„Soha nem gondoltam volna, hogy boldoggá tesz valaha az orosz holttestek látványa” – háborús napló Ukrajnából

Fischer Gábor cikke, Képek: Galina Zhabina, Facebook - szmo.hu
2022. március 14.

A következő sorok naplóbejegyzések. Szubjektív mondattöredékek, melyek zaklatott töredékessége talán jobban visszaadják mindazt, amit valójában a háború. Nem tudósítás, nem híradás, hanem személyes történések, de inkább érzések közvetítése. Galina tizenkét éve él oroszként Ukrajnában. Eredeti bejegyzéseit angolra fordítva küldte át, melyekből igyekeztem olyan fordítást, magyar szöveget létrehozni, ami minél érzékletesebben visszaadja azt, amit elképzelni sem tudunk.

Galina Zhabina 36 éves, Moszkvában (Oroszország) született, tizenkét éve Ukrajnában él.

Galina Zhabina az óvóhelyen

Szövegíró-szabadúszóként és illusztrátorként dolgozik, hobbija a róka figurák gyűjtése, rajzfilmfigurák rajzolása, készítése. Családja Oroszországban él, apja, anyja, nővére is.

Itt, Ukrajnában Olenával és fiával, Kostyantinnal élek. Tehát a következőkben a „mi” Olenát és engem jelenti. Ezelőtt tizenkét évvel Olena elvitt magához, akkor nagyon beteg voltam, és sok gondoskodásra volt szükségem. Akkor ő mentett meg.

Nyolc éve kezdődött a háború Ukrajnában. Luhanszkot, Donyecket és más közeli városokat elfoglalták. Luhanszk közelében laktam (húsz percre a várostól), fejlesztőként dolgoztam az egyik hírportálon. Saját szememmel láttam, mi történt.

Belgorod a határ túloldalán, Oroszországban van, negyven kilométernyire onnan. Nem sokkal később ezek az oroszul beszélő idegenek fegyvert fogtak, és a városban kitört a káosz.

A menekülés mellett döntöttünk. Akkor még azt hittem, nem sokáig kell maradnunk, csak pár hétre való cuccot vittem. Egy jó ember Jaremcséből (Nyugat-Ukrajna) adott nekünk szállást, majdnem egy éven át. Ezek után egy kis időt Obuhivban (Kijev közelében) töltöttünk, majd Harkivba mentünk, mivel Kostyantin ott tanult. A kollégiumának kifizetése megemelte volna a költségeinket, egyszerűbbnek láttuk, hogy mindannyian odaköltözünk, olcsóbb és kényelmesebb lesz.

Sok minden miatt nagyon nehéz volt. Ha az otthon elvesztése, a szerény jövedelem nem lett volna elég, egészségügyi problémák is jelentkeztek.

A hosszú ideig tartó stressz fog-, szem- és vesekárosodást is okozott neki, ezen kívül krónikus fülgyulladása is van.

Úgy terveztük, körülbelül négy év alatt annyi pénzt keresünk, hogy vehetünk egy kis házat valahol Nyugat-Ukrajnában. Moszkvában örököltem egy lakást, azt kiadtam, hogy ki tudjuk fizetni a műtéti adósságokat, és pénzt gyűjtsünk a jövőbeni céljainkra. Nos, most minden terv tönkrement.

Azon a napon, február 24-én, az első napon... Nem is emlékszem, mi volt azelőtt. A korábbi életem valahogy kitörlődött az emlékezetemből. Rémlik, hogy manikűröshöz akartunk menni, sétálni egy kicsit, hogy lássunk gyönyörű kék ​​eget.

De hajnali 5:10-kor (éjjel dolgozunk és nem aludtunk) hallottuk az első robbanásokat. Ahogy nyolc éve is hallottuk.

A Facebookom segít időrendben felidézni a történéseket. Íme néhány bejegyzés:

Február 23-án (egy nappal korábban):

Nem gondoltam volna, hogy ismét félni fogok a tetőkről hulló hó hangjától és a műanyag palackoktól, ahogy durran, csattan, amikor fagyból melegbe viszik. Minden megdermedt a bizonytalanságban. Mi lesz most? Várakozás.

Óriási kartondobozt kidobva előkészülök a kézműveskedéshez. Ha jön a háború, a lehető legkevesebb dolgot kell magammal vinnem... De szomorú, olyan szomorú, még meg akartam csinálni néhány maszkot, Minecraft figurát, rókákat és karakterfigurákat...

Csak azt akarom, hogy vége legyen. Hogy legyen egy házam egy olyan helyen, amely távol van minden lehetséges támadástól. Emlékszem, hogyan kezdődött. Még mindig fáj az otthon elvesztése, és néhány fontos dolog onnan. Volt szerencsénk hozzá már. „Menekülj a biztonságba.”

Péntek óta minden nap könnyek szöknek a szemembe. Próbálok erős és boldog maradni. És a mulandóság, igen. Az segít. Tudod, egy napon mindannyian elmegyünk. Csak meg akarom állítani ezeket az ostoba könnyeket, olyan haszontalanok. Mindenesetre mélyről jönnek.

Tudod, most új munkám van. És már majdnem elkészült egy szép, részletes kartonfigura. És most rajzolhatok végre. Az élet még mindig megy tovább. De ugyanakkor felhők a fejünk felett sötétebbé válnak.

Február 24.–március 2.

Kharkiv, 5:11, robbanások

Felhívtam a szüleimet (az Orosz Föderációban vannak). Apám egy csuda pofa. Azt mondta, ne aggódjak. Csak katonai raktárakat bombáznak. Egy hete még azt mondta, hogy nem lesz háború. Én meg, miközben ezt írom, újabb robbanások hallok.

És igen, nem kérdezték, mi van a Krímben, Donyeckben, Luhanszkban – Ukrajnában. Ellene vagyok az inváziónak, az ágyúzásnak, az Orosz Föderáció bármely intézkedésének.

Az orosz katonaság átvette a csernobili atomerőművet, ahol 1986-ban a világ legnagyobb nukleáris katasztrófája volt. A személyzetet túszként tartják fogva. Ez veszélyt jelent egész Európára.

A süket robbanások puffanása mellett sorozatlövések.

Majdnem éjfél. Az óvóhelyen vagyunk. Megpróbáltam hasznossá tenni magamat. Köszönet az ukrán ház falainak, amelyek megvédtek az orosz bombázástól.

Orosz vagyok, és kijelentem: Putyin háborús bűnös. Én Ukrajna mellett vagyok. Ukrajnában élek, és ha szükséges, mindent megadok a függetlenségéért. Több mint 10 éve ott van az otthonom. Sok barátom és ismerősöm van itt, akiknek békét kívánok. Orosz hadsereg, menj haza! Senki sem hívott ide! Orosz hadihajó, HÚZZ A [email protected]!

Ők nem értik. Nem akarják kihúzni a fejüket Putyin seggéből. Felnőtt férfiak, megosztom az információkat, videókat velük... Szánalmasan hallgatnak.

Harkiv, 2022, hatodik nap

Presszió alatt. Avia bombák, „Grad", vákuumbombák. Menjen a pokolba Putler, Oroszország és mindenki, aki csak vár. És nem zárják le a légterünket, nem. A város lángokban áll.

Biden és a NATO nem zárja le az eget. Mire várnak? Több halottra? EZ MOST MÁR TÖBB, MINT ELÉG.

Összefoglaló

Amikor az óvóhelyre mentünk, biztonságosnak és hűvösnek tűnt. De napról-napra egyre nagyobb lett a feszültség. Soha nincs csend, sokan vagyunk, nincs puha ágy – nem tudunk sokáig aludni a szirénák és a bordafájdalom miatt. Emellett lelkileg is nehéz.

Ágy az óvóhelyen

Minden nap rá kell jönnöm, hogy az előző napi gondolataim mennyire gyerekesek voltak.

Persze ezen kívül elvesztettem minden pénzemet (na jó, az nem volt sok), a munkahelyemet, a lakbér fizetésének, a bankkártya használatának lehetőségét.

Bűnözővé váltam Oroszországban, mert szembeszálltam a háborúval és információkat osztottam meg róla.

Annyi rakéta- és bombatámadást, halálesetet és szenvedést láttam. És az oroszországi rokonaim közül senki sem hitt nekem.

Viszont nagyon sok segítséget kaptam más barátoktól, és olyanoktól is, akiket soha nem ismertem. Nagyon sok embert láttam, akik segítik egymást, minden tőlük telhetővel. És szinte az egész világ támogat minket. Egy fantasztikus Ukrajnát láttam, a dicsőség, a bátorság, a kedvesség és az akarat fényében, amelyet semmi sem törhet meg!

Küldhetnék egy kis pénzt az ukrán hadseregnek, és dolgozhatnék egy kicsit az ukrán kibererők tagjaként is.

Március 3-án reggel 6-kor a barátainkkal tovább menekültünk, Dnyipro városába (körülbelül 6-7 óra út). Ezután majdnem egy teljes napot átaludtam. Március 4-én pedig ezt a két bejegyzést tettem a Facebookon:

Új élethelyzetem: Oroszországban most bűnöző vagyok, és hazatérve lecsuknak Putyin törvényei szerint 15 évre.

Természetesen mindent újra ott kellett hagyni. És megint azt gondoljuk, hogy egy csak rövid időre megyünk. Reméljük, ezúttal tényleg így lesz. Most Dnyiproban maradunk, biztonságban. Itt is szólnak a légvédelmi szirénák, sok üzlet nem működik, az emberek készpénzért állnak sorba az automaták előtt, és idegesek. De nincsenek bombák, hála Istennek.

Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Kostyantin ott marad, és védi Harkiv városát.

Mi van velem?

Pedig örülök, amikor halott orosz katonákat látok, és azt, hogy hétköznapi orosz emberek fájdalmat éreznek a szankciók miatt. Örvendezek, mert ezerszer több fájdalmat és szenvedést kellene érezniük.

Minden szankciót támogatok, még akkor is, ha elveszítem mindenemet, amim van Oroszországban. Mert megbocsáthatatlan. Az ukrán nép soha nem fog megbocsátani, soha nem felejt. Rombadőlt városok, meggyilkolt gyerekek és öregek, férfiak és nők, szenvedés, borzalom. Soha nem gondoltam volna, hogy boldoggá tesz valaha a holttestek látványa.

Miért nem zárja be a NATO az légteret? Meghalunk, meghalunk minden órában, minden percben! A csend megöl minket.

Miért nem tiltakoznak az oroszországi emberek, és miért nem hisznek nekünk? Tele a fejük propagandával, úgy néz ki, mintha minden agyukat elvesztették volna. Olyanok, mint a zombik. Mikor lesz már vége? Békében akarunk élni!

Most négyféle oroszt látok:

1. Aki tiltakozik. Nincsenek sokan – sokkal többen mennek az IKEA-ba, hogy mindent megvehessenek, amíg lehet (az IKEA ott bezár).

2. Aki elbújik az igazság elől. Megosztottam információkat a munkahelyi chaten, ahol sokan hónapok óta ismernek. És csak annyit mondtak, hogy „ó, ez szomorú” vagy „ne hozz ide politikát”.

3. Aki a propaganda hatása alatt áll. Hiába nem mutathatod meg nekik az igazat – azt hiszik, hogy mindez hamis.

4. „Köztesek, ingadozók”. Nem tudják, mit higgyenek.

Félelem. Szinte minden hangtól összerándul a gyomrom. Néha moccanni sem tudok a félelemtől. Nincs kedvem se enni, se inni, se zuhanyozni. Nem is hallgattam zenét attól a naptól fogva.

Harag. Saját kezemmel akarok megölni minden orosz megszállót a legfájdalmasabb módon.

Kegyetlenség. Azt akarom, hogy a süket, néma oroszok szenvedjenek. A legfájdalmasabb módon.

Amikor egy vadászrepülőgép átrepül az óvóhely felett, az ijesztő. Ez a „shhhhh” a halál hangja. Olyan hangos, hogy tisztán hallom a föld alól, füldugóval.

A remegő falak és üvegek ijesztőek. Egy „grad” beesett 10 méterre a óvóhelyünktől, és óriási lyukat ütött a földbe.

Grad bomba becsapódása az óvóhely közelében

Nem tudunk aludni, nem lehet. Fáradtak vagyunk, olyan fáradtak, hogy minden nap zokogok. Némán, hogy ne zavarjak másokat.

Amikor kijössz az óvóhelyről, az már olyan, mint egy másik világ.

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2022. szeptember 20.

L. Ritók Nóra pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és vezetője 40 év pedagógusi munkája után számot vetett eddigi pályájával. Facebook-bejegyzésében azt írja, még az "átkosnak" nevezett korszakban kezdte a hivatását, azonban azt a korszakot mégis gyerekközpontúbbnak érezte a mainál.

Posztjában találóan úgy fogalmaz:

Ugyanakkor szerinte jelenleg egy folyamatosan romló közhangulatban a pedagógusok elsődleges feladata „megállítani, megmenteni, újratervezni, újraépíteni.”

L. Ritók Nóra írását engedélyével változtatás nélkül közöljük.

***

Maradni és harcolni

Negyven éve vagyok a pályán. Tulajdonképpen nyugdíjba is mehetnék, sokan megteszik a pedagógusok közül azonnal, mikor elérik az aktuális hónapot. Augusztus végén én is elértem.

Érdekes visszagondolnom a pályámra. Még a rendszerváltás előtt kezdtem, az „átkosban”, ahogy mondani szokták. (Eszembe is jutott rögtön, vajon erre a korra, rendszerre, amiben most élünk milyen jelzőt aggat majd az ezt leváltó utókor?)

Furcsa volt az az időszak, szembesülve azzal, hogy a falu párttitkára is ott ül a tanévnyitó értekezleten, és nyomja a frázisokat... Igen, furcsa egy világ volt, mégis, ha a maival összevetem, úgy érzem, akkoriban az oktatásban sokkal fontosabb volt a gyermek. A frázispufogtatás mellékes volt, mindenki tudta, ezeket el kell mondani, meg kell hallgatni és kész. Nem törődtünk különösebben vele. Persze akkoriban bennem még biztosan más munkált, nem tudom, a mai világlátásommal, tapasztalatommal hogy viselném. Minden esetre akkoriban, abban a világban is, én meg tudtam élni hivatásként a pedagóguslétet.

A rendszerváltás után azonban már éreztem az otthagyott béklyókat. Éreztem a szabadságot, azt, hogy kísérletezhetek, támogatást kaptam az iskolavezetéstől, akkoriban láthattam meg a gyakorlatban, mit jelentenek az alternatív pedagógiák… Úgy éreztem, képesek leszünk egy jobb iskolarendszert (és egy jobb rendszert is) felépíteni, ami szabadságra nevel, kreativitásra, közösségi felelősségre. Persze ekkor is voltak nehéz időszakok, mert akkor is, mindenhol voltak emberi gyarlóságok, hatalmaskodó ostobák, de valahogy az embert ezek a történések nem vitték padlóra.

Talán akkor kellett volna lépni... nem elfogadni őket. Nem túllépni kellett volna rajtuk, hanem nem engedni őket. Hogy ne tegyék normává az emberi gyarlóságaikat.

Fokozatosan veszítettük el mindazt, amiben hittem. Amikor úgy döntöttem, hogy kilépek az állami iskolából, és alapítványi fenntartás alatt próbálom megvalósítani azt, amit mindig is akartam: gyermekközpontú, esélykiegyenlítő oktatást, nem kényszert éreztem, hanem szabadságot. Boldog voltam.

Azt reméltem, és talán ez még ma is áll, hogy alapítványi keretek között, civil szervezetben jobb lesz, több mozgástér marad. De a rendszerben történő változásokat mi is, én is megélem, hiszen a gyerekeink, akikkel alkotunk, ebben az iskolarendszerben tanulnak délelőttönként. Minden hat ránk is. A pedagógusok kiégése, az iskolarendőrök, a családok helyzete, a teljesíthetetlen tanagyag, és a hazugságokra épített eredményesnek nevezett működés. A bérek nálunk is a pedagógus „előmeneteli rendszerhez” igazodnak, mi is ugyanazok szerint a törvények szerint működünk, azzal az adminisztrációval, azokkal az utasításokkal.

A héten volt a Republikon rendezvénye, ahol egy kerekasztalbeszélgetésben én is ott voltam. Megint elmondtuk ugyanabban a körökben ugyanazokat, amiket évek óta. A nagy kérdés, hogy mit lehet tenni, hogyan lehetne változást elérni, továbbra is nyitva maradt.

Jó lenne, ha az iskolarendszer is olyan lenne, mint egy rajz. Akkor fognám, leradíroznám az egészet, és újraépíteném. Olyanná, amiben a gyerek a legfontosabb. Ami szabadságra nevel, és kreativitásra. Amiben kiemelt szerepet kap a szociális készségek fejlesztése. Ami befogadó, és esélykiegyenlítő. Humánus. Ideológiailag is szabad. Amiben nem azt tanulják a gyerekek, hogy „hol a helyed”, hanem azt, hogy „mivé lehetsz”. Amiben olyan pedagógusok dolgozhatnak, akik érzik: partneri viszonyban lehetnek mindenkivel. Szülővel, felettessel. Akiktől lehet kérdezni, és akik kérdezhetnek is. Akik motiváltak, és megélik az értelmiségi létet.

De sajnos ez lehetetlen. Folyamatosan romló közhangulatban, bizonytalanságban, a világ történéseiben ható rendszerben kell dolgoznunk. Megállítani, megmenteni, újratervezni, újraépíteni.

A felelősség mindannyiunké. Lehet rettegni, lehet tűrni, lehet fásultan nem törődni, de lehet összekapaszkodni, kimondani, nem félni. Mindenkinek, aki tudja: az oktatás nem megfelelő működése egy lassan ölő méreg, ami mindannyiunk jövőjét meghatározza.

Még nem megyek nyugdíjba. Még hiszem, hogy lehet változás. És tudom, nem vagyok egyedül.

Címlapkép: NorthFoto/Represented by ZUMA Press, Inc/Adrien Fillon - szmo.hu
2022. szeptember 22.

Vlagyimir Putyin szerda reggel először mondott beszédet azóta, hogy februárban megtámadta Ukrajnát. Ekkor bejelentette az oroszországi erők részleges mozgósítását, vagyis behívják a tartalékosokat is. Emellett nem is annyira burkoltan nukleáris csapással fenyegette meg a Nyugatot. A bejelentés várható következményeiről, illetve arról, hogy mi várható a következő időszakban, Dr. Tálas Pétert, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetőjét kérdeztük.

Tartalékos katonából jóval több van, mint 300 ezer (2 millió), de akiket mozgósítanak, azoknak meg kell felelni néhány fontos feltételnek. Elsősorban olyanokat keresnek, akik életkorban megfelelnek, valamint akik nemrég szereltek le, hogy minél rövidebb kiképzésre legyen szükségük – mondta el a szakértő.

Hozzátette, hogy a részleges mozgósításról szóló rendeletet csak nemrég írták alá, ezt követően még ki kell értesíteni az érintetteket, illetve fel kell szerelni őket, ami szintén időt igényel.

„Kell minimális kiképzés még akkor is, ha nemrég szereltek le, és ezeket a tartalékosokat nem támadó hadműveletre akarják felhasználni, hanem védekezésre. Azt látjuk, hogy az orosz vezetést alaposan meglepte az ukrán előrenyomulás elsősorban Harkivnál, de részben Herszonnál is, és megijedtek, hogy ha nincs legalább részleges mozgósítás, akkor ez folytatódni fog.”

Tálas Péter szerint nem arról van szó, hogy az oroszok ellencsapásra készülnek, mivel a tartalékos katonákkal és ennyi katonával ezt nem is lehetne megtenni.

„Nem tudjuk, kik fogják kiképezni őket, nem tudjuk, mivel fogják felszerelni őket. A számítások szerint másfél-két hónap az, amíg megindulhat az odavezénylés.”

Hozzáteszi, egyes szakértők szerint ez gyorsabban is levezényelhető, de csakis valaminek a kárára. Politikai szempontból nehezen vállalható, hogy minimális kiképzés nélkül valakit egyik napról a másikra felszerelnek és kiküldenek a hadszíntérre úgy, hogy nem tudja, mit is kell pontosan csinálnia.

Putyin azt is bejelentette, hogy szeptember 23. és 27. között népszavazást tartanak Luhanszk-, Donyeck-, Herszon- és Zaporizzsija-régióban arról, csatlakoznak-e Ororszországhoz. Tálas Péter szerint a most bejelentett „népszavazásra" azért van szükség, mert a sorozott állományt és a tartalékosokat nem lehet külföldre vinni, márpedig a „referendumok" nélkül az elfoglalt területek még az orosz jogértelmezés szerint is külföldi területnek számítanak.

„Most majd elbábozzák szépen az orosz közönségnek, hogy a Luhanszki, Donyecki, Herszoni és Zaporizzsjai terület kéri a csatlakozás lehetőségét, megkapja, és Moszkva úgy gondolja, hogy ezzel jogilag is orosz fennhatóság alá kerül, és akkor oda is ki lehet vezényelni embereket. Ez azért is fontos, mert Putyinék valószínűleg meg akarják változtatni a háború orosz narratívját is. Úgy kezdték az egész történetet, hogy itt egy különleges művelet zajlik majd, nincs háború és rövid időn belül megoldanak mindent. Láhatónak ez a gyors megoldás nem sikerült, így most az új területeken zajló honvédő háború narratívájában kezdenek bele. De azért világosan kell látnunk: olyan nincs a civilizált világban, hogy három nap alatt készítünk elő egy népszavazást, ennél még a Krím esetében is hosszabb ideig tartott a megszervezése.”

A szakértő hozzátette, hogy a harkivi ellentámadásáig még azt lehetett mondani, hogy nem olyan látványos az, hogy milyen rosszul teljesít az orosz haderő. De az ukrán csapatok ellentámadása során alig több mint tíz nap alatt majdnem egy teljes megyét felszabadítottak.

„Ráadásul jól látszódott, hogy itt nem egy tervszerű visszavonulás történt, hanem egyértelműen egy megfutamodás, olyanra is volt példa a Twitter-posztok szerint, hogy orosz kiskatonák lopott biciklikkel menekültek el a helyszínről.”

A mobilizált tartalékos katonák feladata vélhetően az lesz, hogy megakadályozzák, hogy az ukrán csapatok a korábbi ellentámadást folytatva visszafoglalják a megszállt területeket.

A szakértő elmondta, hogy Putyin mellett régóta van egy olyan háborúpárti lobbi, amely szerint Ukrajna ellen nyílt és nagyszabású háborút kell folytatni, el kell foglalni, mert megvan hozzá a megfelelő fegyverzete és képessége az orosz haderőnek.

„Szerintem egyébként nincs” – mondta Tálas Péter, aki hozzátette, hogy ez a kérdés ugyanakkor egyelőre nyitott. Az viszont egészen biztos, hogy Oroszország nem olyan erős katonai hatalom, mint azt önmagáról korábban állította.

„Régóta elég fájdalmas az oroszok számára az, hogy a Nyugat támogatja Ukrajnát, és ez értehető is, mert a nyugati támogatások teszik lehetővé Ukrajna számára azt, hogy kitartson az ellenállásban.”

A Nyugatnak azonban nincs oka a támogatások felfüggesztésére, hiszen az agressziót Ukrajnával szemben követték el, egy jogosan védekező államot támogatnak, és valójában az a nyugat közös érdeke, hogy Oroszország stratégiai vereséget szenvedjen ebben a háborúban.

„Ezen felül Putyin megfenyegette a Nyugatot, hogy van atombombája és ha szükséges, nem fog habozni bevetni. Igaz, ezt már február óta mondják az orosz vezetés tagjai, de persze továbbra sincs semmilyen reálpolitikai indoka arra, hogy bevezesse az atombombát. Ami érdekes inkább, hogy

A Stratégiai Védelmi Kutatóintézet vezetője szerint Putyin hiába hirdetett harcot a Nyugattal szemben, nem valószínű, hogy Oroszországhoz más nagyhatalom is lelkesen csatlakozna. Ezt a Sanghaji Együttműködési Szervezet üzbegisztáni csúcstalálkozója is alátámasztja, melynek kapcsán szinte minden tudósítás arról számolt be, hogy India és Kína sem lelkesedett az ukrajnai orosz invázióért.

Tálas Péter szerint a mostani lépések vélhetően még inkább elhúzzák a háborút. A behívott katonáknak pedig rendkívül nehéz lesz, hiszen éppen az őszi, hatalmas sarakkal járó időszak előtt mozgósítják őket, illetve elképzelhető hogy éppen téli időszakban kerülnek majd a frontra. Ráadásul azt sem tudni, hogy ezt a rengeteg embert hogyan fogják ellátni.

Az is kérdés, hogy a mozgósított orosz katonák milyen morállal érkeznek Ukrajnába.

„Már most lehet látni, hogy többen tüntetéssel tiltakoznak a mozgósítás ellen, vagy egyszerűen el akarják hagyni Oroszországot. Ha az ukrán támadások a továbbiakban is súlyos áldozatokat követelnek Oroszországtól, akkor ezek a tiltakozások tartósak lehetnek.”

„Eddig azt lehetett látni, hogy az orosz erők rendkívül vegyesek: a Wagner csoport zsoldosai mellett ott voltak az orosz nemzeti gárda rendfenntartó erői, a csecsen katonák, az orosz haderőnek különböző egységei, a börtönben toborzott bűnözők, s ezeket igen nehéz harmonizálni”.

Az ukrajnai veszteségek pótlásának nehézségeit jól jelzi, hogy akiket eddig döntő többségben a háborúba vittek, azok nem oroszok, hanem elsősorban oroszországi nemzetiségek közül kerültek ki. Ezeket a szegényebb vidékekről toboroztak, ahol a háborúban való részvétel egy meggazdagodási lehetőség. A most meghirdetett mozgósítás esetében valószínűleg már nem csak őket hívják be, és kérdéses, hogy aki egy informáltabb városi környezetből származik, annak van-e bármilyen motivációja a háborút illetően.

Az orosz törvényhozás, az Állami Duma kedden olyan törvénymódosításokat fogadott el, amelyben újabb bűncselekményeket is meghatároztak. Ha valaki „szándékosan”, ki nem kényszerített módon megadja magát az ellenségnek, akkor azért például 10 év börtön, a fosztogatásért pedig 15 év börtönbüntetés járhat.

„A törvényeket azért hozták, mert egyrészt érzik, hogy nincs meg a valósi társadalmi támogatottság a beavatkozás mögött, illetve azt is tapasztalják, hogy nehéz fegyelmet tartani a katonák között. Ha azt látták volna, hogy magas a morál és nem lett volna nagyszámú az önkéntes megadás, akkor valószínűleg nem büntetnék új kategóriaként akár 10 év börtönnel vagy kényszermunkával azokat, akik megadják magukat” - mondta Tálas Péter, aki hozzátette, nem tudni mi lesz a társadalmi reakció, de feltételezhető, hogy egy 20-30 körüli fiatal katona nem szívesen megy Ukrajnába harcolni, ahol akár életét is vesztheti a háborúban.

Arra a kérdésre, hogy ha nem sikerül érdemi eredményeket elérni, akkor az vezethet-e az orosz elnök bukásához, Tálas Péter azt felelte: „Putyint a háborúpárti csapat most meg tudta győzni, hogy ezt a részleges mozgósítást meglépje annak érdekében, hogy Ukrajnában eredményeket mutathassanak fel.”

Hozzátette, hogy az ukrajnai háború ezen szakaszát az orosz elnök most a háborúpártiakra bízza, és ha nem sikerül érdemi eredményt elérniük, akkor vélhetően a felelősséget is rájuk fogja tolni, így Putyin bukásáról szerinte még nem lehet beszélni.

Tálas Péter szerint nagy kérdés, hogy a szerdai kijelentésre a Nyugat mit fog reagálni.

„Putyin két kimenetellel számolhat. Az egyik kapcsán valószínűleg abban reménykedik, hogy a Nyugat csökkenti vagy abbahagyja Ukrajna támogatását, és ez megkönnyíti az orosz hadsereg helyzetét. A másik, amivel inkább számolnia kellene, hogy a Nyugat folytatja Ukrajna támogatását és újabb szankciókkal reflektál az eszkalációra. A háború egész eddigi menete egyértelműen azt mutatta, hogy Oroszország korántsem olyan erős, mit amilyen erősnek mondja és/vagy hiszi önmagát. Ezért nem valószínű, hogy a Nyugat most meghátrálna. Ott egyébként is erős az a lobbi, amely azt mondja, hogy Putyint még most kell megállítani, amikor háborúval és erőszakkal akarja érdekszférájában kényszeríteni Ukrajnát.”

Ráadásul több észak-európai és kelet-közép-európai ország elemi biztonsági érdeke, hogy Ukrajna szuverén államként és területként fennmaradjon, mert ha az ukránok elveszítik a háborút, akkor szomszédul kapják Oroszországot, és véleményük szerint ők lehetnek az orosz agresszió következő áldozatai.

A Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetője szerint a világpolitikai helyzet egyértelműen és visszafordíthatatlanul megváltozott, és egy ilyen helyzetben erősebben és határozottan kell a Nyugatnak kiállnia és jeleznie Oroszországnak, hogy nem enged a fenyegetéseknek.

Putyin nukleáris fenyegetése miatt pedig az Oroszország mellé álló atomhatalmakat, Kínát ás Indiát kell megkeresnie, és nyilvános nyilatkozatra bírnia arról: elfogadhatatlan atomháborúval fenyegetni a világot csak azért, mert Oroszországnak nem sikerült agresszív ukrajnai terveit megvalósítania, s ennek következményeit Vlagyimir Putyin nem kívánja politikailag vállalni az orosz nép előtt.

Nyitókép forrása: Google-Maps - szmo.hu
2022. szeptember 21.

„Hogy lehet, hogy ezek a számok nem ordítanak jobban?" – tette fel a kérdést a felzárkóztatásra váró települések kapcsán Vecsei Miklós miniszterelnöki megbízott, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke egy kerekasztal-beszélgetésen.

A rendezvényre – amin vendég volt Fabiny Tamás evangélikus püspök, Kállai Ernő társadalomkutató és Binder Mátyás történész az „Együtt és mégis külön – A cigányság a mai magyar társadalomban” című Máltai Tanulmányok lapszám bemutatójának apropójából került sor – írja a Magyar Hang.

– kezdte Kállai Ernő egykori országgyűlési biztos a válaszát arra a kérdésre, hogy kell-e, szabad-e beszélni romantika nélkül arról, hogy milyen is a szegénység valódi természete.

Vecsei Miklós felzárkózásért felelős miniszterelnöki biztos és a Magyar Máltai Szeretet szolgálat alelnöke elmondta, hogy tud olyan településről, ahol mindenki, így a polgármester is lopja az áramot.

Egy idézetett olvasott fel:

„2020 augusztusában jártam először Csenyétén, az ország legszegényebb településeként ismert, száz százalékban romák lakta borsodi faluban. Aznap hazaérve csak ennyit jegyeztem le magamnak:

»Ezelőtt még sosem volt olyan barátnőm, akitől miután elbúcsúztam, tetűirtóval kellett átmosni a hajamat.«

Ezeket a sorokat azóta sem folytattam, mert nem találtam meg a módját, hogyan tudnám a hangsúlyt a barátnőmre és nem a tetűirtóra helyezni a történetben, hogy aki olvassa, az a barátságra emlékezzen inkább a bogarak helyett.

Miközben nem szeretném elhallgatni, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által a csenyétei Jelenlét Ház udvarán aznapra szervezett családi délután – közös főzéssel és játékkal – a gyerekek hajához makacsul ragaszkodó tetvek elűzésére is szerveződött. Délutánra megfésülve, változatos parkettafonásokkal szaladgáltak a lányok az udvaron az üstökben rotyogó lecsó és frissen sült bodag körül.”

Mindezt Mátrai Roxána írta le, aki ellátogatott az ország régóta legszegényebb településének számító Csenyétére. A település később is szóba került.

Vecsei hozzátette, hogy

Kállai, egykori kisebbségi biztos szerint „nem tűnik olyan érdekesnek”, ha nincs a szegénységben etnikai sajátosság, de „arról van szó, hogy szakad szét a társadalom nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra, és látnunk kell, hogy ki az, aki próbál tenni valamit az ügyben”.

De beszélt arról is, hogy akiknek egyetlen életperspektívája a közmunka, azok hamarabb elkezdenek szülni, és jó eséllyel, aki egyetemre jár, az nem nagyon akar többet egy gyereknél. De ha a gazdasági helyzetük lehetővé teszi, akkor igen, sőt vállalnak akár negyven felett is.

„Erre szoktuk mondani, hogy aki nem tud szeretni, kicsit megijedhetne már. És rendben van, vannak tárcaközi bizottságok és miniszterelnöki biztos is, de hogy lehet, hogy ezek a számok nem ordítanak jobban?” – tette fel a kérdést, majd a vendégektől megkérdezte, hogy mit tennének, hogy változtassanak ezen.

Fabinyi szerint ezek „önmagában is rémisztő adatok”, nem is kell romaspecifikusnak lennie. Az egyház ezekre azzal tud válaszolni, hogy közösségeket teremt, még ha nem is feltétlenül vallásiakat, „mert az mozdítja ki az embereket a letargiából” – vélekedett. Kállai a magas szintű oktatást, egészségügyet és lakhatást látja megoldásnak. Binder azt emelte ki, hogy a rendszerváltás azért is tudott elképesztő gazdasági traumává válni, mert megszűnt egymillió munkahely idehaza és nem lett több tíz év múlva sem.

Az „Együtt és mégis külön – A cigányság a mai magyar társadalomban” tanulmányai ITT olvashatók.

Fischer Gábor - szmo.hu
2022. szeptember 26.

Nincs is izgalmasabb téma mostanában, mint az energia. Van-e vagy nincs, lesz-e vagy nem, meg tudjuk-e fizetni vagy nem. Erről beszélgetett a budapesti Európa Pont rendezvényén Pletser Tamás, az Erste Befektetési Zrt EMEA olaj-, és gázipar elemzője, Sverla Viktor, a MOL stratégiai igazgatója, valamint a Klímastratégia 2050 Intézet igazgatója, Bart István.

Mit tehetünk otthon?

Elvárható-e, hogy 16 fokban ücsörögjünk? És ha nem, hogyan tudunk valamit tenni, hogy átvészeljük a telet? - ez volt az egyik legtöbbeket érdeklő kérdés a beszélgetésben.

Kiderült, Magyarország lakásállománya elképesztő állapotban van, a hazainál csak a litván ingatlanok vannak rosszabb átlagos állapotban, ami az egy négyzetméterre eső energiafogyasztást illeti. Nálunk az sem kedvezett az energetikai felzárkózásának, hogy a rezsicsökkentés miatt az emberek nem érezték szükségét, hogy ezzel foglalkozzanak.

Bart István mindenekelőtt azt javasolja, hogy

„Azt nem láttam, hogy Gulyás Gergely a kormányinfón felemelt volna egy termosztátot, és azt mondta volna, hogy ‘Emberek, ez itt egy termosztát, és az MVM küld neked egyet hitelbe, amit majd részletekben kifizetsz a villanyszámládon’. Lélegeztetőgépeket tudtak vásárolni, termosztátot is tudtak volna. Érthetetlen, hogy miközben nálunk sokkal gazdagabb országokban tanítják az embereket a takarékoskodásra, nálunk viszont úgy csinálnak, mintha ez minket nem érintene” - fogalmazott a Klímastratégia 2050 Intézet igazgatója.

Pletser Tamás is azt érzi, hogy nagy a baj. Még békeidőben is 14-16% volt a lakosság rezsikiadása a jövedelméből, ez most felmegy majd 40-50%-ra.

És ez innen nem egyéni, hanem társadalmi probléma, viszont nem látni, hogy bárhogyan is készülne erre a kormányzat. Például melegedőpontok kialakításával, vagy bármi más hatékony segítséggel.

Később persze el lehet kezdeni az érdemi felújításokat, de ez egy legalább tíz éves munka. Ma a hazai lakásállomány 4 százaléka felel meg az európai elvárásoknak.

Az elektromos fűtés lehet egy irány, Európa ebbe az irányba megy. Persze csak akkor, ha az adott fűtési rendszerhez műszakilag illeszteni lehet. Új ingatlan esetében azonban feltétlenül az elektromos fűtés a jövő.

Függés az oroszoktól

Bart István szerint az EU máig is érvényes energiastratégiája, melyet 2018-ban dolgoztak ki, már rég a feje tetejére állt az ukrajnai háború következményeként. Oroszország már nem megbízható partner, így a részben orosz fosszilis energiára épített európai energiarendszer nem működhet tovább.

Két érdek feszül egymásnak: egy rövidtávú, és egy hosszútávú. Miközben Európa hosszútávon (2050-ig) megszabadulna a szénhidrogének felhasználásától, rövid távon egészen eddig életképesnek tűnt, hogy a földgáz legyen a fundamentális energiahordozó. Mindennek Németországban ráadásul belpolitikai oka is volt: az atomenergiától akartak minél előbb megszabadulni.

Ezzel mindjárt elérkezett a beszélgetés legfontosabb és legkeserűbb része: az orosz függés megtárgyalása. Sverla Viktor emlékeztetett rá, hogy jelenleg lehetetlen orosz földgáz, de még orosz kőolaj nélkül is működtetni az európai gazdaságot, és nem volt új az az információ sem, hogy a német mellett a magyar gazdaság kitettsége is drámai. Miközben az orosz irányú behozatal radikálisan csökken.

Ráadásul az üzemanyagok terén az ársapka nem segít az ellátáson. Ugyanis ennek következtében a kőolajimport szinte teljesen leállt. Érthetően a kereskedők olyan piacra viszik a termékeiket, ahol piaci áron tudják azt értékesíteni. Ezt Sverla Viktor magyar sajátosságnak nevezte. Mint ahogy azt is, hogy mivel a mesterségesen alacsony árak nem közvetítik a valós helyzetet a fogyasztók felé, így semmi sem ösztönzi a hazai polgárokat a takarékoskodásra.

– jellemezte a helyzetet Sverla Viktor.

Mi lesz, ha elzárják az oroszok a csapot?

Bart István elképzelhetőnek tart egy ilyen forgatókönyvet. A februári és az azután történt események arra figyelmeztetnek, hogy Oroszország, jelesül Putyin, nem racionális szereplő. Ukrajna megtámadását sem tartotta senki elképzelhetőnek, de megtörtént, csak azért, mert Putyin ezt akarta.

Ezután Pletser Tamás kapott szót. Ő sem tartja elképzelhetetlennek az orosz szállítások teljes leállítását. Elmondta, hogy már jelenleg is csak 20-25%-át küldik a békebeli mennyiségnek, de ezt is simán levághatják. Azonban minden el nem adott köbméter az oroszoknak is kieső bevétel. Az orosz költségvetési helyzet drasztikusan romlik. Ráadásul a világ olajfogyasztása is lassul. Kínában 32 év után először csökken az olajfogyasztás. Ez viszont komolyan lenyomhatja az árakat.

Úgy fest, hogy ebben a játszmában, az idővel előrehaladva Oroszország helyzete egyre rosszabb, Európáé viszont javul.

Évtizedekig Oroszországra, mint megbízható üzleti partnerre tekintettek. Ennek most vége – mondta Sverla Viktor. Ráadásul innen nincs visszaút. Jelenleg ebben a helyzetben kell üzletelni az oroszokkal, amíg szükséges, illetve képesnek kell lennünk kiváltani a keletről importált energiahordozókat. A háború mindenképp meggyorsíthatja a megújuló energiák felé történő elmozdulást.

Pedig ez a hosszú távú cél. Rövidtávon azonban nincsen a fosszilis energiahordozóknak alternatívája, nincs mód a technológia rapid lecserélésének. Az emberiség 2021-ben a felhasznált energia 82 százalékát nyerte ilyen forrásból, ez a szám 2019-ben még 84 százalék volt. Ez jó haladásnak tekinthető, Sverla Viktor szerint. Tehát 2022-ben az EU kettős kihívás elé került: miközben rövidtávon le kell váltani az orosz beszállítót, ezzel egyidejűleg fel kell pörgetni a zöld átállást is.

Reális-e, hogy ebben a helyzetben valóban felgyorsuljon a megújuló energiák felé fordulás? Bart István szerint nemcsak technológiai, hanem lélektani-politikai kérdés, hogy ebbe az irányba indulunk el. Például, hogy előírjuk, hogy 2026-tól a középületeknek kötelező napelemet telepíteni, amit 2029-től a magánházaknak is követni kell. A jelenlegi rendszer ugyanis már fenntarthatatlan. És bár szeretnénk minél kevesebb megrázkódtatással, lehetőleg a megszokott életszínvonalunk fenntartásával átvészelni az átmenetet, de ki tudja, mennyire lehet. A háború ránk rúgta az ajtót, és lépnünk kell, már most. Már 10 százaléknyi energiafogyasztás-csökkentést is nagyon nehezen tolerálunk.

Mi lesz addig?

Érdekes adattal szolgált Pletser Tamás. Óriási földgázkészlet található Ciprus mellett, a Földközi-tengerben. A gond csupán annyi, hogy ez a török és görög Ciprus határvidékén fekszik. Tehát politikai megegyezés nélkül az a földben marad.

És még mindig Törökország. Ha távolabbra tekintünk és az iráni olaj- és gázkészlet behozatalán gondolkodunk, akkor is, ha csővezetéken érkezne Európába, az útvonal újfent Törökország. Persze Irán elég problémás ország ahhoz, hogy mindez ne a közeljövő feladata legyen. Tehát egyelőre marad a norvég szállítás, azonban a norvég kapacitásokat nagyon már nem lehet növelni. Ráadásul, a Szerbia felől érkező vezeték orosz többségi tulajdonban van, kérdés, használható-e egyáltalán erre a célra, vagy új vezetéket kell építeni Törökország felől.

Bart István felhívta a figyelmet arra, hogy az esetleges beruházások, amelyek mondjuk az új földgázbehozatali útvonalak kiépítéséhez kellenek pusztán közgazdasági számítások alapján nem térülnek meg akkor, ha komolyan hiszünk abban, hogy 2050-ig teljesen elhagyjuk a fosszilis energiahordozókat. Egy folyamatosan csökkenő kapacitással működő infrastruktúrát kell kiépíteni, amely nem működik addig, amennyi a technológiai élettartama. Ilyet elvárni magáncégektől nem lehet, hogy megfinanszírozzák. Tehát aktív állami, vagy közösségi támogatás és garancia kell a cégeknek, amelyek az átmeneti időszakban ezt a hatalmas infrastruktúrát működtetik.

Ráadásul az egész energetikai infrastruktúránk nagyon elöregedett.

Ugyanez a helyzet az elektromos vezetékekkel, korántsem csak a fosszilis infrastruktúrával kell kezdenünk valamit. Tehát az eddig felsorolt feladatok mellé még az ellátásbiztonság megújítása is felsorakozik.

Európai különadó?

Szóba került Ursula von der Leyen beszéde az Unió helyzetéről, melyben kilátásba helyezte, hogy az energiatermelő cégeket a magasabb profitjuk miatt egyfajta különadóval sújtanák. Sverla Viktor meglepő kijelentést tett: szerinte ez a megoldás nem ördögtől való. Ugyanis, ha tartósan magas marad az energiahordozók ára, az elkerülhetetlenül recesszióhoz vezet. A recesszió viszont visszahat az energiaiparra, hiszen csökkenni fog a kereslet a termékeik iránt. Mindenképpen hasznosabbnak tartja azt, ha az ársapkával szemben ezt a módszert alkalmazzák. Érvelése szerint

mert az ársapka a leggazdagabbakat támogatta a leginkább, akik nem szorultak rá állami szubvencióra, viszont a fogyasztásuk a legmagasabb volt. Olcsóbb, és hatékonyabb a különadók újraelosztása. Azonban van egy jogi nehézség: az EU-ban az adópolitika nemzeti hatáskör, tehát egy ilyen adó csupán ajánlás lehet, semmi több.

Recesszió márpedig közeleg. Pletser Tamás kiszámolta, hogy míg Magyarország tavaly földgázra 850 millió eurót fizetett, idén 12 és 14 milliárd euró közé várható az összeg. A minap kijött folyó fizetési mérlegből kiderül, hogy az elmúlt 30 év legnagyobb folyó fizetési mérleg hiánya van.