"Varázstalanítják" a mesét, pedig a gyerekeket és a felnőtteket is lehet vele gyógyítani
A meseterápia arra szolgál, hogy a meséken keresztül ránézzünk a saját életünkre, megpróbáljuk megoldani a problémáinkat, nehézségeinket, amelyekkel szembetalálkozunk, a meseterapeuta feladata pedig annak a történetnek a kiválasztása, ami az adott problémára vagy élethelyzetre reflektál. A Petőfi Irodalmi Múzeumban ehhez a témához kapcsolódóan szerveztek beszélgetést kedden este, amelynek résztvevői Csóka Judit klinikai szakpszichológus, meseterapeuta, Helmich Katalin, a Mesemúzeum vezetője és Réz-Nagy Zoltán evangélikus lelkész, a moderátora pedig Galambos Ádám evangélikus teológus voltak.
Csóka Judit azzal indította a kerekasztalt, hogy kifejtette: a gyerekek képzeletvilága, fantáziája sokkal jobban működik, mint a felnőtteké, a mese világába így sokkal könnyebben belehelyezkednek. A mesehősökkel is sokkal jobban azonosulnak, képesek élni a történettel.
Teljesen bele tudnak feledkezni a mesehallgatásba, ilyenkor teljesen megváltozik az arckifejezésük, a tekintetük – ez nagyon jó hatással van a fiziológiai állapotukra is, hiszen közben megnyugszanak, ellazulnak.
A szakember szerint a mai világban kifejezetten fontos, hogy legyen a gyerekek életében olyan idő, amikor meg tudnak nyugodni, át tudják adni magukat olyan dolgoknak, ami a szívükre és a lelkükre hat.
Helmich Katalin ehhez kapcsolódóan megjegyezte: a Mesemúzeumban (ami a Petőfi Irodalmi Múzeum tagintézménye) is azért próbálnak tenni valamit, hogy a gyerekek felszabaduljanak, ellazuljanak. Az intézményt többnyire 6-10 év közötti gyerekcsoportok látogatják, az óvoda vagy általános iskola szervezi meg nekik, hétvégén pedig inkább a családoknak szóló programoké a főszerep. Maga a múzeum létezése és működése egyfajta felkiáltójel: arra hívja fel a figyelmet, hogy a mese is, a gyerekek is nagyon fontosak.
A pedagógusok számára többek között az az üzenete, hogy ne ragadják ki a gyerekeket felesleges fegyelmezésekkel és felesleges, konkrét ismeretek átadási kényszerével abból a varázslatból, ami akkor jön, ha belefeledkeznek egy történetbe, egy helybe, helyzetbe.
Ha bele is kerül a mese a kötelező tananyagba, elég illúzióromboló, hogy miután a pedagógus felolvassa a mesét, rögtön fellapoztatja a diákokkal a munkafüzetet és nekiállnak az ott kijelölt feladatnak. Ha így tesznek, „varázstalanítják” a mesét, az együttlétet.
Réz-Nagy Zoltán lelkész a rendszeres esti mesélés híve, amire minden nap lefektetéskor - amire saját bevallása szerint sajnos elég későn, úgy fél 10 tájban - kerül sor menetrendszerűen. Vannak mesék, amiket már többszázszor elmondott, talán pont amiatt fordul elő, hogy a gyerek egyszerűen kijavítja, ha nem a megfelelő szót olvassa. Szerinte ha a gyerek nagyon sokszor hallja, annyira tökéletesen beleépül a lelkébe a történet, hogy minden egyes szó alapvető fontossággal bír. Az, hogy az ismétléssel ennyire mélyre lehet menni, nagyon fontos eleme a mesélésnek. Nem is annyira a változatosság a lényeg, hanem ha van olyan mese, ami jó, akkor fontos, hogy hallja eleget a gyerek.
A népmeséket az évszázadokban, sőt akár évezredekben mérhető idő már kipróbálta, letisztította, kvázi kanonizálta azzal, hogy a „jók” fennmaradtak, a „nem jók” pedig kiselejteződtek, elfelejtődtek
- fűzte hozzá magyarázatként.
A jó és rossz kapcsolódására reflektált Helmich Katalin is, amikor azt mondta: a mesékben ez a két erő nagyon markánsan elkülönül, nem úgy, mint az életben. Az az ambivalencia, az a keveredés, ami minden emberben ott van, a mesék világában teljesen szétválasztódik, ezzel segítve a gyereket, hogy pontosan megtanuljon különbséget tenni a helyes és helytelen között.
Csóka Judit szerint a mese rengeteg dologra használható - például arra is, hogy érzelmeket hozzunk a felszínre és tudjunk róluk beszélni. Ezzel kapcsolatban elmesélt egy történetet: egyszer egy problémás, általános iskolai osztályban kérték a segítségét. A harmadikos gyerekeknek nyáron meghalt a tanítónénije, az osztályfőnök pedig nem tudott erről beszélgetni velük, mert bezárkóztak, egymás között viszont iszonyatos nagy volt a feszültség, gyakorlatilag kezelhetetlenekké váltak. Judit A fehér sólyom című mesét vitte be nekik, ami arról szól, hogy egy kán sólyma három napon keresztül gyászolja étlen-szomjan a gazdáját, miután az meghal. A mese és a szakember hozzá kapcsolódó kérdései megnyitottak a gyerekekben valamit, amitől végre elkezdtek beszélni a saját gyászukról is, és gyakorlatilag közösségben dolgozták fel az őket ért traumát.
Fontos megjegyezni, hogy a meséknek kultúraközvetítő szerepük is van, hiszen ha egy másik nép meséjét olvassuk, hallgatjuk, megismerkedhetünk a gondolkodásmódjukkal, a szokásaikkal is. Az indián mesékből például az állatok, a természet szeretetét és tiszteletét tanulhatjuk meg – sokszor leírják, hogy a vadászat csak akkor jó, ha a vadász annyi állatot ejt el, amennyire neki feltétlenül szüksége van, utána pedig megköszöni a zsákmánynak, hogy „megengedte”, hogy a tápláléka lehessen. Ez például a magyar népmesékben ilyen formában nem jelenik meg, tette hozzá Judit.
Réz-Nagy Zoltán úgy fogalmazott:
„Semmi esélyünk nem lenne arra, hogy megértsük egymás népmeséit, ha nem lenne sokkal több közös bennünk, mint amennyi elválaszt.”
Amikről ugyanis a mesék szólnak, univerzálisak, a kulturális különbségektől eltekintve a lényegük ugyanaz.
A lelkész szerint óriási lehetőség a hittanárok kezében az, hogy olyan, kvázi meseszerű, a Bibliában szereplő történeteket adhatnak át, mint például a Jónás könyve. Ez nem is akar más lenni, mint fikció, így aztán nem is annyira érdekes, hogy létező, történeti személy volt-e Jónás vagy sem. Eszter könyve, József, Dávid király történetei is ilyenek. „Ha azt mondom, hogy ezek mestermunkák a meséken belül, azt hiszem, nem tévedek nagyot.” Nagy hatást gyakorolhatnak a gyerekekre, akár úgy is, hogy interaktívan dolgozzák fel, hatalmas élményt nyújthat nekik. A lelkész egyik kollégáját említette, aki Jónás történetét úgy játszatta el a gyerekekkel, hogy matracot hozott be az órára és így dolgozták fel a cetből való kidobás jelenetét (persze az összes gyerek követelte, hogy őt is „dobja ki” a hal).
A mesék és a bibliai történetek között természetesen vannak különbségek, viszont a lelkész álláspontja szerint a biblikus olvasmányokat jóval könnyebb úgy megérteni, ha ismerjük a meséket is. Az Eszter könyvében például annyi a népmesei elem, jelkép, hogy azok ismerete nélkül nehéz értelmezni.
„A gyerekeknek azonban ezeket nem kell megmagyarázni, csak nekünk, az intellektuálisan megrontott felnőtteknek.”
Csóka Judit a mese és a vallás kapcsolatára reflektálva fűzte hozzá, hogy a mesék evangélium-szerűen közvetítik a jó hírt, hiszen a fő üzenetük az, hogy bármi rossz ér, lehet rajta változtatni. „A népmesében a főhős (aki sokszor a legkisebb, a bolondnak, csúnyának mondott, lenézett szereplő) a végén mindig sikerre viszi a történetet, elindul egy olyan helyzetből, ami már tarthatatlan a számára. Vagy azért, mert nagy a szegénység, vagy azért, mert bántják, vagy mert beteg valaki és meg kell szereznie a gyógyfüvet. Sok esetben az a baj, hogy belenyugszunk abba, ha valami nem jó nekünk.
Hatalmas lehetőség így megtanítani a gyerekeknek, hogy ha valami rossz, azon lehet változtatni, el lehet indulni, ahogy a különféle mesehősök.”
Régen közösségi élmény volt a mesemondás és -hallgatás, az idők során azonban átalakul a közeg, manapság inkább szűk családi körben kerül rá sor. Sőt, a 19. század végéig felnőtt közönséget szórakoztatták vele – a beszélgetésnek ezen a pontján került szóba Csóka Judit legutóbb megjelent, Mesék feleségekről és férjekről című könyve, amiből kiderül: léteznek olyan segítő mesék is, amiket párkapcsolati gondok megoldására lehet használni.
A kötetben négy tematikus részt találunk. Az első a választásról szól, ugyanis a szakember tapasztalata alapján sokak esetében már a párválasztás motivációja sem megfelelő, hanem inkább érdekek mentén vezérelt – vagyis sokan választanak maguknak társat anyagi megfontolások miatt, vagy mert nem tudnak túllépni a külsőségeken („olyan szép, úgy hordom magam mellett, mint egy díszt”), vagy azért, mert azt gondolják, az illető majd jó apja/anyja lesz a gyereknek. A második rész meséi arról szólnak, hogyan tudjuk elengedni a régi kapcsolatainkat azért, hogy elköteleződjünk az újban. A harmadik részben a közös életről, a feladatokról, a kapcsolaton belüli szerepekről, a negyedikben pedig a házasságot fenyegető veszélyekről találhatunk olvasmányokat. Judit szerint az egyik leggyakoribb ilyen nem egy harmadik személy felbukkanása, hanem a pénzhajhászás okozta elidegenedés, ami miatt nemhogy mesélni nem jut idő egymásnak, de még beszélgetni sem.
A teljes beszélgetés visszanézhető itt.
