SZEMPONT
A Rovatból

L. Ritók Nóra: „Megmutatni sem akarják, mekkora a gyermekszegénység Magyarországon”

L. Ritók Nóra azt mondja, negyven év pedagógusi tapasztalattal még ő sem tud mindig megbirkózni a helyzettel egy szegregált iskolában. De nem adja fel. Az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével új könyve kapcsán beszélgettünk.

Link másolása

A gyakran kommunikált gyors, látványos sikerek mögött többnyire nincsenek tartós, a leszakadó családok és gyermekek életében fenntartható változást előidéző folyamatok. Ez azonban nem is valósulhat meg addig, amíg szakpolitika helyett pártpolitikai szinten kezeljük a társadalmi leszakadást és a gyermekszegénységet - mondja L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője új könyve kapcsán, amely kendőzetlenül foglalkozik a szegregáció kérdésével is.

– A “Minden gyerek számít” című könyv most jelent meg nyomtatott formában, de PDF-ben is megtalálhatjuk a neten. Hogyhogy?

– A könyvnek volt egy előtörténete, mivel a Taní-tani könyvsorozatban jelent meg az azonos nevű közoktatási portálon. Korábban már bevállaltam itt egy könyvet, de soha nem volt elég időm megírni. Írtam ugyanakkor sok olyan publikációt, ami csak szűk szakmai közönséghez jutott el. Végül egy kedves barátnőm - aki a könyv szerkesztője lett - összeválogatta ezeket egy kötetbe. Persze, az E-könyvek használata még nem olyan elterjedt, mint a nyomtatott könyvek. Éppen ezért sokan rám írtak, hogy megjelenik-e nyomtatott formában? Ezek után kerestek meg olyan kedves követők, támogatók, akik kiadót kerestek, közösségi gyűjtést szerveztek, hogy nyomtatott formában is elérhető legyen.

– Miben újszerű a könyv?

– A tartalmában, ahogy a rendszer legalsó szintjéről tudunk ránézni a problémára és rávilágítani, hol vannak azok a hézagok, amelyeket mindenképpen ki kellene tölteni. A helyzet azonban nem egyszerű, mert a körülmények folyamatosan változnak, és mindig felmerülnek új problémák: például hogyan hat a leszakadásra a közmunkaprogram, a gyűlöletkeltő propaganda, a szociális törvény? Hogyan jött be a képbe az egyházi iskolák szegregáló hatása? Sajnos a rendszer nem önreflektív, a hibajelzést támadásnak veszi, így az ügy képviselete folyamatosan nehezedik.

– Cél, hogy az üzenet közvetetten a döntéshozókhoz is eljusson?

– Nyilván jó lenne, hiszen ez a könyv még inkább rámutat a rendszer működési hibáira, mint a korábbiak. Sokan próbálták azokat is eljuttatni döntéshozói szintre, és én is nyilvánosan kommunikálok a társadalmi leszakadás problémájáról. Ha észre akarnák venni, akkor meghallanák - de megmondom őszintén, erre kevés esélyt látok. Nehéz ebben a sikerkommunikációra kiélezett világban a kudarcokat elemezgetni. Az különösen fontos számunkra, hogy ez a kérdés ne pártpolitikai, hanem szakpolitikai szintre terelődjön. Az Igazgyöngy Alapítvány a szakpolitikát képviseli, többek közt a terepi munkával és a jó gyakorlatokkal is. Más kérdés, mi megy át ebből a rendszerbe. Szerencsére az egyetemi kapcsolataink erősek, több egyetem gyakorlóhelye is vagyunk. Egyetlen civil szervezetként dolgozunk az egyházak mellett a Belügyminisztérium FeTe (Felzárkózó Települések) Programjában. Mégis inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriában érzem magunkat.

– Mit gondol, miért lehetnek a tűrt kategóriában, amikor már annyi mindenkit ellehetetlenítettek Önök körül?

– Egyszer azt mondta valaki: “Magát se lenyelni, se kiköpni nem tudják”. Van egy olyan társadalmi beágyazottságunk, ami talán védelmet adhat nekünk - de láttuk már, hogy ez sem jelent semmit. Talán a szakmaiság is ad némi védelmet. Mert szerintem a háttérben mindenki tudja: a mi munkánk nem káros, hanem hasznos és átgondolt. Erősen fókuszálok arra, hogy se az ellenzék, se a kormányzat ne sajátítsa ki ezt az ügyet pártpolitikai célokra. Ez az ügy ugyanis a rendszerváltás előtt is velünk volt már és velünk is marad, a képviseletét állandóvá kell tenni. Hajszálvékony vonalon egyensúlyozunk. Kompromisszumokat kell kötnünk, de közben következetesen kitartanunk az alapértékeink, alapelveink mellett.

Azt hiszem, mindig elmegyek a határig, sőt, kicsit meg is tolom azt. Az ügy fontosabb az egyéni harcoknál, értelmetlen erőfitogtatásokba nem megyek bele. A felelősség óvatosságra int. De amíg a tükörbe tudok nézni, addig nincs baj.

Nemrég egy konferencián jártam, az is csak a sikerekre fókuszált, szép és rózsaszín volt minden. Aztán jött az én felszólalásom a lakhatási szegénység fotóival... és ettől mindenki feszengett. Megmutatni sem akarják, mekkora a gyermekszegénység Magyarországon. Pedig ez a valóságos kép. A programok csak szeleteket kezelnek, ahol az adminisztratív igazolás fontosabb, mint a hatásmérés, valós utánkövetés. Az önmagában még nem eredmény, hogy “elértünk X gyereket, X családot.” A kérdés, hogy beépülnek-e ezek a hatások az érintettek életébe? Attól, hogy megmondjuk nekik, hogyan kellene a pénzt beosztani, miért nem kellene dohányozni és miért kellene iskolába járni, még nem érünk el tartós változást. Inkább azt kellene vizsgálnunk, hogyan tudunk olyan hatással lenni, ami után a családok képesek lesznek életstratégiát váltani és kitörni a nyomorúságból.

– Gondolom, ez folyamatos kapcsolattartást igényelne velük.

– Igen, és ez hiányzik az állami rendszerből. Nem elég az EU-s pályázatok utókövetésekor kipipálni egy rubrikát, hogy még fenntartják a programot. Senki nem gondolkodik hosszú távon, nincsenek kormányokon átívelő stratégiák. Minden kormányváltásnál kukába kerül az előzőleg a megoldásra felépített rendszer, és minden kezdődik elölről. Nincsen folyamatkövetés, vagy olyan hatékonyságmérési pontok, amelyek mutatnák, hogy volt-e valódi értelme a munkának. Így nem lehet megfelelő felzárkóztatási hatást elérni. Azok a programok, amelyek a nem jól működő rendszer mellett, annak átalakítása nélkül működnek, nem fognak megfelelő hatással bírni.

– Mekkora faktor ebben a korrupció?

– Erősen benne van abban, ki milyen pályázati pénzhez jut hozzá. Túl sok pénz folyik el fölöslegesen, rossz fókusszal, az is rövid távú hatással. Inkább egy színjátékhoz hasonlít az egész, semmint valós problémakezeléshez. Az ember pedig elég hamar kieshet a kedvezményezetti körből. Egy kritikus és kissé pikírt cikkem miatt például – amiből majdnem sajtóper lett – nekem is megmondták, hogy többé nem számíthatunk EU-s támogatásra. Ez 2016-ban volt, és utána tényleg hiába pályáztunk, végül egy pályázatíró cég tudatta velem, hogy tiltólistára kerültünk, fölösleges próbálkozni. Persze a kis települések szintjéig látjuk a korrupciót is, amit próbálunk jelezni, de hiába. Amikor beáll a korrupció rendszere, minden szinten, akkor nagyon nehézzé válik a jelzése is, ezzel is csak a konfliktusok számát növeljük.

– Vajon mennyiben kormányzati és mennyiben rendszerszintű a leszakadás problémája?

– Az állami szerepvállalás kérdése mindig előjön. Örök dilemma, hogy ha civilként megoldást adunk a problémákra, akkor nincsen rákényszerítve a döntéshozói szint a változtatásra. Ezért sokan azt mondják, nem is kellene segíteni. Különösen előjön ez a választások idején, amikor kiderül, hogy a tudás és világlátás nélküli embereket milyen könnyen meg lehet vezetni. Akiket az állam az út szélén hagy, ők is rendre megszavazzák a regnálókat. Aki nem látja közelről ezt az egészet, őket hibáztatja. Sokan úgy vélekedtek, nem érdemes támogatni őket. Majd ha éhséglázadás lesz, a kormány észbe kap. Holott azok a tudás -és képességhiányok, amelyekkel ezek a családok élnek, épp az állam működési hibáiból fakadnak.

Alapkészséghiányos szülők vergődnek a közmunka és a fekete zóna között, míg a gyerekek a szegregált oktatásban nem kapnak megfelelő tudást. Így tudatlanul jelentenek biztos szavazóbázist, tűpontosan célozva a sebezhetőségekre, a megfelelő időben.

Hiába várjuk, hogy majd egyszer ráeszmél az állam az elvesztegetett erőforrásokra. Nem fog. Ez túl hosszútávú munka lenne. Sajnos, azt kell, hogy mondjam, a szavazataikig érdekesek csak. Azt, hogy hagyni kell őket, csak messziről lehet mondani, nem akkor, amikor az ember közvetlenül látja a gyerekek problémáját, a tömeges lecsúszást. Akkor úgy érzi, muszáj tenni valamit.

– Van az a felvetés, miszerint az oktatáshoz mindenkinek van joga, és egy zsákfaluban élő ember ugyanolyan esélyekkel indul, mint például egy budai. Milyen választ tudunk erre adni?

– Ez nem így van. Én jelenleg hat órát tartok, ebből négyet szegregált iskolában - olyan általános iskolában, ahol csak hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek vannak-, míg a másik két órán, egy másik településen jobb családi hátterű gyerekek vesznek részt. Számomra fontos volt, hogy a saját bőrömön tapasztaljam mindezt.

Negyven év pedagógusi pálya után úgy érzem, én sem tudok mindig megbirkózni a helyzettel a szegregált iskolában. És ez még csak heti kétszeri találkozás!

Sem iskolapszichológusból, sem logopédusból, sem fejlesztő pedagógusból nincs elég az ilyen iskolákban a sok esetben traumatizált gyerekek számára. A leszakadó térségek oktatási hálózata nem ad lehetőséget – humánerőforrás híján nincs segítség számukra.

– Ehhez társul a pedagógushiány.

– Igen. Ki akar egy szegregált iskolában tanítani, ahol csak plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek vannak? Olyan osztály is van, ahol 19 gyerekből 16 SNI-s (sajátos nevelési igényű) vagy BTM-es (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségei vannak). Mihez kezd ott egyedül egy pedagógus? Evidens, hogy nagymértékű a kiégés, sok a pályaelhagyó. Mi nem egy civil zárványt akarunk, hanem közös problémamegoldást, amiben együttműködve az intézményrendszerrel szeretnénk hatni. Mindenkivel, akinek dolga van velük. Van egy sajátos módszertanunk, amellyel a vizuális nevelésen keresztül a szociális kompetenciafejlesztésre fókuszálunk, ebben például a tankerület 42 iskolájával dolgozunk együtt, nyolc éve. És persze egészen abszurd a helyzet, mert két éve elvették tőlünk a kiegészítő támogatást a pandémiára hivatkozva, közben például egy elnyert nemzetközi program keretében mi támogatjuk a programba bevont állami iskolákat több mint 12 millió forinttal, amiből rajzeszközöket vásárolunk, hogy a vizuális nevelési programot sikerrel beépíthessék.

– Mi a helyzet a szociális munkásokkal?

– Ők annyit se keresnek, mint a pedagógusok. Kevés bérét, óriási kiégésfaktorral dolgoznak, leginkább hatósági eszközöket használva. A jelzőrendszer sem működik hatékonyan, sokszor inkább kivár, félrefordul, mindenki a határait tartja. Az a célunk, hogy a családok legyenek képesek arra, hogy felneveljék a gyerekeiket, de van, hogy ki kell emelni őket az adott környezetből. Sokszor dilemma, hogy ezt meglépjük-e, vagy jobb még kivárni? Mindig megvisel, amikor családon belüli erőszakról szerzünk tudomást, akár a közösségből, akár a gyerekektől. Ugyanakkor tudom, ha kiemelik a gyereket, egyáltalán nem biztos, hogy az állami gondoskodásban jobb élete lesz.

– Ami a gyermekszegénységet illeti, a rendszerváltás óta ugyanolyan maradt a probléma?

– Próbálkozások voltak, például amikor az oktatás terén igyekeztek tenni a szegregáció ellen. De hiába voltak esélyegyenlőségi tervek, ezek a kormányváltáskor mind eltűntek. A rendszerváltás idején úgy éltük meg a szabad iskolaválasztást, mint egy nagy demokratikus vívmányt. Mindig is voltak települések, amelyek a földrajzi elhelyezkedésük miatt vagy más okokból szegregálódtak. Ha volt az ilyen falvakban jobb státuszú szülő, a rendszerváltás után lehetősége nyílt máshová vinni a gyerekét. A Fidesz visszaállította az egyházi iskolarendszert. Az egyházi iskolák kiemelt támogatással, pótlékokkal sokszorosából gazdálkodnak az állami iskolákhoz viszonyítva, ráadásul ők nem vesznek fel SNI-s gyerekeket (ennek megvan a jogi háttere). A halmozottan hátrányos roma gyerekek pedig jellemzően nem fordulnak elő az egyházi iskolákban. Kivételek persze vannak, például a szerzetesrendek iskolái, de ezek arányaiban eltörpülnek a többi mellett, ahol válogatott gyerekekkel dolgoznak.

A szülő persze szabadon választ, hova adja be a gyereket, így létre is jön az egyházi iskolák szegregáló hatása.

Nem azért íratják a gyerekeiket ide, mert vallásosak, hanem azért, mert itt nincsenek olyan gyerekek, akikkel bármi gond lehet. Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, ebben a helyzetben nem lehet, nem szabad a szülő nyakába varrni a kialakult helyzetet.

– Nem úgy van, hogy a csoport átlaga “hozzáromlik” a leggyengébb tagokéhoz?

– Nem. Szakmailag bizonyított, hogy integrált közegben mindkét fél hozzáadott értékben jobban fejlődik. Ráadásul az, hogy például kooperatív módszerekkel együtt dolgoznak a gyerekek, az a tudásbővítés mellett a szociális készségeket is fejleszti. A vegyes csoportokban mindkét fél számára vannak előnyök, az inkluzív pedagógia erről szól. A fogyatékkal élők például általában 10 százalékban építhetők be úgy egy osztályba, hogy abból mindkét fél építkezzen. Jack Me szerint a jövő iskolájának csak a szociális készségekre, a kreativitás fejlesztésére és a fizikai kondícióra kellene koncentrálni. Minden mást meg fognak oldani a robotok. Nagyon fontos, hogyan tudunk közösségben létezni, működni. A szociális készségek érezhetően romlanak, soha ennyi nárcisztikus személyiséggel nem találkozhattunk, mint manapság.

– Mi az, amit meg tudunk tenni?

– Azt szeretnénk, ha olyan világ jönne el, amelyben minden gyerek azzá válhat, ami lehetne. Beszélhetünk hosszan az elfecsérelt erőforrásokról, élhetetlen országról, fekete zónáról, ami túl fog érni a leszakadó térségek szintjén, de változás csak strukturálisan, rendszerszinten képzelhető el.

Mindenkinek van felelőssége, dolga ezzel. Azzal, hogy fejleszti-e a szociális készségeit. Hogy visszautasítja-e a gyűlöletbeszédet és megvilágít-e helyzeteket, amelyek nem is olyan fekete-fehérek.

Jó lenne, ha ezt a felelősséget mindenki érezné. Ez a könyv hozzásegít, hogy mindezt mélyebben megértsük és átérezzük.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„25-30 év szolgálat után pofán vágja az embert a valóság” - főtisztek és tisztek sorát teszik utcára
Az üzleti világból érkezett új honvédelmi miniszter tömegesen rúgja ki a katonákat. Vannak, akik szerint ezzel csak azt a problémát oldja meg, amit a Fidesz a szolgálati nyugdíj eltörlésével maga okozott, mások szerint politikai tisztogatás zajlik.

Link másolása

„Most sok matuzsálemet kiraknak, ez jó, de a bólogatóik egyelőre bent maradtak” – így foglalta össze lapunknak a honvédségnél múlt héten elkezdődött elbocsátásokat egy fiatal katona. A kormány fiatalításra hivatkozik, az ellenzék politikai tisztogatásról és NATO-mentesítésről beszél. Egyelőre sok a bizonytalanság az ügyben: például továbbra sem tudni, hány embert érintenek a kirúgások, és múlt heti a rendelet alapján az sem világos, hogy pontosan mire számíthatnak majd a távozók.

Január 17-i évértékelőjében beszélt arról Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter, hogy „a modern katonai technológia beszerzésével párhuzamosan zajlik a haderő szervezeti átalakítása is, illetve hogy

„a haderő személyi állományának is meg kell újulnia”.

Ezen a napon megjelent egy kormányrendelet is, amely lehetővé tette, hogy a 25 év tényleges szolgálati idővel rendelkező, 45 évnél idősebb katonák szolgálati viszonyát kéthavi felmondási idővel megszüntethetik. Erről a rendelet szerint a honvédelmi miniszter dönt.

Az érintetteknek ezzel párhuzamosan bevezettek egy eddig nem létező új juttatást is, „elismerve a honvédelem ügye iránti elhivatottságukat, áldozatvállalásukat és az ország érdekében tett erőfeszítéseiket”. Ez azonban nem jár automatikusan minden távozónak, erről is a miniszter dönt – egyénenként.

Reform nélkül újratermelődik a probléma

A kormány szerint a rendelet célja „a Magyar Honvédség parancsnokságainak, alakulatainak és támogatói szervezeteinek, valamint a Honvédelmi Minisztérium katonai állományának fiatalítása”.

Ez pedig valós érvnek is tekinthető, hiszen a magyar hadsereget több helyen is „fejnehézként” jellemezték, ahol egyszerűen túl sok a főtiszt.

Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő szerint azonban nem az a fő probléma, hogy túl sok a tábornok, hanem hogy a rendfokozatok feltorlódnak.

„Ennek megoldásával már többször próbálkoztunk, csak eddig soha nem fejeztük be. Ha nem reformáljuk meg az előmeneteli rendszert, nem szüntetjük meg például a soronkívüli előléptetéseket, akkor ez a probléma néhány év múlva újra fog termelődni”

– mondta a biztonságpolitikai szakértő. Gyarmati szerint a másik gond a vezetési rendszer, vagyis hogy a szervezeten belül túl magas szinten hoznak meg döntéseket.

„Az oroszok most pont ebbe fulladnak bele Ukrajnában, így ugyanis nem tudnak elég gyorsan reagálni. Ebben a magyar hadsereg sokat javult, de még mindig nem elég decentralizált a szervezet” – mondta Gyarmati. A szakértő szerint, ha ezek az elbocsátások, egy átgondolt reform részei, akkor jó, de ahogy fogalmazott: erre nincs rálátása.

20 évre megragadtak alacsonyabb rendfokozatokban

Szalay-Bobrovniczky Kristóf mindenesetre láthatóan óriási lendülettel vetette bele magát a honvédség fiatalításába.

Egy lapunknak név nélkül megszólaló katona azt mondta, szerinte egyszerűen annyi történt, hogy az üzleti világból érkező új honvédelmi miniszter egy HR-es céggel felmérte az állományt, „az egyes beosztások költségeit”. A most elküldött embereknek pedig szerinte „nem volt megfelelő a tudása a felállított mércéhez képest”. Ő ezt a folyamatot általánosságban üdvözlendőnek tartja, bár azt elismerte: „vannak sajnos járulékos veszteségek” is, szerinte körülbelül az érintettek 5-10 százaléka.

A probléma 2011-ig vezethető vissza, amikor a Fidesz a hadseregben is megszűntette azt a lehetőséget, hogy 25 év szolgálat után a katonák nyugdíjba vonulhattak. Ez messzemenő követezményekkel járt.

„A korkedvezményes nyugdíj megszüntetése előtt a fiatalabbak azt várták, hogy az idősebb generáció tagjai majd kikerülnek a rendszerből, de ez nem történt meg. Ők mára egy akadályt jelentettek, mivel utána sokan nem is képezték magukat és nem is rendelkeztek versenyképes tudással.”

Ahogy a 17 éve szolgáló katona fogalmazott, a fiatalok közül sokan „húsz évre megragadtak alacsonyabb rendfokozatokban”, és vannak, akik el is hagyták már a pályát, mert a civil életben egyszerűen jobban tudtak érvényesülni a szakmai tudásukkal, tapasztalatukkal.

„Folyamatosan minden téren azt lehet tapasztalni, hogy a fiatal generációt elnyomják az idősek: nem engednek modern projekteket elindítani, nem hagyják a fiatalokat külföldi beosztásokban szolgálni, és visszatartották őket a NATO-országokban végzett tanulmányoktól is. Mert csak azt látták, hogy ezek sikere és a megszerzett tapasztalatok veszélyt jelenthetnek a pozícióikra.”

Ahogy fogalmazott, az idősebb főtisztek körében volt egy „véd- és dacszövetség”, de szerinte ezt most sikerült megtörni.

„Sok matuzsálemet most kiraknak, ez jó, de a bólogatóik még továbbra is a rendszerben maradnak. Nagyon fontos kérdés, hogy mi alapján választják majd ki az új vezetőket a jövőben.”

Ő attól tart, hogy most pont az említett „bólogatók” ülhetnek be a megüresedő pozíciókra.

A miniszter dönt, ki megy, ki marad

Egyelőre azonban az sem látszik, hogy pontosan hány embert érintenek az elbocsátások. Úgy tudjuk, hogy most már nemcsak főtiszteket küldtek el a múlt heti jogszabály alapján, hanem állománykategóriára való tekintet nélkül tiszteket, zászlósokat és altiszteket is.

„200 felé közelíthet az a szám, akiket eddig elküldtek, a héten a csapatoknál is elkezdődtek a leépítések. Elsősorban a rendelet hatálya alá tartozókat menesztik, de valószínűleg felhasználják az alkalmat, hogy most az alacsonyabb rendfokozatban lévők közül is elküldjék azokat, akik politikailag nem megbízhatóak”

– mondta lapunknak Vadai Ágnes.

A Demokratikus Koalíció árnyékkormányának honvédelmi minisztere szerint, ha valóban a fiatalítás lenne a terv, akkor a toborzásnak hatékonyabbnak kéne lennie, hiszen jelenleg nincs akkora beáramlás, ami pótolhatja majd a most elküldötteket. Vadai Ágnes azt is aggályosnak tartja, hogy egy kétharmados törvénybe rendelettel nyúltak bele, megspórolva így például a társadalmi egyeztetést.

„A miniszter válogatja ki, hogy ki megy, ki marad. Ő azonban a szakmai képességeket nem tudja megítélni, csak azt, hogy ki, mennyire megbízható politikailag”

– mondta a DK szakpolitikusa, aki szerint ez a helyzet most nagy bizonytalanságot teremt a bent maradók, és a szervezetbe most belépők számára is.

Az pedig valóban jogos kérdésnek tűnik, hogy mennyivel lett most vonzóbb a katonai pálya, hiszen a jelenleg hatályos szabályok szerint valakit pont a karrierje csúcsán, 45 évesen bármikor elküldhetnek.

Sok a kérdés a honvédelmi juttatás körül is

A legnagyobb bizonytalanságban persze azok lehetnek, akikkel 25 év szolgálat után most közölték: a jövőben már nem tartanak igényt rájuk a honvédségnél. Egy korábban menesztett, ezredesi rendfokozatban szolgaló katona egy Facebook-csoportban például azt írta:

„25-30 év szolgálat után pofán vágja az embert a valóság. Hetekig nem találtam még normális önkéntes munkát sem, sehol nem kapkodnak egy ötven felettiért.”

A múlt heti rendeletben bevezettek egy eddig soha nem létező juttatást is, amit a távozók megkaphatnak – már ha a miniszter így dönt. Az úgynevezett honvédelmi juttatás vetítési alapja az utolsó illetmény 70 százaléka. Ezt azonban csökkenteni kell még az irányadó öregségi nyugdíjkorhatár és a betöltött életkor közötti különbséggel, évente két százalékkal.

A honvédelmi juttatásra addig jogosult az érintett amíg el nem éri az öregségi nyugdíjkorhatárt, és mellette dolgozhat is. Nagyon sok kérdés azonban nem derül ki a rendeletből, például az sem, hogy a vetítési alapot bruttó, vagy nettó összegből számolják-e, illetve hogy a távozók megkapják-e a jövőben a katonáknak járó egyéb juttatásokat, például a lakáspénzt?

Andrejcsik Gábor kimondottan hivatásosoknak szóló pénzügyi tanácsadó blogján bruttó összegből számolta a vetítési alapot. Így szerinte

egy most nettó 598 500 forintot kereső 45 éves katona honvédelmi juttatása nettó 251 370 forint lesz.

A múlt heti rendeletben azonban van egy rendelkezés, amely azt is kimondja, hogy a juttatás nem lehet alacsonyabb, mint a minimálbér 150 százaléka.

Ez jelenleg 231 ezer forintot jelent.

Vagyis a jogszabály szerzői is számoltak vele, hogy bizonyos esetekben a távozók juttatása ennél alacsonyabb összeg is lehet.

A szakszervezet üdvözli az elbocsátásokat

A helyzet megértését bonyolítja a szakszervezetek hozzáállása is, akiktől alap esetben azt várnánk, hogy fellépnek a tömeges elbocsátások ellen. Csakhogy a Honvédszakszervezet pont hogy üdvözölte a változtatást. Szerintük „a kormány proaktív módon lépett fel az idősödő katona állomány kiválásra kényszerülő tagjai szolgálati viszonyának megszüntetése kapcsán”.

A Belügyi, Rendvédelmi és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete pedig a honlapján azt írta:

„kérjük a minisztert, hogy a rendvédelemben is állítsa vissza a szolgálati nyugdíjat”.

Vagyis, ők úgy értelmezték, hogy ezzel az intézkedéssel a kormány kvázi visszahozta a korkedvezményes nyugdíjat a katonáknak.

A korkedvezményes nyugdíj és a mostani események között persze van egy fontos különbség: előbbi mindenkinek járt, most pedig az is a miniszteren múlik, kit küldenek el, és az is, kap-e egyetlen fillért is a nyugdíjáig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Hajnali háromig számolgatok, de hát hova emeljek, vagy infarktust kapok, vagy bezárok” – egy hazai kisboltos kálváriája
4000 kiskereskedelmi egység zárhat be idén a szakértők szerint. És ez még csak a tavalyi becsődölések alapján mért becslés. Elbeszélgettünk egy pesti, kisboltos házaspárral, akik egy szóval jellemezték a helyzetüket: kilátástalan.
hj - szmo.hu
2023. január 25.


Link másolása

Tibor és Ildi tizenhárom éve működtetik kis vegyesboltjukat egy budai lakótelep paneljének az aljában. Az asszony 55 éves, férje 61, ő anno hentesként kezdte. 47 éve kereskedő, a szakma a vérében van.

– Régóta járok hozzátok vásárolni, de soha nem hallottalak panaszkodni. Csak az utóbbi fél évben. Ennyire rossz a helyzet?

Ildi: Rossz??? Kilátástalan. Elkeserítő. Bizonytalan. Szar. Nézz körül, a polcok fele már üres.

– Mikor kezdődtek a bajok?

Tibor: Amikor elvették a cigit, 2013-ban. Harminc napot kaptunk, hogy kiáruljuk a készletünket, aztán ágyesz-bugyesz. Ez egy lakótelep, a forgalomnak majdnem a fele, havi egymillió forint körül a cigiből jött. Cigiért mindenki betért, és aki azt vett, szinte mindig vitt hozzá mást is, üdítőt, energiaitalt, rágót. Na ez egyik napról a másikra ugrott.

– De azt még átvészeltétek.

Tibor: Volt két alkalmazottunk napi váltásban, tőlük lassan meg kellett válnunk, és azóta mi ketten visszük a boltot. 6-7 éve még ott tartottunk, hogy ha mindent kifizettünk, rezsit, minimálbért (bérleti díjunk szerencsére nincs, csak közös költség, az óriási könnyebbség), akkor havonta kettőnknek maradt olyan 400-450 ezer tiszta bevételünk. A megélhetésünkre. Nem mondom, hogy dőzsöltünk, de 6-7 éve ebből azért még el lehetett lenni.

– És ma ez mennyi?

Ildi: Ma, kettőnknek havi százezer. Nem több. Még minden ki van fizetve, de nekünk ennyi marad.

– Ebből nem lehet megélni.

Tibor: Nekünk mondod? Már annyit számolgatok, hogy lassan belebetegszem, infarktust kapok, vagy valami. Hajnali háromig nem bírok aludni, írogatom tele a kockás papírokat, osztok-szorzok, hogy hogy lehetne még spórolni, mi lenne a kiút…És akkor mondják a tévében, hogy az elmúlt félévben 30-40 százalékos áremelkedés volt. Hol élnek ezek? Nyolcvan százalék, minimum, de inkább száz. Itt van például a papíráru, a vécépapír, meg a tisztítószerek száz százalékkal mentek fel. Nyár óta a kétszeresére.

– Árat emelni meg gondolom, nem tudtok a végtelenségig.

Tibor: Á, van egy lélektani határ, amit az emberek még bírnak, de afölött kész, vége. De nemcsak ez. Már a covidnál megreccsentünk, amikor volt az a szabály, hogy 9-12-ig csak a nyugdíjasok vásárolhattak. A munkába induló, reggeli vásárlókról lemondhattunk. Akkor javasolta egy jogász ismerősöm, hogy csináljunk egy ilyen kiszolgáló ablakot, hogy az üzletbe nem lehet belépni, csak kiadom az árut, az törvényes. Ez viszonylag bejött. De aztán 2021 végén ránk zuhant az ársapka.

– Az mennyire fog vissza benneteket?

Ildi: Az elején nem annyira, most viszont már katasztrófa. Az elején a kilós cukrot 320-ért vettem, 320-ért adtam. Nullszaldós volt, de még belefért. Most viszont 540-580 forintért veszem, és továbbra is 320-ért kell adnom. Így 200 forintot bukok minden kilón, miközben jogszabály kötelez minket arra, hogy a 2021-es, napi mennyiséget kell tartanunk továbbra is. Év elején meg jött egy új rendelet, hogy január 13-tól a 2021-es, napi mennyiség kétszeresét kell tartanunk az ársapkás termékekből.

Kit érdekel, hogy csak bukunk rajta? A vevők nagy része azt hiszi, hogy az állam kompenzál, hát nem. Semmilyen formában, ez egy óriási tévhit. Be kell nyelnünk a veszteséget.

– Lehet pályázni állami támogatásra, nem?

Ildi: Igen, a tízezer lakosnál kisebb településeken, ebbe mi nem esünk bele. De ott is csak az pályázhat, aki megtartja az összes, fizetett alkalmazottját, és garantálja, hogy öt évig nem zár be. Na az esetleg kaphat pár millió, egyszeri juttatást, maximum tízmilliót, azt hiszem. De kétlem, hogy vidéken olyan sok bolt meg tud felelni ezeknek a feltételeknek. Ki lát öt évre előre?

– Az ársapkán kívül mi még a legnagyobb baj?

Tibor: Az áremelkedések, meg a rezsi. Mondom, van egy lélektani határ, ami fölé nem tudunk már emelni. Klasszikus példa a tejtermék. Egy másfél decis tejföl pár éve éve még 240 forint volt, most 480-ért adom. Jelenleg veszem 380 forintért, és adom 480-ért, hogy hasznom is legyen rajta. Nem viszik. Inkább mennek a multiba. Nem mintha a multik nem emelnének folyamatosan, csak ők megtehetik, hogy lassabban, rafkósabban csinálják. Nehezebb nyomon követni, de ott is minden drágul.

– És a rezsi?

Tibor: Az fog minket végleg kinyírni. Tavaly áprilisban jött a havi villanyszámla, és akkor szembesültünk azzal, hogy az addigi havi 50 ezerről 120-150 ezerre ugrott fel a villanyszámlánk. Persze előzetes tájékoztatás erről nem jött. Köpni-nyelni nem tudtunk. Elkezdtünk megint számolgatni. Az eddigi hét hűtőből kettő maradt állandóra bekapcsolva – a fagyis meg a felvágottas – a többit felváltva üzemeltetjük. Így sikerül havi nyolcvanra kihozni a villanyt. De most megint jött év elején a szolgáltatótól egy szerződésmódosítás, hogy április 1-től újra emelnek, a “piaci árra.” Hogy ez mit jelent, a fene se tudja. Írtak valami egyenletet, ami alapján ki lehet számolni, de ezen már csak röhögni lehet. Nézd meg ezt a képletet, mi vagyok én, Nobel-díjas matematikus?

– Egyáltalán, van még valami, amit jól el tudtok adni?

Ildi: Az alkohol. Azt ugyanúgy viszik, mint öt éve. Persze valamivel mérséklődött az is, de nem annyira, mint a tej és a kenyér.

A féldecis tömény ára most 350 forint, abból elvisznek most is napi százat. Összehasonlításul: kifliből jó, ha tízet eladunk. Kocsma lettünk, ez a helyzet.

– Hogyan tovább?

Tibor: Ha ez így megy, akkor sehogy. Az április 1-et még megvárjuk, hogy a villany mennyire megy fel, meg addig még az árak is. Haszon már alig, a kettőnk után kötelezően befizetendő minimálbér fejenként havi 138 ezerre emelkedett (két éve 106 ezer volt), plusz a könyvelő díja, plusz a villanyszámla, a beszállítók is rátettek egy-két ezrest minden fuvarra a benzinárra hivatkozva, van ugye a közös költség, az ársapkások miatti veszteség…Úgy összeadódik, hogy mondom, alig marad a végére egy százas kettőnknek. Mindez napi 12 óra gürcölésért, heti öt napon át. Meg amit még otthon számolgatunk, agyalunk. Már egy ideje az évtizedek óta félretett megtakarításainkat éljük fel, amit így, lassan a nyugdíj felé nyilván nem erre szántunk. Meg nem kell már ez az ideg sem.

Ildi: Az emberek persze nem tudják ezeket a dolgokat. Azt hiszik, a boltosoknak kolbászból van a kerítés. Pedig nem. Tudom, hogy mi csak kis porszemek vagyunk egy nagy gépezetben, el is fogadom. De könyörgöm, hagyjanak élni! Nem kérünk semmit, csak ne vegyenek el, egyre többet és többet. Újra és újra és újra. Mert akkor tényleg nem marad más, mint a viszontlátás meg a rolólehúzás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„A magyar kormány elérkezett a falhoz” – Felcsuti Péter a gazdaságpolitika kudarcáról
A Bankszövetség volt elnöke szerint az út, amit a magyar kormány választott, eleve kudarcos volt, és ennek a kudarcnak a társadalom és a gazdaság szereplői most fizetik meg az árát.

Link másolása

Amíg az Unió többi országában már megállt a drágulás, nálunk jó esetben is csak a következő hónapokra várják az infláció tetőzését. Mi ennek az oka? Mennyiben hibáztatható a kormány eddigi gazdaságpolitikája? Van-e bármi esély rá, hogy kilépünk az Európai Unióból? Kockázatos-e a NER legújabb bankholdingja? És mi dolga van a borsodi szegénycsaládokkal? Többek közt erről beszélgettünk Felcsuti Péter közgazdásszal, a Magyar Bankszövetség korábbi elnökével.

– Akárhogy is nézzük, az európai inflációs számoktól a magyarországi jelentősen eltér, méghozzá a magasabb irányba, még mozgásában sem követi uniós társaink tendenciáit. Miért vagyunk ennyire speciális helyzetben?

– Az most már eléggé világos, hogy az infláció tekintetében Magyarország listavezető az Európai Unióban, és ez független attól, hogy valakinek euró-e a pénze, vagy saját nemzeti valutája van. Kétségkívül az eurózónában is voltak magas inflációjú országok, és az euró esetében is szokatlan a 8 százalék körüli infláció, de azt azért látjuk, hogy a lengyeleknél, vagy a cseheknél, vagy éppen a románoknál, amely országoknak saját valutája van, az infláció a mienkénél sokkal alacsonyabb. Kézenfekvő a kérdés, hogy mi okozza ezt a különbséget? Nehéz más magyarázatot találni, mint a hazai viszonyokat. Tehát meg kell nézni, hogy Magyarországon mi történt másképpen, mint ezekben az országokban. Mi az, ami Magyarországon rosszul sikerült, részben objektív okoknál fogva, részben kormányzati hibák miatt. Ilyeneket bőven lehet találni. Van objektív magyarázat is, persze. Általában az elég súlyos aszályt szokás említeni az élelmiszeripari árak emelkedésének fő okaként, de azt gondolom, ez biztosan csak egy része a magyarázatnak. A másik az, hogy a kormány által folytatott gazdaságpolitika legalább öt éven át a belső kereslet erős növelésére irányult. Ennek mindenfajta fantázianeveket adtak, például magas nyomású gazdaság, ami mind arról szólt, hogy hogyan lehet a gazdasági növekedést a normálishoz képest meggyorsítani.

Ehhez többletkeresletet kell produkálni a gazdaságban, aminek magától értetődően van inflációs következménye.

Különösen akkor, ha egyéb körülmények is belépnek. Nem kérdés, hogy az energiaárak, a gázárak emelkedése az év legnagyobb részében biztosan komoly inflációs nyomást jelentett, és a forint gyengesége is nagyon komolyan az infláció irányába hatott, de itt is fel kell tenni a kérdést, hogy miért gyengült a forint sokkal jobban, mint mondjuk a zloty, hogy a cseh koronáról már ne is beszéljek? Nyilvánvalóan arról van szó, hogy a piac és a befektetők érzékelték a magyar gazdaság gyengeségét, és úgy reagáltak, hogy a forintot eladták. Valamekkora leegyszerűsítéssel nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a magas infláció a magyar gazdaságpolitika kudarca.

– Amikor a gazdaságélénkítés elindult, akkor látszott az, hogy ez az út ide vezet? Vagy pedig lehetett volna ezt okosan csinálni egy darabig, és egy adott ponton korrigálni?

– A kormányzat több mint egy évtizede arról beszél, hogy mi unortodoxak vagyunk, mi nem úgy csináljuk, ahogy azt mások csinálják, nem úgy csináljuk, ahogy ez a közgazdasági tankönyvekben le van írva, mert mindenki mással ellentétben mi jobban tudjuk, hogy ezt a dolgot hogyan kell csinálni.

Változó intenzitással, de lényegében a magyar gazdaságpolitika folyamatosan eltért és mai is eltér attól, amit jó gyakorlatnak szokás nevezni.

A bírálók folyamatosan figyelmeztettek arra, hogy a normális felfogás szerint a gazdaságpolitikának anticiklikusnak kell lennie, azaz amikor a gazdaság jól megy, akkor legyen visszafogott, tartalékoljon azokra az időkre, amikor valóban keresletet kell növelni, mert a gazdasági növekedés természetes lendülete alábbhagy. Tehát erős növekedés idejében visszafog, tartalékol, visszaesés idején pedig keresletet bővít. Ez a klasszikus, ha úgy tetszik, tankönyvi gazdaságpolitika.

– Ez az, amit a magyar kormány elvetett?

– Igen. Amikor ömlött be az uniós pénz az országba, ami erőteljes gazdasági növekedést indukált, akkor a figyelmeztető és bíráló szavak dacára a magyar kormány még inkább rálépett a gázpedálra. Ezt nevezték egykor voluntarizmusnak. Azt természetesen mindig lehet mondani, hogy más okok is voltak. De az út, amit a magyar kormány választott, eleve kudarcos volt, és ennek a kudarcnak a társadalom és a gazdaság szereplői most fizetik az árát.

– De nem lehetséges, hogy a többletnövekedéshez képest még a mostani visszaesést figyelembe véve is megérte megcsinálni? A kettőnek átlaga nem lehet pozitív?

– A társadalomban nincs ilyen, hogy átlag. Szeretünk átlagokkal dolgozni, mint a GDP, és más mutatók, ezek mind átlagszámok. De valójában nincs átlag. Azt kell megnézni, hogy nagy társadalmi csoportok hogyan néznek ki a korábbi időszakhoz képest. És ha kitágítjuk a kérdést, akkor nem kizárólag arra kell figyelnünk, hogy mennyi a pénzbeli jövedelem, hanem általánosságban milyen az életminőségük az embereknek? Az egészségi állapotuk jó-e, a gyermekeik megfelelő iskolába járnak-e? És mire számíthatnak az elkövetkező években, mondjuk a megtakarításaik milyen állapotban vannak évi 25 százalékos infláció után? És milyen mutatóba, átlagba férhet bele, hogy Ausztriához képest lakosságarányosan plusz 50 ezer ember halt meg a Covid következtében? Tehát ha mindezeket egybe vesszük, az én véleményem szerint nem lehet arról beszélni, hogy „megérte ezt az árat”!

A társadalom minden szempontból nagyon rossz állapotban van, egy viszonylag szűk társadalmi réteget, mondjuk az elitet és a felső középosztályt leszámítva.

Sok-sok millió ember sokkal rosszabbul él, mint egy évvel ezelőtt. És amikor azt mondom, hogy rosszabbul él, akkor ez alatt széles értelemben vett életminőséget értek, nem csak azt, hogy mondjuk hónap 25-ére van-e még pénze ahhoz, hogy lemenjen a közértbe vásárolni.

– Láthatjuk-e annak jelét, hogy irányváltás következik be a gazdaságpolitikában, vagy tovább megyünk azon az úton, ami ide vezetett?

– Tizenkét éven keresztül azt is hallottuk, és még ma is halljuk, hogy Magyarországnak nincs szüksége az európai uniós pénzekre. Ha nem jönnek az európai uniós pénzek, akkor majd a piacról felvesszük ezeket a pénzeket, és Magyarország ugyanúgy fog boldogulni európai pénzek nélkül is.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyar gazdaság, a magyar társadalom jelene és jövője egy az egyben az európai uniós pénzeken múlik.

Még a rosszul hasznosított európai uniós pénz is valamennyire hasznosul, azért az jelen van a magyar gazdaságban, abból kereslet, beruházás és jövedelem lesz. De nyilván látjuk, hogy sokkal, de sokkal jobban is hasznosulhatott volna. Látunk más országokat, amelyek jóval sikeresebben hasznosítják az európai uniós forrásokat. Szerintem kulcskérdés az, hogy mi történik most ezekkel a pénzekkel.

Jól látható, hogy falba ütköztünk, azaz a magyar kormány, nem nagy túlzás ezt kijelenteni, elérkezett a falhoz. Beleütközött az Európai Unió megváltozott attitűdjébe, amire egy ideje már számítani lehetett.

– Eddig olyan sikeresen menedzselte a hasonló konfliktusokat a Fidesz. Mi változott?

– Az a bel- és külpolitika, amit a magyar kormány 12 éven keresztül folytatott, úgy tűnik, hogy kifutott, ennek már nincsenek tartalékai. Valamit meg kell változtatni, méghozzá alaposan ahhoz, hogy az uniós pénzekhez hozzá lehessen férni. Mert uniós pénzek híján, a magyar gazdaság alapvetően és súlyosan forráshiányos. A multikon múlik, az európai uniós pénzeken múlik, hogy van-e belföldön jövedelemtermelés. Ebből jut valamennyi fizetésemelésre, azaz ebből van valamekkora lehetőség az életszínvonal javítására is. Enélkül viszont nincs erre sem lehetőség. Ez most lóg a levegőben. Hogy az Orbán-kormánynak meddig kell elmennie a saját rendszerének a lebontásában, nem tudni. Mert itt erről beszélünk, hogy valamennyit le kell bontani abból, amit felépített, és amit egyre többen nem tartanak összeegyeztethetőnek a demokráciával, az európai értékekkel. A kérdés az, hogy az Orbán-kormány képes-e vagy hajlandó-e erre? Erre a válasz ma még nem látszik. Az látszik, hogy szívesen megtesz bármit, ami formális, és ami nem lényeges. Ezt szeretjük pávatáncnak nevezni, de ez most már igazán nem megy át. Úgy fest, hogy az Európai Unió eldöntötte, Magyarországon fog példát statuálni. Lehet, hogy Magyarország lesz az, amelyiknek a cechet fizetnie kell. És az nagyon nagy kérdés, hogy erre milyen mértékben képes vagy hajlandó az Orbán-kormány.

A következő 6-12 hónap az én megítélésem szerint tehát meghatározó lesz ebből a szempontból. Itt nagyon komoly elvárások lesznek a magyar kormánnyal szemben, amit nem lehet arcvesztés nélkül teljesíteni.

Az is látható, hogy folyamatos a lebegtetés a Fidesz oldalán, hogy esetleg nem is biztos, hogy nekünk érdemes az Unióban maradnunk, de ez nonszensz. Olyan mértékű nonszensz, olyan mértékű abszurditás, amivel én egészen biztos vagyok, a kormányoldal is tisztában van.

– Miért lenne elképzelhetetlen? 2004 előtt sem voltunk az Európai Unió tagjai. A britek most léptek ki, mi ebben az olyan elképzelhetetlen?

– Először is a britek egy nagy gazdagság, több száz éves önálló gazdaságtörténettel. És egyébként a brit gazdaság nagyon-nagyon rosszul teljesít. Azonban a britekhez képest Magyarország nyersanyaggal, emberi erőforrásokkal elég rosszul ellátott közepesen fejlett kis ország, amelyik itt van az európai szárazföld kellős közepén, mindenfajta tengeri és egyéb lehetőség híján.

Az, hogy egy ilyen ország képes lenne a saját lábán megállni európai uniós támogatás nélkül, elképzelhetetlen.

A 2004 előtti gazdasági növekedést a Bokros-csomag után valójában az a várakozás fűtötte, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lesz, és a külföldi befektetők úgy tekintettek Magyarországra, hogy érdemes jönni, mert ez az ország uniós tagország lesz. Egy Európai Unióból kiváló ország, a külföldi befektetők, kínaiak, koreaiak és egyebek szempontjából tökéletesen érdektelen. Szinte semmi nincs azon kívül, amit az Európai Uniós tagság jelent, talán csak a hatalmas állami támogatások, amiket a magyar állam ezeknek a befektetőknek ad. Ugyanarról beszélünk, mint a magas nyomású gazdaság esetén. Lehet arról fantáziálni, hogy Magyarország megállná a helyét, de ha egy pillantást vet valaki a térképre, azt látja, hogy Magyarország csupa barátságtalan országgal van körülvéve, amelyek majdnem mind az Európai Unió tagjai. Talán csak a nem EU-tag Szerbia részéről számíthatunk némi szimpátiára. De ott van Horvátország, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia. Ez körülbelül a két világháború közötti kisantant volt. Miközben erőforrás nincs, nyersanyag nincs, a magyar humán tőke sem túlságosan fejlett. Semmi ok nincs rá, hogy feltételezzük, ez az ország képes lenne a saját lábán megállni európai uniós pénzek nélkül.

– Ahogy az unortodox gazdaságpolitikával is sikerült elmenni a falig, talán a kilépés lebegtetésével is el lehet játszani még egy darabig.

– Ebben a pillanatban azt gondolom, hogy egyetlen hang sincs arról a hivatalos megszólalásokban, hogy Magyarország el akarná hagyni az Európai Uniót, hogy a NATO-ról ne is beszéljek. Valamifajta skizoid állapot állt elő: egyszerre szeretnénk élvezni az Unióhoz való tartozás előnyeit (ezek elsősorban anyagi és piaci előnyök), de szeretnénk a magunk illiberális hatalmi rendszerét fenntartani. Ez tíz-tizenkét éven keresztül működött, addig összeegyeztethetőnek látszott a két törekvés. Most azonban úgy néz ki, hogy már nem összeegyeztethető.

– Az EU jelenleg támasztott követelményei mind az európai uniós forrásokkal és beruházásokkal kapcsolatosak. Ám az Európai Uniónak nincsen joghatása olyan magyarországi projektekre, melyek nem érintik az uniós adófizetők pénzét, és olyanból is van szép számmal. Ha egy kicsit közelebb megyünk az ön legszorosabb szakmájához, a bankvilághoz, rögtön itt egy kérdés. Most fog felállni egy óriás bankholding, a politika által gründolt kormányközeli óriásbank. Ezt hogyan lehet beilleszteni egy szabadpiaci működésbe?

– Ez nagyon veszélyes állapot, de azért ez egyelőre csak potenciális veszély. Ez a csoport nagyon gyakran kormányzati megrendelésre hitelez, belföldön és külföldön, és látjuk, hogy politikai célú hiteleket is nyújt, hol a Balkánra, hol Párizsba, és azt látjuk, hogy a NER projektek jelentős részét ez a csoport finanszírozza.

Ha egy ilyen hatalmas bankcsoport, amelyik nem külföldi stratégiai befektető kezében van, megrendül, elsősorban azért, mert valami baj történik a magyar gazdasággal, akkor a kimentése óriási állami pénzeket, olyan nagy erőforrásokat igényel, amire az államnak adott esetben nem biztos, hogy van elegendő pénze.

Ezt láttuk egyébként 2008-ban Németországban, Spanyolországban vagy Írországban, ezt láttuk másutt is. Tehát azt, hogy a nemzeti tulajdonú bankok kimentése óriási állami erőfeszítéseket igényel, és súlyosan eladósította az illető országokat. A korábbi időszakban ezek a bankok külföldi stratégiai befektetők kezében voltak. Amikor a magyar bankrendszernek nagyon komoly gondjai voltak 2008 után, részben a saját hibái folytán, ráadásul az állam tetézte még ezt a rettenetes mennyiségű különadóval, meg egyéb kiváló ötlettel, és a kettő összeadódott, akkor a bankok nem élték volna túl ezt az időszakot a külföldi tulajdonos támogatása nélkül. Gyakorlatilag mindegyik külföldi tulajdonban lévő bank jelentős tőkeinjekciót kapott az anyabankoktól. Így vészelték át ezt a durván 7-8 éves időszakot. Most a bankrendszernek több, mint a fele immáron magyar tulajdonban van. Ha ezekkel a bankokkal most bármi történik, akkor a kimentésnél a végső hitelező a magyar állam.

Tehát a magyar bankrendszernek és ezen keresztül a magyar államnak a sebezhetősége összességében nagyon megnövekedett.

Persze a kockázatnak az a definíciója, hogy vagy bekövetkezik, vagy nem. Tehát azt nevezzük kockázatnak, hogy valaminek esélye van, ami nem bizonyosság. Jó darabig ez az állapot fennmaradhat anélkül, hogy az államnak be kellene szállnia, de biztos vagyok abban, hogy a külföldi hitelminősítők erre odafigyelnek.

– Ez meg is történt a napokban.

– Igen.

– Hosszan elemezte a gazdasági kockázatokat. És milyen politikai kockázatai vannak egy ilyen bankholdingnak?

– Érdemes árnyaltan fogalmazni. Ugyanis nagyon sok NER-es hitel azért tekinthető biztonságosnak, mert mögöttük várhatóan vagy feltételezhetően komoly állami megrendelések vannak. Például mi a helyzet, ha valaki hitelt ad mondjuk a TV2 megvásárlására, ahogy ez meg is történt? A normál piaci viszonyok között a TV2-nek annyi reklámbevétele van, amennyi. Vagy kevesebb vagy több, attól függően, hogy mennyire sikeresen versenyzik. De ha mindentől függetlenül a TV2 számíthat arra, hogy a piaci fölött rengeteg állami hirdetést fog kapni, mondjuk a következő 5-10 évben, akkor az abból generált készpénz bőven elegendő lesz a hitel és a kamatainak a törlesztésére.

Tehát a NER-hitelek abból a szempontból tekinthetők kockázatosnak vagy nem kockázatosnak, hogy mennyi mögöttük a feltételezett, ha úgy tetszik garantált állami forrásból származó bevétel, és ez mennyi ideig marad fenn.

Viszont, ha jönne egy kormányváltás mondjuk öt év múlva, akkor egy 15 éves hitel esetén már kétséges, hogy annak a bizonyos NER-vállalatnak ugyanez a bőkezű állami megrendelés a továbbiakban is a rendelkezésére áll. A politikai kockázatot tehát így érdemes vizsgálni. Viszont mindaddig, amíg a NER megvan, addig azt gondolom, hogy a politikai kockázat viszonylag csekély.

– Ez egy elég paradox helyzet.

– Az igazság az, hogy különösen a gazdaság és ezen belül a pénzügyek a legritkább esetben feketén-fehéren megítélhető dolgok. Ennél a dolog összetettebb. Tehát ennek a nagy állami bankholdingnak rövid- és középtávon, mindaddig, amíg a NER-talpon van, az én megítélésem szerint különösebb baja nem lesz.

– Kevesebben tudják önről, hogy elkötelezett híve a roma polgárok felzárkóztatásának.

– Most már több mint 12 éve veszek részt a Kiút Programban, amit valamennyi pénzzel is támogatok. Ezt a dolgot legalább kétféle szempontból lehet vizsgálni. Az első szimpla erkölcsi kérdés.

Nekem és még sok embernek nagyon komoly erkölcsi problémát jelent, hogy Magyarországon százezres nagyságrendben élnek emberek, méltatlan körülmények között, és nem csupán anyagi körülményekről, vagy pénzügyekről beszélek.

Az egészségi állapotuk sokkal rosszabb, alacsony az iskolázottságuk, előbb halnak meg, mint az átlag. Diszkriminációban élnek, úgy értem, a többségi társadalom elutasítja, vagy súlyosan kirekeszti őket. Én, és sokan mások, úgy viszonyulunk ehhez, hogy ez nem tolerálható, valamit ebben az ügyben tenni kell. Van ennek a dolognak azonban egy haszonelvű megközelítése is, amelyik azt mondja, hogy rosszat tesz magával az a társadalom, adott esetben a többségi magyar társadalom, amelyik eltűri ezt az állapotot. Egyrészt hatalmas emberi potenciálról mond le, amely hasznosulhatna sokkal, de sokkal jobban is. De jobb lenne bizonyos régiókban a közbiztonság is, sokkal jobb lenne a viszony a különböző társadalmi csoportok között, összességében hatékonyabbak lennénk. Tehát nem egyszerűen csak erkölcsös lenne, ha ezzel a kérdéssel tényleg jól tudnánk foglalkozni, hanem a magyar társadalom kimondottan profitálna is ebből. Ha csak ezt a két motivációt veszem, ez bőven elég ahhoz, hogy az ember úgy érezze, érdemes valamit ezen a területen tenni, tegyen is meg mindent, ami tőle telik. A Kiút Program most már több mint 12 éve egyetlen fillér állami, vagy uniós támogatás nélkül működik, ahogy tud. Mindenki tegye meg ami tőle telik, ez az én felfogásom ebben az ügyben.

– Milyen eredményei vannak ennek a programnak?

– Évente általában 100 család számára tudunk értelmes munkalehetőséget, jövedelemszerzési lehetőséget biztosítani. A programunkat, amelyről nagyon hosszan lehetne beszélni, a szegénységkutatással foglalkozó nemzetközi szervezetek jó gyakorlatként ismerik el, ami azt jelenti, hogy más is használhatná. Olyannyira, hogy 12 év után, legnagyobb meglepetésünkre még az állam nevében is megkerestek bennünket, hogy lehetne-e valamilyen együttműködést kialakítani. Azt gondolom tehát, hogy érdemes lenne bővíteni ennek a dolognak a hatókörét, szélesebb körben terjeszteni.

– Mielőtt ebbe belevágott, volt-e valami személyes élménye vagy indíttatása, vagy mindez simán erkölcsi, civil elkötelezettség?

– Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy én azok közé szerencsések közé tartozom, és ilyenek azért nem kevesen vagyunk, akik egyértelműen a rendszerváltásnak a nyertesei. Úgy alakult, hogy az ember jobban jött ki a rendszerváltásból, mint ahogy korábban élt. Úgy éreztem, hogy helyes, ha ebből igyekszem visszajuttatni valamennyit a társadalomnak. Azt gondoltam, és sajnos ma is azt kell gondolnom, hogy a magyar társadalom egyik legnagyobb problémája a szegénység és a roma felzárkóztatás. Ezért kezdtem el ezzel a kérdéssel foglalkozni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Itt a sokkoló bizonyíték, mennyit emelkedtek az élelmiszerárak 2017 óta Magyarországon
Egy 2017-es akciós újságot hasonlítottunk össze egy 2023-assal. Öt év alatt a fürtös koktélparadicsom 299 forintról 1299 forintra drágult, a túró pedig 419 forintról 1759 forintra. És még hosszan lehet folytatni a döbbenetes felsorolást.
Szegedi Éva - szmo.hu
2023. január 31.


Link másolása

Még mindig akad olyan ismerősünk (vagy ismerős ismerőse), aki nem hiszi el, mekkora mértékben emelkedtek az árak az utóbbi egy évben. Éppen ezért örültem, amikor nemrég selejtezéskor kezembe akadt egy 2017-es akciós SPAR reklámújság.

Illetve dehogy örültem, majdnem lefordultam a székről, amint megláttam, mennyiért lehetett venni akkor tejtermékeket, zöldségeket és tésztát. De legalább a kezemben volt a bizonyíték az árváltozásra.

Valódi időutazás végiglapozgatni az akciós lapot, hihetetlennek tűnik ugyanis, hogy nem 15 vagy 20 éve, hanem mindössze néhány évvel ezelőtt még nem éttermi fogásokéval vetekedő áron, hanem viszonylag olcsón lehetett elkészíteni egy egyszerű sajtos-tejfölös tésztát vagy túrós csuszát, és teljesen természetes volt berakni a bevásárlókosárba a koktélparadicsomot vagy egy 1 kilós trappista sajtot.

Ha a 2017-es szórólap akciós egyes termékeinek árait összehasonlítjuk ugyanazoknak a termékeknek a jelenlegi árával, ordító a különbség.

Most nem is vállalkoztam többre, mint arra, hogy ugyanazokat, vagy egymáshoz minőségben hasonló termékeket megmutassam 2023. január 30-i és 2017. augusztus 17-i áron. A 2023-as árakhoz olyan hetet választottam, amelyen számos terméket akciósan kínáltak a közeli SPAR áruházban.

Zöldségekígy emelkedtek az élelmiszerárak öt év alattígy emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

Fürtös koktélparadicsom 450 grammos csomagolásban 2017-ben 299 forint volt, míg 2023 január 30-án 1299 forint.

A fejes káposzta kilója 2017-ben 119 forint, 2023-ban 398.

A csípős paprika darabja 34 forint volt 2017-ben, most 149.

A piros burgonya kilója 99 forint volt 2017-ben, most ársapkával 295, de a minősége miatt nem vettem belőle.

A Naturfood csemege mix 499 forintba került 2017-ben (akciósan 299 volt darabja, ha kettőt vett belőle az ember), 2023-ban 579 forintra emelkedett az ára.

139 forint volt 2017-ben a Spar vörös kidney bab konzerv darabja, most elvileg 249, ám ottjártamkor üres volt a helye a polcon.így emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

Tejtermékek

így emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

Magyar tejföl, 330 grammos, 2017-ben 219 forint, 2023-ban 995 forint.

A 2,8%-os Magyar tej literje 2017-ben 299 forintról lett leértékelve 199 forintra, most 449 forint.

Ugyanazon márka 450 grammos kiszerelésű túrója 2017-ben 419 forint volt (599-ről akciózva), most, 2023-ban 1759 forint.

Feltűnő az árkülönbség a sajtok esetében is: 2017-ben az akciós trappista sajt kilója 1339 forint volt, most akciósan sem nagyon lehet kapni 3000 forint alatt (a trappista sajt kilójának ára 4800-7000 forint között szóródik márkától függően).

Tésztaígy emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

A Barilla fél kilós penne rigate tésztája 399 volt, ma ugyanez 1199 forintért kapható.

Húsáruígy emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

Míg 2017-ben 849 forintot fizettem 900 gramm darált sertéshúsért, most 1629 forintot.

A Spar dán szalámi ára 329 forintról 649-re nőtt.

Egészen biztosan akadnak olyan termékek is, amelyeknek az ára nem emelkedett sokkoló mértékben az elmúlt öt évben. De ilyet sajnos most egyet sem találtam.


Link másolása
KÖVESS MINKET: