Nem dominóhatás volt, inkább futótűz – N. Rózsa Erzsébet a tíz éves arab tavaszról

Éppen 10 esztendeje, 2011 első heteiben a világ nagy része az arab térségen tartotta a szemét. Valójában már az előző év végén, 2010 decemberében kirobbant egy tüntetés Tunéziában, ami aztán futótűzként találkozott a térség és a Közel-Kelet problémáival megtöltött puskaporos hordókkal, és addig nem látott tüntetéssorozat kezdődött az arab világ számos országában.

Tunéziában, Líbiában, Egyiptomban, Szíriában, Jemenben és Bahreinben csapott a legmagasabb szintre az elégedetlenség, de Algériában, Jordániában, Ománban, Szaúd-Arábiában, Marokkóban, Irakban, Mauritániában, Szudánban, Dzsibutiban, sőt a nem arab Irán egy részében is voltak halálos áldozattal járó kisebb-nagyobb tüntetések. A világ egy része akkor ismerkedett meg a térséggel, az ott élők gondjaival, az uralkodó rendszerek igazi arcával.

10 évvel a fő események után N. Rózsa Erzsébet Közel-Kelet-szakértővel, a térség kiváló ismerőjével, a 2015-ben megjelent Az arab tavasz című könyv szerzőjével beszélgettünk. A forradalmak sikeressége és kudarca, az azóta jól láthatóan eltérő fejlődési ívek, a térség jelenlegi problémái adták a fő csapásirányt, de szóba került az Európai Unió és azon belül hazánk szerepe is az arab tavasz eseményeiben.

- A tunéziai Mohamed Bouazizi volt tulajdonképpen egy gyújtó szikrája az arab tavaszt elindító eseményeknek. De mennyire volt váratlan ez az eseménysorozat?

- Sokszor felmerül a kérdés, hogy miért nem tudta senki előre megjósolni az eseményeket. De a helyzet az, hogy adatok évek óta rendelkezésre álltak. Az ENSZ egyik szervezetének felméréssorozata, az Arab Human Development Reports már korábban írt róla, hogy az arab társadalmakban hosszú ideje problémát jelent a fiatalok arányának ugrásszerű megnövekedése, ezen fiatalok munkanélkülisége (azon belül is a diplomás munkanélküliség), a gazdasági mutatók romlása vagy épp az eladósodottság. Alapvetően tehát komoly társadalmi-szociális feszültségek voltak.

Az ország összbevételének nagyon jelentős hányada szezonális jövedelemből származik. 2009-ben és 2010-ben 20% volt, 2011-ben 20%-ról visszaesett 15%-ra. Vannak olyan emberek, akik télen, a turizmus megcsappanásával az utcára kerültek.

Az én hasonlatomban kicsit olyan ez, mint mikor felrakom a levest fedővel főni. Tudom, hogy lesz egy pillanat, amikor kifut, de nem tudom megmondani, melyik pillanat lesz ez. A súlyos gondok abból is látszódtak, hogy a Közel-Kelet szinte bármelyik országában lehetett látni, hogy délután és koraeste a kávézók előtt lógnak a fiatalok az utcán, mert nem volt munkájuk. Azt is tudhattuk, hogy elég komoly indentitásválság jelentkezett a térségben. Pont az arab tavasz hívta fel a figyelmet arra, hogy egyfajta, a területi államhoz köthető identitás erősödött meg. A tüntetéseken nem a pánarab jelszavak jelentek meg, hanem tunéziaiként, egyiptomiként vagy jemeniként azonosították magukat. Ezeket az államhatárokat durván száz éve húzták meg, és vagdosták szét az arab népességet. Az, hogy honnan kapom a táppénzt, hova hívják be a fiam katonának vagy honnan fogok nyugdíjat kapni, erősítették ezekhez a területi államokhoz fűződő identitást.

- Az minek volt köszönhető, hogy a tunéziai eset nem maradt elszigetelt, hanem futótűzként terjedt szét a tüntetéssorozat az arab világ egy részén?

Találó szó a futótűz. A „dominót” el szoktam utasítani, mert azt jelentené, hogy egyik miatt dőlt a másik, pedig nem ez történt. Az ok, hogy nagyjából ugyanazokat a problémákat el lehetett mondani mindegyik helyen. Például az átlagéletkor nagyon kitolódott, ma egy arab országban nagyjából annyi, mint Magyarországon, bőven hetven év felett. Ez előtt ötven évvel nem volt sokkal több, mint a fele.

Óriási a túlfoglalkoztatás is, a Világbank szerint Egyiptomban 8 millió állami alkalmazott van. A Világbank hitelének egyik feltétele az is lett volna, hogy 1-2 milliótól megválik az állam, ugyanakkor persze ez is óriási szociális válságot okozott volna.

A 80-as években tetőzött a fiatalok aránya, 45 százalék körül általánosságban. Ők azóta be akartak állni a munkaerőpiacra, családot akartak alapítani. Mára ez az arányszám alacsonyabb, 30 százalékon van. De még mindig hatalmas tömegek áramlanak a munkaerőpiac felé, akiknek nincsenek lehetőségeik. Mindeközben az autoriter állami rendszernek gondoskodnia kell az oktatásról, a lakhatásról, a munkáról.

A következő lépésként, ahogy haladtunk előre az időben, láthattuk, hogy bizonyos kormányok kemény ellenintézkedéseket tettek. Úgy tűnt, hogy a monarchiák (amiből nyolc van a térségben) ellenállnak ennek a tiltakozásnak. Bahreinben volt ugyan egy felkelés, de Bahrein összlakossága 1,9 millió, annak fele külföldi vendégmunkás. Bahrein kivételével azonban mindegyik „arab tavaszos” ország köztársaság. Biztos, hogy ennek köze van a társadalmi berendezkedéshez és az uralkodó család legitimációjához.

A második hullám – ahogy a 2019-es eseményeket szokták nevezni – megint olyan országokban történt, mint Algéria, Libanon, Irak és Szudán – egyik sem monarchia. Még nem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy ez miért van így, de tény.

- Azok közül az országok közül, ahol 2011-ben a legsúlyosabb események történtek, lehet azt mondani, hogy volt, ahol az arab tavasznak pozitív hatása volt, ahol sikeres végkimenetele volt a felkelésnek?

Magát az arab tavasz kifejezést az európai kultúrkörben találták ki, eredete az 1848-as „népek tavaszára” vezethető vissza. És a népek tavasza mikor győzött? Tulajdonképpen sehol sem győzött, sőt nálunk, Magyarországon egy háborúba torkollott. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kérdésre a válasz, hogy majd száz év múlva fog kitörni a demokrácia az arab térségben. De abból, hogy most mit látunk, és mi történik, nem tudjuk kitalálni, hogy mi lesz a későbbiekben.

Egészen más fejlődési utat bejáró térségekről és társadalmakról van szó. Bahreinben – erősen idézőjelbe téve – „rendet tettek”. Líbiában, Szíriában és Jemenben polgárháborúba torkolltak az események, így marad Egyiptom és Tunézia. Nagy kérdés, hogy Egyiptomot negatív példának írjuk-e le, a kérdés az, hogy milyen szempontból vizsgáljuk. Líbia Kaddáfi bukása után nagyon intő példa volt – annak idején ő maga fenyegetőzött azzal, hogy ha vele bármi történik, akkor „kinyílnak a pokol kapui”.

Miközben persze nyilvánvalóan nem adjuk – és nem is adhatjuk – fel az értékeinket. Ha így nézzük, Egyiptom egy stabil állam. Meg tudja akadályozni például a migráció keresztüláramlását.

Tulajdonképpen az ön kérdésére általában a nemzetközi sajtó Tunéziát szokta „mintagyerekként” emlegetni. De egy kollégám, aki Tunéziában dolgozik, épp nemrég mondta, hogy az ottaniak mára gyakorlatilag minden segítséget és finanszírozást az Európai Uniótól várnának. Fogalmazzunk tehát úgy röviden, hogy Tunézia látszik a legelőrébb lenni azon az úton, amit mi európai mércével szeretünk látni, jelenleg pedig stabilitás is van az országban, bár éppen most nagy tüntetések törtek ki, ahol 240 fiatalt letartóztattak.

Itt a választások során a különböző induló pártok meg tudtak egyezni az együttműködésről. Ezekben az időkben az egyik legnagyobb játékosnak a Muszlim Testvériség számított. Tunéziában az Ennahda (ott így hívják őket) vezetője hazatért, a parlamenti választásokon is jól szerepeltek, sőt – bár tudtak volna egyedül kormányt alakítani – meghívták a világi pártokat is a koalíciós kormányukba. 2016-ban a következő választásokon az Ennahda már kisebbségbe szorult. Itt az volt a kérdés – és véleményem szerint itt dőlt el, hogy Tunézia megmarad-e pozitív példának –, hogy az Ennahda hajlandó lesz-e ellenzékiségben politizálni. Hajlandóak is lettek volna (ezzel elvetve a radikalizálódás lehetőségét), de ekkor őket hívták be koalíciós kormányba. Tunéziában tehát a különböző világnézetű politikai pártok képesek voltak valamiféle kompromisszumra.

- Áttérve a másik végletre: Szíriában, Jemenben vagy Líbiában miért így alakultak a dolgok? Hogyan jutottak el ezek az országok az arab tavasztól a véres polgárháborúkig?

Szíriában az Aszad-kormány lényegében restabilizálta magát. Az ország esetében orosz, török és iráni jelenlétről szoktunk beszélni, de tegyük hozzá, hogy az USA és Nyugat-Európa nem sietett a helyszínre.

Tunéziában három nappal az elnök bukása előtt a franciák még csapatokat, katonákat ajánlgattak Ben Alinak a rend helyreállítására.

Mikor Ben Ali viszonylag hirtelen megbukott, a franciák elég rosszul érezhették magukat. Egyiptomban Obama elnök került nagyon nehéz helyzetbe. Az ő legfőbb szövetségese Mubárak egyiptomi elnök volt, és már sokan, sok helyről mondták neki, hogy ami Egyiptomban zajlik, az egy demokratikus felkelés, Mubárak pedig egyre vállalhatatlanabb. Amikor kiállt mögüle, akkor viszont a szövetségesei – például a térségben erős szaúdiak – mondták azt, hogy nem szép így cserben hagyni egy szövetségest.

Líbiában a franciák – ez az én véleményem – talán egy kicsit kompenzálni is akartak Tunéziáért. Az ENSZ hozott egy határozatot Líbiáról, ami szerint „a lakosság védelmében” avatkoztak be fölülről. Én azt szoktam mondani – ha szabad egy kis képzavarral élni –, hogy a francia gépek már ott álltak a líbiai légtér sarkában, és amint megjött a Biztonsági Tanács határozata, elkezdték a NATO-műveletet, amit egyébként az Arab Liga is támogatott. Enélkül szinte biztos, hogy Kaddáfi nem bukott volna meg. Ez azért érdekes a kérdés szempontjából, mert Líbia egy évig pozitív példának számított. 2012-ben választások voltak, amik különösebb gond nélkül lezajlottak, és az ország csak ezután ment el nagyon rossz irányba.

- Az imént szót ejtett a franciáktól, és én is át akartam evezni hazaibb vizekre. Mennyire húzható egyenes összefüggés az arab tavasz eseményei, és az általunk is megtapasztalt később migrációs helyzet közé?

Az ok-okozati összefüggés eléggé sokrétű. 2015 Magyarország és Európa ezen része számára azért volt érdekes, mert addig a fő migrációs útvonal egyáltalán nem itt húzódott. Sokkal inkább a Marokkó-Spanyolország-Franciaország vonalon, vagy a középső útvonalon, Líbia és Olaszország felé. Amíg Líbia egy erős államhatalom volt (és Kaddáfi alatt nagyon is az volt), addig ott nem, vagy csak korlátozottan lehetett átjutni – erről is szólt a korábban emlegetett „pokol kapui” kifejezés. Marokkót pedig innen „nem látjuk”, túl messze van tőlünk ahhoz, hogy a látókörünkbe kerüljön. A zavaros történetek – mint amilyen nagyrészt az arab tavasz is volt – két dolgot eredményeznek. Egyrészt maguk az államok migrációs szempontból kibocsátó országok lettek. Másrészt egy rövid idő elteltével ezek az országok nemcsak kibocsátókká váltak, hanem a zavarosban jól halászva keresztül mennek rajtuk más országokból indulók. Különösen akkor, ha – mint Líbia – évezredes közlekedési útvonalon fekszenek Belső-Afrikából a tenger felé.

Szíria hasonló történet. Ahol lőnek, onnan menekülnek az emberek, ez egyértelmű. De az is jól látszik, hogy Szíriából sokan a környező országokba, például Törökországba mentek, és számosan ott is maradtak. Pár éve láttam egy statisztikában, hogy az akkor Törökországban alapított kisvállalkozások egyharmadának volt szíriai háttere. Ez egyértelműen mutatja, hogy azok az emberek rövid távon nem terveznek visszatérni a hazájukba.

Magam is hallottam a Nyugati Pályaudvar lépcsőjén olyan fiatalokat, akikről – egykori iráni szakos lévén – tudtam, hogy perzsául beszélnek, tehát egyáltalán nem szírek, hanem nagy valószínűséggel afganisztániak voltak.

A Máltai tanulmányok folyóirat online is elérhető tavalyi utolsó számában már megírtam a közel-keleti migrációról, hogy a térség egyszerre kibocsátó, tranzit, de befogadó is.

- Maga az Európai Unió mint nem túl messze lévő államszövetség hogyan vizsgázott az arab tavasz alatt? Volt dolgunk vele? Illetve mit tettünk az azóta eltelt időben?

Ez egy kétélű kérdés. Egyrészt az Európai Unió értékrendjében a humanitárius segítség eléggé jelen van. Másrészt viszont tagadhatatlan, hogy az Unió is egy olyan nyomásnak lett kitéve, ami korábban nem létezett. És ahhoz képest, hogy a vonatkozó magyar politikát akkor mennyien támadták, mára egyre többen mozdultak el hasonló irányba – csak a retorikában van nagy különbség.

Maga az Unió egységesen – legalábbis a menekültkérdésben – nem talált tökéletes megoldást. Egy Transit and Destination States in the European Union című projekt keretében vizsgáltunk tranzit- és célországokat. Ebben a Magyarországon élő nagyon kis létszámú muszlim közösség egyik vezetője azt mondta, azért jönnek ide, „mert Európa egy jó hely”. De nemcsak arról van szó, amire elsőre gondolunk, hogy Európa milyen sokkal gazdagabb hely, mint ahonnan érkeznek, hanem arról is, hogy Európában nem volt kiterjedt háború több mint hetven éve. Ez a befogadó nyilatkozatokkal együtt adott egy lökést ahhoz, hogy sokan úgy gondolják, megéri elindulni vagy rákapcsolódni a már úton levőkre. Az Unió „vizsgázásáról” nehéz összességében beszélni, de ismert, hogy vannak olyan uniós tagállamok, melyek már évtizedek óta küzdenek a bevándorlással. Pl. a franciák, akik már a 2015-ös válságot megelőző évtizedekben is rendszeresen, évről évre szigorították a bevándorlási szabályaikat, többek közt a „válogatott” bevándorlással.

- Az arab tavasz idején Magyarországnak is jutott egy speciális helyzet: épp akkor töltöttük be először az Unió soros elnöki tisztségét. Volt valamilyen speciális feladatunk ebben a helyzetben? És mennyire tudtunk helyt állni benne?

Az volt az izgalmas akkoriban – és ez nem kevés problémát okozott –, hogy épp a miénket megelőző félév során született meg a Lisszaboni Szerződés, amely kivette a külpolitikát az elnökség kezéből, hiszen akkor alakult meg az Európai Unió kvázi-külügyminisztériuma, a European External Action Service. Innentől kezdve az elnökség maga önálló külpolitikát nem csinálhatott, ebben Martonyi János és az általa vezetett minisztérium nagyon határozott álláspontot képviselt. Martonyi akkor ment el az elnökség képviseletében bárhova külpolitikai ügyekben, ha erre őt felkérte az Action Service akkori vezetője, Catherine Ashton. Volt erre példa, emellett Martonyi és több más, magas rangú külügyi tisztviselő meglátogatott menekülttáborokat, például Egyiptomban és Tunéziában.

Egy igazi nagy sikertörténet volt akkor, amit érdemes felidéznünk. Líbiában, azon belül is Tripoliban az amerikai, a kanadai és az összes uniós követség bezárt, egyedül a Marton Béla vezette magyar nagykövetség maradt nyitva. És ezért minket kértek fel az unió tagállamainak, valamint az unió egészének képviseletére, az állampolgárok segítségére. Ez akkor volt különösen jelentős, amikor meg kellett szervezni az uniós állampolgárok evakuálását.

- Összefoglalásképp: bár említette, hogy történelmileg még kevés idő telt el, valamit azért le lehet-e vonni tanulságképp az arab tavasz óta eltelt 10 évből?

Szerintem ami a legjobban látszik, hogy nem egy arab tavasz volt, hanem akár több is. Amikor arról beszélünk, hogy mi az a demokrácia: a legkezdetlegesebb formájában, a tüntetésekkel, a vezetők hatalomból való eltávolításával, valamilyen szintű változások elérésével ott és akkor ez a demokratikus átalakulás egy kicsit megmutatta magát. Igaz, a legtöbb helyen aztán nagyon másfele indultak el a dolgok. Hamar kiderült, hogy itt nem egyféle, és nem egységes fejlődés lesz, ahogy az is, hogy azok a száz éve meghúzott országhatárok, és az azóta külön fejlődő országok milyen sokat jelentenek: megvannak a saját érdekeik és saját fejlődési útjuk. És bár létezik sok hasonló probléma, az azok megoldásához vezető forgatókönyvek nagyon eltérőek. Hatása természetesen mindenütt volt, sok helyen a vezetők is jobban odafigyelnek a nép hangjára, a társadalmi problémák kezelésére – egyedül a végső kifutásban nem lehetünk biztosak.