"Két világ közé szorultam" - képek egy Angliában élő, erdélyi magyartól
File Ferenc romániai születésű, angliai magyar. Élt Erdélyben, Magyarországon, de egy ideje már a szigetországban él. Egy elgondolkodtató levéllel keresett meg minket, aminek lényege,
hogy úgy érzi, két világ közé szorult.
Miközben láthatóan szereti hazáját, úgy érzi, hogy sem Angliához, sem Magyarországhoz nem tartozik már. Következzenek a sorai:
Angliában élek már egy ideje, és ennek okán egyre inkább úgy érzem, két világ közé szorulok. Mert nyilván nem tartozom ide, de az igazság az, hogy már Magyarországra sem. Ez minden egyes hazamenetelnél egyre inkább kirajzolódik. Romániában születtem, gyerekként Magyarországra költöztünk, most 31 éves vagyok és ahol jelenleg élek, az a 11. lakhelyem. Vagyis az otthon mindig ott volt, ahol megteremtettük/tem.
Nem tudom, hogy érdekel-e bárkit is, de a legutóbbi otthoni szabadságon készítettem pár képet. Ennek az lett volna a célja, hogy megmutassam, mit látok (már) furcsának angliai magyarként az otthoni környezetben, illetve mi az, amiben talán a leginkább tetten érhető az egyszerű, jó értelemben vett magyarság. És persze mi az, ami hiányzik. Több, mint valószínű, hogy ezek a képek és úgy általánosságban az én meglátásom vajmi kevés ehhez, de talán mégiscsak érdemes lenne megmutatni annak, akit érdekel.
File Ferenc
Ferenc egy körutazáson készített fotóit küldte el nekünk, amely során Angliából elindulva hazalátogattak Magyarországra, felesége családjához. Majd nagymamáihoz mentek el Erdélybe és egy kis jászsági faluba. Végül visszatértek a szigetországba, amihez előszeretettel hasonlítja az idehaza látottakat.
A feleségem családjánál a megérkezésünk valahogy mindig (ha az idő engedi) egy sütögetéssel kezdődik. Mindegy, mi a hús, csak jó zsíros legyen, zsírban elkészítve. Ez egy elég nagy váltás a "look after your food" hazájából jövet.
Ezek az étkezések éjszakába nyúlnak. Itt kerül sor a "kivel mi történt az elmúlt évben" jellegű beszélgetésekre. Egyszerű, de nagyszerű ötletekből nincs hiány, ahogy ez a világítások is látszik.
Angliában is vannak tömbházak (nem vagyok biztos a pontos megnevezésben), mint ahogy szinte mindenhol a világon, de ezek a fajták számomra mindig Magyarországhoz kötődnek. Ilyenek Romániában sincsenek. Gyermekként laktunk pár évet egy ilyenben és talán éppen ezért számomra egy biztonságot sugalló érzés rájuk nézni. Nem szépek, de jellegzetesek, ahogy a házak környezete is.
Ezek azok a helyek, ahol bizonyos szempontból megállt az idő. Mindig lenyűgöztek a formák és színek. Lehet, első látásra egyendolgok, házak és életek ezek, de a felszín alatt ennél sokkal több rejlik.
Gyerekkorom panellétének egyik fontos szabálya. Ha vendégsereg jön (itt éppen ballagás volt), akkor a szőnyeget a sarokba fel kell tekerni, nehogy "kinyomjuk" ebéd közben.
A temetkezési szokások igen eltérőek a különböző nemzeteknél, de számomra mégis ez a fajta hordozza a legtöbb érzelmet. Ez nyilván nagyon szubjektív és szokás kérdése, de a sok féle-fajta sírkő és felirat mind-mind egy üzenetet hordoz az elhunytakról. Történetek ezek, amit idegen és már messze járó emberek hagytak maguk után.
Ez már Románia, hétköznapi piac. Ide az emberek a vásárlás mellett találkozni is járnak, akárcsak nagymamám. Ez amolyan társadalmilag elfogadottabb módja a találkozásoknak, mintsem a kocsmák. Gyerekként soha nem értettem, miért nem lehet az a répát a retekkel együtt megvenni, és akkor másnap nem kellene lejöjjünk. De hát a felnőttek már csak ilyen furcsák...
Néha, ha egészen kevés is van és még a terhek is nehezek, mégis lehetünk boldogok. Ezt igazán gyakorolhatnák egyik-másik jóléti államban is. Már nem a boldogságot, hanem az egyszerűség megbecsülését.
Nyilván Románia sem így néz ki mindenhol, de ez mégiscsak egy nagy és modern város a helyiek szemében. És a piac, amint olyan központi helyet foglal el a helyiek életében. Egy érzés motoszkált csak bennem. Szép és meghitt ez a környezet (annak, aki ebbe született), de a lemaradást még csak nem is évtizedekben mérik.
Torockó több szempontból is egy elszigetelt hely. Mind földrajzilag, mind pedig társadalmilag. A falu túlnyomó része magyar, többnyire a turizmusból próbálnak megélni. Sokan ugyan elmennek a fiatalok közül, de különös látni, hogy vannak, akik maradnak, sőt vissza is térnek a szülőfalujukba. Bizonyos szempontból ők talán a nehezebb utat választják a boldoguláshoz. Azt az utat, amihez rengeteg erő kell. Bennem nem volt meg ez az erő.
Torockó főterén van egy forrás. A helyiek életének a mai napig szerves része. Mert ugyan van vezetékes ivóvíz minden házban, a többség mégis csak a természetes forrásvizet választja. Mi a majdnem 30 km-re lévő Tordáról érkeztünk, és hát megtöltöttük a kannáinkat szívesség gyanánt a család otthon maradt tagjainak. Jó híre van ennek a víznek.
Eger az egyik kedvenc helyem. Van benne valami magával ragadó. Nem túl nagy és nem túl kicsi. Nem is túlzsúfolt, ha megfelelő időben megy az ember, de mégis az egész város olyan "nyaralós" hangulatot áraszt. Az itteni nyugalom és tiszta utcácskák olyan hangulatot árasztanak, mint egyik-másik angliai kisváros. Elmosódnak ilyenkor az amúgy éles határok.
Végül pedig, az Angliába tartó visszaút előtt megálltunk a másik Nagymamámnál egy kis jászsági faluban. Ő Nagyapám halála után átköltözött Magyarországra és megismerkedett egy korabeli férfival. Ebben a pici faluban élik az életüket, többnyire már csak az emlékeiknek. Ha mesélésbe kezd a régmúlt időkről, mindig előkerülnek a megsárgult fotók is. Mindenre emlékszik, mindenki nevét tudja, mindenki sorsáról van valami története. Ezen minden alkalommal meglepődöm. Számomra ez az öregség egyik varázsa. Ő is két világ között lebeg. A kép jobb sarkában ülő tanár volt a Nagyapám.
