„Össze kellett házasodnom a pár hónapja megismert párommal, különben börtönbe kerülök” – Egy magyar nő kálváriája Dubajban

Dubaji börtön vagy kenyai esküvő címmel a közelmúltban jelent meg Nagy Emőke könyve, amely egy egészen hihetetlen, csavarokban bővelkedő élettörténetet mesél el. A most 44 éves nő 2017-ben határozta el, hogy szerencsét próbál az Emirátusokban, hátha így egyenesbe tud jönni anyagilag.

Utólag visszatekintve viszont azt mondja, semmit nem bánt meg.

– Miért döntött úgy, hogy Dubajba költözik?

– A fő ok a svájci frankos lakáshitelem volt, aminek teljesen a csapdájába kerültem: a forintosítás után akkorára nőtt a havi törlesztője, amit egyedülálló nőként magyar fizetésből képtelen voltam előteremteni. A hitelem 2008-ban 56 ezer forintról indult, bíztam benne, hogy 15 év alatt ki fogom tudni fizetni. Ehhez képest három hónappal később már 80 ezer volt, fél év múlva 110 ezer, majd 150 ezer. Jeleztem a banknak, hogy így nem tudom fizetni a törlesztőrészleteket, mivel már a háromszorosa annak, amiben megállapodtunk.

Közben sorra alakultak az ügyvédi csoportok, amelyek azt ígérték, hogy megvédik a hasonló helyzetbe keveredett embereket. Az egyik ilyen társaságnak kifizettem 500 ezer forintot, de teljesen hiába, nem tudtak megvédeni.

Ekkor merült fel, hogy szerencsét próbálhatnék Dubajban. Több barátnőm is járt kint turistaként, egy lány ismerősöm pedig a férfiak szórakoztatása miatt, azonban mindannyian arról áradoztak, hogy Dubaj a lehetőségek városa.

– Ha jól értem, egy ismerőse szexuális jellegű munka miatt ment ki, az ön esetében viszont ez szóba se jött. Mi szólt amellett, hogy „hagyományos” munkát is érdemes vállalni ott?

– Az egyik jó ismerősöm esetében valóban ez volt a helyzet, de nem őt vettem példának. Egy barátnőmnek viszont a volt férje már 10 éve élt kint Dubajban, befutott vállalkozó lett belőle, tőle is nagyon sok információt kaptam. Illetve, amikor interjúkra mentem ki, pénz híján nem szállodákban laktam, hanem a Couchsurfingen keresztül kerestem szállást. Ennek köszönhetően számos menedzsert megismertem, a kanapéjukon aludtam, de persze sokat beszélgettem is velük, amíg ott voltam. Így kerültem képbe azzal, hogy milyen fizetési igényem lehet, illetve úgy általában mik a lehetőségek az enyémhez hasonló munkatapasztalattal.

Ráadásul édesanyám akkoriban kapott stroke-ot és egy kórház elfekvő osztályára került be. Bár ennek költségeit fedezte a nyugdíja, tovább erősödött bennem az érzés, hogy nincs senkim, semmi nem köt Magyarországhoz. Közben pedig pallosként lógott a fejem fölött a végrehajtás: ha bármikor nem fizetek, elveszik tőlem a lakást. Többször jártam kint Dubajban interjúkon, végül egy HR menedzseri pozíciót vállaltam el, átszámítva 1 millió forintos fizetésért. Ez természetesen óriási különbség volt, de szakmailag is motivált voltam és legalább 5 évet terveztem kint tölteni.

– Mennyire ment könnyen a beilleszkedés?

– Érdekesen alakult, hogy finoman fogalmazzak… Eredetileg az itthoni cégem, a TATA Consultancy Services ottani irodájához szerettem volna átkerülni, de a HR menedzserük a személyes találkozónkon közölte, hogy egyrészt hely sincs, másrészt mivel szinte csak indiaiak dolgoznak náluk, aligha érezném jól magam. Miután ez kiderült, ezerrel elkezdtem más lehetőségeket keresni, esténként munka után órákat töltöttem a Linkedin-en. Végül két helyről kaptam ajánlatot, de ezek közül az egyik nem Dubajban, hanem egy szomszédos emírségben (Ras al Khaimah) lett volna, ahol még szigorúbbak a vallási szabályok, így nem mertem bevállalni. Amit végül elfogadtam, az viszont igazi álom munkának tűnt akkor, mivel korábban is HR területen dolgoztam, szóval előrelépésként könyvelhettem el.

Sajnos hamar elkezdtem megismerni a kinti élet árnyoldalát is. Fontos tudni, hogy az Emirátusok vízumköteles ország, nem lehet csak úgy kimenni dolgozni. Minden munkavállalónak szüksége van egy úgynevezett szponzorra, aki nekem a főnököm volt. Ez még bonyolultabbá tette a helyzetemet, amikor jöttek a munkahelyi gondok. Korábban éltem Görögországban és Cipruson is, de itt olyan dolgokkal kellett szembesülnöm egymás után, amelyekre egyszerűen nem voltam felkészülve. Eleve hat hónap volt a próbaidő az itthon szokásos hárommal szemben, ezalatt pedig se fizetett betegállományba, se szabadságra nem mehettem.

Sajnos aki odaadja az útlevelét a munkáltatójának, az nem mondhatja később, amikor problémái adódnak, hogy „elegem van, felülök egy repülőre és már itt se vagyok…”

– Ezekről a dolgokról nem meséltek önnek előzetesen az ismerősei?

– Nem, de a házigazdáim mind arabok voltak (egyiptomiak, vagy jordániaiak) és helyi arabok által vezetett cégeknél dolgoztak, az ő útlevelüket ezért nem valószínű, hogy elkérték. Az én főnököm viszont indiai volt, és nekik eléggé más elképzelésük van a munkavállalás játékszabályairól. A Munkaügyi Minisztériumban el is ismerték, amikor bementem, hogy tudnak erről a módszerről, de nem tesznek semmit ellene.

– Elég sokat ír a könyvben a nők nem túl fényes helyzetéről. Mi volt az, ami a legváratlanabbul érte?

– Az egyik dolog, amit nőként megtapasztaltam, az volt, hogy tényleg kilóra megvehet egy emirati férfi. Előfordult, hogy megpróbáltak felszedni az Emirates Mall-ban, és miután udvariasan visszautasítottam az illetőt, mondott egy konkrét összeget, hátha ennek hallatán meggondolom magam. Nyilván szőke európai nőként abszolút kuriózumot jelentettem ott, hiába voltam már akkor is majdnem 40 éves.

Erre persze még mindig könnyebb csak legyinteni. A kényelmetlenebb verzió az volt, amikor tárgyalni mentem ki egy céghez, de egyszerűen nem ült le velem az indiai főnök. Ehelyett szándékosan megvárakoztatott, pedig már a megbeszélt időpontban ott volt az irodában, és amikor ezt számon kértem tőle, bepanaszolt a főnökömnél. Ő pedig úgy oldotta meg a problémát, hogy a következő alkalommal egy 25 éves, újonc indiai lányt küldtek ki hozzájuk helyettem. Ezt nagyon nehezen tudtam megemészteni, annyira megalázó helyzet volt. Pedig mindig figyeltem arra, hogy ne öltözködjek kihívóan, illetve a felkészültségemre és a modoromra sem lehetett panaszuk.

– Hogyan jött be a kenyai szál a történetébe?

– Komoly párkapcsolatot Dubajban szerintem nem igazán lehet kialakítani, hiszen mindenki csak pár évet tervez ott eltölteni, amíg egy kis pénzt gyűjt és utána máshol telepedik le, de azért vágytam arra, hogy legyen valaki mellettem, aki több, mint egy haver. Ezért elkezdtem használni a Tindert, sajnos az arabokkal viszont kizárólag hajmeresztő élményeim voltak. Megjegyzem, hogy nagyon kedvesek: ha meg akarnak szerezni egy nőt, a csillagokat is lehozzák neki.

Ezután szinte már feladtam, hogy valaha is lesz valakim Dubajban, de néhány hónap után találtam egy olyan férfit a Tinderen, aki nem fürdőnadrágban, félmeztelenül feszített a tengerparti képein, hanem teljesen normális, felöltözött, mosolygós fotói voltak. Ő nem arab volt, hanem kenyai. Az első talákozásunk nagyon jól sikerült: nem mászott rám, nem akart feljönni hozzám már a legelején. Nagyon sokat beszélgettünk, teljesen úgy alakult minden, mint egy normális kapcsolatban. Tudni kell rólam, hogy korábban több orvos is megállapította Magyarországon, hogy meddő vagyok. Ezért egy idő után azt javasoltam a páromnak, hogy nem kell védekeznünk, mivel úgysem eshetek teherbe.

Eltelt néhány hét, és egyszer csak nagyon rosszul éreztem magam. Először arra gondoltam, hogy biztos az extrém körülmények, a szálló por és a rendkívül magas hőmérséklet okozzák (arrafelé az 50 fok se ritka nyaranta). Miután sehogy sem akart elmúlni a rosszullét, a párom felvetette, hogy csináljak egy terhességi tesztet. Először kinevettem, annyira valószínűtlennek gondoltam, de végül beleegyeztem, és óriási meglepetésemre pozitív lett, sőt utána egy második teszt is megerősítette.

– Mi történt ezután?

– Egyre rosszabbul voltam, járni és enni is alig bírtam, annyira fájt a hasam. De mégsem ez volt a legnagyobb problémám, ugyanis az Emirátusokban a saría törvények alapján börtön jár a házasságon kívüli teherbe esésért. (Az Egyesült Arab Emírségek hivatalos jogrendszere a saría, amelyet a szent Koránból, valamint a szunna-írásokból, Mohamed próféta feljegyzéseiből fejlesztettek ki. A saría éppúgy jogi törvény, mint erkölcsi útmutató az etiketthez és a viselkedéshez.) Pont abban az évben járta be a médiát a hír, hogy lecsuktak egy ukrán lányt, aki teherbe esett a dél-afrikai barátjától.

Mivel nem javult az állapotom, el kellett kezdenünk azon gondolkodni, milyen kiút lehetséges ebből a szomorú helyzetből, hiszen előbb-utóbb mindenképp orvosra volt szükségem. Magyarország azért nem jöhetett szóba, mert én ugyan felülhettem volna egy gépre, a párom azonban ki tudja, mikor kapott volna vízumot a beutazáshoz, hiszen harmadik országbeli állampolgár volt. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Kenyába viszont mindketten beléphetünk. Mivel nem volt jobb ötletünk, ezért elhatároztuk, hogy odautazunk és összeházasodunk. Végül ez is csak úgy sikerült, hogy lefizettünk egy papot, mivel normális esetben 30 nappal korábban be kellett volna jelentenünk a házasodási szándékunkat. Én mindeközben azt éreztem, hogy ez már krimibe illő történet, és meg fogok bolondulni. Értelmes, talpraesett nőnek tartom magam, mindig mindent jó előre megfontoltam, erre itt találom magamat egy ilyen lehetetlen helyzetben.

Az esküvő után még visszamentünk Dubajba, de valószínűleg a stressz miatt annyira fel voltam fúvódva, hogy már a nagyon korai szakaszban is 4-5 hónapos terhesnek néztem ki. Ez viszont nem szerencsés egy HR menedzsernél: alapjáraton se mindig ültek le velem a férfiak tárgyalni, így viszont borítékolható volt, hogy nem folytathatom a munkámat. Ettől függetlenül is egyre feszültebb volt a viszonyom a főnökömmel, és miután egyszer egy olyan városrészbe küldött el (szerintem direkt), ahol konkrétan veszélyben volt a testi épségem, betelt a pohár. Megbeszéltük a férjemmel, hogy eddig bírtam, én hazaköltözöm, ő pedig majd követ engem.

– Miért határozta el, hogy könyvet ír a történetéből, ráadásul mindjárt kettőt?

– Miután látták az ismerőseim, hogy fejvesztve rohanok Kenyába férjhez menni, már elhitték, hogy tényleg nem vicceltem, nagyon nagy bajban vagyok. Ekkor mindenki elkezdte mondani, hogy ez olyan, mint egy hollywoodi történet, amit mindenképp meg kell írni, illetve filmesíteni. Nekem viszont a hazaköltözésem után kisebb gondom is nagyobb volt ennél: azért küzdöttem, hogy a férjem beléphessen az országba, hiszen egyre közeledett a szülés.

A házasságunk sajnos kudarcba fulladt, immár két éve egyedül nevelem a kisfiamat. Gyerektartást nem kapok, a lakáshitel pedig továbbra is lóg a fejem felett. Emiatt rengeteget kell dolgoznom, de nagyjából másfél éve megelégeltem, hogy szinte semmi időm nem jut a gyerekemre, aki így nemcsak apa nélkül nő fel, de az anyukájának is állandóan dolgoznia kell, hogy előtermetse a szükséges anyagiakat. Ezért elkezdtem leírni a történetemet. Szeretném elérni, hogy az ebből származó bevételnek köszönhetően legalább 1 évig ne kelljen pluszmunkát vállalnom, ezért is a szerzői kiadás mellett döntöttem, amit ugyan nekem kellett megfinanszíroznom, de cserébe a teljes bevételt én kapom. Mivel közel 500 oldal lett a teljes történet, szakmabeliek javaslatára ketté bontottam. Az első rész a hazaköltözésemmel ér véget, a jövő májusban megjelenő második könyv pedig az ezt követő éveket mutatja majd be.

– Mi az, amit másképp csinálna, ha újrakezdhetné?

– Nem bántam meg, hogy felvettem a lakáshitelt, hiszen nem tudhattam, mi lesz belőle. Azt, hogy kimentem Dubajba, egy hatalmas építő kihívásnak éltem meg: ha ezt túléltem, most már tényleg jöhet bármi. Lett egy történetem, ami a nagyközönség számára is érdekes, ráadásul bárki kerülhet hasonló helyzetbe, nekik még segíthetek is vele. Az pedig a világ legjobb döntése volt, hogy megtartottam a kisfiamat, ő egy igazi csoda. Egyedül azt bántam nagyon sokáig, hogy az élet úgy hozta, hogy szükségből kellett összeházasodnom a kenyai barátommal. De ez az érzés is csillapodott idővel, ráadásul abban a szituációban tényleg nem volt más választásom, ha nem akartam börtönbe menni. Nagy segítség volt, hogy legalább az első két évben, a legkritikusabb időszakban együtt neveltük a kisfiunkat, mivel a szüleimet elvesztettem, és nem lett volna más segítségem. Szomorú dolog egy 2 éves kisgyerekkel a válás mellett dönteni, de valószínűleg a mi közös történetünk eddig volt „megírva”.

(A könyv ide kattintva rendelhető meg.)