Már nem az a kérdés, MZP megnyeri-e a választást, hanem az, hogy Orbán elveszíti-e
Össznépi pszichózis
Nincs ma olyan választó korú ember az országban, aki felnőttként megélt volna egy európai háborút. Egy olyan “igazit”, amikor független ország támadott független országra, tankokkal, bombákkal. Ráadásul “itt”, a szomszédban. A közösségi médiában szinte élő egyenesben látjuk a lecsupaszított barbárságot, az égő romokat, a csonka holttesteket, a vérző gyerekeket. És önkéntesen segítő civilek ezrei látják élőben is az ide érkező, sokkos, fázó, éhes, és borítékolhatóan lelki ronccsá tett menekültek tömegeit.
Igen, a laptop fedelét lehajthatjuk, a wifit kilőhetjük, de attól az ukrajnai háború nem ér véget. Ez nem a James Bond, nem jön se Bruce Willis, se Bruce Wayne, meg az Avengers, hogy néhány kézrátételes villámcsapással rendezze az ügyet, és már ki is rakhatjuk a “The End” feliratot. Ha akarjuk, ha nem, sokkban vagyunk, össznépi pszichózisban, ki kisebb, ki nagyobb mértékben.
Azt nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az eddigi kampánytémákat jócskán felülírta a háború. Körülbelül le is nullázta. Három hét alatt nem lehet annyira felocsúdni egy ekkora megrázkódtatásból (és ki tudja, mi történik még addig), hogy ne ez határozza meg ALAPJAIBAN a döntésünket. Nem hiszem azt, hogy az elkötelezett Fidesz-szavazók átszavaznának. Azt sem, hogy az ellenzékiek átszavaznának a Fideszre. De az bizony sokat számít egy ilyen szoros versenyben, hogy hányan bizonytalanodnak el, bármely táborból, hányan maradnak otthon, és az eddigi “semlegesek”, vagy “bizonytalanok” elmennek-e szavazni, és kire. A döntésüket valószínűleg ösztönből, “csípőből”, szinte az aznapi történésekből, benyomásaikból, félelmeikből fogják meghozni. A legutolsó pillanatban.
Innentől kezdve pedig leegyszerűsödik a dolog. Véleményem szerint április 3-án az fog dönteni, hogy hány magyar szavazópolgár hiszi el Orbán Viktorról, hogy abból a kapitális méretű sz@rkupacból, amelyben gyakorlatilag minden szempontból nyakig benne vagyunk, és még leszünk is jó ideig, fel tud építeni egy várat, amely ugyan még mindig brutálisan büdi, de legalább valahogy el lehet lébecolni benne. iPhone-okkal, plázázásokkal, éhkopp nélküli fizetésekkel.
A cikk megírásának pillanatában a forint árfolyam az euróhoz képest a 400-at nyaldossa.
A magyar központi költségvetés adóssága (vagyis az államadósság oroszlánrésze, az önkormányzatok nincsenek benne) éppen a duplája a 2009 véginek.
A februári költségvetési hiány 1585 milliárd forint, ez húsz éves negatív rekord.
A januári infláció 7,9% volt, a februári már 8,3%, az előrejelzések több, mint kétszerese, Európa legnagyobbja.
A benzinárstop és néhány alapvető élelmiszer árbefagyasztása ellenére gyakorlatilag folyamatosan emelkedik mindennek az ára. 10-20-30 százalék körül mozog a tavaly ilyenkori árakhoz képest szinte minden alapélelmiszer, és egyéb termék (higiéniai, elektronikai) áremelkedése, de az 50 százalék sem ritka.
A magyar háztartások átlag-költéseit tekintve Magyarország az Unió második legszegényebb országává csúszott le (csak Bulgáriát előzzük meg, Romániát már nem).
A magyar lakosság 70 százaléka az uniós szegénységi küszöb alatt él.
És erre jött rá a háború, amely javítani biztos nem fog a fentieken, rontani viszont jócskán ronthat, a borúlátóbbak szerint hosszú évekre.
Oda vagy vissza Európába?
Ezek tehát a tények, de mint említettem, véleményem szerint az április 3-ai “ösztön-szavazás”, vagy inkább “narratíva-szavazás” lesz. A szavazók többségét Orbánnak a következőkről kell meggyőzni:
Az ország kétségkívül érzékeny geopolitikai helyzetében az a tény, hogy a magyar miniszterelnök 12 éve igen szoros üzleti, stratégiai (és sokak szerint baráti) viszonyt, valamint szinte kizárólagos gázfüggőséget épített fel az Ukrajnát jelenleg tankokkal és bombákkal támadó Oroszország vezetőjével, Vlagyimir Putyinnal, szóval ez a tény nekünk nem hátrány, sőt, tulajdonképpen "nem is úgy volt".
A NATO-tagságunk ellenére mi teljesen ki tudunk maradni ebből a háborúból, mi leszünk a béke szigete, még akkor is, ha Ukrajna esetleges “eleste” után a putyini (vagy nem putyini) Oroszország a közvetlen szomszédunk lesz.
Azzal, hogy Európában egyetlen országként nem ítéltük el határozottan Vlagyimir Putyint mint agresszort (ezt, ebben a formában sem Orbán Viktor, sem a külügyminiszter egyetlen egyszer sem mondta ki), és szintén egyetlenként nem engedjük, hogy területünkön fegyvereket szállítson az Európai Unió az ukránoknak, semmilyen mértékben nem fogunk elszigetelődni a Unión belül.
Az elmúlt 12 év nyugati szemmel sokszor “oroszbarátnak” tekintett, magyar külpolitikája, valamint a jelenlegi “kimaradásunk” hangoztatása után a NATO-n és az Európai Unión belül marad a belénk fektetett bizalom.
Orbán Viktor a háború után stabil, kiszámítható emelkedési pályára tudja állítani az országot, meg tudja védeni a – lássuk be, sok magyar számára igen rossz emlékű – oroszoktól, és gyümölcsöző kapcsolatot tud fenntartani továbbra is az Európai Unióval, más néven a szabad, nyugati demokráciákkal.
MZP, a "sötét ló"
Ezeket kell elhinnie a magyarok többségének április 3-án. Vagy nem. A másik alternatíva az összefogott ellenzék (akik közül sokan szintén ott ültek a Parlamentben az elmúlt 12 évben), és a pár éve a politikába csöppent, hódmezővásárhelyi polgármester, Márki-Zay Péter. Róla a következőket tudjuk:
Először is, hogy nem tudjuk. Főként azt, hogy hogyan vezetné az országot. Annyit világossá tett, hogy Putyin és Oroszország “barátságából” nem kér, számára a nyugathoz tartozás az egyetlen alternatíva.
Az valószínűsíthető, hogy az Európai Uniónál a Márki-Zay vezette ellenzék tisztább lappal indulna, mint Orbán. Talán a pénzcsapok is könnyebben nyílnának meg nekik, hiszen ők nem játszották el a bizalmat, és kooperatívabb hozzáállást is ígérnek (pl. csatlakoznának az Európai Ügyészséghez, amely a korrupciós ügyek miatt az Orbán-kormány és az Unió kapcsolatának egyik fájó pontja). De tudnak-e élni ezzel, egy ezerféle érdek mentén feszülő koalíciós kormányként?
És vajon mit fognak kezdeni az itthoni sz@rtengerrel? Mert a Márki-Zay kormány ugyanúgy örökölni fogja (megválasztása esetén), ahogy Orbán “örökölné”, sőt. Az orbáni 12 év alatt kiépített hatalomtechnikai (kétharmaddal bebetonozott vezetők, finoman szólva is erőteljes médiaháttér), valamint gazdasági (milliárdos és lojális elit) rendszer nyilván nem fog csak úgy megszűnni. Márki-Zay-t senki sem fogja úriemberként betessékelni a bársonyszékbe, és a tejjel-mézzel folyó kincstárba.
Egy romokban lévő gazdaságot, háborús, posztháborús állapotokat, adósság hegyeket, és egy tök üres éléskamrát fog az arcába kapni. És a még mindig erős ellenzékként működő Fidesz MINDENÉRT őt fogja okolni.
A dolog persze sokak számára egyszerű. Április 3: Orbán vagy nem Orbán. Valójában viszont ez a képlet több tucat, több száz újabb kérdést vonszol magával. És mindegyik mögött ott lapul a valódi dilemma: hogy éli túl a következő, viharos éveket ez a kis, megtépázott, elszegényedett, saját magával is elszomorítóan meghasonlott, acsarkodó ország?
Ez lesz a kérdés. Válasszatok.