Segédmunkás apának segédmunkás lesz a gyereke is
Mutasd, mit csinál apád, megmondom, ki vagy!
A kutatók az elemzés során végig azzal szembesültek, hogy meg sem kell nézniük, mivel foglalkozik valaki, az apja beosztása alapján szinte tökéletesen leírható a helyzete. Ezen a grafikonon például a jövedelmi viszonyokat ábrázolták. Látszik, hogy a magas szintű vezetők, értelmiségiek jövedelme szinte forintra pontosan megegyezik a magas szintű vezetők, értelmiségi apák gyerekeinek jövedelmével. Hasonló a helyzet az összes többi csoportban is, azaz:
a szülők szinte teljesen átörökítik a társadalmi státuszukat.
Hasonló következtetésre jutottak akkor is, amikor arra kérték az embereket, hogy egy tízes skálán pontozzák, mennyire tartják magukat a társadalom fontos, hasznos tagjának. Az átlagos pontszám 6,9 volt, de a válaszadók közel negyede kevesebb mint öt pontot adott, vagyis ők inkább nem érzik magukat hasznosnak. A legmagasabb pontszámot a tanulók és az aktív dolgozók adták (7,4 és 7,2), míg a legalacsonyabbat a munkanélküliek (4,7).
Itt is nagyon számít az apa foglalkozása: az értelmiségiek gyerekei átlagosan 7,6 pontot adtak, a segédmunkások gyerekei pedig csak 6,3-at. Az ábrán látszik, hogy az apa foglalkozása nagyjából ebben a kérdésben is annyira meghatározó, amennyire az ember saját munkája.
A származás nagyban meghatározza az ember véleményét, attitűdjeit is. Amikor azt kérdezték, mi kell Magyarországon a boldoguláshoz, megint szinte teljesen megegyező adatokat kaptak az apa és a “gyerek” foglalkozása alapján. Minden foglalkozási csoportban a kemény munkát jelölték meg legtöbben, főleg a magas szintű vezetők és értelmiségiek, ahol ez az arány majdnem elérte az 50 százalékot. Ehhez képest a munkások nagyobb arányban mondták a szerencsét és a kapcsolatokat.
Az emberek nem így látják
A számok tehát nagyon erősen mutatják, mennyire nehéz az átjárás a magyar társadalmi csoportok között. Ehhez képest érdekes, hogy az emberek mennyire nem ezt tapasztalják. Kiderült, hogy jelentős részük úgy érzi, sikerült előrelépniük a szüleikhez képest, pedig a tíz és húsz évvel ezelőtt készült hasonló mérésekben még éppen az ellenkezője jött ki. Huszár Ákos, az MTA szociológusa a kötetbemutatón tartott előadásában azt mondta, elsőre azt hitte, elrontott valamit az elemzésben, annyira váratlan ez az eredmény.
1999-ben csak az emberek 34 százaléka érezte úgy, hogy előrelépett a szüleihez képest (felfelé mobil), 43 százaléka azt mondta, inkább visszalépett, 23 százalék pedig nem érzett változást. A világgazdasági válság idején a tendencia tovább romlott, mostanra viszont már az emberek fele úgy érzi, előrébb tart, mint a szülei.
Kérdés, hogy az elmúlt tíz év tette-e ilyen derűlátóvá a magyarokat, ezért azt is megmérték, mennyire éreznek előrelépést az emberek a saját, 2008-as állapotukhoz képest. Ebben az összevetésben már az emberek fele azt mondta, semmilyen változást nem érez a saját helyzetében, 18 százalék visszaesést érez, és csak 34 százalék jelezte, hogy javult a helyzete a válság időszakához képest.
A kutatók szerint ez azt jelenti, hogy az emberek nem az elmúlt tíz évben, hanem a korábban történt javulás miatt látják úgy, hogy előreléptek a szüleikhez képest.
Mintha egy liftben lennénk
Kovách Imre, a kutatás vezetője úgy látja, az emberek egy sajátos “lifthatás” miatt is érezhetnek előrelépést. Ha a társadalmat egy liftnek képzeljük el, ami az összes csoportjával egyszerre felfelé halad az aknában, mindenki javulást érez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a csoportok közti különbségek csökkennének, vagy hogy könnyebb lenne köztük az átjárás.
Szerinte a további elemzésekben vizsgálni kellene a fogyasztást is, mert “ennek is biztosan nagyon erős integráló szerepe van. A felfelé mobilnak mondott ötven százalék számára nagyon fontos lehet a fogyasztás növekedése”, amit a válságot követő évtized gazdasági fellendülése tett lehetővé.
Mindez a politikai rendszerrel is összefügg, már a kutatás korábbi szakaszában is megállapították, hogy a
• a 2010 óta kialakított rendszer úgy állandósítja a társadalmi csoportviszonyokat, hogy közben nincs lehetőség tömeges előrelépésre,
• a stabilitással megnyugtatja az elesetteket, a többieket pedig igyekszik érdekeltté tenni a rendszer fenntartásában.
Ezt támasztják alá a közép- és felsőosztálynak szánt juttatások növekedése, a számukra kedvező családpolitika, valamint a szegényeknek járó segélyek megvágása. “A társadalom alsó harmadától jelentős forrásokat pumpálnak a középrétegekhez és feljebb, az alsó középosztály pedig annyit kap, hogy ne süllyedjen szegénységbe. De a közmunka miatt az elesettekhez is valamivel több pénz jutott, így az ő fogyasztásuk is nőtt” – mondta Kovách.
Éppen ezért szerinte minden társadalmi csoportnak érdekében áll a mostani kormányt támogatni. “A társadalom jelentős része arra az államra szavazott, amitől a megélhetése függ. Ez részben racionális döntés is”, csakhogy közben az állam függő viszonyokat teremtett, amire éppen a közmunka az egyik látványos példa. Ezért Kovách szerint a 2010-ben kialakult rendszer – amit az emberek jelentős része új korszakként értelmez – mostanra beállt és konszolidálódott, “ezt tudomásul kell vennünk, akár szeretjük, akár nem”. (Az emberek konkrét politikai választásait azonban nem a csoportérdekek, inkább a hatalom értelmezési technikái befolyásolják. Ezzel a másik, most megjelent kötetben foglalkoztak bővebben).
Kérdés, ha a lifthatásnak ilyen fontos szerepe van, fenntartható marad-e a politikai rendszer egy gazdasági visszaesés esetén. Kovách szerint ez három dologtól függ:
• Működni fognak-e a kormányközeli klientúrának juttatott vagyonok, vállalkozások piaci körülmények között is?
• Hogyan fognak reagálni a rendszer fenntartásában érdekelt felsőközéposztály és a felsőosztály tagjai, ha egy válság idején bekeményít a politika? Konfliktusba kerül-e mindezzel az általuk igényelt autonómia?
• Mikor találják meg az alsó rétegek a saját politikai képviseletüket? A szélsőbal helye kiadó, kérdés, mikor fog bejelentkezni rá valaki.
