Rák és a kerekesszék miatt költöztek faluból a városba – „Ahova te mész, oda megyek én is”
Nagy – beteljesületlen - álmom volt egy asztalos nagypapa és egy kézműves nagymama unokájának lenni. Konti Zoltánék öt unokájának ez sikerült. A két legidősebb 8 évet tölthetett a nagyszülők keze által készített játékok, díszek között a Szombathelyhez közeli Sében.
Persze a lego itt sem fából készült, és számítógép is volt, de valahogy mégis évtizedekkel ezelőtti hangulatban lehetett itt múlatni az időt. A nagyszülők most visszaköltöztek a városba, ahonnan indultak. Újra emeletes házban élnek. A nagypapa szerint nem rossz hely ez. „Nagyon jó itt a lift. Tökéletes, nyílik, csukódik” – mondja Zoli viccelődve. Felesége, Zsuzsa is nevetve mondja, hogy ez csábította ide őket.
Kétségtelen, hogy a jó lift segít a mozgásban, de a költözés oka, ennél összetettebb. Egy nagy házat kellett maguk mögött hagyni, amit ugyan előrelátóan egy nagy családra számítva építettek fel, de nem arra, hogy egyszer nyugdíjasan, akár mozgáskorlátozottan is használhassák.
89-ben kezdték az építkezést, és egy bő év alatt készült el a 180 négyzetméteres, hét szobás, két konyhás, két fürdőszobás ház, meg a 65 négyzetméteres asztalos műhely. Ami fából készült, az mind Zoli munkája volt.
„Maszek voltam, kisiparos így mondták akkor. Sokat dolgoztam, de megérte. Felneveltünk három gyereket és mindig volt pénzünk.”
Felesége óvónő volt körülbelül 20 éven át. Igy esett, hogy az óvodás időszakban Zsuzsa mindhárom gyermekével együtt töltötte az egész napot.
Ügyeskezű, így sokat készített díszeket és játékokat, nemcsak a munkahelyére, hanem otthonra is. „Én előbb az anyagot látom meg, és az adja az ötletet, mit csináljak belőle. Gyerekként szerettem hímezni, babázni és mindig bütykölni valamit, mint régen a technika órákon.”
Ez a szenvedély ma is tart, Zsuzsa azóta is varrja a kreatív asztali és fali-díszeket, bájos angyalokat és vidám vászontáskákat. Férje szerint nagyban kellett volna gondolkodnia. „Ő úgy gondolta, hogy elaprózom a tehetségemet, mert kisebb dolgokat készítek. De amikor abbahagytam az óvónőséget, ezekkel tudtam a vásárba menni. Elkezdtem ugyan patchworkozni, ágytakarót meg faliképeket csináltam foltokból, de lusta voltam hozzá. Nagyon nagy munka. El sem adtam, csak a családnak csináltam” – idézi Zsuzsa a múltat.
Az óvónőképzőben tanult ugyan kézműves technikát, de ki akarta egészíteni a tudását egy budapesti művészeti iskolában. Diplomát is kapott volna, csakhogy az akkor 7 éves kislánya nagyon szomorú volt, hogy hetente 3 napig nem láthatja az édesanyját. A népi mesterségek kurzust így félbehagyta. Zoli nem bánta, szerinte ott csak elrontották volna a kreativitását.
Az alkotás szenvedélyének azért néha gátat kellett szabni. „Otthon is díszített folyton, össze-vissza ragasztózott mindent. Ha belelendült, felvirágoztatta az egész lakást, telerakta mindenféle manókkal. Akkor jöttek a viták, hogy nem az óvodában vagyunk” – meséli Zoltán, bár tudja, öt unoka kitesz azért egy kisebb óvodát.
A leginkább természetes anyagokból berendezett háznak felbecsülhetetlen értéke van, de csak a családnak.
Úgy tíz éve kezdődtek az egészségügyi problémák. A sokat mozgó, tornázó, futó, napi két órát bicikliző Zsuzsa térdei kopni kezdtek. Ez még nem jelentett akkora problémát, de elkezdett szédülni a biciklin, egyre kevésbé érezte biztonságban magát két keréken. Aztán a járása is bizonytalan lett. Rengeteg orvosnál jártak, és egy kaposvári neurológus azt mondta, ez egy gyógyszer mellékhatása.
„A Savaria karneválra készülve alig aludtam, hogy minél több terméket vihessek a vásárba. Valahogy akkor az agyam kiakadt a felpörgéstől, és bipoláris zavar, mániás depresszió lett a vége. Erre olyan gyógyszert kaptam, ami egyensúlyzavart okoz. Most már csak járókerettel tudok mozogni, illetve tolószékben” - meséli Zsuzsa a szomorú tényeket, de azonnal kitér a dolog pozitív oldalára is.
Zoli nyugdíj előtti segélyre ment 60 évesen. Úgy látta, Zsuzsát nem lehet sokáig egyedül hagyni otthon, mert ha elesik, nem biztos, hogy fel tud állni.
Ebből a jelen is szűkösen jön ki, a jövőre máshonnan kell a pénz.
Ő két éve tudta meg, hogy végbélrákja van.
„Voltak jelek, hogy sűrűbben kellett mennem vécére, háromszor-négyszer is egy nap, de nem volt hasmenés, meg véres széklet. Szentesen voltam osztálytalálkozón, és az osztálytársak között sokan dolgoznak az egészségügyben, többen betegek ezzel-azzal, úgyhogy összeült a konzilium, és arra jutottak, hogy jobb lenne kivizsgáltatni, miért van változás a szervezetemben. Másnap interneten beütöttem, hogy gyakori székelés, és kidobta, hogy végbélrák.
„Ügyes volt a sebész, ki sem kellett vezetni a beleimet.”
Eredetileg tíz napig kellett volna a kórházban maradnia, de ő a harmadik napon már sétálgatott, fotózgatott, és öt nap után haza is engedték.
„Az első nap a műtét után betettek valami elfekvőbe, intenzív osztályra. Ott meghaltak emberek mellettem, az nyomasztó volt. Most én már nem beszélek orvosokkal betegségről. Az onkológusnak is csak a házam próbálom meg eladni” – mondja mosolyogva, majd komolyan folytatja.
A betegsége nem okoz sok bajt, azt mondja, ha nem kellene protekciót keresnie, hogy megkaphassa a három havonta esedékes ultrahangját, nem is lenne dolga vele. „Nem fáj semmim. Figyelnem kell magamra, okosnak kell lenni, hogy milyen messzire megyek, van-e vécé.”
Zoli a műtét előtt sem omlott össze. Azt mondja, nem szabad időt hagyni az elgyengülésre. Félelem helyett felmérte, mit kell tenni most. „Összehívtam a családot, elmondtam, hogy ez van, de nem tudni, mi lesz. Megbeszéltük, hogy ki foglalkozik majd Zsuzsával, ki gondozza az állatokat, ki viszi ki a szemetet. Elmondtam, hogy mennyi pénz van.”
A ház eladásáról is ő döntött.
„A gyerekek mindig mondták, hogy nagy nekünk ez a ház, vegyünk egy kisebbet. Húztam az időt, mert az unokák nagyon szerettek ott lenni, és persze mi is, Zsuzsával. Amikor kiderült, hogy Zsuzsának kerekesszék kell, akkor egyértelmű volt a költözés.”
Felesége azonban nem volt túl határozott. Ezt azonban Zoli már tudta a kezdetektől. A házasságkötésük előtt is meggondolta magát menyasszonya. „Az esküvő napján mondtam, hogy nem akarok férjhez menni. Ezt mindig az orrom alá dörgöli, hogy azt se tudtam, mit akarok. Bepánikoltam valamitől” – meséli Zsuzsa.
Zoliból most is dől az irónia: „Mondjuk nem lett volna nagy veszteség lefújni a lakodalmat, kis összejövetelt terveztünk, az anyósom tisztaszobája volt a helyszín. Egy mezei csokrot rendeltünk, rajtam az érettségi öltönyöm volt, ő meg a barátnője menyasszonyi ruháját vette meg.”
Zsuzsa bizonytalansága végigkísérte több mint negyven éves házasságukat, de hamar kialakult a megoldás. Zoli döntött, ha el kellett adni valamit, vagy épp nem tudták, hol nyaraljanak. A tapasztalatok végül mindig azt igazolták, Zoli nem téved.
Tavaly karácsonykor jelentette be a családnak, hogy átköltöznek a szombathelyi kis lakásukba, amit addig albérlőknek adtak ki.
„Noha a gyerekek folyton nyúztak a ház eladásával, amikor mondtam, itt az idő, megszeppentek, hogy eztán nem úgy lesz, mint eddig. A nagyobbik lányom sajnálta legjobban, mert ő Ausztriából jár haza, ők szerettek ott aludni a három gyerekkel, jók voltak ott a közös esték, közös ébredések.”
„Én is nagyon szerettem azt a házat, imádtam. Nagy törés volt nekem a költözés” – vallja be Zsuzsa, de férje döntésében most is bízott.
Két helyre költöztek, az emeletes házba, és picit távolabb egy kis kertbe. „Itt van öt percre biciklivel. Patak mellett van, fás terület. Odahoztam a tyúkokat, meg a kutyát, és egy kis garázsszerűt építettem oda, átmentettem az unokáknak a csúszdát, mászókát, hintát. Elhoztam Okos házát, foteljét. Ő vigyáz itt a tyúkokra. Nélküle a róka elvinné mindet” – meséli Zoli, milyen új otthonuk „udvara”.
A zöld hulladékot is ide hordják a tyúkoknak. Itt egy picit több szemetük lesz, mint a nagy házban volt, mert ott sok mindent el is égethettek a kazánban. Itt a papír megy majd a szelektív gyűjtőbe.
„A gyerekeinken azt látom, hogy kicsit görcsölnek a műanyag miatt, de mi az újrahasznosításba nőttünk bele. Most is visszaválható palackból isszuk a szódát, papírba csomagolva veszem a húst, az állatok meg sokat megesznek, mi nem termelünk sok szemetet” – ecseteli Zoli.
Zsuzsának is eszébe jutott valami, igaz azzal kicsit megbántotta a lányát.
Lányát újabb babák varrásával kiengesztelte, sőt, a mai napig engeszteli.
„A három gyerekes Bogi csinál otthon egy tízfős magánóvodát. Ott is csak természetes anyagból készült babákat, játékokat, díszeket akar. Ezeket csinálom most. Odakerülnek a Zoli által készített fa baba-ágyak is.”
Vásárba már nem járnak.
„Olyan szinten megváltozott az életünk, hogy ha nincs vécé – ráadásul mozgássérült típus - a közelben, és ha akadályok vannak kerekesszékkel, akkor túl sok a probléma. Én ilyen lezárós típus vagyok. Én el tudom engedni azt is, ami jó volt. Most új helyzet van. Ha eladjuk a házat, újra ki kell találni, mi legyen a pénzzel. Valamit osztani kellene a gyerekeknek, a saját egészségünkre is kell költeni, és azért a jövőre is kell félretenni. Hosszú távon azért nyomasztó mindkettőnk betegsége” – mondja Zoli komolyan. Ez is része a sokat viccelődő férfinak, aki 42 éve Zsuzsa párja, az ő legnagyobb örömére.
„Kifogtam a legjobb pasit, akit lehetett. Minden szempontból a legjobb” – mondja Zsuzsa, tőle szokatlanul határozottan.
