Lukács Laci: Büszkék vagyunk a debreceniségünkre

Magyarország egyik – ha nem a – legnépszerűbb rockzenekara hosszú ideje a Tankcsapda, ez nem vitás. Bár gyakran megkapják, hogy eladták magukat, és már közük sincsen egykori szellemiségükhöz, ezeket a vádakat könnyen leszerelik: rajongótáboruk nagysága épp elég visszaigazolás. A tavaly 25 éves csapat énekes-basszusgitárosával arról beszélgettünk, miért nem szeret magánemberként politikai-közéleti dolgokkal foglalkozni, mit gondol a rockzene mai helyzetéről, és kellett-e nehezen vállalható kompromisszumokat kötniük szponzoraik miatt.

– A zenekar gyakorlatilag egyidős a rendszerváltással. Milyen emlékeid vannak ebből az időszakból?

– A rendszerváltás időszaka az én életemben egybeesett a katonaságtól való leszereléssel. Éppen ezért nem meglepő, hogy számomra ez az időszak elsősorban a bulizásról szólt, és nem igazán foglalkoztam azzal, milyen változások zajlanak közben az országban. Persze azért nyilván érzékeltem, hogy körülöttünk alakulnak a dolgok. De az afölött érzett öröm, hogy végre megszabadultam az egyenruhától, ráadásul a zenélést is sokkal kevesebb kompromisszummal folytathattuk, akkoriban minden mást elnyomott.

Fotó: Pálinkás Brigi

– Később azért elkezdtél érdeklődni az aktuálisan zajló ügyek iránt?

– Ha ebben az országban élsz, akarva-akaratlanul kénytelen vagy közéleti dolgokkal foglalkozni, még akkor is, ha egyébként nem politizálsz aktívan. Én viszont elsősorban mindig is rockzenésznek tartottam magam, akinek inkább a saját feladatát kell a legjobb tudása szerint végeznie. Tehát a zenekarával és a dalaival törődnie, nem pedig a „kocsmában” politizálni és a közélet eseményeire reflektálni.

– Milyennek érzed ma a rockzene helyzetét?

– A rockzene kezdettől fogva a könnyűzene perifériáján elhelyezkedő műfaj volt. A nagy tömegek számára ott volt a könnyen emészthető pop, míg erre egy kisebb, de sokkal hithűbb réteg tekintett sajátjaként. Ezen a téren máig sem igazán történt változás, mindazonáltal szerintem nem is feltétlenül baj, hogy így van. Hiszen épp azért képes annyira erőteljes hatásokat kiváltani, mert nem annyira kilúgozott, tömegfogyasztásra „gyártott” és semmitmondó, mint a populárisabb stílusok.

Fotó: Kovács Levente

Fotó: Pálinkás Brigi

– Most a pop-rock ellentétről beszéltél, de az elektronikus zene térnyerése még ennél is jellemzőbb az utóbbi években.

– Ez egy tendencia. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt is megfigyelhető volt egy ugyanilyen elektronikus zenei előretörés, majd ismét a gitárzene került előtérbe, hogy aztán most újfent forduljon a kocka.

Nyilván egy laptoppal felálló dj-t sokkal könnyebb megfizetni, technikailag „megcsinálni”, mint egy 5-6 fős sztárzenekart. De lesz még újra gitárzenés hullám is, ebben biztos vagyok.

– Mennyire tartod fontosnak a dalaidban az egyértelmű állásfoglalást? A Mi a f*sz van? című számban például elég lesújtó véleményt formálsz az országról.

– Aki ismeri a Tankcsapdát, az tudja rólunk, hogy mi soha nem voltunk aktuálpolitizáló zenekar, nem köteleztük el magunkat egyik párt vagy oldal mellett sem. Ez így volt a múltban, így van most, és a jövőben sem tervezünk változást. Mindazonáltal a dalszövegekben értelemszerűen megjelennek azok a társadalomkritikus gondolatok, amelyek egy átlagembert is foglalkoztathatnak a mindennapjai során. Én soha nem szoktam erről civilként, prózában beszélni, hiszen van rá egy kiváló eszközöm: a szövegek, amiket írok. De ha behatóbban meghallgatod bármelyik dalt, egyből lejön, hogy egyik se konkrétan pártpolitikáról szól, nem nyilvánít szimpátiát egyik oldal felé sem. Sokkal inkább általános érvényű dolgok jelennek meg bennük, és ez igaz a Mi a f*sz van?-ra is.

– Milyennek látod általánosságban a közhangulatot Magyarországon, mennyire szeretsz itt élni?

– Figyelj, szerintem ha valaki jól akarja magát érezni, annak ez sikerül is, gyakorlatilag bárhol. Ha pedig valakinek – ahogy mondani szokás – a szar is ízetlen, az élhet bármilyen szuper körülmények között, akkor sem fog tudni megbékélni önmagával. Magyarország szerintem nem rosszabb és nem jobb, mint egy csomó másik hely a világon.

De mondom, én erről prózában, verbálisan nem igazán szeretek véleményt nyilvánítani, mert amit el tudnék vagy akarnék mondani a témában, azt elmondjuk a dalainkkal.

– Mennyire cserélődött ki a zenekar közönsége az elmúlt 25 évben?

– Ennyi idő alatt minden zenekar közönsége kicserélődik valamilyen szinten, Nyilván, aki a ’90-es évek elején huszonéves fiatal srác volt, az ma már jó eséllyel családapa – és örül, ha legalább hétvégén tud egy kicsit pihenni az egész heti hajtás után. Ezért a régiek közül sokan ma már nem feltétlenül járnak se Tankcsapdára, se más koncertre. Azért szerencsére sokan vannak olyanok is, akik sok év után újra felfedezik a ’csapdát, és egyre többen vannak olyanok is, akiknek a gyerekeik is ott állnak már az első sorokban. A fiatalabb generációból eleve rengetegen fedezték fel újonnan maguknak a zenekart. Szerintem a közönségünk életkorbeli összetétele nem nagyon változott, legfeljebb kiszélesedett.

A közönség a kiskunhalasi koncerten - Fotó: Kovács Gábor FényGépész

Fotó: Pálinkás Brigi

– Lovasi András nyilatkozta nekünk nemrég, hogy szerinte a magyar vidék nagyon látványosan pusztul. Te hogy látod ezt, egyrészt a klubélet szempontjából, másrészt úgy általában vidékiként?

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak olyan országrészek, amelyek ha nem is pusztulnak, de nem épülnek semmit. Ugyanakkor kivétel is akad, szóval általánosítani szerintem nem biztos, hogy szerencsés. Ami a klubéletet illeti, Magyarországon tíz meg húsz éve is állandóan felmerült, hogy nincsenek klubok, illetve amik vannak, azok is szarok. Ez egy krónikus probléma, bár itt sem szabad általánosítani, hiszen ellenpéldaként ott a veszprémi Expresszó, a debreceni Roncsbár, vagy a gödöllői Trafó, hogy csak néhányat említsek. Más kérdés, hogy ilyen pezsgő zenei életben, ami nálunk van, sokkal több hasonló helyre lenne szükség – ez kétségtelen.

– Mit jelent számodra, hogy a mai napig Debrecenben élsz? Soha fel sem merült benned a fővárosba költözés?

– Az a helyzet, hogy mi a debreceniségünket mindig is elég hangsúlyosan kommunikáltuk. Büszkék vagyunk rá, hogy vidéki zenekarként értünk el országos sikereket, végig hűek maradva a gyökereinkhez. Őszintén szólva, ezelőtt olyan 15-20 évvel volt egy időszak, amikor azon gondolkodtunk, hogy talán Pestre kéne költöznünk, hiszen itt vannak a kiadók, illetve az a bizonyos tűz, aminek nem árt a közelében lenni. De már akkor is éreztük, ami azóta még jobban bebizonyosodott:

Ráadásul a technológia mára olyan szintre fejlődött, hogy csomó olyan dolgot el tudunk intézni otthonról, amit régebben csak személyesen lehetett. Így is van persze hetente legalább egy nap, amikor korán reggel kocsiba ülünk, feljövünk Pestre és egész nap ügyeket intézünk, majd este hazamegyünk. De ezt a plusz fáradságot is bevállaljuk azért cserébe, hogy továbbra is Debrecenben élhetünk, ápolva a gyökereinket, a családunk és a barátaink környezetében. Abban a városban vagyunk otthon, a szó legjobb értelmében.

A 2013-as év végi koncert részlete a debreceni Főnix Csarnokból:

– Talán ti voltatok az első igazán nagy név, akik bevállalták a nyílt szponzorációt. Milyen előnyei voltak ennek és kellett-e nehezebben lenyelhető kompromisszumokat kötnötök?

– Ha egy zenekar mindig igyekszik meghaladni a saját jól bevált sémáit, akkor egy idő után elkerülhetetlenül szembesül azzal, hogy ez bizony jelentős pénzbe kerül. Ezt a pénzt többféle módon elő lehet teremteni. A legegyszerűbb nyilván az lenne, ha a közönségtől kapnánk többet, például a koncertjegyek vagy a lemezek árának emelésével. Na de a világ éppen ellenkező irányba halad: a lemezek egyre olcsóbbak, ha egyáltalán még pénzt kérnek értük, és a koncertjegyeket sem lehet egy bizonyos összeg fölé vinni, mert egész egyszerűen nem tudnák kifizetni az emberek.

Éppen ezért más forrásból kell biztosítani a gördülékeny működésünkhöz szükséges összeget, és erre – bizonyos feltételek teljesülése esetén – ideális megoldás a szponzorok bevonása. Nekik köszönhetően tudunk ütős színpadképet biztosítani, jó minőségű klipeket forgatni, vagy annak ellenére is színvonalas lemezeket készíteni, hogy a szokásos ár töredékéért adjuk őket. És ha ezeket az elképzeléseket olyan támogatók segítségével tudod megvalósítani, akik vagy egyáltalán nem kérnek kompromisszumra, vagy csak olyanra, amit a cél érdekében simán be tudsz vállalni, akkor szerintem nincs okod szégyenkezni. Azt gondolom, hogy mi ezt a harcot sikerrel vívtuk meg az elmúlt években. Van a zenekarnak egy elég hangsúlyos, jól körvonalazott önazonossága, amit semmi pénzért nem tagadnánk meg, de szerencsére soha nem is merült fel ilyesmi.

– Az alkoholmentes sör esetében sem?

– Nem. Az a reklám egy olyan kompromisszum volt, amit ma is ugyanúgy, lelkiismeret-furdalás nélkül meghoznánk. Ennek megvolt a maga kontextusa: a bevezetésekor mi is aláírtuk a zéró toleranciát támogató nyilatkozatot, vagyis hogy teljes mellszélességgel kiállunk amellett, hogy aki vezet, az abszolút semmi alkoholt nem fogyaszthat. És mivel mindhárman rendszeresen vezetünk autót, nem hiszem, hogy ördögtől való lenne, ha mondjuk egy forró nyári napon megiszunk egy alkoholmentes sört a volán mögött. Normális esetben a világon senki nem háborodna fel ezen, legfeljebb néhány nagyon kemény, önmagát ortodox rockernek gondoló arc.

Ez egy alapvetően hibás sztereotípia.

– Neked mekkora szabadság az átlagemberekhez képest, hogy zenélésből élhetsz?

– Maximális! Figyelj, 12-13 éves koromtól kezdve az szerettem volna lenni, aki lett belőlem.

Sajnos nagyon kevés ember csinálhatja az életben azt, ami valóban szeret, ami nem „csak” a munkája, de a hobbija, a szenvedélye is. Így különösen hálás vagyok, amiért a kivételek közé tartozom,

és nem kell mondjuk napi 8 órát egy irodában görnyednem, hogy keressek valamennyi pénzt a számlákra – miközben utálom, mint a szart, és legszívesebben egész nap gitároznék. Én egész nap gitározhatok, ha úgy tetszik. Persze ez sarkítás, hiszen rengeteg háttérmunkát is kell végezni a zenekar érdekében, de ezek is mind olyan dolgok, amiket a cél érdekében szívesen csinálok.

– Egy korábbi interjúban hangzott el valamelyikőtöktől, hogy a zenekar továbbra is töretlen fejlődési fázisban van. Miben vagytok többek/jobbak szerinted, mint 10-15-20 évvel ezelőtt?

– Szerintem mindenben: jobban zenélünk, jobb a színpadképünk, jobban szólunk. Na jó, több a ráncunk is, ez az egy talán kivétel. (nevet) De a viccet félretéve, folyamatosan igyekszünk fejlődni és megugrani az általunk felállított mércét. Egy zenekar alapvetően nem más, mint egy intuitív közösség, ahol az alkotás a lényeg: vannak-e új gondolataid, szövegeid, amikből aztán megfelelő formába öntve dalok születnek. Minden más tevékenységnek ezt a folyamatot kell elősegítenie. A Tankcsapdánál pedig ez egy fikarcnyit sem változott az eltelt évtizedek során. Az ihletettség pillanata bárhol és bármikor rátörhet az emberre. Más kérdés, hogy ha ezt mindig igyekszel egyre jobban, kerekebben, professzionálisabban csinálni, az feltételez bizonyos fejlődési vágyat – ami ránk abszolút jellemző.

Fotó: Pálinkás Brigi

Fotó: Pálinkás Brigi

– Tavaly a 25. évfordulónak eléggé megadtátok a módját, merre haladtok tovább ezután?

- Nem kötelező folyamatosan rátenni egy lapáttal az előzőekre. Annak is meg kell érezni a ritmusát, mikor jobb inkább visszavenni kicsit a tempóból, hogy aztán újult erővel folytathasd. A tavalyi évben tényleg mindet beleadtunk, és elég jól is sikerült minden. Az idei évünk ehhez képest is csak egy kicsivel visszafogottabb, hiszen februártól december végéig szinte folyamatosan turnézunk az új lemezzel, itthon és külföldön egyaránt. A jövő év első néhány hónapjában viszont tervezünk némi pihenőt is.

– Mennyire tervezitek meg előre a zenekar tevékenységét és céljait?

– A konkrétabb tervek olyan egy-másfél évet ölelnek át, de vázlatosan ennél jóval előrébb is gondolkodunk – például már a 30 éves jubileumra is vannak ötleteink.

– Mi kell ahhoz, hogy 26 év után is bírjátok a rockzenészélet tempóját?

– Szeretni kell, ennyire egyszerű. Nyilvánvalóan az 50-hez közeledve már nem bírok annyit inni, mint régebben – vagyis bírni bírok, csak utána nehezebben regenerálódom... Komolyra fordítva, ha az ember valamit szeret csinálni, annak az esetleg kevésbé vonzó pillanatait is élvezni tudja.

Például az, hogy ma hajnali 4 óra 20-kor csörgött az órám, hogy időben felérjünk Pestre, nyilván egy kevésbé vonzó része a zenekarcsinálásnak, mint amikor lejössz a színpadról koncert után, és kezedbe nyomják a korsó hideg sört.

De az egésznek ez is ugyanolyan fontos része, szóval ezt is mosolyogva kell csinálni!

Ha tetszett a cikk, oszd meg!