„Magyarországon már csak a hülyék maradtak” és „A távolból küldött észosztást nem kérjük!” – pártoskodó magyarok itthon és külföldön
A koleszos társaim mind hazamentek, én meg egyedül feküdtem a töküres szobában, negyven fokos lázzal, és nem volt, aki főzzön nekem egy csésze teát. Úgy en bloc gyönyörű emlék az a kinti félév, de nagy ára volt.
És aki elmegy, az is megfizeti az árát, higgyétek el. Meg aki marad, az is. Van olyan ismerősöm, aki Nagy-Britanniába ment férjhez. Egy elvált emberbe szeretett bele, és kifogta annak két, kamaszkorú, igen problémás gyerekét. Aranyszívű nő, próbált beilleszkedni az új családjába, de mivel az itthoni szerettei (nagyon összetartó családból származik) nem tudtak mellette lenni, hogy átsegítsék a legkeményebb időszakokon, egyre jobban tönkrement, végül belecsúszott egy évek óta tartó, nagyon durva depresszióba.
Egyszer azt mondta nekem: “Ha annyiszor száz fontom lenne, ahányszor itt a fejemhez vágták, hogy ‘te csak egy magyar vagy’, már milliomos lennék.”
Aztán látok sikertörténeteket is, persze. Egy barátnőm a magyar falu teljes kilátástalanságából Írországba menekült, ott épített új életet, egy kislánya is született (igaz, azóta egyedül neveli). Derekasan helyt állt, nagyon szeret ott lenni, imádja az íreket, már semmi pénzért nem jönne haza. A gyerekének kényelmes élete lesz, ő is úgy él, eszik, utazik, ruházkodik, ahogy itthon talán soha nem engedhetné meg magának. De épp a múlt héten írta nekem cseten: “Bármit megadnék, ha most itt ülnél mellettem, borozgatnánk, megborzolnád a frufrumat, ahogy szoktad, és csak úgy dumálnánk.”
És ismerek olyanokat is, akik itthon “rekedtek”, ezért vagy azért, ki tudja, talán félelemből is, és elvágyódó tehetetlenségükben az internetes kommentszekciókban, meg baráti összejöveteleken toporzékolnak létező és nem létező ellenségek ellen. Ha pedig valaki nekik szegezi a bűvös mondatot: “Akkor menjél!”, jönnek a kifogások. Marad, de azért továbbra is “mindenszar”.
És látok olyanokat is, akik itthon érzik jól magukat. Igen, bizony. Egyáltalán nem “kétbites agymosottak”, meg “krumplikommandósok”, meg “élhetetlen hülyék.”
Egyszerűen csak megtalálták a helyüket az életben, itt, a Kárpát-medencében. Dolgoznak, meg túrázni járnak a gyerekeikkel, szeretik a magyar erdők zúgását és a Túró Rudit, és bár tisztában vannak a problémákkal, nem hagyják, hogy a harag, a gyűlölködés és a mindennapi csatározások begyűrűzzenek az életükbe. Ilyen is van.
Végül ismerek olyanokat is, akik ingáznak. A fogorvosom évekig csinálta, minden második héten három napot egy londoni klinikán rendelt. Most meg végleg hazajött, vett egy kis házat a Balatonnál, és köszöni szépen, jól van. Egy szakács barátom pedig a téli szezonokat évek óta osztrák panziókban, a nyarat itthoni fesztiválokon dolgozza végig. Kevés nála kiegyensúlyozottabb embert ismerek.
Mindebből számomra az jön le, hogy politikai lövészárkok mentén megítélni egy másik ember magánéleti döntéseit egy totális zsákutca.
Egy olyan zsákutca, amelybe mi, magyarok igen gyakran belesétálunk. Miért nem fogadjuk el végre (ismétlem, tisztelet a kivételnek), hogy mindenki a legjobb tudása szerint él, és a döntéseinknek mindannyian megfizetjük az árát, még ha ez nem is látszik a Facebook vagy az Instagram kirakatvilágában?
Miért nem fogadjuk el, hogy aki kiment, és a jóléttől, a nyugodtabb légkörtől felszabadultan, megkönnyebbülten pördül-fordul egy másik országban, az éppúgy szeretheti a hazáját, mint aki itt maradt? És aki itthon él, akár jól, akár beosztva vagy szűkölködve, ugyanolyan jól megvan, és számára nincs az a pénz, amiért lecserélné az érzést, amikor egy aranyló, őszi délutánon a kislánya kezét fogva, néhány ezeréves barátjával együtt megnézik mondjuk a zsámbéki templomot?
Ha mindezt megtanuljuk egymásban elfogadni – szerintem akkor kezdődik el a mi igazi európaiságunk.
