Holoda Attilát kérdeztük az orosz energiafüggőségről. 1989 és 2012 között számos beosztást töltött be a MOL kötelékében. 2012. augusztusától 4 hónapon át, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium energetikai helyettes államtitkári pozícióját töltötte be.

– Szijjártó Péter azt nyilatkozta, hogy nem szórakozásból, hanem fizikai kényszerből vásárlunk orosz gázt. Mi helytálló ebből?

– Annyiban helytálló, hogy az országnak van egy 10+5 éves hosszú távú gázszállítási szerződése Oroszországgal. Annyiban viszont nem helytálló, hogy a 2011-ben elfogadott energiastratégiának az volt a jelmondata, hogy függetlenedés az energiafüggőségtől. Már a Gyurcsány-Bajnai kormányok idején elindult a vezetékes infrastruktúra fejlesztés, ami gyakorlatilag mára, Szlovénia kivételével, csővezetékes összeköttetést teremtett az összes szomszédunkkal. Tehát nemcsak a klasszikus régi ukrán és osztrák, hanem minden irányba.

Tehát Szijjártó mostani értékelése helytálló, csak azt felejti el elmondani, hogy nem tettek semmit az elmúlt 12 évben azért, hogy ez a függőség csökkenjen. Ellenkezőleg: növelték. Holott meg lehetett volna találni azokat a forrásokat, melyek segítségével ezt a kitettségünket jóval alacsonyabb szinten tudtuk volna stabilizálni.

– Ez inkább jogi kényszer, nem? Hiszen csövek már mindenhonnan jönnek, csak a szerződések kényszerítenek, nem?

– Lett volna itt a Nabucco gázvezeték, ami az azeri, türkmén és egyéb keletről érkező gázszállításokat hozta volna Európába. Ez a terv megbukott, nem elsősorban és kizárólag Magyarország nem túl támogató hozzáállása miatt, hanem mert a többi ország sem tett nagy erőfeszítéseket ezért a projektért. Belekényelmesedtek, hagyták, hogy az orosz gáznak való kitettség megmaradjon. Akik most könnyebben beszélnek a teljes leválásról, más geopolitikai helyzetben vannak, például Lengyelország. A minket körülvevő csővezetékből, minden irányból végső soron többé-kevésbé, de orosz molekula érkezik.

– Tehettünk volna azért, hogy ez ne így legyen?

– Mondjuk a horvát irány kissé más, mivel onnan a krki terminálhoz is van csatlakozásunk. Lett volna lehetőség, hogy a csővezetékeket továbbfejlesztve, akár a lengyel vagy a litván LNG forrásokat, vagy a lengyeleken keresztül akár a norvég forrásokat is elérjük. De megismétlem: az, hogy a közép-ázsiai nagy gázmezők elérése dugába dőlt, az a magyar kormány részéről egy nagy hiba volt. Ennek is köszönhetjük a jelenlegi nyolcvanöt százalék körüli kitettségünket. Ilyen értelemben beszélhetünk fizikai kényszerről is.

A hazai szénhidrogén termelés évről-évre csökken.

– Az oroszok leállították a gázszállítást Bulgáriának (és Lengyelországnak is), amire válaszul a bolgárok bejelentették, hogy felülvizsgálják a Gazprommal kötött szerződéseiket, beleértve a tranzitszerződéseket is. Jelenleg bolgár irányból érkezik az orosz gáz Magyarországra. Nem lesz ebből gond?

– A Földgázszállító honlapján bárki megnézheti, milyen irányból milyen mennyiségű gáz érkezik, illetve távozik az országból. (A cikk közzétételéig zavartalanul érkezik a földgáz Kiskundorozsmánál, ami a bolgár irányból érkező gáz átvételi pontja). Amikor az oroszok bejelentették, hogy elzárják a bolgárok felé a gázt, akkor ne fizikai zárásra gondoljunk.

Itt két szerződésről van szó. Egyszer a Gazprom és az ottani szállító közötti szerződés, ami arra vonatkozik, hogy tranzitálja a gázt Bulgária egyik határától a másikig, ez a gáz jut el aztán Szerbián keresztül hozzánk. A másik pedig egy kereskedelmi szerződés, a Gazprom és a bolgár nagykereskedő között. Ők erre mondták, hogy ennek a szerződésnek a keretében nem küldenek gázt. De fizikailag, a molekula megérkezik a bolgárokhoz, csak jelezték az oroszok, hogy nincs jelenleg a bolgárok számára nominált mennyiség. Tehát jelenleg csak a tranzitra szánt mennyiség áramlik. A bolgárok erre azt mondták, hogy zsarolásként, és szerződésszegésként értelmezik a Gazprom döntését, másrészt felülvizsgálják a tranzit szerződést is, azaz kilátásba helyezték, hogy a felülvizsgálat eredményeként akár el is zárhatják a vezetéket.

– Kezdhetünk félni?

– Nem mondták, hogy elzárják, csak a lehetőségről beszéltek.

Nem olyan, mint amikor az oroszok 2009-ben elzárták a gázt, mert álláspontjuk szerint az ukránok lopták azt. Itt azért van vizsgálat, leírják a bolgárok az érveiket, és ez még sokféle konklúzióra vezethet. Például a bolgárok, hivatkozva a szerződésszegésre, mondhatják azt, hogy akkor ők a gázt nem a Gazpromtól veszik, hanem mondjuk Magyarországtól. És a fizikailag Oroszországtól érkező gáz egy részét így tartják vissza. Kérdés az, hogy egy ilyen „lecserélés” sikeres lehet-e. Tehát, hogy az EU-belüli szolidaritás megvalósul-e. Ez jó próbája lehet az európai szolidaritásnak. De ismétlem: a felülvizsgálat nem egy-két napon belül következik be, az biztos, mert a bolgárok, az oroszokkal ellentétben betartják a jogi eljárásokat.

– Elérkezhet-e az a pillanat, hogy az oroszok teljesen és fizikailag is elzárják azt a bizonyos csapot? Mit tehetünk ebben az esetben?

– Ezen a vezetéken mi és a szerbek kapjuk a gázt. Nem véletlen, hogy a bolgárok olyan országokat próbálnak fenyegetni most az elzárással, akik, jelenleg közelebb állnak az oroszokhoz, mint ők.

Hiszen ez a gázmennyiség nem a Déli Áramlat felől jön, hanem a klasszikus, Testvériség 1 vezetéken. Van még a Testvériség 2, amin mi kaptuk eredetileg Beregdaróc felől, Ukrajna irányából a gázt, ez nem működik. De a jamali vezeték működik. Ezen keresztül kap például Németország és Ausztria is gázt. Tehát, még ha el is zárják a bolgár irányt, akkor is érkezhet tovább orosz gáz ezekből az irányokból.

De még a kereskedelmi tárolóinkban is van így a tél után közvetlenül nagyjából 360 millió köbméter, hiszen április elején megkezdődött a visszasajtolás ezekbe a tárolókba. Ez azt jelenti, hogy rendelkezésünkre áll majdnem 1.3 milliárd köbméter földgáz, miközben a napi fogyasztásunk ebben az időszakban 28-30 millió köbméter naponta. Tehát, ha teljesen elzárnának mindent, akkor is 45-50 napig el lehet látni Magyarországot. Ennyi idő alatt megoldódhat a kérdés. 40-50 nap kiesés az oroszoknak sem mindegy.

Ugyanakkor például a lengyelek kijelentették, hogy száz százalékos feltöltöttségen vannak a tárolóik, igaz, tegnap még csak hetvenöt százalékot mondtak. De ez csak dobálózás a számokkal.

– Hogyhogy?

– Ugyanis a képet az árnyalja, hogy a negyvenmilliós Lengyelországnak, melynek évi tizennyolc milliárd köbméteres a fogyasztása, az összes tárolókapacitása nem éri el a hárommilliárd köbmétert.

Nálunk ugyanis 6.5 milliárd köbméteres a tárolói kapacitás, ami talán kicsit túlzó is az országhoz képest, de ennek az az oka, hogy 2005 tájékán még az ország éves fogyasztása közel 15 milliárd köbméter volt és az előrejelzések alapján arra számítottak, hogy ez a mennyiség nőni fog. Ehhez igazították a tárolói kapacitást. Azóta ez a fogyasztás 9.3 milliárdra esett vissza. Ráadásul nekünk van egy stratégiai tárolónk is, amit pont a 2005-2006-os orosz-ukrán gázválság miatt hoztak létre, amikor egy időre elzárásra is sor került. Az akkori parlament gyakorlatilag száz százalékos egyetértéssel szavazta meg a tároló létrehozását. Itt most annyi a gond, hogy a korábbi években ezeket a tárolókat nyáron töltötték fel, amikor olcsóbbá vált a gáz, szezonális okoknál fogva. Idén azonban, szó sincs olcsó gázról, ezért a kereskedők ódzkodnak feltölteni a tározókat.

– De attól még fel kell tölteni ezeket, nem?

– Igen. Ezért az EU megpróbálja kötelezően előírni a tagországoknak, hogy a tárolóikat töltsék fel. A gond az, hogy ezeket százalékokban határozzák meg, nem véve figyelembe, hogy az egyes országok gáztárolói kapacitása eltérő. Tehát ránk ez sokkal nagyobb kötelezettséget róna a jelenlegi magas gázárakon.

– Hogyan lehetne ezt feloldani?

– Én már 2011 óta mondom, hogy a mi plusz tárolói kapacitásainkat fel kellene ajánlani a szomszédos országoknak stratégiai készletként.

Az biztos, hogy a jelenlegi gázárak mellett a legnagyobb jelenlegi kihívás az a tárolóink feltöltése lesz a nyári időszakban.

A végére olyan kevés élelem és víz maradt az Azovsztal acélműve alatti bunkerekben, hogy a felnőttek naponta csak egyszer ehettek. Tíz liter vízbe két csésze makarónit tettek, és ebből harminc embernek kellett jóllaknia. A gyerekek naponta kétszer ettek. Még a legnagyobb nélkülözés közepette sem feledkeztek meg azonban a föld alatt bujkálók a kedvenceikről: az állatokkal mindig megosztották, ami jutott nekik azon a napon.

Olena és Jegor még a háború elején a bombázások elől menekült az acélgyár föld alatti bunkerébe. Úgy tervezték, hogy nagyjából két hétig maradnak, de végül két hónap lett belőle. A házaspár két fiukkal, a 12 éves Artemmel és a 17 éves Dmitrijjel, valamint a család tacskójával, Spike-kal költözött a föld alá.

A családot végül az utolsók között evakuálták tegnap az Azovsztalból éppen azon az estén, amikor Putyin a moszkvai parádén szent küldetésnek nevezte a hozzájuk hasonló családokat felszabadító háborúját.

„Milyen felszabadítás? Mire volt jó ez az egész?” - kérdezi dühösen a The Guardian újságírójától a családanya. Férje elmondása szerint az utolsó napokban már semmi reményük nem maradt, hogy valaha élve jutnak ki az acélműből, olyan erős volt a bombázás.

Amikor a föld alatt kerestek menedéket a gyárban, egy darabig még volt áram. Idővel azonban alig maradt valami: a világ történéseiről csak egy kis rádión keresztül értesültek. Mivel rohamosan fogyott az élelmiszer, arra jutottak, hogy minél többet alszanak a dohos pincében, annál kevesebbet esznek, hiszen „aki alszik, nem eszik”.

Némi fényt a gyárban talált autóakkumulátorok segítségével csiholtak, a halványan pislákoló LED-lámpák fényénél pedig sakkoztak és kártyáztak, hogy minél gyorsabban múljanak a napok. Egy idő után pedig valaki átalakította a Monopolyt úgy, mintha a játékosok feladata Mariupol felvirágoztatása lenne.

A szörnyű körülmények közül kimenekült család most már képes nevetni olyan dolgokon is, amik a hetekig tartó bujkálás alatt történtek velük. Egyszer például Jegor két idősebb, már rosszul látó férfival ment élelem után kutatni egy raktár maradványaihoz. Amikor visszatértek a búvóhelyre, akkor vették észre, hogy az egyik idős ember egy zsák szemeskávét és egy jókora zacskó babérlevelet cipelt magával, mivel a kávéra azt hitte, hogy tészta. Pechjükre egyik sem segített az éhségen, ennek ellenére a kávét végül megfőzték, és a körülményekhez képest kitűnően sikerült.

Valójában azonban egyáltalán nem volt vidám az élet a mélyben. Minden nap megküzdöttek az életben maradásért, például a mosdó használata felért egy hazárdjátékkal. A vécék ugyanis a földszinten voltak, ahova már veszélyes volt felmerészkedni. Éppen ezért a gyerekek, idősek és mozgáskorlátozottak számára vödröket jelöltek ki a pincékben, amiket az egészséges felnőttek felváltva ürítettek ki.

„Senki sem jött ki onnan változatlanul” - mondta a lapnak Okszana, az acélgyár egyik alkalmazottja. Az első napokban a gyerekeket traumatizálták a történtek. A tinédzserek órákon át csak bámulták az üres falakat, a kisebbek pedig ódzkodtak az érintéstől. Amikor pedig rajzolni kezdtek, egyikük sem választotta a színes ceruzákat, csak a feketéket használták. Idő kellett, hogy a kicsik alkalmazkodjanak a helyzethez, később azonban már az idősebbek tanították a fiatalabbakat. Volt például egy négyéves kisgyerek, aki az érkezésekor még olvasni sem tudott, amikor végül elhagyta a bunkert, már kitűnően ment neki a matek is az írás és olvasás mellett.

Okszanának alig maradt valami a háború előtti életéből. A nő a férje teáskanalát, a gyerekei rajzait, valamint egy kövekkel kirakott útlevéltokot tudott magával vinni csak otthonról, ezen felül mindene megsemmisült.

A túlélők elmondása szerint a menekülés sem volt egyszerű a jókora acélüzemből. Hiába biztosítottak elvileg szabad utat a civileknek, a harcok miatt végül újra a föld alá kényszerültek, és a gyár területén éltek tovább.

Egy idő után már úgy engedték ki játszani a gyerekeket a szabadba, hogy mindegyik ruhájára címkéket ragasztottak a nevükkel, születési dátummal és a vércsoporttal. Erre azért volt szükség, hogy ha esetleg megölnék őket, könnyebb legyen a holttestek azonosítása.

Végül a rádión keresztül értesültek arról, hogy ismét megpróbálják a kimenekítést. Mindössze 15 percük volt összepakolni. Az Azovsztalból elmenekültek szerint könnyen elképzelhető, hogy még maradtak civilek a gyár terültén, akik rádió híján nem értesültek az evakuálásról. A körülményeket jól jellemzi, hogy a négytagú család a kimenekítés után ismert meg egy fiatalt, aki két férfival csupán néhány tucat méterre tőlük bujkált heteken keresztül, mégsem találkoztak a mélyben.

Az azovsztali túlélők elmondhatatlanul hálásak a kiszabadításukban segítő, de a gyárban maradt katonáknak. Ugyanakkor pontosan tisztában vannak azzal, hogy a hatalmas iparterület utolsó védőinek talán már a csoda is kevés, hogy végül élve kijussanak a földi pokollá változott acélműből.

Miután a The Washington Post, a The New York Times és más amerikai lapok cikkeket közöltek az amerikai hírszerzés szerepéről a Moszkva nevű cirkáló elleni rakétacsapásban, illetve orosz tábornokok halálához vezető katonai akciókban, Joe Biden felhívta William J. Burns CIA igazgatót, Avril Haines-t a nemzeti hírszerzés igazgatóját és Lloyd Austin védelmi minisztert, hogy elmondja, mennyire aggódik a kiszivárogtatások miatt. Az amerikai elnök szerint ezek a nyilvánosságra került információk alááshatják azt az célt, hogy segítséget nyújtsanak Ukrajnának – írja a Washington Post.

Miközben a most megszavazott hatalmas, 40 milliárd dollár értékű amerikai segélycsomag részletei teljesen nyilvánosak, beleértve azt is, pontosan milyen nehéztüzérséget, drónokat és páncéltörő rakétákat küldenek az ukránoknak, a hírszerzési támogatást sokkal nagyobb titkolózás övezi.

Bár az nem derült ki, hogy milyen konkrét információkat adtak át, névtelenséget kérő tisztviselők az amerikai lapoknak azt mondták, ezek túlmutattak azon, hogy meghatározták a Fekete-tengeren tartózkodó orosz hajó pontos helyét. Az amerikai célzási információk kulcsfontosságúak voltak a Moszkva ellen indított csapáshoz, amit az ukránok két – amúgy hiánycikknek számító – Neptun rakétával hajtottak végre.

Az RK-360 Neptun egy ukrán fejlesztésű hajóelhárító cirkálórakéta, amelyet 2021 márciusa óta használnak Ukrajna haditengerészeténél. Az ötméteres rakéta hatótávolságra 280-300 kilométer.

Az ugyanakkor rejtély, hogy a csatacirkáló radarrendszerei miért nem reagáltak megfelelően a támadásra. Ukrán és amerikai tisztviselők szerint a Moszkvát valószínűleg megzavarta, hogy Ukrajna egy török ​​gyártmányú Bayraktar drónt is reptetett a közelben. Elemzők szerint a hajó elsüllyedése rendkívül megalázó volt Putyin számára, és Ukrajna egyik legnagyobb sikereként értékelhető a háborúban.

Közvetlenül a rakétacsapás után a Biden-kormány hallgatott arról, hogy az amerikaiaknak bármilyen szerepük lett volna a Moszkva elsüllyesztésében, később azonban névtelen források megerősítették, hogy az amerikai lapinformációk helyesek.

Ukrán tisztviselők szerint a háború során eddig körülbelül 12 tábornokot öltek meg a frontvonalon. Ez a szám megdöbbentette a katonai elemzőket.

Most kiderült, az Egyesült Államok folyamatosan dolgozott azon, hogy beazonosítsa, hol vannak az orosz mobil főhadiszállások, amelyeknek a helyét gyakran változtatták. Az amerikaiaktól kapott információkat az ukránok összevezették saját hírszerzési és lehallgatási adatiakkal, és ezek alapján indítottak célzott csapásokat az orosz tábornokok megölésére.

Az amerikaiak fegyverekkel is segítik ezeket az akciókat. A most a csatatérre érkező Switchblade drón kisebbik változata alkalmas egyes katonák azonosítására és célzott likvidálására, még úgy is, hogy a célpont épp egy járműben ül.

A Biden kormány próbálta titokban tartani ezeket az információkat, mert attól féltek, hogy a kitudódásuk eszkalálhatja a konfliktust, alkalmat adhat Putyinnak a háború kiszélesítésére.

Ezt az aggodalmat osztja a neves amerikai publicista Thomas Friedman is, aki a New York Times-ban írt véleménycikkében úgy fogalmazott, a tábornokok megölésével, és a hajók elsüllyesztésével kérkedni az őrültség netovábbja. Szerinte az ezekkel kapcsolatos kiszivárogtatások súlyos veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államok biztonságára. Főként úgy, hogy az információkat nem egy átgondolt stratégia részeként hozták nyilvánosságra.

Mindez már csak azért is veszélyes, mert Putyin viselkedése manapság sokkal kevésbé kiszámítható, mint korábban volt, és lassan kezd kifogyni az eszközökből.

Az amerikai vezetés maga is próbálja azt sugallni, bizonyos határokat nem lépnek át. A Washington Post azt írja, több utasítás is létezik a vörös vonalakról.

Például az Egyesült Államok nem ad ki olyan részletes információkat, amelyek segítségével Ukrajna megölheti a legmagasabb rangú katonatiszteket vagy minisztereket. Ebbe a kategóriába tartozik például Valerij Geraszimov, a Fegyveres Erők vezérkarának főnöke és Szergej Sojgu védelmi miniszter.

Ez a tilalom ugyan nem terjed ki az orosz tábornokokra, de egy védelmi tisztviselő azt mondta, az Egyesült Államok „nem segít aktívan semmilyen tábornok megölésében.” Vagyis nem mondják el az ukrán erőknek, hogy egy adott orosz tábornokot észleltek egy adott helyen, de megoszthatnak információkat például a parancsnoki és irányító létesítmények elhelyezkedéséről. Ha az ukrán parancsnokok úgy döntenek, hogy lecsapnak egy ilyen irányítóközpontra, elképzelhető, hogy a támadásban valamelyik orosz tábornok is életét veszti, ugyanakkor az amerikaiak szerint ez nem olyan, mintha direkt célba vettek volna valakit.

Emellett tilos megosztani azokat a hírszerzési adatokat is, amelyek segítenének Ukrajnának orosz célpontok megtámadásában Ukrajna határain kívül.

A hírszerzési információk megosztására vonatkozó szabályok célja, hogy elkerüljék a konfliktus kiéleződését, és továbbra is azt mondhassák, közvetlenül nem segítik Ukrajnát a támadások lebonyolításában.

Az orosz-urkán háború kezdete óta a mariupoli Azovsztal acélgyárat védő egységekről tett közzé fotósorozatot a Telegramon az Azov ezred sajtószolgálata.

A képek üzem bunkereiben készültek a sebesült, elcsigázott emberekről, akiknek rohamosan fogy az élelmiszerük, lőszerük és nincsen már gyógyszerük sem.

A gyárban tartózkodó civileknek szabad elvonulást ígért az orosz hadsereg, a képeken látható védők megmentésére azonban vajmi kevés esélyük van, a legutóbbi alkalommal csak egy vakmerő helikopteres akcióval sikerült utánpótláshoz juttatni őket.

Bevallom, Berki Krisztián halálhíre megdöbbentett. Fél percig csak meredtem a képernyőre: abszurdnak tűnt, hogy ez az ereje teljében lévő, örökké hencegő és középpontba törekvő ember is csak úgy megszűnt, mint egy elpattanó szappanbuborék. Még akkor is, ha - a magyarok zömével együtt - cseppet sem kedveltem őt.

Láthatóan nem csak nekem telt időbe felfogni a hírt:

“A nagy francokat halt az meg! Figyeld meg, majd estére bejelenti, hogy kamu volt az egész! Egy ilyen csávó, az nem hal meg csak úgy, meg egyébként se a kilencbe’ lakik!” - vélekedett egy járókelő a villamosmegállóban, akinek épp elkaptam a szavait.

Persze, a képet tovább árnyalja, hogy nemcsak Berki, hanem pályatársa, M. Richárd is éppen a napokban hagyta itt a földi világot. Igaz, az ő hanyatló egészsége miatt ez nem ért minket akkora meglepetésként.

Berki Krisztián legrosszabb rémálma vált valóra. Hiszen a luxust blöffölő celeb úgy távozott, ahogyan valójában élt. Nem egy Beverly Hills-i villa medencéjéből halászták ki, hanem egy kilencedik kerületi társasház erkélyén szedték össze.

Berki a becsületét játszotta el, hogy őt Valakinek tartsák - és mégis egy igazi Akárkiként csekkolt ki. Hát nem elég büntetés ez neki önmagában is?

Ahogyan azonban az várható volt, a kommentelők döglegyeket megszégyenítő gyorsasággal röppentek rá a cincálnivalóra.

Kevesen tudják, hogy az ősi mondás elferdítve ment át a köztudatba, miszerint “Halottról jót vagy semmit!” Pedig eredetileg úgy szól: “Halottról JÓL, vagy sehogy.”

Tehát nem holmi kegyeleti etikettet kérnek rajtunk számon az ókori bölcsek. Hanem azt, hogy aki eltávozott, arról pontosan, a valóságnak megfelelően írjunk.

Mert ki távozott el? Akárhogyis nézzük, Berki mindössze negyvenegy éves férfi volt, aki egy gyászoló anyát, szerető feleséget és két kislányt - köztük egy néhány hónaposat - hagyott maga után.

M. Richárd körülményei előttem ismeretlenek, de bizonyára valakinek, valaha ő is volt Ricsike, aki kakaótól maszatosan vigyorog egy 81-ben készült polaroid képen, és anyák napján másodikban hazaállított egy csokor kankalinnal.

“De kit érdekel ez, amikor…!” - tromfolhatnak rá persze a kommentelők. Ugyanazok, akik az utóbbi időben külpolitikai szakértővé, majd Amber Heard és Johnny Depp tiszteletére igazságügyi szakértővé avanzsáltak. Bámulatosan értenek mindenhez! Most pedig azt is megfejtik, kinek miért kell élnie vagy halnia.

Egyrészt, kedves kommentelők: bennetek és Berki Krisztiánban több volt a közös, mint hinnétek. Sőt! Átláttatok a szitán, hogy valójában csak egy közületek. De miért is éreztek ilyen zsigeri felháborodást, ha valaki hamis javakkal parádézik?

Mert nektek ez nem adatott meg. Ti tisztességesek voltatok - vagy legalábbis szeretnétek úgy képzelni, hogy nemet mondtatok volna minden kétes ajánlatra, amivel valójában soha nem is kínáltak meg benneteket.

Kijártátok az iskolát, szakmát szereztetek, boldogultatok annak rendje s módja szerint. Erre jön egy ilyen tagbaszakadt ogre, aki azzal virít, hogy neki látszólag mindene megvan, ami nektek nincs. Ezért utáltátok.

Berki Krisztián - akárcsak ti, kommentelők - egész életében azért küzdött, hogy releváns legyen, hagyjon valamiféle nyomot maga után a világban. Szeressék, gyűlöljék, vessék meg, de bármi áron szóljon nagyot a létezése!

Vajon elmegy eddig egy egészséges lelkű ember, akit nem nyomorítottak meg? Ha valakit érdekel az igazság, nézze meg, hogyan hüppög Berki Krisztián Hajdú Péter műsorában, amiért őt soha nem szerette az anyukája (ezt Pottyondy Edina anno egy bömbölő gorillával illusztrálta).

Nem, ez a csávó nem volt ekkora színész. Bátran higgyük el neki, hogy a feltűnési viszketegsége a szeretethiány talaján alakult ki. Olyannyira, hogy még ha közvetett formában is, de erre ment rá az élete.

Akkor aztán József Attila két hexametere is eszünkbe juthat:

Berki Krisztián és M. Richárd rossz stratégiát választott. Ahhoz pedig nem adatott nekik elegendő hosszúságú élet, hogy módosítsanak az irányon. Vajon megtették volna? Ezt már nem tudhatjuk meg.

Berkinek és M. Richárdnak már késő, de nekünk még nem késő jobbá válnunk. Akár éppen azáltal, hogy együttérzést mutatunk feléjük. És ez minél nezebben megy, annál jobb gyakorlat.

Mert ha tetszik, ha nem, mi is ugyanazokból a szénatomokból vagyunk összerakva. Ha felboncol a halottkém, ugyanazt találja majd bennünk is. Kétszáz év múlva pedig már arra sem fog emlékezni senki, hogy mi, ti, ők egyáltalán a világon voltunk. Nem marad belőlünk más, csak néhány egyforma csontkupac.