Kovács Gellért: A született tehetségeknek lehetőséget sem adnak, miközben milliárdokból készülnek iskolás dolgozatok
Kovács Gellért neve ismerős lehet számos online és nyomtatott filmes lapból, rádióműsorból, valamint saját Facebook-oldaláról is, ahol már több mint 23 ezer követővel rendelkezik.
Arról beszélgettünk vele, mitől lesz jó szerinte egy kritika, miért vérzik ezer sebből a magyar filmgyártás állami támogatása, és milyen jövő várhat a mozira a streaming térhódításával.
– A filmszerész kifejezést te találtad ki? A neten rákeresve az összes találat veled kapcsolatos.
– Az biztos, hogy nem használja más, de eredetileg nem az én ötletem volt. Elég sokáig a Petőfi Rádióban dolgoztam, még a “nagyon zenés" időszak legelején kerültem oda, a Kultúrfitnesz nevű műsornak voltam az egyik szerkesztője. Az egyik rovat címe az volt, hogy Bombafilm, amiben mindig egy adott filmről mondta el a véleményét egy kritikus. A műsor producere, Mikó Róbert találta ki, hogy mivel a bombákat ugyebár a tűzszerészek hatástalanítják, a rovat címére rímelve a filmekkel miért ne foglalkozhatna a filmszerész? Eleinte nemcsak én voltam a műsor filmszerésze, hanem mindig az aktuális megszólalót nevezték így. Idővel viszont egyeztetési nehézségek miatt a többiek “kikoptak” és én maradtam egyedül, később pedig önálló műsorom is indult. Így végül rajtam ragadt a név, Mikó Róbert beleegyezésével akkor is magammal hoztam, miután kirúgtak az MTVA-tól. Egyébként nem ragaszkodtam volna annyira hozzá, de magam is meglepődtem rajta, mennyire szeretik az emberek.
– Mikor és hogy indult a filmek iránti érdeklődésed?
– Valószínűleg azzal, hogy fölsírtam a kórházban 1979-ben. Zavarba ejtően korai emlékeim vannak filmekről, a világból is mindig csak azok a dolgok érdekeltek, amikkel filmeken keresztül találkoztam.
Egy pici faluban nőttem fel, tehát tulajdonképpen mondhatjuk, ha nagyon akarjuk, hogy saját erőből értem el azt, amit elértem. Azért persze vannak kulcsemberek, akinek rengeteget köszönhetek, például Pápai Zsolt, akihez az első valódi újságírói próbálkozásaim kötődtek. Később dolgoztam üzemvezető-jegypénztárosként az Örökmozgó moziban, közben pedig megtaláltak mindenféle lehetőségek. Írtam például az akkor még nyomtatott lapként létező Mozinetbe, majd elkezdtem rádiózni is. A Petőfi óta is megmaradt ez a vonal egy másik adón, emellett írok több helyre, szervezek filmklubokat, a SuliMozi-program egyik szerkesztője, állandó moderátora vagyok, szóval elég sok elemből áll össze a tevékenységem. Szerintem ebben jóval nagyobb az ösztönösség, mint a tudatosság.
– Mindezek mellett szerkeszted a saját Facebook-oldaladat is, ami nemrégiben lépte át a 20 ezer követőt. Ezt a felületet mire használod és hogyan formálódott a létrehozása óta?
– Sokan mondták már a Petőfi idején is, hogy kéne, de akkor időm és kedvem se nagyon volt hozzá. Aztán később, amikor már nem dolgoztam ott, mégiscsak rászántam magam. Igazából nincs mögötte stratégia, soha nem is volt: azokat a gondolatokat osztom meg, amelyek számomra fontosak, olyan formában, ahogyan épp kedvem van hozzá. Hogy ez miért érdekli ennyire az embereket, mitől növekszik organikusan ilyen tempóban a követők száma, arra nem tudok válaszolni. Mindenesetre azt látom, hogy kialakult egy közösség, amiben szinte egyáltalán nincsenek trollok és rosszindulatú kommentelők. Ehelyett csupa szuper dolog történik, például gyakran szólnak hozzá a posztjaimhoz színészek, sztorikat mesélnek forgatásokról, mások pedig azt osztják meg, milyen történeteik vannak egy művésszel kapcsolatban. Egészen szokatlan a közösségi médiában az, ami nálam jellemző: nem igazán arra használják az oldalamat az emberek, hogy ventiláljanak, hanem tényleg értelmes és érdekfeszítő eszmecseréket folytatnak.
Fotó: Polcz-Péter
– Mitől lesz jó szerinted egy filmkritika?
– Arra tudok válaszolni, hogy én milyen kritikákat szeretek olvasni. Olyanokat, amelyekben megvan a filmes műveltség, a szenvedély, a humor, valamint az is, hogy a szerzője mit gondol a világról. Nem is feltétlenül az érdekel, hogy a jó-rossz skálán milyennek ítéli meg az adott filmet, sokkal inkább az, tud-e érdekesen írni róla. Nagyon fontos az is, hogy olyan szempontokat találjon, amelyek számomra is izgalmasak. Teljesen hidegen hagy, egyetértek-e a kritikájával, nekem soha nem volt személyes ügy, hogy mások ugyanazt gondolják valamiről, mint én. Az írás számomra kommunikáció: gondolatok és érzések megosztásáról szól.
– Mit gondolsz a YouTube-on népszerű véleményformálók, például Szirmai vagy Dancsó tevékenységéről?
– Szerintem ők inkább nagyon tehetséges, bizonyos műfajokra szakosodott stand-uposok, mint filmes újságírók.
Nagy mértékben építenek a képi gegekre, az elsődleges céljuk, hogy a videóik humorosak legyenek, és minél többekhez eljussanak. Elismerem a tehetségüket, ebben a videós műfajban én nem hiszem, hogy a nyomukba tudnék érni, ezért nem is próbálkoztam soha igazán hasonlóval.
– Mi a véleményed az olyan NER-közeli presztízsberuházásokról, mint az Aranybulla, vagy a Petőfi-film?
– Ezt most komolyan megkérdezed tőlem? Nézd, az a helyzet, hogy én filmrajongó vagyok, akinek csak egy dolog számít: az, hogy értékelhető alkotásokat lássak a tévében és a moziban. A tehetségtelenségnek szaga van. Én lennék a legboldogabb, ha készülne jó Aranybulla-sorozat (már nem fog), vagy jó Petőfi-film (ezt majd meglátjuk, hogy milyen). Kifejezetten kikérem magamnak, ha valaki ezt előítéletként fogja fel, hiszen az ember miért nézne filmeket 3 éves kora óta, ha nem azért, hogy legyen valamiféle érzéke annak megítélésére, mit várhat egy adott műtől?
Egy rossz film színvonalát még Hollywoodban sem tudja felemelni a költségvetés, miért pont nálunk lenne másképp?
– Szerinted hogyan lehetne jól feldolgozni ezeket a témákat?
– Szabadon. Úgy, ahogy olyan országokban teszik, ahol nem a politika ízlése szabja meg, kik csinálhatnak filmet egy adott témában, és ők hogyan beszélhetnek róla. Egyszerűen meg kéne bízni azokban a jobbnál jobb filmeseinkben, akik itt vannak körülöttünk, és ha szerencsénk van, nem lépnek le más országokba, hogy ottani pénzből csináljanak nagyszerű alkotásokat. Vegyük például Hajdu Szabolcsot, akinek volt is Petőfi-filmterve egyébként. De mondhatnám Reisz Gábort és még számos másik tehetséget, akik kénytelenek vagy kalapozásból és baráti szívességekből tető alá hozni a filmjeiket, vagy egyáltalán nincs erre lehetőségük. Van nálunk ez a nagyon furcsa finanszírozási rendszer, amit még Andy Vajna alakított ki. Kétségtelenül voltak klassz eredményei annak az érának, de szerintem ez inkább a kompromisszum felől közelítve volt jó. Rengeteg olyan történet kering vele és a Filmalappal kapcsolatban is, hogy ott sem mehetett minden szabadon. Mindazonáltal Vajnának megvolt az a képessége, hogy bár kezdetben egy adott irányba szerette volna terelni a magyar filmet, rájött, hogy az nem megy, és elfogadta a másik irányt.
A Saul fiának sem adott akkora marketing-támogatást, amekkorát megérdemelt volna, és szerintem az ízlésesnél jobban fürdött a sikerében, de azt nem lehet elvitatni, hogy maga a film legalább elkészülhetett. Most azt se tudjuk biztosan, mik azok a filmek, amelyek el sem készülhettek. Mivel nem adnak lehetőséget olyan született tehetségeknek, akik már bizonyítottak. Ehelyett látjuk, milyen produkciók jönnek ki az Aranybullától A helység kalapácsáig: sok százmillió, vagy akár milliárd forintból készült, iskolás dolgozatok.
Fotó: Tóth-Bertók Eszter
– Lehet-e még hosszú távon, a streaming térhódításával jövője a moziba járásnak? Számodra mi a vonzereje?
– Két filmcímmel válaszolnék erre a kérdésre: az egyik az Avatar 2, a másik pedig a Babylon. Bár teljesen mást gondolnak Hollywoodról és a moziról is, mégis mindkettőt filmvásznon kell átélni. Szerintem az ilyen filmekben lehet a mozi jövője, bár azért nem kizárólagosan. Amikor a pandémia alatt kérdeztek erről, mindig azt feleltem, hogy a streaming soha nem fogja lehagyni a mozit. Most viszont már látom, hogy közel sem mennek olyan jól a mozik, mint a vírus előtt. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy bizonyos címekkel fel lehet kelteni az emberek érdeklődését és be lehet vonzani őket a termekbe. Tapasztalom azt is, hogy divatba jöttek az olyan vetítések, ahol régi filmeket tűznek műsorra akár filmklubszerűen, akár a rendes program részeként.
Persze mindig vannak kivételek, köztük teljesen váratlanok is. A Top Gun: Mavericknek például minden logika szerint nagyon meg kellett volna buknia: egy ‘80-as évekbeli propaganda-slágerfilm nagyon megkésett folytatásáról van szó, főszerepben egy 60 év körüli fazonnal, alig használtak benne CGI-t. Mégis óriási siker lett, egyszerűen azért, mert volt benne valami hagyományos. Tom Cruise megmutatta, mi a mozi varázslatának lényege: olyasmi történik a vásznon, ami kizárólag arról a felületről tud téged beszippantani. Ezt a világ legjobb streaming-felülete és legnagyobb tévéképernyője sem tudja felülmúlni. A kérdés az, hogy döntenek majd az újabb generációk. Nekik is kell majd ez az élmény?
– A magyar filmgyártás jövőjével kapcsolatban mennyire vagy bizakodó?
– Jelen pillanatban semennyire, mivel a támogatásokról döntő testület tagjaiból egy dolog fájóan hiányzik: a nagyvonalúság. Hogy a másképp gondolkodóknak is lehetőséget adjanak. Ettől még lehetnek nagyszerű sikereink, de nagyon kevés olyan lesz köztük, ami nem független finanszírozású. Filmet készíteni most már sokkal egyszerűbb, mint akár csak 1-2 évtizeddel ezelőtt. Így, ha valaki tényleg tehetséges, akár egy iPhone-nal is nyerhet Oscar-díjat. Látok esélyt erre, ugyanakkor óriási a keserűség bennem, mivel tele van az ország rendkívüli adottságokkal bíró alkotókkal. Nagyon klassz lenne, ha nem kéne külföldre menniük ahhoz, hogy kibontakozhassanak.
