"Én nem hiszek ebben a csinnadrattás jóember-szindrómában" – Miért gyanús nekem az, akit mindenki szeret?
Első osztályos gimis koromban egy barátnőmmel ballagtunk a suliba. Épp foghegyről odavetettem neki valamit (esküszöm, nem emlékszem), de bántó lehetett, mert megállt, és azt mondta: "Figyelj, állj már le! Rossz fej vagy. Beszólogatsz állandóan, ezért utálnak annyian." Azt a barátnőmet imádtam, plusz óvoda óta ismertük egymást, így hát jól megszeppentem. El akartam mondani neki: oka van, hogy olyan sarkos-arrogáns vagyok néha, de ahhoz túl sok mindent kellett volna elárulni az életemről. Így inkább befogtam a szám, és onnantól megpróbáltam "jobb fej" lenni. Teljes győzelem nem lett belőle, mindig is szókimondó maradtam, de érettségi körülre már egész "fogyasztható" lettem, egyetemen meg már sokan szerettek is.
Mindezt azért mondom el, mert azóta is ellentmondásos a viszonyom a közkedveltséggel. Mármint a látványos, feltűnő, cukormázas közkedveltséggel.
Persze, tudom, hogy vannak jó emberek, akiknek fát lehet vágni a hátán, aranyból van a szívük, vagy más kifejezéssel élve még "epéjük sincs". Akiket általában kedvelnek. De nem erről beszélek. Hanem a nagyon népszerű, agyon-szeretett emberekről, akikkel szemben valahogy örökre gyanakvó maradtam.
A minap itt a fészbukon egy régi ismerősöm egy elkámpicsorodott posztot tett ki (akadt valami kellemetlensége, nem komoly, de kiírta, hogy az élet milyen igazságtalan meg nehéz stb. stb.), és egy jópár barátja kommentben aláírta: "Ne aggódj, téged mindenki szeret." Valóban népszerű az illető, elbűvölő, humoros, az a „meg kell zabálni” típus. Ezermillió cimborája, bulitársa meg lájkja van. Ám mivel anno évekig együtt dolgoztunk, én sajnos láttam azokat a képletes hullákat is, akik ennek a töretlen népszerűségnek az útját szegélyezték.
A megalázott, félresöpört embereket, akiken keresztül gázolt, ha az érdekei úgy kívánták. A szótlanul, lesunyt fejjel elkullogókat, akik néha-néha csupán egy „nincs mit tenni, ő mindig nyer”, a „vele szemben úgysincs esélyem”, a „senki nem hinne nekem, ha elmondanám, hogy vágta a hátamba a kést” típusú, halkan elmormolt mondatokkal jelezték, hogy a közkedvelt kollégával szemben hogyan véreztek el, amikor épp az útjába kerültek valamilyen módon. Igen, hallottam, láttam azokat az embereket, akik nem tudtak úgy helyezkedni, érdek-érvényesíteni, megfelelő helyeken hízelegni, mint ő. Az örök nyertes, akit mindenki szeret, ugye.
Szóval én nem hiszek ebben a csinnadrattás jóember-szindrómában. Az nekem mindig gyanús. Ha mindenkinél jól fekszik valaki, annak szerintem ára van. Amögött érdek van. Meg sunyiság van.
A legjobb emberek, a valódiak, akiket életemben ismertem, többnyire megosztó személyiségek voltak. Nem, egyáltalán nem szerette őket mindenki. Mert kiálltak dolgokért, néha talán hülyén és handabandázva, de önazonosan, és nem csicseregték mindenki fülébe azt, amit azok hallani akartak. De soha nem tapostak volna el senkit azért, hogy valakinél bevágódjanak, és még több rajongójuk legyen.
Talán kicsit távoli a példa, de sokatmondó: apai nagyapámtól 1945 után elvették mindenét. A városi házát, a földjeit, a családi ékszereket, még a teljes ruhatárát is. Csak azért nem húzták lámpavasra, mert a parasztjai – akiket a kalocsai érsekség jószágkormányzójaként évtizedek óta felügyelt – szó szerint kiszedték az ávósok kezei közül. Munkát szereztek neki az akkor már téeszként működő gazdaságban.
Történt egyszer, hogy oda került kocsisnak egy Zichy. Valódi. Mivel nagyapám a megye egyik legnevesebb arisztokratája volt (hiába alázták porrá, ez azért fű alatt még az ötvenes években is számított), a fent említett Zichy egy vasárnap meg akarta látogatni. Kirittyentve, suvickolt csizmában állt a kapu előtt, de a nagyapám nem engedte be. Kérdezte a család, miért. „Mert parasztlányokat ejt meg, aztán otthagyja őket, meg keményen iszik is” – hangzott a válasz. „De hát egy Zichy” – érvelt a nagyanyám. „Nem érdekel. Rongy ember. Ide be nem jön.” És nem is jött. Igaz, hogy akkor már a nagyapám is szegény volt, mint a templom egere, de a tartása megmaradt. És ennek semmi köze nem volt a származásához.
Ezt a tartást hiányolom én manapság, ugyanis szerintem ezt ütötte ki a félreértelmezett közkedveltség, mint afféle új társadalmi fétis. Ma az az általános vélekedés, hogy az úriemberség/úrinőség – modernebb szóval jófejség - egyik kritériuma, hogy mindig, mindenkivel jóban vagyunk (ebből az internet komment-szekcióit hagyjuk ki, ott aztán tényleg mindenki megmutatja az igazi arcát, én most a mindennapi életünkről beszélek).
Vagyis az a trend, hogy mosolyogva hallgatunk, bazsalyogva nyeljük szépen a békákat sorban, mímeljük, hogy minden oké, mi aranyosak és kompromisszumkészek vagyunk, mert a konfliktus az olyan ciki.
Nem illik, nem elegáns dolog. Na most ezzel én nem értek egyet. Persze, nem kell kivont karddal nekiugrani mindenkinek, a hiszti tényleg nem vezet sehová, és egy konfliktust is lehet elegánsan, szépen becsomagolva felvállalni (már akivel). De az úriemberség egyik legfontosabb eleme mindig is a belső tartás volt. Évszázadokon, vérvonalakon át. Az emberi és erkölcsi meggyőződésünk védelme, az ezekért való kiállás. Hogy ez olykor konfrontációval és kellemetlen helyzetekkel járhat? Hát persze. Ha omlettet akarunk csinálni, fel kell törni a tojást. A határok meghúzása, önmagunk tisztelete, a „nekem ez már nem fér bele” elve sokaknál kiveri a biztosítékot. Meg nem is kifizetődő. Nem lesz belőle közkedveltség, jól mozgósítható kapcsolatrendszer, zsíros állás. Sokkal egyszerűbb szájat beharapni, soha ki nem mondani, amit valóban gondolunk, a küszöb alatt kúszni, mindenkinek csak a háta mögött sutyorogni, félrenézni, ha valakit kicsinálnak (urambocsá hallgatólagosan vagy tevőlegesen részt is venni benne), és aztán végül mindent megúszni. Igen, ma ez a divat. Mit divat, lassan az egyetlen elfogadott túlélési technika.
Csakhogy ez az élet sem nem elegáns, sem nem nemes, sem nem szeretnivaló.
Úgyhogy tartsanak fennhéjázónak, kérlelhetetlennek vagy sznobnak, ebben mindig is a nagyapám vére maradok. Igen, közkedveltség ide vagy oda, számomra is vannak határok, és vannak csukott ajtók. Korunk Zichy-jeinek is. Még ha ezért meg is ütöm néha a bokámat.