„Menjek a híd alá 70 évesen, mert a MÁV hibát követett el?” – Lassan egy éve tartják bizonytalanságban Rákosrendező megmaradt lakóit

Csepeli György szociálpszichológus a Népszavának adott interjúban arról beszélt, hogy

Úgy véli, ez leginkább kis településeken hatásos, ott, ahol az emberek közvetlen megélhetése kerülhet veszélybe, de a városokban szerinte nem működik.

A szakember szerint a hatalom különféle közvetett eszközökkel élhet. Példaként említette Molnár Áron színész esetét, akinek a közösségi médiás tevékenysége alapján küldött felszólítást a NAV.

A civil szervezeteket és az önkormányzatokat pénzmegvonással lehet befolyásolni, de a rendőrség és az ügyészség is szerepet kaphat, ahogyan azt a Magyar Péter és Dobrev Klára ellen indult ügyek is mutatják. Csepeli úgy látja, a már ismert megfélemlítési módszerek gyakoribbá válhatnak, mert enélkül a hatalom attól tarthatna, hogy gyengének látszik.

Úgy fogalmazott: „Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi Mátyás már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt.”

A Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem tartja hatékony eszköznek.

A professzor szerint a fenyegetés akkor ér célt, ha azt, akit meg akarnak félemlíteni, valóban el is éri.

és ezt a sajtó és a közösségi média is egyértelművé tette azok számára, akik nem voltak jelen.

Csepeli úgy gondolja, hogy a 2026-os választások közeledtével bizonytalan hatósági vezetők inkább kivárnak. Ez viszont növeli azok kockázatát, akik ellenállnak.

A professzor korábban arról is beszélt, hogy „a tudatlan tömeg hiszékeny, a bolondok hajóján a konteó olyan, mint baktériumnak a húsleves.”

Akkor azt mondta, az iskolarendszer jelenleg nem készít fel a hamis állítások felismerésére.

via 24.hu

Fél évvel a választások előtt a kampányígéretek elérték a nyugdíjasokat is. Nem lebecsülendő választói tömb, sokan vannak, el is dönthetik a választást. A Tisza párt által kidolgozott rendszerben az átlag alatti nyugdíjasokra koncentrálnak leginkább, legalább részben próbálják reparálni a nyugdíjrendszer igazságtalanságait. A Fidesz erre reagálva bejelentette, hogy ők bevezetnék a 14. havi nyugdíjat.

Mindkét javaslat nagyjából 600 milliárd forintba kerülne, kérdés melyik a vonzóbb a szavazóknak. És persze, hogy miből lesz minderre pénz, főleg hossútávon, a magyar nyugdíjrendszer ugyanis jelenleg is a fenntarthatatlanság felé halad, amit 2035-re, vagyis alig tíz éven belül el is ér, ha semmi sem változik. Farkas András nyugdíjszakértővel beszélgettünk.

– Ha a Tisza és a Fidesz nyugdíjasoknak tett ígéreteit nézzük, melyiknek mi az előnye és hátránya, mennyire megvalósíthatóak?

– Mindegyik megvalósítható, és a nyugdíjasok mindegyiknek örülnének. Attól függ, mennyi pénzt sikerül előteremteni ezekre az intézkedésekre. A TISZA Párt javaslatában a legfontosabb elem, hogy ne lehessen 120 ezer forintnál kisebb öregségi nyugdíjat kifizetni. Ez nagyon sok embernek segítene: jelenleg körülbelül 186 ezer ember kap 120 ezer forint alatti nyugdíjat. A 120 és 140 ezer forint közötti sávban lévőknek speciális plusz emelést adnának, a többieknek maradna a rendes inflációkövető emelés, távlati ígérettel, hogy kormányra kerülés esetén felülvizsgálnák a nyugdíjemelés eljárását is. Emellett minden nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, 200 ezer forint értékű SZÉP-kártyát kapna, a 250 és 500 ezer forint közötti nyugdíjaknál pedig 100 ezer forintos SZÉP-kártya járna. Van több kisebb, kevesebb embert érintő javaslat is, például az ápolási díjak megduplázása. A lényeg viszont:

Amikor először írtam a TISZA javaslatairól, megkérdeztem az olvasóimat, miért nem inkább a 14. havi nyugdíjat javasolják, amelynek egyszerűbb és erősebb a politikai húzóereje. Ezt a Fidesz felismerte, és bedobta: legyen 14. havi nyugdíj. Korábban ellenzékből is próbálkoztak ezzel, tehát nem idegen tőlük ez az eszköz. A 14. havi nyugdíj esetén három kulcskérdés van. Az első: be tudjuk-e építeni rendszeres elemként a nyugdíjrendszerbe, tehát minden évben járna-e. Ha igen, jön a második probléma: minden évben meg kell találni körülbelül 600 milliárd forintot, és ez az összeg az inflációval nőne. A harmadik: ha egyszerűen lemásoljuk a 13. havit, akkor a nyugdíjrendszer feszültségein nem enyhítünk, legfeljebb a nyomást csökkentjük, mert nem nyúlunk hozzá érdemi elemekhez. Ez önmagában nem ér fel egy nyugdíjreformmal.

– Lehet másképpen is bevezetni a 14. havi nyugdíjat?

– Például úgy, ahogy a lengyelek, ahol pár éve van 14. havi juttatás, és azt a mindenkori átlagnyugdíjnak megfelelő, egységes összegben fizetik. Tehát nem a saját nyugdíj összegével azonos a pluszhavi juttatás, mint a 13. havinál, hanem fix összeg. Ha Magyarországon egységesen, mondjuk 250 ezer forintban állapítanánk meg, mivel nagyjából ennyi most az átlagnyugdíj, és 2,4 millió jogosulttal számolunk, az 600 milliárd forintba kerülne. Ugyanannyiba, mintha „átmásolnánk” a 13. havit a 14. havira, viszont

A magasabb nyugdíjúak sem járnának rosszul, hiszen ők is plusz 250 ezer forintot kapnának. Tehát lehet úgy is adni a 14. havi nyugdíjat, hogy a rendszer méltánytalanságai enyhüljenek, és ne sértse a magasabb nyugdíjjal rendelkezőket sem. Ha ezeket sikerül megoldani, akkor a 14. havi nyugdíj rövid távon pozitív intézkedésként jelenhet meg. Hosszú távon viszont minden járulékfedezet nélküli plusz juttatás a finanszírozási gondokat növeli.

Ha pedig ráteszünk évi 600 milliárdos költségvetési igényt, a fenntarthatósági gondok korábban jelentkeznek.

– A hogyanról egyelőre Lázár János is csak annyit mondott, hogy dolgoznak rajta...

– „Keményen dolgoznak.” Ezen valójában nem kell sokat dolgozni: valószínűleg a felső vezetés döntésére várnak.

Ahogy a 13. havi is nagyot szólt 2022-ben, amikor először egész havi összegben, a választások előtt két hónappal bevezették. Most is választások előtt állunk. Ha be akarják vezetni, akkor azt 2026 márciusáig van értelme kifizetni. De ahogy mondtam, az igazán támogatható megoldás az lenne, ha a szegényebb nyugdíjasok többet kapnának, mint a magasabb nyugdíjúak.

– Honnan lehet pénzt előteremteni erre?

– A TISZA bejelentette, hogy hatalomra kerülés esetén újra megnyitnák az uniós pénzcsapokat, ami nagy összeget hozhat, belendítheti a növekedést, és ha beindul a gazdaság, lesz pénz sok mindenre. Ez logikus felvetés. A Fidesz esetében, mivel náluk van a költségvetés, és azt írnak bele, ami a politikai céljaiknak megfelel, egy jövő márciusi 14. havi nyugdíj 600 milliárdos igényét simán beírhatják; legfeljebb nő a költségvetési hiány, amivel majd a választások után foglalkoznak.

A magyar GDP 7,45 százaléka a nyugdíjköltségvetés. Ebből az öregségi nyugdíjakra, azaz a klasszikus nyugdíjakra, a Nők40-re és a hozzátartozói ellátásokra körülbelül 6,5 százalék jut. Ez messze a legalacsonyabb uniós arány, miközben az átlag 10,9 százalék. A 7,45 és a 10,9 százalék közötti különbség jelenleg nagyjából 3000 milliárd forintnyi mozgásteret jelezne, ha az lenne a politikai szándék, hogy legalább az uniós átlagot elérjük. Van mozgástér, de ez politikai prioritás kérdése. A döntéshozóknak viszont meg kell tervezniük, hogy mely területekről csoportosítanak át, hogy a nyugdíjakra többet fordíthassanak.

– A 2022-es választáson a Fidesz inkább egyszeri intézkedéseket jelentett be, például az adóelengedést. Az is megterhelte a költségvetést. Ha most a 14. havi nyugdíjat jelentik be, azt nemcsak 2026-ban, hanem 2027-ben, 2028-ban is ki kell fizetni.

– 2022-ben a 13. havi nyugdíjat vezették be teljes összegben, ami azóta is jár. Ugyanilyen terhelést jelentene most pluszban a 14. havi. Ha a 14. havi 600 milliárd forintja túl sok, azt lehet „szeletelni”, többféle formában bevezetni és kommunikálni. Ilyenkor nagyobb politikai-kommunikációs kötéltánc kell, de kisebb összegű pluszjuttatást is lehet pozitívan eladni. Nem tudjuk, mit terveznek, majd kiderül. Szerintem 600 milliárd forint előteremthető a költségvetésből, mert ez 2,4 millió szavazót érint azonnal kedvezően. Képzelje el:

Ez erős, gyors egymásutánban érkező pluszjuttatás-sorozat, ami sok, még bizonytalan nyugdíjast gondolkodóba ejthet.

– Ez feladja a leckét a TISZA-nak: az ő rendszerük szofisztikáltabb, de a 14. havi nyugdíj sokkal könnyebben kommunikálható, erősebb húzóerejű.

– Nem is értem, a TISZA miért nem ezt dobta be, hiszen egyszerűbb. Most már nem mondhatják, hogy ők is 14. havit akarnak; ragaszkodniuk kell az egyébként okos javaslatcsomaghoz. Erősen kell hangsúlyozni, hogy ez sok szegény nyugdíjasnak tartósan segít, nem csak egyszeri pluszhavi ellátmány.

Ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Ha ezt kommunikálják, lehet esélyük, mert nagyjából ugyanannyit költenének rá, mint egy 14. havira. Érdemi eltérés költségoldalon nincs. A feladat: hogyan lehet egy nagyon egyszerű és bizonyítottan erős politikai húzóerejű pluszhavi nyugdíjjal szemben érvényesíteni egy szofisztikáltabb, átgondoltabb javaslatcsomagot. Nehéz játék lesz.

– Mennyire esik latba egy ilyen nyugdíjígéret a választásoknál?

– A 2022-es tapasztalat az, hogy erőteljesen számított. Tizenöt éve a nyugdíjas társadalom kétharmada baloldali szavazó volt. Most körülbelül 25–30 százalék lehet TISZA-szavazó, a többi fideszes. A baloldaliak pedig szinte eltűntek, mert nincs baloldali párt. A friss mérések mutathatják a pontos arányokat, de 2022-ben erőteljesen nőtt a Fidesz támogatottsága az idősek körében, és bár azóta ebbe már beleharapott a TISZA, a 25–30 százalék azonban még mindig csak a fele annak, mint amennyi a Fideszé. Ha ezt most megdobják a 14. havi nyugdíj ígéretével, nagyon komoly feladat lesz a TISZA számára az idősek körében fordítani.

Petíciót indított a TASZ a kórházakban élő kisbabák, ügye miatt. Szerintük „a felelős állami szervek semmi érdemi lépést nem tesznek értük, már két éve tétlenül nézik ezeknek a gyermekeknek a tragédiáját.” Nemrég az váltott ki országos botrányt, hogy a Házon kívül bemutatott egy ápoló párt, akik 8 hónapja hiába próbálnak örökbefogadni egy kisfiút, aki három éve él a kórházban.

Bár a kormány tavaly olyan szabályozást fogadott el, ami gyorsítja a kórházban hagyott csecsemők örökbefogadását, ez csak azokra vonatkozik, akikért a szülők hat héten belül nem jelentkeznek. A TASZ szerint azonban a kisbabák jó részéről nem mondtak le a szüleik, szeretnék őket hazavinni, de ezt a gyámhatóság akadályozza, miközben nevelőszülőből is kevés van, így a gyerekek csapdába kerülnek. A civil szervezet azt is évek óta hiába próbálja megtudni az állami szervektől, egyáltalán hány kisbaba él ilyen körülmények között. Boros Ilonával, a civil szervezet jogászával beszélgettünk.

– Miért indították el a petíciót?

– A gyerekvédelmi szakmai körökben már másfél éve köztudott tény, sőt a sajtó is többször megírta, hogy több száz kisbaba él kórházban, családjából kiemelve, de elhelyezés nélkül. A jogszerű gyakorlat az lenne, hogy a kiemelt babák azonnal nevelőszülőhöz kerüljenek, de mára már nincs elég nevelőszülő, a rendszer telített, elfogytak az emberek, így

Ezért indítottuk el ezt a kampányt, amely tegnap vált nyilvánossá online petíció formájában.

– Azt írják a petícióban, nincsen semmilyen összesítés arról, hány gyermek él gyermekvédelmi ellátás nélkül, kórházakban. Ez hogyan lehetséges?

– Ez teljesen abszurd, nagyon is jogos a kérdés. A Belügyminisztérium, valamint a Kulturális és Innovációs Minisztérium, amelyhez ismeretlen okból az örökbefogadási ügyek is tartoznak, mind felelős ezért. Emellett létezik a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, valamint az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat központi szerve is. Mindegyiknek tudnia kellene, hány gyerek, hol és miért van kórházban, miért van kiemelve a családjából.Ehhez képest semmilyen adatigénylésre nem válaszolnak, azt mondják, nincs adatuk. Ez lehetetlen, hiszen a területi gyermekvédelmi szakszolgálatok rendszeresen jelentenek számukra arról, hány gyerek vár kórházban elhelyezésre.

Pedig az ő felelősségük lenne tudniuk mindenkiről, intézkedniük, és elhelyezniük ezeket a gyerekeket. Teljesen abszurd, hogy nem adnak erről adatokat. Ezért a sorozatosan elutasított adatigényléseink utány most pert indítunk az állami szervek ellen, hogy kötelezzük őket a válaszadásra.

– Nem lehet, hogy egyszerűen nem is gyűjtenek ilyen adatot, tehát nem titkolják, csak valóban nincs ilyen nyilvántartás?

– Akár így, akár úgy, mindkettő szégyen. Ha nem gyűjtenek adatot arról, ami az ő felelősségük, az éppoly felháborító, mintha gyűjtenék, de eltitkolnák. Másfél éve 300 babáról beszéltünk, ma talán 600-ról, vagy 1600-ról, senki sem tudja. Több száz kisbaba fekszik kórházi ágyban, várva, hogy valaki végre magához ölelje. Ez égbekiáltó.

– Van egy történet, amit önök leírtak: tavaly decemberben egy kislányt azért nem engedtek haza a szüleivel, mert mindkét szülő enyhe testi fogyatékossággal élt. Ez volt az indok?

– Igen.

– Jogosan lehet ilyennel indokolni, hogy egy gyermeket elszakítsanak a szüleitől?

– Természetesen nem. Ezt a történetet részletesen is leírtuk a blogunkon, képekkel együtt. Látszik a képen, ami a gyerekszobában készült, hogy a szülők felkészültek, szeretettel várták a kisbabát, berendezték a szobáját, a kiságy fölé kirakták már előre a kislányuk nevét is. Semmilyen negatívum nem merült fel a szülők kapcsán, csak annyi, hogy

Nyilvánvalóan jogsértő volt az eljárás, de szerencsére két héten belül, a jogi fellépésünk hatására, a gyámhivatal visszavonta a döntést, és visszaadta a gyereket a szülőknek. Sajnos sok más esetben nem tudunk ilyen gyorsan segíteni, és sok száz kisbaba szülei nem fordulnak hozzánk, így nem tudunk róluk. Az eddig ismert ügyek alapján viszont biztos, hogy rengeteg gyermeket teljesen indokolatlanul emelnek ki.

– Hogyan kerül egy gyerek a gyámhatóság látókörébe?

– Tipikusan a védőnő, és gyakran a családgondozó is találkozik a családdal a terhesgondozás során. Ha bármilyen nehézség, például szegénység, munkahelyi probléma, gyereknevelési gond felmerül, a védőnő vagy a gyermekjóléti szolgálat jelzést tesz a gyámhivatal felé. Ez számunkra, budapesti, magas társadalmi osztályhoz tartozó szülőként talán kevésbé ismerős, de a vidéki, főleg hátrányos helyzetű, roma családoknál mindennapos. A jelzésben szerepel, hogy a gyermek születése mikorra várható, így a gyámhivatal gyakran már előre tudja, mikor születik a baba, és előre jelzi a kórháznak, hogy a gyereket nem engedik haza.

– A szülőket is előre értesítik?

– Igen, de ez nem hivatalos értesítés, inkább folyamatos fenyegetés. A várandósság kilenc hónapját gyakran végigkíséri az a mondat, hogy „ha így marad ez vagy az, nem engedik haza a gyereket”. A család próbál változtatni: munkát keresnek, kifestenek, igyekeznek, de az anyagi lehetőségeiket, körülményeiket nem tudják egyik napról a másikra megváltoztatni.

Ilyenkor teljesen eszköztelenek: ha tiltakoznak, az az „együttműködés hiányának” számít, és végül biztonsági őr vezeti ki őket, ha megpróbálnának ellenállni a hatósági döntésnek.

– Ilyenkor nem gondolják át, hogy mi a kisebb kár, ha a gyerek hazamegy egy szegény otthonba, mint ha kórházban marad?

– De, ezt a jogi nyelvezet is „mérlegelésnek” hívja, valóban ezt kellene számba vennie a hatóságnak, hogy mi a gyermek valódi érdeke: szegény, de szerető család, vagy a rideg kórházi környezet. De sajnos nem ez történik.

– Az alapján, amit mond, ez nem egyedi szakmai hiba, hanem egy kialakult, országos gyakorlatnak tűnik. Mit lehet ezzel szemben tenni?

– Mi tíz éve kiemelten foglalkozunk ezekkel az ügyekkel. Minden beérkező esetet megvizsgálunk, és ha jogilag is védhető a szülő álláspontja, tehát például szegénység miatt emelték ki a gyereket, gyakran vállaljuk a képviseletet. Több tucat pert nyertünk már, mert ezek az eljárások jogsértők. De mire a jogi folyamat véget ér, hónapok, néha évek telnek el. Addig a gyerek és a szülő el van szakítva egymástól, ami örökre nyomot hagy.

Minden ügyben először mérlegelni kellene, hogy a gyermeknek nem jobb-e mégis a családban maradni, akár a nagyszülőnél, nagynéninél, ha a szülő nem alkalmas. Ehelyett kórházban, magányosan vegetálnak.

– Van valamilyen következménye, ha egy gyámügyes ennyire fontos dologban téved?

– Indítottunk olyan pereket, ahol kártérítést követeltünk a jogsértő döntések után. Sajnos a bíróságok gyakorlata szerint, ha a gyámhivatal formailag helyesen járt el, tehát vizsgálatot tartott és leírta a döntés indokait, akkor nem tekintik kártérítésre okot adó hibának a „mérlegelési tévedést”. A gyámhatóságoknál nem egy ember hibázik, hanem több száz hasonló döntés születik havonta. Ez rendszerszintű probléma. Mi azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

– Mit jelent az, hogy nincs elég nevelőszülő. Ki lehet nevelőszülő?

– A nevelőszülővé válásnak megvan a jogi protokollja. Nevelőszülői hálózatot tarthat fenn az állam, egyház vagy civil szervezet. A legismertebb a civil fenntartó valószínűleg az SOS Gyermekfalvak hálózata. Az állam feladata lenne, hogy ha azt látja, hogy évek óta csökken a nevelőszülők száma, miközben nő a kiemelt gyerekeké, akkor képzésekkel és toborzással pótolja a hiányt. Ehhez anyagi megbecsülés kellene, de ma a nevelőszülők alulfizetettek. Ráadásul sokukat áthelyezték az állami rendszerből egyházi fenntartásba, gyakran választási lehetőség nélkül, ami sokakat elriasztott. Bár az egyházi hálózatok tagadják, hogy a templomba járás vagy hittan kötelező lenne, de a nevelőszülők beszámolói szerint erősen elvárják. Aki nem jár például templomba, az hátrányt szenved. Ez is oka annak, hogy sokan elhagyják a pályát. A másik probléma, hogy

Pedig egyre több ilyen gyerek van, tavaly 200-300 olyan esetről tudni, ahol speciális nevelőszülőre lenne szükség, de nincs egyetlen egy sem.

– Közben úgy tűnik, minden negyedévre jut egy eset, ahol nevelőszülő bántalmaz gyereket.

– Ez sajnos természetes következmény. Ahogy csökken a megbecsülés, úgy fogynak azok, akik hivatástudatból vállalják a nevelőszülőséget. Maradnak, akiknek ez az egyetlen megélhetési lehetőség, így a színvonal is csökken. Ezért aztán a fenntartók is egyre alacsonyabb követelményeket támasztanak, mert nincs kit felvenni. Ugyanez igaz a gyerekotthonokban dolgozókra is: ma már semmilyen képesítés nem kell ahhoz, hogy valaki nevelő legyen. Sokszor 8 általánost végzett emberek gondoznak traumatizált gyerekeket. Az államnak vissza kellene építenie a képzési, ellenőrzési és szupervíziós rendszert.

– Mi kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen?

– Az államnak, elsősorban a Belügyminisztériumnak és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak újra kellene gondolnia az egész rendszert. Olyan toborzási és képzési programra lenne szükség, amely megfelelő anyagi és szakmai támogatást nyújt a nevelőszülői hálózatoknak, és nem priorizálja az egyházakat sem. A nevelőszülőknek szupervízióra, tanácsadóra, anyagi megbecsülésre, a rájuk bízott traumatizált gyerekeknek pedig pszichológusra, gyógypedagógusra, egyéb szakemberekre lenne szükségük. Ha ezek adottak lennének, biztos vagyok benne, hogy sokkal többen jelentkeznének nevelőszülőnek.

– És mit kellene változtatni a gyámhatóság hozzáállásán?

– A gyámhatóság a kormányhivatal része, fölötte a főispán és végső soron a Belügyminisztérium áll. Felülről kellene szakmai szemléletváltást indítani. Ha felülről jönne egy olyan új szemlélet, amely a gyermekek és családok alapjogait helyezi a középpontban, hangsúlyozza például, hogy

és ez az elvárás megjelenne a szakmai irányelvekben, az lecsorogna a helyi gyámhivatalok szintjére is. Egy járási ügyintéző azt csinálja, amit körülötte a hivatalban csinálnak, és amit a felettese mond. Ha más lenne a vezetői szemlélet, akkor ahhoz igazodna a helyi gyakorlat is.

– Mekkora bajban van a gyerekvédelem jelenleg Magyarországon?

– A mi álláspontunk szerint lényegében összeomlott. Az alapellátás, és a szakellátás is. Nehéz megmondani, mikor mondjuk ki, hogy „most omlott össze”, de az a pillanat, amikor több száz kisbaba fekszik kórházban, mert nincs hova elhelyezni őket, az már az összeomlás.

Havonta csak egyetlen napon és csak személyesen lehet időpontot foglalni ultrahangos vizsgálatra a Váci Jávorszky Ödön Kórházban, írta a Telex. A betegek beszámolói szerint sor a földszinten kezdődik, végigtekereg a lépcsőházon és így, közel két órás sorbanállás után lehet eljutni az ablakig. Ha betelnek az időpontok, a többiek hoppon maradnak. Az Egészségablak applikáción keresztül is lehet ultrahangos időpontot foglalni, itt a rendszer más intézmények szabad kapacitásait is felajánlja. Azonban éppen a legkiszolgáltatottabbak adott esetben ezt az applikációt sem tudják használni, nekik marad a sorbanállás.

A váci havária apropóján Rékasi Balázs egészségügyi szakközgazdász, orvossal beszélgettünk, mi kellene ahhoz, hogy ne ilyen méltatlan helyzetekben legyen része annak, aki nem tudja a magánegészségügyet választani.

– Hogyan alakulhat ki ilyen helyzet, hogy egy adott körzetet ennyire nem képes ellátni egy szakrendelő? Miközben nekem az a tapasztalatom, hogy sok helyen konganak az ürességtől a szakrendelők, alig van beteg, tehát valószínűleg a gép és az ember is meglenne.

– Sok helyen ember sincs. Viszont az, hogy üresnek tűnik a szakrendelő, még nem jelenti azt, hogy nincs beteg. Régebben, a hetvenes években mindenki csak úgy beállt a sorba, és várta, hogy sorra kerüljön. Az elektronikus előjegyzés bevezetése óta viszont ez rendezettebb lett: a betegek adott időpontra érkeznek, az orvos pedig be tudja állítani, hogy hány percenként fogad új pácienst, ez lehet ez 15, 20, vagy akár kevesebb is, ha csak kontrollra jönnek. Ezért tűnhet üresnek a rendelő. A másik része a dolognak maga az ultrahangos előjegyzés. Az ultrahangvizsgálatokra való várakozás mindenhol probléma. Egyrészt kevés a radiológus szakorvos, másrészt a radiológia olyan terület, ahol a legtöbb vizsgálatot ma már távleletezéssel, központilag végzik. A beteggel ilyenkor egy egészségügyi szakdolgozó találkozik, aki a vizsgálatot elvégzi, de az orvos máshol ül, és központilag értékeli a felvételeket. Ez hatékonyabb, mert az orvos idejét nem kötik le olyan dolgok, mint a beteg öltözködése vagy mozgása a rendelőben.

Ez időigényesebb és kevésbé hatékony. A világon mindenhol próbálják ezt a problémát szonográfus-képzéssel enyhíteni. A szonográfus diplomás ápoló, aki ultrahang-specialista képzést kap. A modern megoldás tehát kettős: egyrészt több szonográfust kell képezni, másrészt bővíteni kell azoknak az orvosoknak a körét, akik jogosultak ultrahangvizsgálatot végezni. Ma sok orvos el tudna végezni ultrahangvizsgálatot némi továbbképzéssel, de vagy nincs rá jogosultsága, vagy nincs hozzá külön finanszírozása. Vidéki háziorvosok egyébként pályázhattak ultrahangkészülékre, és ezer körüli gépet ki is osztottak, de a képzésekre külön támogatást nem kapnak, így ha elmennek, azt saját idejükből és energiájukból végzik. Ráadásul hivatalosan nem is leletezhetnek. Az egészségügyi államtitkárság most szeretne ezen változtatni, hogy a háziorvosok is végezhessenek alapvető diagnosztikus célú ultrahangvizsgálatokat. Így például egy epekő vagy epehólyag-gyulladás gyanúját helyben is ki tudnák deríteni. Ehhez viszont megfelelő képzés, motiváció és finanszírozás is kell.

– A váci esetnél az is probléma volt, hogy csak személyesen lehetett időpontot kérni. Gyakori jelenség, hogy hiába van megadva telefonszám, azt nem veszik fel, vagy az embernek legalább egy órát kell próbálkoznia.

– Egyetértek önnel. Az Egészségablak applikációban elvileg lehet időpontot foglalni és megnézni, hol van korábbi szabad időpont, de nem mindenki tudja gördülékenyen használni, idő, amíg az ember megtanulja. A probléma gyökere azonban továbbra is az, hogy kevés az ultrahangos orvos. Emellett fontos megemlíteni, hogy az ultrahang vizsgálatok finanszírozása sokáig elmaradt a valóságtól: az intézmények csak néhány ezer forintot kaptak egy vizsgálat után, és fix keretük volt.

A kormány az utóbbi időben valamelyest emelte a finanszírozást, de a korlátok továbbra is fennállnak. Vannak önkormányzatok, amelyek pluszban finanszírozzák a vizsgálatokat, hogy enyhítsék a társadalmi nyomást, és jobb ellátást nyújtsanak. Viszont, amióta bárki bármelyik települési szakrendelőben foglalhat időpontot, egy ilyen intézkedés azt a kérdést veti fel az adott település önkormányzatánál, hogy miért finanszírozzák a más településekről érkező betegek vizsgálatait?

– Ez a rugalmasság önmagában dicséretes, mert valóban jobban ki lehet használni a szabad kapacitásokat. Azonban nem jelent megoldást annak az idős, egyedülálló embernek, akinek nincs autója, pénze vagy lehetősége máshova menni. Azt érzem, hogy ez inkább kényszer szülte megoldás, mint valódi előrelépés.

– Ráadásul orvosként a másik oldalról is látom a problémát: ha egy háziorvos a saját kerületében küld be valakit ultrahangra, pontosan le tudja írni, mit keres a vizsgálat során. A helyes diagnózis alapja a pontos kérdés. Ha viszont bárhonnan érkeznek betegek, és nem hozzák a korábbi leleteiket, az orvosnak sokkal több idejébe telik kideríteni, mit is kellene vizsgálni.

– Mi lehet az a megoldás, ami az idősek számára is elérhető, nem igényel külön szabadságot a sorban álláshoz, és visszaadja az embereknek azt az érzést, hogy a befizetett adójukért valóban megkapják az ellátást?

– Először is: tisztességesen meg kell finanszírozni az egészségügyet.

– Például az ultrahangnál a mostani finanszírozási keretösszeg fele, mekkora része a valóságos igénynek?

– Hasraütésszerűen mondom, de szerintem

Jelenleg a GDP 4,5 százalékát költjük rá, míg az uniós átlag 8 százalék.

– Bár én nem emlékszem a magyar egészségügy aranyéveire, de amikor jobban volt finanszírozva a rendszer, akkor mennyit költött a költségvetés az ágazatra?

– Elég öreg vagyok, de erre én sem emlékszem. A hetvenes évekből örökölt kórházcentrikus rendszert tartjuk fenn, rengeteg intézményt, amire nincs szükség.

A járóbeteg szakrendelés ma bizonytalan helyzetben van: részben államosítják, részben önkormányzatokhoz, részben kórházakhoz tartozik.

Ha egy szakrendelő kórházhoz tartozik, ott mindig másodlagos szerepe lesz. Ráadásul a kórházigazgatóknak sincs mozgásterük: nem tudnak versenyképes bért adni, mert közszolgálati jogviszonyban vannak, miközben a magánklinika teljesítményalapú fizetéssel elcsábítja ugyanazt a radiológust.

– Amit elmondott az azt is jelenti, hogy meglenne az elég kapacitás és ember, csak rosszul van elosztva? Kiknek az érdeke, hogy ez ne változzon? Hiszen amikor kórházbezárásról van szó, mindig politikai vitává fajul a kérdés.

– Sajnos az egészségügy túlságosan átpolitizált. Más országokban van közép- és hosszú távú egészségpolitikai stratégia. A kedvenc példám Finnország: a hetvenes években még szegény ország volt, de nem gyárakat kezdtek építeni, hanem az egészségügy és az oktatás fejlesztésébe fektettek. Egészségesebb élelmiszereket vezettek be, csökkentették azok sótartalmát, és ezzel elérték, hogy egészségesebb, produktívabb nemzetté váljanak.

– Nyilván politikai egyetértés is kellett ehhez.

– Igen, konszenzus. Magyarországon viszont, ha valaki be akar zárni egy kisvárosi szülészetet, abból politikai tiltakozás lesz, az éppen aktuális ellenzéki oldalról.

Sokkal jobb lenne, ha a speciális ellátásokat régiós centrumokba koncentrálnánk, és az egyszerűbb problémákat az alapellátás kezelné.

– Ha kivonjuk a politikát, az orvostársadalmon belül is van ellenérdekeltség egy átfogó reformmal szemben?

– Ha én kórházigazgató vagyok, természetesen védeném a saját intézményemet, de összességében nem gondolom, hogy ez lenne az akadály. Tegnap például egészséggazdaságtani konferencia volt, ahol 280 szakember, a jövő generáció képviselői, egyetértettek abban, hogy alapvető reformokra van szükség. Orvosszámban egyébként nem állunk rosszul, hozzuk a nyugat-európai átlagot. A gond a szakdolgozók, különösen az ápolók hiánya, és a gondozói, otthonápolási hálózat fejletlensége.

– Tehát ha jól értem, ha hirtelen megdupláznánk a GDP-arányos egészségügyi kiadásokat, de a rendszer maradna a régi, akkor csak még több pénzt dobnánk a kútba.

– Pontosan. XXI. századi választ kell adni: centrumkórházakban gyors ellátás, rövid kórházi tartózkodás, megelőzés, otthoni, és járóbeteg-ellátás. Ehhez viszont új gondozási hálózat és teljes strukturális átalakítás szükséges.

– Ide politikai bátorság is kell, a pénz kevés.

– Politikai bátorság, stratégia és irány. Jelenleg egy kórházigazgató sem tudja, merre van az előre. Szócska Miklós volt az utolsó államtitkár, aki a Semmelweis Tervben leírta, hová szeretnénk eljutni. Azóta nincs nyilvános stratégia.

ahelyett, hogy megfogalmazná, hogyan akarják betölteni az ezer hiányzó háziorvosi praxisnak akár csak az egyikét is.

– Tegyük fel, hogy bármelyik jövőbeli kormány elhatározza, hogy elindul ezen az úton. Hány év alatt érhetünk el legalább egy szlovák szintű egészségügyi ellátást?

– Ezt a WHO európai regionális irodája is vizsgálta, és meghatározott úgynevezett „quick win” tevékenységeket: olyan intézkedéseket, amelyek egy politikai cikluson belül valódi javulást hozhatnak. Körülbelül huszonöt ilyet listáztak. Például Magyarországon az egyik legsürgetőbb, hogy nálunk a legalacsonyabb az alkoholos termékek adója az Unióban. Ezen emelni kellene, megtiltani a reklámozást, és az ebből származó bevételeket egészségfejlesztési programokra fordítani. Ilyen egyszerű, konkrét intézkedésekből áll ez a program, nem abból, hogy melyik kórházat kell felújítani, hanem abból, hogyan lehet rövid távon javítani a lakosság egészségi állapotát.