alapvetően üzletember vagyok, voltam. Viszont úgy éreztem, és ez nagyon emocionális dolog is, hogy amikor hosszú éveken át mondtam, hogy  szerintem a magyar menedzserek, a magyar munkavállalók nemzetközi szinten képesek dolgozni, és azt látom, hogy nincsen igazából jó teljesítmény, akkor fel kell ajánlani azt a hazámnak, hogy próbálok segíteni azzal, amit megtanultam. Hiszen én innen indultam el, ennek az országnak köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok, és ha bármilyen módon tudok segíteni, akkor nagyon szívesen megteszem.”

Szóba került, hogy a TISZA kormányában a bel- és külgazdaság, valamint az energetika egy minisztériumhoz tartozna, mert ezek a területek szorosan összefüggnek.

Ehhez szerinte kiszámítható, ritkán változó szabályozásra van szükség. „Az üzletemberek Magyarországon arról beszélnek, hogy nem tudjuk, holnap milyen különadó jön, mikor szűnik meg, ennek az iparágnak miért csak ez a része fizeti be ezt a különadót, a másik része miért nem. Tehát nagyon fontos, hogy a gazdaságot elkezdjük egy letisztult gazdasági filozófiával működtetni.”

A vásárlói bizalom ugyanilyen fontos: „nem elég egy gazdaságnak nőnie, az emberek 99%-ának éreznie is kell a saját életében, hogy ez bekövetkezik.”

A munkaerőhiány és az ázsiai vendégmunkások kérdésében úgy látja, a jelenlegi kormány politikája egy „ördögi kört” indított el, ahol a magyarok kivándorlását a külföldi munkaerő behozatalával pótolják. Ezzel szemben ő a magyar munkaerőbe való befektetést tartja a legjobb beruházásnak. Megoldásként a fiatalok, az idősebb korosztály és a megváltozott munkaképességűek aktivizálását, valamint a külföldön élő magyarok hazacsábítását nevezte meg. „Ez egy óriási munkaerő tartaléka a magyar gazdaságnak, ez a 740 ezer ember” - fogalmazott.

Szerinte elfogadhatatlan, hogy Magyarország energiaellátása 87%-ban egyetlen forrástól, Oroszországtól függ.  A megoldást a források diverzifikálásában és a verseny megteremtésében látja.

A rezsicsökkentésről azt mondta, a lakosság számára meg kell tartani, sőt, javítani kell rajta, például a tűzifa áfájának 5%-ra csökkentésével. Ugyanakkor a vállalati szektorban szerinte elviselhetetlenül magasak az energiaárak, ami rontja a versenyképességet, ezért a keresztfinanszírozást meg kell szüntetni.

„A versenyszférában a villamosáram és a gáz ára európai összehasonlításban az egyik legmagasabb szinten van. Erről nem szoktak általában olyan sokat beszélni, de nagy jelentősége van, hiszen ezek mind belekerülnek azoknak a termékeknek az árába, amit a magyar állampolgárok megvesznek.” Szerinte ez a magas infláció egyik oka, valamint nagy szerepe van abban is, hogy a magyar cégek nem versenyképesek.

Az energiahatékonyság növelését kulcsfontosságúnak tartja. „A legolcsóbb energia az az energia, amit nem használunk föl” – jelentette ki, utalva a magyar lakásállomány rossz állapotára és egy nagyszabású felújítási program szükségességére. Első körben 100 ezer lakást korszerűsítenének.

A paksi atomerőművel kapcsolatban a Paks 1 blokkjainak üzemidő-hosszabbítását és a Paks 2 beruházás teljes felülvizsgálatát sürgette.

„Az állampolgárok nem azért fizetik be az adójukat, hogy reptereket vásároljanak, hanem azért fizetik be az adójukat, hogy legyen kórház és legyen jól funkcionáló oktatási rendszer” – mondta.

A nemzetközi kapcsolatokról és a tárgyalási kultúráról szólva a kölcsönösen előnyös, „win-win” megállapodások fontosságát hangsúlyozta. „Hosszú távon nem szerencsés, hogyha egy szerződés nem kiegyenlített erőviszonyokat mutat. Még akkor is, hogyha különböző méretűek a szerződéskötők” – magyarázta. Szerinte annak is nagy szerepe van, hogy értsük a másik ország tárgyalási kultúráját.

Jó vezetéssel még a lehetetlen helyzetek is megoldhatóak, állította Kapitány István, aki szerint fontos a nyitottság és az összefogás. Példaként Nelson Mandela tevékenységét hozta fel, aki képes volt ezt elérni Dél-Afrikában.

„Tehát az, hogy egy ország összefogjon, hogy kiegyezzünk, az egy nagyon-nagyon fontos dolog, és én azt gondolom, hogy Magyarországon ez az, amit el kell érnünk. Elsősorban magyarok vagyunk, ez a mi országunk.”