Scherer Péter: „A karantén szerintem családcentrikusabbá tette az embereket”
Mutatós kis standja és fontos szerepe van Scherer Péternek a Nagykarácsony című készülő romantikus vígjátékban. A színésszel a Várkert Bazárban, a forgatás szünetében beszélgettünk.
– Számomra a romantikus komédia műfajának népszerűsége a múlt század elejének operett-sikereire emlékeztet. Mi erről a véleménye?
– Jó lenne tudni, milyen volt valójában akkor az operett. Az a századelős Budapest csodálatos világ lehetett. Nem hiszem, hogy történnek még itt valaha olyan dolgok, mint akkor. A sémák, a dramaturgiák valóban hasonlóak lehetnek, az operettek és a romantikus komédiák egyaránt általában jól végződnek. Az ókori görögök letették a drámaírás alapjait és szerintem azóta nagyjából ez variálódik. Most készülök felolvasni egy görög mitológiáról szóló könyvet, és látom, hogy elképesztően sok humor volt ezekben a történetekben. Igaz, a görögök leginkább a sorstragédiákról ismertek, de a többi műfajban is maradandót alkottak.
– Ezek után meséljen filmbeli figurájáról.
– Egy vásáros fickót játszom a karácsonyi vásárban – ott villog a standom felett az a piros csillag - kicsit a gagyiba hajló cuccokot árulok, amiket olcsóbban lehet megszerezni, de erre is van vevő, valószínűleg minden este tele lesz az övtáska. Palinak hívják, egyébként egy magányos ember, aki esténként egyedül ücsörög otthon és eszi a vacsoráját. De egyszer csak találkozik egy anyukával, és mi lesz utána, azt nem árulhatom el.
– Tavaly elmaradtak a járvány miatt a nagy karácsonyi vásárok. Sokan azt mondták, jobb is, mert legalább visszatér egy kicsit az ünnep meghittsége.
– Azért a Westendet meg a plázákat megrohamozták.
Sokat beszélgetünk, játszunk, múltkor letöltöttük a netről a „Most mutasd meg” játékot, és mindannyian nagyon élveztük.
– Filmen nagyon sokféle karaktert jelenített már meg, de Jancsó Miklós filmjeinek Pepéje hozzánőtt Önhöz. Hogyan emlékszik vissza azokra a forgatásokra?
– Ó, aranyidők voltak… Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla. Az az egész időszak olyan volt, hogy mire Mucsi Zolival felocsúdtunk, már megcsináltunk három filmet. Persze azért megértettük, hogy mi történik velünk, hiszen Miki bácsival hat filmet csináltunk és még a búcsúfilmjében is benne voltunk egy kisebb szereppel. Nagyon megszeretett minket, igazi barátság alakult ki közöttünk. Feljártunk hozzá, jókat dumcsiztunk, iszogattunk – Kapa mindig hozta a zacskó sört, Csákány Zsuzsa, a felesége és vágója isteni olasz sajtokból csinálta a hidegtálat. Miki bácsi pipázott és mesélt, mi pedig hallgattunk, néha hülyéskedtünk. Akármerre járok Budapesten, nincs a városnak egy olyan pontja, ahol, ha felnézek, ne az jusson eszembe, hogy itt is, ott is forgattunk, lógtunk valamin. Például itt a Nemzeti Galéria előtt lógattak ki bennünket egy időgép-szerűn a város fölé A mohácsi vészben. A Lánchíd tetején volt a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten nagyjelenete, vagy a Hősök terén ott volt a római szekér…
– Színésznek nagyon nehéz tervezni a jelen körülmények között. Vannak-e elképzelései arra az időre, amikor majd beindul az élet?
– Úgy érzem, hogy manapság mindenki sodródik ezzel a dologgal.
A minap beszélgettünk a Netflixről, hogy mennyire előretört az HBO-val együtt. Mire valaki azt mondta: „Tuti, hogy ők találták ki ezt a vírust.” Ez ugyan összeesküvés-elméletnek is hülyeség, de a minőségi tv-sorozatok már előtte is elképesztően rányomultak Amerikában a mozira. És a tavaly Oscar-díj győztes film is egy Netflix-produkció volt. Lehet, hogy ez mindent át fog alakítani. Bízzunk abban, hogy a tartalom marad, ahhoz elvileg kell színész. A színházban pedig különösen bízom, azt látom, hogy az emberekben óriási az igény. Egy valamilyen módon értelmiségi életet élő embernek az, hogy a kultúrához csak otthon lehet hozzáférni, óriási hiányjelet hagy. Nagyon bízom benne, hogy a színházat nem fogja a streamelés kiváltani..
