„Többször mondták már a mentők, hogy ha nem hívtuk volna ki őket, ez az ember másnapra meghalt volna”
Kerék-Bárczy Szabolcs és Szegedi Dezső egy sűrűbb műszak során akár tucatnyi alkalommal is elismétlik a fenti mondatot. Összeszokott párosnak számítanak, bár még csak két éve dolgoznak együtt, de elég gyakran osztják be őket egymás mellé.
Szabolcs neve a politikából lehet ismerős: a rendszerváltást követő 25 év során több pártban megfordult és volt Los Angeles-i főkonzul is, mielőtt úgy döntött, kiszáll a közéletből. Azóta a magánszektorban helyezkedett el, emellé akart egy olyan másodállást, ahol kézzelfogható, valós segítséget tud nyújtani. Így került a krízisautó volánja mögé a téli hónapok idején.
Dezső is mást csinál már főállásban, de mivel korábban sokáig dolgozott nappali melegedőn, éjjeli menedékhelyen és átmeneti szállón is, szerette volna, ha marad valamiféle kapcsolata az eredeti hivatásához.
Tizenkét órás, reggel 8-tól este 8-ig tartó műszakjuk utolsó harmadára csatlakozunk hozzájuk. Nem tudják előre megmondani, mekkora lesz a forgalmuk: valamikor sorra kapják a bejelentéseket, de olyan is előfordul, hogy órákig semmi dolguk nincs a készenléten kívül. Végül úgy alakul, hogy 3 órán keresztül üresjárat nélkül megyünk egyik helyről a másikra.
Nincs ítélkezés és életmód-tanácsadás
A hőmérséklet néhány fokkal lehet fagypont felett, amikor beülünk a kisbuszba, éjszakára viszont ennél is hidegebbet, mínusz 3 fokot jósolnak. Azonban, mint megtudjuk, nem érkezik számottevően több riasztás ilyenkor.
– mondja Szabolcs.
Elsősorban oda mennek, ahová a telefonos bejelentők hívják őket, és ahol gyors segítség kell. Az utcai gondozó szolgálattal szemben, akik több időt töltenek el egy ügyféllel, ők a minimálisra törekszenek, hogy a lehető legtöbb helyszínre eljussanak egy műszak alatt.
Ezért minél hamarabb próbálják eldönteni, milyen típusú ellátásra van szüksége az illetőnek: először megkérdezik tőle, szeretne-e bemenni szállóra, de ha nemmel válaszol, nem győzködik sokáig. Adnak neki forró teát és takarót (ezt is csak akkor, ha kéri), utána pedig – ha nincs életveszélyben, szóval nem kell mentőt hívni hozzá – mennek tovább.
Fontos az is, hogy teljesen elfogulatlanul kell az ügyfelekhez állniuk. „Nincsen ítélkezés, sem életmód-tanácsadás. Az élet nagyon könnyen vehet váratlan fordulatokat, nekünk nem feladatunk, és jogunk sincsen rá, hogy másokét megítéljük” – fogalmaz Szabolcs.
„Ezt néha nem is értik, hiszen a magyar közeg rendszerint olyan, hogy kérdés nélkül kioktat mindenkit. A hajléktalanokat is egyből számon kéri, miért nem mennek el dolgozni, vagy miért nincs hol lakniuk. Mintha ez olyan egyszerű lenne…”
Senkit nem lehet erőszakkal betuszkolni az autóba
Újpestre tartunk épp, miközben Szabolcs és Dezső egy másik aznapi esetüket mesélik el. Egy 1992-es születésű srác vékony nadrágban feküdt egy kartonlapon egy panelház lépcsőfeljárója alatt, és negyed óra alatt sem tudták őt meggyőzni, hogy tartson velük. Ilyenkor annyit tehetnek, hogy a következő műszak figyelmét is felhívják rá.
Tapasztalatuk szerint az ügyfelek nagyjából harmadát tudják rávenni arra, hogy elvigyék, de ez az arány is nagyon változó. Sok oka lehet annak, ha valaki nem akar szállóra menni: gyakran hivatkoznak arra, hogy bántják őket ott, vagy bogarak vannak, esetleg bevallják, hogy már nem képesek társaságban létezni és alkalmazkodni másokhoz.
Azért olyan is akadt már a praxisukban, aki sokáig minden alkalommal nemet mondott, aztán több hónap elteltével végül sikerült meggyőzniük. Az ilyesmit egyértelmű sikerként élik meg, hiszen ők azt vallják, hogy még a legfapadosabb szállón is jobbak a körülmények az utcához képest.
További feltétel, hogy saját erőből – vagy legfeljebb minimális segítséggel – kell eljutnia odáig.
Az Újpest-központi metróaluljáróban egy rendőr jelentette be, hogy egy takarókba csavart nő fekszik a földön a régi telefonfülkék egyikében. A fentebb említett bemutatkozó mondat után kiderül, hogy Gabriellának hívják, 41 éves, de kinézetre és a hangja alapján is sokkal többnek tűnik. Ez sajnos elég gyakori, „az utca rövid idő alatt is erősen meg tudja gyűrni az embert.”
Néhány nappal ezelőtt még egy barátnőjénél lakott albérletben, azonban valami rosszat tett, ezért összevesztek és mennie kellett. Nincs túl jó állapotban, az említett barátnőt szólongatja sírva, akit Dezső fel is hív telefonon, de hallani sem akar arról, hogy beszéljen Gabriellával.
Ő pedig szállóra nem akar menni, és minden más segítséget is elutasít, ezért – mivel közvetlen életveszély nem látszik – itt sem marad más lehetőség, mint az elköszönés, valamint az éjszakai műszak figyelmeztetése.
Sokszor egy poén is elég arra, hogy megtörje a jeget
Következő állomásunk Ferencvárosban van, itt két férfit vett észre egy aggódó állampolgár, akik egy szupermarket melletti beugróban ültek a földön. Sokáig nem találjuk őket, már éppen fel is adnánk a keresést, amikor a tér másik oldalán rájuk bukkanunk. Mint megtudjuk, a közterület-felügyelők zavarták el őket eredeti helyükről, másodjára viszont már nem szóltak rájuk. Mindketten 45-50 év között vannak, jó barátok, és szerencsére szállóra is különösebb győzködés nélkül hajlandóak bemenni.
A viccelődés mindennapos a praxisában, tapasztalata szerint akár egyetlen poén is képes megtörni a jeget. „Számomra ez az egész arról szól, hogy még egy ilyen embertelen helyzetben is embernek lehet maradni. Akár néhány jó szóval vagy poénnal is partneri viszonyt tudunk kialakítani, ami nagyon megkönnyíti a kommunikációt” – teszi hozzá Szabolcs.
Ő is gyakran alkalmaz ilyesmit: előfordult például, hogy egy ügyféllel a megszabott beengedési idő (ez lehet például minden egész óra) előtt érkeztek meg egy szállóra, de mivel elég rossz állapotban volt, odaszóltak a várakozóknak, hogy „elnézést, uraim, VIP vendéget hoztunk!” Ilyenkor a legtöbben általában veszik a lapot, itt is ez történt.
A két férfit a MET Fűtött Utcájára visszük, ahol Dezső azzal búcsúzik tőlük: „Már készül a lakosztályuk, csak arra vár, hogy elfoglalják!” Alig zárul be mögöttük az ajtó, már érkezik is a következő bejelentés, ezúttal a Rákóczi útról, ahol egy nőt láttak egy kapualjban feküdni.
Máriának hívják, 60 év körül jár, elég nehezen lehet érteni a beszédét. Annyi azért kiderül, hogy több szállón is járt már, és most is nyitott arra, hogy bevigyék. Gyors egyeztetés következik a diszpécserrel, aki az összes ellátóhellyel kapcsolatot tart, majd végül a BMSZKI Dózsa György úti intézményére esik a választás.
Amikor odaérve tőle is elköszönünk, már a vége felé jár a műszak, de egy bejelentést azért még kapunk: a Stefánia útra, az olasz nagykövetség elé küldenek bennünket, ahol egy férfit láttak egy buszmegálló padján feküdni.
Most sem kér segítséget, még csokit se fogad el, de azért hagynak ott neki néhány szeletet, hátha később meggondolja magát.
Muszáj elvonatkoztatni és távolságot tartani
Szabolcsnak és Dezsőnek minden évben több olyan esete is adódik, amikor egyértelmű számukra, hogy ők mentették meg valakinek az életét. „A mentők nem egyszer mondták már, jó, hogy szóltunk, mert ez az ember meghalt volna, ha még egy éjszakát az utcán kell töltenie.”
Sajnos olyan is volt, akit minden igyekezetük ellenére nem tudtak megmenteni: rá egy szeméthalom közepén találtak borzalmas állapotban, kihívták hozzá a mentőket, de a kórházba szállítása után nem sokkal meghalt. Ugyanakkor ezt is fel lehet úgy fogni, hogy legalább az utolsó óráit méltóbb körülmények között töltötte.
Szabolcs szerint a szociális munkásoknak az orvosokhoz hasonlóan muszáj elvonatkoztatniuk a helyzettől és távolságot tartani. Ez tudatos hozzáállás kérdése, mindazonáltal előfordul olyan is, amikor egyszerűen nem lehetséges.
Évekkel ezelőtt például egy mindössze 17 éves, de már a második terhessége végén járó lányt találtak a Rózsák terén, aki Borsodból, a szlovák határ mellől menekült Budapestre egyedül, miután összeveszett a párjával.
Ezután olyat tettek, amit nem szoktak: kivitték a Keleti pályaudvarra, vettek neki egy vonatjegyet, majd megvárták, amíg elindul vele a vonat. Hogy aztán mi történt a lánnyal, fogalmuk sincs, de abban biztosak voltak, hogy ha itt Budapesten bekerül az ellátórendszerbe, többé nincs számára kiút.
A rendszerből való kikerülésnek ugyanis minimális az esélye: a legtöbben csak cirkulálnak, egyik átmeneti szállásról ki, a másikba be. Az Utcáról Lakásba Egyesület ugyan ér el sikereket, de ők is csak cseppnek számítanak a tengerben, állami beavatkozás nélkül aligha lesz számottevő javulás a statisztikákban.
A nehéz pillanatok ellenére úgy látják, összességében sokkal több a pozitív élmény, mint a tragikus. Mindazonáltal a kollégák gyakran beszélik meg az eseteiket és cserélnek tapasztalatot, hogy így is segítsék egymást.
„Amikor valakit épp meg kell mentenünk a fagyhaláltól, nem kesereghetünk azon, mennyire embertelenek a döntéshozók, akik a lehetetlen körülményeket előidézik. Nyilván érzékeljük, milyen a helyzet – elég csak azt megnézni, mi történik Iványi Gábor egyházával és egyesületével –, de ettől függetlenül mindent beleadva segítenünk kell, mert ez a dolgunk.”
