„Nevelőszülőnek lenni lelket és erőt próbáló dolog, ezt nem lehet a pénzért csinálni”
Három történet szülőségről, gondoskodásról, szeretetről, emberségről. Három különböző szemszög. Három nevelőszülő. Egyikük mindenképp magánál szeretné tartani a gyerekeket, másikuk, egy „gyakorlott” nevelőszülő, több nevelt és örökbefogadott gyermekkel él együtt, végül egy, a rendszerbelépés mizériájában levő, motivációkkal és kétségekkel teli nevelőszülő páros. „Munka”, amelyet nem lehet megfizetni, hiszen aki a pénzért csinálja, az nagy valószínűséggel el fog bukni benne. Munka, amelyet normálisan senki sem annak él meg.
Ez a Teljes szívvel – egy dokumentumfilm, amely megrázó őszinteséggel mutatja meg, milyen az élet nevelőszülőként. Miért fordul meg az ember fejében, hogy erről a témáról szeretne filmet készíteni? Hogyan készíti elő a forgatást? Miként kerül közel a szereplőihez? És mi a legfőbb célja? Többek között ezekről beszélgettünk Ócsai Dorottyával.
– A Teljes szívvel nagyon nyíltan és őszintén beszél a szülőségről, egész pontosan a szülőség egy speciális formájáról, ami a nevelőszülői lét. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ez az a téma, amelyről filmet szeretnél készíteni?
– Akkor, amikor szülő lettem. Az egyik ismerősöm egy magán-nevelőszülői szervezetnél dolgozik, rajta keresztül ismerkedtem meg úgy egyáltalán a nevelőszülőséggel, és azonnal elkezdett érdekelni, hogy kik azok az emberek, akik képesek úgy magukhoz venni és szeretni egy gyereket, hogy az első pillanattól kezdve tudják, majd tovább fogják engedni. Ez volt az, amiért engem nemcsak szülőként és emberként, hanem rendezőként is elkezdett foglalkoztatni ez a dolog, mert úgy éreztem, nagyon érdekes és többrétegű lehet egy film, amely a nevelőszülőkről és a nevelőszülői létről szól.
– Amellett, hogy érdekes, hiánypótló is a film, a nevelőszülők ugyanis egyáltalán nincsenek túlreprezentálva, sőt.
– A legnagyobb probléma pedig az, hogy az emberek nagy része összekeveri a nevelőszülőt az örökbefogadó szülővel, holott óriási a különbség, hiszen a nevelőszülő nem örökre veszi magához a gyereket, hanem csak arra az időre, ameddig szükséges. Tehát szülő, abban a tekintetben is, hogy nemcsak nevel, hanem kötődik is, de az a feladata, hogy felkészítse a gyereket – vagy arra, hogy bekerülhessen egy olyan családba, ahol végleg megtalálja a helyét, vagy arra, hogy visszagondozzák a saját családjába. Szóval a nevelőszülőnek úgy kell gondoskodnia, szeretnie és kötődnie, hogy tisztában van vele: muszáj lesz elengednie a gyereket.
– A filmben az egyik nevelőanya igen szépen beszél erről a nehéz helyzetről. Azt mondja, mind a nevelt, mind a saját gyermekéről szólva: „nem az enyém, hanem a gondjaimra van bízva”. Jól éreztem, hogy ez egyfajta tételmondata a filmnek?
– Igen, ráadásul Ildikó, aki kimondja ezt a mondatot, élete során az elengedés nagyon sok fázisán átesett már. Ő egy sokat látott és próbált szülő és nevelőszülő, aki jól ismeri az elszakadást, a veszteséget, és ahogy az a filmből is kiderül, sokszor és sokféleképpen megfogalmazta már magának, miért akar és képes nevelőszülő lenni.
– Talán mondhatom azt, hogy a film legintimebb és legerősebb jelenetei hozzá kötődnek. Hihetetlenül nyíltan mesél a tapasztalatairól, a tragédiáiról, a traumáiról.
– És nagyon hamar, nagyon könnyen megnyílt nekem. Először kamera nélkül mentem el a szereplőimhez, csak beszélgetni, és már akkor éreztem, hogy ő szívesen mesél a fájdalmas dolgokról is, mert ez fontos része a nevelőszülőségének, illetve annak, hogy ilyen tudatosan képes ezt csinálni.
– Hogyan zajlott az előkészítés, a szereplők kiválasztása?
– Először alaposan utánaolvastam a témának, kérdezősködtem, megkerestem a magánszervezetnél dolgozó ismerősömet, majd felvettem a kapcsolatot a Fővárosi Tegyesszel (Fővárosi Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat), amelynek munkatársai nagyon sokat segítettek. Elmondtam nekik, miről szeretnék filmet forgatni, mi az, ami engem személy szerint foglalkoztat, és ők bemutattak néhány családnak, akikkel először csak beszélgettem.
Ez fontos lépcsőnek számított, ugyanis volt olyan nevelőszülő, aki nem tudott megnyílni, így nem is került be a filmbe, de azokon a családokon, akik a filmben szerepelnek, kezdettől érződött, hogy szeretnének mesélni, bemutatkozni és szeretnék elmondani, milyen is nevelőszülőnek lenni. Természetesen lehetett volna a nevelőszülői lét gyakorlati oldaláról is beszélni, ugyanis arról is igen kevés szó esik, de engem inkább ennek az egésznek a lelki oldala érdekelt, ami érződik is a filmen.
– Három nevelőszülőt, vagyis három szemszöget és történetet mutatsz be a filmben, ez a három történet pedig ki is adja a teljes képet arról, mit jelent nevelőszülőnek lenni.
– Ez volt a célom. Pontosabban, már a kiindulópont is az volt, hogy a nevelőszülőség három különböző stációját szerettem volna megmutatni: egy gyakorlott nevelőszülőt, egy olyan szülőt, aki nemrég került be a rendszerbe és egy olyat, aki várakozik. Ez a három stáció és szemszög együtt rajzolja meg a teljes képet arról, milyen is ez az egész. Jó lett volna még arról is forgatni, milyen az elengedés, de arról nagyon nehéz, mert az egy nagyon érzékeny folyamat, kamerával nehéz nem belezavarni. A filmben ezért csak elmesélik.
De különösen izgalmasnak éreztem annak a családnak a bemutatását, akik még úgymond a bevezetődés időszakában vannak, akik arra várnak, hogy megkapják az első gyerekeket, mert rajtuk látszott, hogy kezdetben mennyire keveredik ebben a létben a bizonytalanság és a lelkesedés.
– A filmben számos interjút láthatunk, de a kamera, mint légy a falon is jelen van, tehát nézőként tényleg bekerülünk ezeknek a családoknak az életterébe, az életébe. Hosszú és nehézkes folyamat volt, mire ennyire beengedtek téged és a stábot a mindennapjaikba, vagy könnyedén ment?
– Összességében könnyedén ment, de azért odáig eljutni, amíg annyira intim dolgokat elmeséltek, mint Ildikó veszteségei, vagy Kata elengedéssel kapcsolatos félelmei, nem volt egyszerű. Ahhoz meg kellett teremteni azt a miliőt, amelyben mindenki érezte, hogy biztonságban van. Sokat számított, hogy csak hárman forgattunk: az operatőr, a hangmérnök és én. És azt hiszem, az is sokat jelentett, hogy semmit sem akartam ráerőltetni a családokra, inkább csak sodródtam velük. Kértem például, hogy szóljanak, ha olyan programjuk van, amelyre mi is elmehetünk. Nem vártam tőlük semmilyen extra cselekvést, csak ott akartam lenni azoknál a pillanatoknál, amelyek számukra természetesek és bejáratottak, de nekem és a nézőknek újak és érdekesek. Gondolok itt például a szülői láthatásra.
– Iszonyatosan megrendítő az a jelenet, amelyben a vér szerinti édesanya mesél a helyzetéről, arról, miért adta nevelőszülői gondozásba a gyerekeit és hogy érinti ez.
– Az egyébként egy nagyon különleges pillanat volt. Már maga a láthatás is, de utána megkérdeztem Leát, hogy akar-e esetleg beszélni és azt mondta, hogy „végül is beszélhetünk”, de arra, ami ezután jött, egyáltalán nem számítottam. Azt gondoltam, hogy elmond néhány dolgot, de nem fog igazán megnyílni, aztán végül súlyos gondolatokat is megosztott, és nagyon őszintén mesélt a kétségeiről, valamint arról, mit élt és él át. Megrendítő volt, de nagyon jó is, mert azt láttam rajta, hogy megkönnyebbült.
– Erről jut eszembe: érezted terápiás jellegűnek a forgatást akár a szülők, akár a magad számára?
– Azt nem mondom, hogy terápiás jellegűnek éreztem, mert az egy másik, egy következő szint, de azt erőteljesen megláttam, mennyit tud segíteni, ha beszélünk. Eleve egy szülőnek jó beszélni a szülőségéről, az pedig, hogy az ember helyre tehet magában dolgokat azáltal, hogy elmondja, kimondja mindazt, ami benne van, és csak addig mondja, ameddig neki jólesik, pozitív hatással bíró dolog.
– Vannak igen megrendítő mondatok a filmben, de ezek nagyon fontosak, mert kitűnik belőlük, hogy nevelőszülőnek lenni nemcsak nemes és szép feladat, hanem rendkívül nehéz is, hiszen az elengedés mellett a gyerek zaklatott sorsával is szembe kell nézni. El is hangzik a filmben, hogy nevelőszülőnek csak az menjen, aki számol azzal, hogy esetleg nagyon mélyről kell azt a gyereket valahogy újraépíteni.
– Egy átlagembernek, aki például a szülőségét éli meg épp, vagy egyszerűen csak nem foglalkozik ezzel a témával, nagyon megrendítő egy ilyen helyzet, mivel rengeteg kiszámíthatatlanság van benne. Illetve ott van az is, hogy a két ember közti legerősebb kapocs, a szülő-gyermek kötelék az, amiben súlyos dolgok történnek: akár az elengedés, akár a gyerek nehéz sorsával való megbirkózás. Felmerül a kérdés: hogyan lehet jól segíteni ezeken a gyerekeken? És ez nagyon sok dilemmát foglal magában. Mivel segítek jobban: ha magamhoz szoktatom a gyereket vagy ha folyamatosan készítem arra, hogy egyszer majd el kell válnunk? Mennyire engedjem be a vér szerinti szülőt a családomba? És ez még csak a jéghegy csúcsa. Rengeteg olyan nehéz kérdés és helyzet van, ami átlag szülőként nem, vagy csak nehezen átélhető, átérezhető, hacsak valaki nem meséli el annyira testközelből, mint a filmben szereplő nevelőszülők.
– Annak ellenére, hogy ez a film inkább a lelki vonulatra koncentrál, sok új és hasznos információval is szolgál arról, hogy néz ki a gyakorlatban a nevelőszülőség. És többek között azt a közbeszédben jelenlévő gondolatot, vagy inkább ítéletet is eloszlatja, hogy ezt sokan a pénzért csinálják. Célod volt, hogy a filmmel felnyisd az emberek szemét?
– Már a kezdetekkor szembesültem vele, hogy ez a téma elég mostoha, a nevelőszülőknek ugyanis nincs jó hírük. Igen, sokan mondják – és nyilván erre is van példa –, hogy csak a pénzért csinálják, de ezután a film után már biztosan állíthatom, hogy ezt nem lehet hosszútávon csak a pénzért csinálni. Pláne, hogy nevelőszülőnek lenni nem egy jövedelmező szakma. Nyilván van, aki jól csinálja, és van, aki nem. Van, aki képes hosszú évekig, akár egész életében nevelőszülő lenni, és van, aki nem. Van, aki magához veszi az első gyereket és azt akarja, hogy örökre nála maradjon. Ezt is meg lehet érteni, mivel természetes emberi reakció, de a nevelőszülőségnek az a lényege, hogy csak addig tart, amíg nem készítetted fel a gyereket a továbblépésre, vagy arra, hogy a családja vissza tudja fogadni. Én ezt a sajátosságot szerettem volna bemutatni, hogy tisztán lássuk, mi a szerepe, a jelentősége a gyerek életében a nevelőszülőnek.
– Amit szerintem még mindenképpen fontos hangsúlyozni a filmmel kapcsolatban, az az, hogy nem ítélkezik.
– A forgatás alatt tanultam meg, hogy nem szabad ítélkezni azok felett a családok felett, akik elveszítik a kontrollt és nem tudják maguk mellett tartani a gyerekeiket. Azok felett nyilván ítélkezhetünk, akik szörnyű dolgokat tesznek, mert arra is van példa, hogy a vér szerinti szülők bántalmazzák, abuzálják a gyerekeiket, de az egy másik kérdés. Viszont sok olyan eset is van, mint a filmben Leáé, aki maga döntött úgy, hogy besétál a gyerekkel és leadja, mert tudja, hogy az a legjobb, a leghelyesebb. Ez egy szülőnek elképzelhetetlenül nehéz és fájdalmas döntés, és mindenképpen értékelni kell.
A szereplőim rámutattak, hogy nevelőszülő csak az tud lenni, aki egy pillanatig sem ítélkezik, hanem fogja az adott helyzetet, legyen az akármilyen rossz is, és megpróbálja belőle kihozni a lehető legjobbat.
– Ahogy mesélsz, egyre inkább azt érzem, hogy a Teljes szívvel nemcsak film, hanem misszió is.
– Ez igaz, és nagyon jó volt, amikor a film egyes vetítései után odajöttek hozzám vagy írtak nekem örökbefogadó szülők, hogy megköszönjék, hogy megcsináltam, mert nekik nagy segítség az, hogy látják, honnan érkeznek hozzájuk a gyerekek. Hogy ki az, aki a nehéz sors után felkarolta őket. Ha valaki nem újszülöttet fogad örökbe, akkor, mielőtt hozzá kerülne a gyerek, nevelőszülőnél van, ebbe a szakaszba pedig nem igazán lehet belelátni, úgyhogy jó volt hallani, hogy ilyen szempontból gyakorlati haszna is van a filmnek.
És ha már misszió: olyan jó lenne, ha sokkal több nevelőszülő lenne! Lelket és erőt próbáló feladat, de tudni kell, hogy az a gyerek, akinek nem jut nevelőszülő, bekerül egy intézetbe. A család nyilvánvalóan ezerszer jobb. Szóval igen, kicsit az volt a misszióm, hogy hátha a film után megfordul az emberek fejében, hogy esetleg nevelőszülők legyenek. Persze benne van, hogy mennyire nehéz ez, de igyekeztem azt is megmutatni, milyen szép.
