„Biztos voltam benne, hogy a tanáraim és az osztálytársaim a halálomat kívánják”
„Érzelmi hullámvasútjaim, öngyilkos gondolataim már általános iskolásként is voltak. Alvászavar, pánikrohamok is gyötörtek, de se a tanáraim, se a szüleim nem igazán tudtak mit kezdeni vele.”
Így kezdi történetét Klári, aki azzal a céllal keresett meg bennünket, hogy saját példájából kiindulva nyíltan beszéljen róla, mivel jár a skizofrénia és különféle mentális zavarok, hogyan tud segíteni a betegeknek a környezetük, illetve milyen reakciókat kellene mindenképp elkerülni.
„Szeretnék tanácsokat adni azoknak, akik még az út elején tartanak a diagnózissal és a hallucinációkkal, téveszmékkel, rémálmokkal” – tette hozzá.
Hivatalos diagnózist sokáig ő sem kapott, egyedül az alvászavara miatt járt egy alváslaboratóriumban, de innen se küldték tovább, holott utólag már úgy látja, nyilvánvalóak voltak a tünetei.
„Rivotrilt írtak fel nekem, amit csak felnőttek szedhetnek. Anyám erre azt mondta, hogy ő ezt nem adja be nekem. Ebből a szempontból felelős volt, ennél tovább viszont ő se ment, hiába látszott egyértelműen, hogy komolyabb problémáim is vannak.”
Elmondása szerint az iskolapszichológust is többször felkereste, de ő se jutott el addig, hogy felismerje, komolyabb segítségre szorul.
„Iszonyú hangulat-ingadozásaim voltak, előfordult, hogy napokig fel se tudtam kelni az ágyból, utána viszont jött egy mániás időszak, amikor folyamatosan pörögtem”
– mondja arról, hogy telt az utolsó pár éve a középiskolában.
Érettségi után egy évet kihagyott, majd Kaposvárra került egyetemre. Ekkoriban kezdődtek a fenti tünetek mellett az erős hallucinációi és téveszméi is.
„Biztos voltam benne, hogy a tanáraim és az osztálytársaim a halálomat kívánják. A végén már annyira rettegtem, hogy be se tudtam járni.”
Egyre nehezebben tudta megkülönböztetni az álmait a valóságtól, az is többször előfordult, hogy olyan ismerőseit látta maga mellett a buszon, akik valójában ott se voltak.
„Elkezdtem hangosan beszélni hozzájuk, hiába mondta nekem a többi utas – már ha egyáltalán meg mertek szólítani –, hogy nincs ott senki. A magukban beszélő embereket sokan kiröhögik, pedig nekik valójában segítségre lenne szükségük, nem gúnyolódásra, hiszen mindannyian betegek.”
Klárit saját ismerősei nagy része sem vette komolyan, azt hitték, hogy csak viccel.
„Egy ilyen betegség miatt stigma kerül az emberre, amit nagyon nehéz lemosni. Rengeteg gyerekkori barátom szakította meg velem a kapcsolatot” – idézi fel.
Két hónap a pszichiátrián
Kórházba 2015. szeptember 2-án került. Ekkor már komoly mélyponton volt, de senkitől nem kapott segítséget. Alig pár héttel korábban egy ismerős pszichológus még le is beszélte arról, hogy kezeltesse magát, mondván, nem olyan súlyos az állapota.
Bár otthon lakott, szüleivel alig érintkezett: éjjel fent volt, nappal aludt. A barátai nagy részével is teljesen megszakította a kapcsolatot.
A konkrét pillanatra így emlékszik:
„Egy buszon ültem épp, és megint mindenféle téveszméim voltak. Hirtelen annyira rosszul lettem, hogy le kellett szállnom, majd felhívtam a bátyámat, hogy nem bírom tovább, kórházba akarok menni.”
A bátyja azonnal odament és mentőt hívott hozzá, így került be a János kórház pszichiátriájára. Összesen két hónapot töltött ott, ebből az első másfél-két hetet a zárt osztályon.
Több mint egy hónapig nem mehetett ki az épületből se. Rengeteg gyógyszert kapott, nyugtatót és hangulatstabilizátort, aminek következtében a napok jó részét átaludta.
Itt végre felállították a diagnózisát is: akut pszichotikus zavar, majd skizofrénia és skizoaffektív zavar lettek a hivatalos betegségei.
„Hajléktalan és egykori elítélt is volt a szobatársaim között, rengeteg nagyon durva sztorit kellett végighallgatnom. Amikor valaki épp mániás szakaszban van, folyamatosan dumál és egyáltalán nem érdekli, hogy te meg le vagy szedálva és pihenni szeretnél”
– meséli az ott töltött időszakról.
A legrosszabb az volt, hogy nem tudhatta, meddig fogják bent tartani. Mivel szinte mindenki tabuként kezeli ezt a témát, gyakorlatilag nem lehet olyanokról hallani, akik kikerültek a pszichiátriáról, csak olyanokról, akiket hosszú évek óta kezelnek és esélyük sincs a szabad életre.
Ehhez képest a két hónapot utólag nem is érzi annyira soknak. Igaz, miután letelt, még hónapokig mindennap be kellett járnia ambuláns kezelésre. A hallucinációi, pánikrohamai teljesen nem múltak el, de a gyógyszereknek köszönhetően rengeteget javult az állapota.
„Azzal köszönt el, hogy egyébként kár értem”
A mindennapi életbe való visszailleszkedése sem zajlott zökkenőmentesen.
Sikerült elhelyezkednie egy üzletben eladóként, ahol az egyik kollégájának elárulta, mi a diagnózisa, és hogy pszichiátrián kezelték. Még aznap este a főnöke is magához hívatta, mondandója lényege az volt, hogy másnap inkább már ne menjen be.
„Végül azzal köszönt el, hogy egyébként kár értem – erre egy életre emlékezni fogok. Leültem egy padra a közelben, és percekig zokogtam.”
Szerencséjére voltak olyan emberek is a közelében, akik nem ilyenek. A kezelése alatt is sokan bejártak hozzá, elmondása szerint még a családját is összehozta valamennyire a helyzet.
Ennek ellenére az új ismerősei nagy részének továbbra sem mert beszélni az állapotáról, annyira félt az elutasítástól.
„Most is vannak időszakok, amikor nagyon lent vagyok. Szükségem van keretekre: mindig figyelnem kell rá, hogy bevegyem a gyógyszereim, eljárjak sétálni, rendesen egyek és találkozzak emberekkel. Ha ezeket betartom, sokkal jobb a helyzet.”
A hangulatzavarai azóta is elkísérik:
„Amikor beüt egy pörgős időszak, egymás után szövöm a terveket realitásérzék nélkül, például hogy a meglévő szakommal párhuzamosan elvégzem a jogot, mellette még dolgozom is, satöbbi… Egyébként be is adtam a jelentkezést a jogra és fel is vettek. Aztán persze jött a depressziós szakasz, amikor napokig ki sem tudtam kelni az ágyból, és nem lustaságból.”
Mint mondja, mindenkinél különbözik, milyen időközönként váltja egymást a két állapot. Nála általában néhány nap szokott lenni.
„A legrosszabb az, amikor a kettő között vagy és épp zuhansz. Ilyenkor gondolok a legtöbbször arra, hogy bárcsak inkább ne is élnék” – teszi hozzá.
Klári kamaszkora óta fest és rajzol is. Mint mondja, ha nem tudja kifejezni magát szavakban, jó, ha van más alternatíva.
„Rájöttem, hogy így jobban tudok kapcsolódni másokhoz, mert meg tudom mutatni, mit érzek, ki vagyok... Szavakkal ez sokszor nem megy.”
Megfigyelte azt is, hogy amikor sokáig nem fejezi ki képekben az érzéseit és gondolatait, rendszerint romlik az állapota. Még tavaly is volt egy eset, amikor mélypontra került és a sürgősségin gyomormosást kellett végezni rajta – emlékei szerint ezelőtt sem rajzolt hónapokig semmit, így most már hatványozottan próbál figyelni erre.
Ha úgy érzed, hogy rászorulsz, ne félj segítséget kérni!
A fenti mondat a legnagyobb tanulság, amit Klári a hozzá hasonló helyzetben lévőknek át tud adni: ma már tisztában van vele, hogy ez a betegség nem szégyen, mindenki jobban jár, ha nyíltan felvállalja és nem eltitkolja.
További tanácsai pedig így szólnak:
– Ha nem vesznek komolyan, ne is törődj vele, csak menj tovább egészen addig, amíg nem találsz valakit, akiben megbízhatsz!
– Az önreflexió is nagyon fontos. Merj magadhoz kedvesnek lenni! Az önmarcangolással, negatív belső monológokkal csak rontasz a helyzeten.
– Amikor stigmatizálják és elzárkóznak tőle, vagy viccet csinálnak a betegségéből, mindig a nagymamája egyik régi mondása jut eszébe: „Előfordul, hogy bántanak valakit, amire van ok, de nincs magyarázat.”
– Ne zárkózz be! Inkább keresd meg azokat az embereket, akiket szeretsz, és elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Lehet, hogy nincsenek sokan, de ők tényleg ki tudnak húzni a gödörből.
– Ha a másik oldalon állsz, tehát neked van személyiségzavaros ismerősöd, kezeld partnerként! Ne úgy nézz rá, hogy ő a beteg ismerősöd, akit „meg kell mentened”, mert ez rettentően lekezelő tud lenni.
A tüneteivel szemben viszont legyél empatikus: ha például nem tud kikelni az ágyból, ne könyveld el lustának, hiszen nem erről van szó. Akkor se sértődj meg rá, ha az utolsó pillanatban lemond egy programot, vagy egyszerűen nem jön el.
Aki ezeket betartja, máris sokkal könnyebben tanulhat meg együtt élni a betegséggel.
