„Nem vagyunk hőstípusok, mindössze tanárok szeretnénk lenni – úgy, ahogy szerintünk érdemes”
Péntek reggel óriási, közel 1000 fős tömeg gyűlt össze a XVIII. kerületben, a Külső-Pesti Tankerületi Központ előtt, ahová a Karinthy Frigyes Gimnázium 24 tanára vonult ki, hogy személyesen vegyék át a tankerületi igazgatótól a nekik címzett figyelmeztető leveleket, miután szerdán polgári engedetlenségben vettek részt. A tanárok szószólójával, Berta Beátával beszélgettünk.
– Milyen érzés, hogy hirtelen az országos média érdeklődésének középpontjába kerültek?
– A többiekkel viszonylag keveset beszéltem, bár együtt maradtunk az események után. Mindenki fáradt mosollyal ült és próbálta feldolgozni az eseményeket, ki-ki a maga módján.
– Mire számítottak előzetesen, hányan jönnek el, hogy kiálljanak önök mellett?
– Nem tudtam volna megbecsülni, bár miután csütörtök dél körül megosztottam az első posztomat a témában, a rengeteg pozitív visszajelzésből már látszott, hogy valószínűleg sokan lesznek. A tömeg végét nem nagyon láttam, mivel nem vagyok túl magas, de ha tényleg majdnem ezren eljöttek, az nem semmi… Nagyon köszönjük mindenkinek!
– Hogyan lett ön a tankerülethez vonuló tanárok szószólója?
– Nem tudom megmondani, valahogy így alakult. Talán én vagyok a legnagyobb szájú… (nevet) Az viszont biztos, hogy hiába én lettem a szószóló, gyakorlatilag mindenki más is hozzájárult valamilyen ötlettel az akció sikeréhez, már a szerdai élőlánctól és performansztól kezdve. Különböző álláspontok voltak a tantestületen belül azzal kapcsolatban, mit kellene csinálnunk, az egyik véglettől (szinte semmit) az egészen szélsőséges ötletekig (például az iskola bezárásáig) számos lehetőség felmerült. Én az első perctől fogva egy középutas megoldást javasoltam, amibe a lehető legtöbben bele tudnak állni.
– Mióta tanít, és mikor érezte először, hogy nem ideálisak a körülmények?
– 23 éve vagyok a pályán, tanítottam szakközépiskolában és felnőttek iskolájában, majd nappali tagozatos gimnáziumban is. A Karinthyba hét éve jöttem át. Hogy mikor éreztem először a problémákat? Az alacsony fizetések nyilván már akkor is adottak voltak, amikor elkezdtem. De nem is ez a legfőbb követelésünk. Az igazi baj az, hogy nehéz reggelente tükörbe néznünk, mivel nem érezzük, hogy olyan ügyet szolgálunk, amit tényleg lehet hivatásként csinálni. Nagyjából öt éve már nagyon erősen így érzem.
Ha nagyon akarnék egy pontot mondani, ami után elgondolkodtam rajta, érdemes-e tovább csinálni, az a tavaszi események után jött el. Az akkori sztrájk és polgári engedetlenségi akciók világosan megmutatták, mekkora az elégedetlenség, erre mi volt a válasz? A sztrájktörvény teljes kiüresítése. Az egyszerűen nem sztrájk, hogy az óráink felét tartsuk meg, a végzősöknek meg az összeset, ráadásul a résztvevőktől a bérük másfélszeresét vonják le. Tavasszal hat napot sztrájkoltunk, amiből három volt tényleges sztrájk, a másik hármon a törvény miatt tanítanunk kellett. Minden órán elmondtam a diákoknak, hogy mi amúgy most is sztrájkolunk, csak épp így jön ki a matek…
– Mi az, ami mindezek ellenére még a pályán tartja?
– Én tényleg nem akarok más lenni, mint tanár. Szeretem azt, amiről ez a hivatás szól: hogy a gyerekekkel közösen hozunk létre valamit. Én abszolút partnerként kezelem őket, nagyon tetszik, ahogy a világot látják.
Nap mint nap rá tudok csodálkozni a látásmódjukra, rengeteg olyan dolog van, amihez már csak a korom miatt is teljesen máshogy állok. A kollégáimmal kapcsolatban ugyanezt érzem: a sok kicsi dolog, amit a napokban összetettünk, együtt igazán működőképes. Ezt az együttműködést jelenti valójában az iskola, nem egy épületet.
– Miben különbözik ön szerint a szeptemberben kezdődött tiltakozási hullám a korábbiaktól?
– Az elején nagyon csalódott voltam, mivel a májusi hullám kifejezetten erősnek tűnt, aztán elvitte az érettségi. Persze szóba került, hogy azzal lehetne igazán nagyot ütni, ha megpuccsolnánk a vizsgákat, de ezt egyszerűen nem tehettük meg a diákjainkkal. Jött a nyár, amikor minden leült, majd szeptemberben se nagyon éledt újjá. Nehezen jutottunk konszenzusra abban, mit kellene csinálnunk, ahogy említettem, elég széles skálán mozogtak az ötletek.
A mi iskolánkban is maximálisan támogatóak voltak a szülők és a gyerekek egyaránt, semmi negatív komment nem érkezett, inkább mindenki azt kérdezte, miben tudna segíteni.
– A tantestületnek nagyjából a harmada vett részt az akcióban. A többieknek mi a hozzáállásuk?
– Voltak olyanok, akik azért nem álltak bele, mert ők még radikálisabb megoldást szorgalmaztak, akár az iskola teljes bezárását. A többi távolmaradó motivációival nem foglalkozom, mindenkinek a saját szempontjait kell mérlegelnie, amikor eldönti, részt vesz-e egy ilyen közös kiállásban. De biztos vagyok benne, hogy a mostani történések után, az óriási támogatást látva még többen fognak csatlakozni.
– Mi kellene ahhoz, hogy a kormány meghallja a tiltakozók hangját? Van erre esély egyáltalán?
– Ha nem gondolnám úgy, hogy van esély, akkor tényleg nem lenne értelme csinálni. A legfontosabb, hogy ne fogadjuk el adottnak azt a rendszert, amiben vagyunk.
– És hogyan lehetne elérni, hogy legyen ilyen fül?
– A ma történtek alapján azt mondom, hogy pont az ilyen akciókkal. Csak minden tankerületben minden napra kellene jutnia legalább egy hasonlónak. Van egy kritikus tömeg, ami már átüti a falat.
– Tényleg megtörténhet ez?
– Úgy gondolom, hogy ha most nem, akkor soha.
– Beszéltek már arról, mindannyian beleállnak-e a polgári engedetlenség folytatásába, és ha igen, mikor lesz a következő alkalom?
– Nem egyszerre jöttünk ki a tankerülettől, ráadásul a többségnek rögtön vissza kellett mennie órát tartani, mivel jó előre jelezték felénk, hogy ellenkező esetben újabb polgári engedetlenségként kezelnék a hiányzást. A 24 ember emiatt még nem tudott együtt lenni azóta, de nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy megnézzük, vannak-e újabb támogatóink a tantestületből. Ha esetleg nincsenek, a 24 se rossz. Hétvégén vagy jövő hét elején mindenképp beszélni fogunk arról, mi legyen a következő lépés.
