Orbán Viktor vasárnap reggel a Kossuth Rádióban „kisújszállási asszonyságnak” nevezte Karikó Katalint, akinek a szabadalma alapján fejlesztettek ki több Covid-19 elleni védőoltást is.

A világhírű biokémikus a Szeretlek Magyarországnak azt mondta, ez mások vitája.

„Az egyik volt tanítványom, aki most a Lenox Hill kórház Netflix műsorának főszereplője, azt mondta, hogy soha ne reflektáljak semmi ellenem szóló kommentre, ne keveredjek bele mások vitájába, az mind csak ZAJ. No comment és elül a vita, majd találnak a ráérők új problémát. Tehát nem szeretnék nyilvánosan semmilyen nyilatkozatot tenni asszonyság-ügyben. Bármit mondok is, az lesz belőle, hogy nem a miniszterelnök szavain rágódnak, hanem az enyémen.”

- tette hozzá.

Karikó Katalin elmondta, hogy Orbán Viktor valóban személyesen hívta fel telefonon.

A biokémikus azt is elmondta, hogy nem követi az itthoni politikát.

"De ha örülnének, hogy én is magyar vagyok, egy nyelvet beszélünk, hát jó lenne. Tegnap írt egy magyar professzor New Jerseyből, hogy neki köszönik a beoltottak a vakcinát, mert róla tudják, hogy magyar, és olvasták, hogy a vakcinát egy magyar nőnek köszönhetik.”

Orbán Viktor a rádióinterjújában arról is beszélt a védőoltás kifejlesztésével kapcsolatban, hogy ugyan egy német professzor is „benne van ebben a dologban, de legtöbben magyarok dolgoznak a kutatásban”, ezért

Karikó Katalin szerint az utóbbi kijelentés talán most nem túlzás.

„Pardi Norbert volt, aki először publikálta azt (Drew Weissmannal és velem közösen) hogy a módosított mRNS jó vakcina. Pardi Norbertnek nagy szerepe van abban, hogy a módosított mRNS-ből vakcina lett. Norbert pedig magyar, kisújszállási. Úgyhogy igazság szerint őt is megilleti az elismerés. És még nem is szóltam a BioNTech-nél dolgozó magyar kollégáimról, Boros Gáborról és Szabó Gáborról, akik sokat tettek azért, hogy a mi vakcinánk ilyen hatásos lett.

Természetesen ahhoz, hogy a vakcina gyorsan elkészüljön sok ezer kutató és szakértő munkája kellett: Ugur Sahin, aki gyorsan ráérzett, hogy lépni kell, aki létrehozta a céget és rendíthetetlenül dolgozik, a Pfizer az infrastruktúrájával... és hát kellettünk mi, akik olyan szintre hoztuk a technológiát, hogy alkalmazható volt a bevetésre.”

- fogalmazott.

„November óta vagyok hajléktalan. Azért ide jöttem, mert itt már ismertem a srácokat: korábban szakácsként többször is én hordtam nekik az ételt. Ha valaki akár csak pár hónapja azt mondja nekem, hogy én is erre a sorsra fogok jutni, nem hittem volna el neki.”

Így kezdi történetét az 52 éves Róbert, akivel a Kálvin téri aluljáróban találkoztunk. Az arcát nem szeretné, ha lefotóznánk, de kérdéseinkre szívesen válaszol. Érthetően, összefüggő mondatokban beszél, érződik rajta, hogy tanult ember. Ha más környezetben látnánk, soha nem gondolnánk arra, hogy fedél nélkül kénytelen élni.

– meséli. Elmondása szerint azóta több mint 40 kilót fogyott, gondok vannak a tüdejével, valószínűleg soha többé nem fog tudni a szakmájában dolgozni.

„Egyik reggel kihűlt és meghalt egy barátunk nem messze innen. Ekkor úgy döntöttünk, nem akarunk ilyen sorsra jutni, úgyhogy bementünk az egyik szállóra. Két napon belül ruha- és fejtetűt is kaptunk. Azóta kétszer cseréltem le minden ruhámat – szerencsére van olyan nappali melegedő, ahol adományból lehet újat kérni –, a patikából speciális sampont is szereztünk, de időnként még mindig úgy érzem, mintha mászna rajtam valami.”

A fentiek fényében nem csoda, hogy még ilyen hidegben is inkább az utcát választják, pedig veszély itt is bőven leselkedik rájuk.

Róbert a kilátástalanságban is bizakodni próbál: bár szakács a tüdőproblémái miatt már szinte biztosan nem lehet belőle – mivel nem bírja a forró gőzt –, reméli, hogy valahol el tud majd helyezkedni. Gyárban, vagy akár közmunkásként is szívesen dolgozna, a lényeg, hogy legyen pénze albérletre.

„Van a közelben egy internetkávézó, ahol nagyon kedvesen meg szokták engedni, hogy bemenjünk álláshirdetéseket nézni. Mondtuk, hogy nem szeretnénk kellemetlenkedni, de azt felelték, nincs semmi gond. Szóval próbálkozom – hiszen a remény hal meg utoljára.”

A fedél nélkül élőket segítő utcai szolgálatot a Menhely Alapítvány koordinálása mellett több szervezet (például a Vöröskereszt, a Máltai és a Baptista Szeretetszolgálat, illetve a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség) látja el összehangoltan, felosztva egymás között a hét napjait és a budai/pesti oldalt.

Mi a MET két munkatársát, Zsoltot és Orsit kísértük el. Az Iványi Gábor által vezetett szervezet hétfőnként van ügyeletben a pesti oldalon. Délután 4-kor indulunk a Dankó utcából, a hőmérséklet fagypont körül lehet, estére azonban már -7 fokot mutat az előrejelzés.

A krízisautó ilyenkor bármelyik pesti kerületből kaphat bejelentést – akár járókelőktől, akár autósoktól, vagy a hatóságtól –, hogy láttak valakit az utcán feküdni. Emellett az V. kerülettel is szerződésben állnak, ennek keretében egy hatórás sávban járják a belvárosi utcákat minden hétköznap.

– mondja Zsolt.

Vörös kód idején csak a legszabadelvűbb hajléktalanok maradnak kint az utcán – leginkább az aluljárókban –, őket gyakorlatilag lehetetlen rávenni arra, hogy elmozduljanak. Legtöbben a Róbert által is említett tetvekre, poloskákra hivatkoznak, illetve a sok lopásra és verekedésre, de olyanok is vannak, akik egyszerűen nem szeretnék feladni a szabadságukat és alkalmazkodni a benti szigorú szabályokhoz.

Ennek ellenére a választási lehetőséget mindig felkínálják nekik, és néha akad is kivétel: néhány napja az Astorián találkoztak egy addig soha nem látott hajléktalannal, feltették neki a szokásos kérdést, az illető pedig végül velük tartott és azóta is a szálló lakója.

Szabad férőhely mindig van, különösen, hogy a vörös kód a kapacitások megnövelésével is jár: ilyenkor az ágyak mellett matracokat is tesznek a földre, hiszen a hidegben fagyoskodásnál még az is jobb.

A Menhely Alapítvány által üzemeltetett diszpécserszolgálat átfogó adatbázissal rendelkezik az utcai gondozó szolgálatokról, az éjjeli menedékhelyek aktuális telítettségéről és az éppen beosztott kollégákról. Náluk fut össze minden.

Most is tőlük kapunk bejelentést: a Rákóczi út egyik mellékutcájának sarkán, egy kihasználatlan üzlethelyiség oldalsó beugrójában láttak egy takarókba burkolózott férfit rengeteg csomaggal.

Zsolt és Orsi odalépnek hozzá, mi valamivel távolabbról figyelünk, mivel újságírókkal nem akar szóba állni.

Mint kiderül, Józsefnek hívják, 68 éves, van valamennyi nyugdíja, és egy 55 éves barátjával együtt húzza meg magát itt, aki most épp máshol tartózkodik. Ismeri a Fűtött Utcát (ez a MET Dankó utcai szállójának neve), járt is már ott, de nincs jó véleménnyel róla. Csak olyan helyet lenne hajlandó elfogadni, ahol egy szobában mindössze ketten vannak.

– fejti ki Zsolt, majd a Menhely-diszpécsernek is jelentést tesz telefonon arról, mit tapasztaltak. A fentieket Józsefnek is elmondta, innentől már rajta múlik, él-e a lehetőséggel.

Új bejelentés egyelőre nincs, így mialatt az ellenőrző kört folytatva a Deák tér felé vesszük az irányt, arról kérdezzük Zsoltot, hogyan éli meg azt, hogy napi szinten testközelből találkozik mélyre csúszott, végtelenül kilátástalan sorsokkal.

Mint mondja, ehhez hozzá lehet, sőt hozzá is kell edződni. Ő mára már teljesen el tudja választani a munkát a magánélettől: néhány éve egy vidéki kisvárosba költözött, onnan jár be a 24 órás műszakokra, így a szabadnapjain a környezetváltozás is segít neki a regenerálódásban, hogy aztán újult erővel folytathassa. Persze nem volt ez mindig így.

„Amikor bő 20 évvel ezelőtt elkezdtem ezt a munkát – akkor még Miskolcon –, olyan reményeim voltak, hogy tényleg lehetséges úgy segíteni ezeken az embereken, hogy egyszer majd hozzám hasonlóan rendes egzisztenciájuk, lakhatásuk, társas kapcsolataik legyenek. Régebben egy-egy megrázóbb történeten sokszor napokig sírtam, mert egyszerűen nem értettem, hogyan lehetséges, hogy embereknek így kell élniük. De ahogy telnek az évek és az ember egyre jobban rálát az ellátórendszer hiányosságaira, hozzászokik az adott intézmény napi rutinjához, ezzel párhuzamosan pedig megkeményedik a szíve és megtanul reális célokat kitűzni.

Aki tartósan belefolyik egy intézmény napi rutinjába, egy idő után már az apró dolgokban is meg tudja találni a sikerélményt. Lehet, hogy valaki, akinek korábban biztos megélhetése, családja és lakása volt, már soha nem fog kikerülni a Fűtött Utcáról, de nekünk ezt sem szabad személyes kudarcként megélni. Ha neki ez a végső menedéke, akkor az a feladatunk, hogy támogassuk a hátralévő éveiben, akár csak néhány jó szóval, vagy beszélgetéssel.”

Zsolt szerint irreális elvárás, hogy egy hajléktalant úgy integráljanak vissza a társadalomba, hogy adnak neki egy albérletet és azt hiszik, hogy ettől majd egy csapásra minden problémája megoldódik. Mégis vannak olyan szervezetek – itt hangsúlyozottan nem a mostani munkahelyére céloz –, akik ezt a stratégiát alkalmazzák.

A gyakorlatban ez például úgy néz ki, hogy kivesz az intézmény egy tízemeletes panelházban egy háromszobás lakást, és oda elhelyez szobánként 2-2 embert. Nem nehéz elképzelni, mennyire lesz gördülékeny a mindennapi életük. A munkahelyen hasonlóan sok nehézség vár rájuk – ha egyáltalán sikerül elhelyezkedniük –, különösen, ha alkoholfüggőségük is van.

„Először le kellene hozni őket az italról, majd megtanítani a helyes gazdálkodásra – beosztani a pénzt, rezsit fizetni –, és olyan alapvetőnek tűnő dolgokra is, mint a rendszeres munkába járás. Ne az legyen, hogy ha van kedve, bejár, de ha épp nincs, egyszerűen otthon marad, hiszen ezt nyilván sehol nem tolerálják.”

Ezeknek a problémáknak a megoldása ugyan messze túlmutat Zsolt személyes lehetőségein, ő ettől függetlenül ugyanolyan elhivatottan folytatja a napi rutinját. Ha mással nem, érdeklődéssel, beszélgetéssel, jó szóval.

Múlt szombaton 70-en haltak meg koronavírusban. Ebből két ember Kovács Szilárd rokona volt. Egy 45 éves férfi és az ő 36 éves felesége. Egy hat éves kislány maradt árván utánuk.

A férj Szilárd unokatestvére volt. A mérhetetlen fájdalmakról nem akar beszélni, azt szeretné megosztani, milyen problémákkal szembesültek.

– írta a Facebookon.

Szilárd unokatestvérét február elsején tesztelték és másnap tudta meg, hogy koronavírusos. Amikor még nem tudta, hogy beteg, meglátogatta a szüleit, így ők is megfertőzödtek és karanténba kerültek.

Szilárd a Szeretlek Magyarországnak elmondta, hogy az unokatestvére a felesége számát adta meg közeli hozzátartozóként. Amikor meghalt, a kórház nem tudott már az asszonnyal sem beszélni, így a nő szüleit hívták fel. Tehát a férj anyósáék hamarabb tudtak a haláláról, mint az édesanyja.

Szilárd szerint itt kezdődött a probléma.

„Jó lenne, ha valaki személyesen elmondhatná, aki támogatná, de ki és hogyan mehet be, mert kapun keresztül „beordítani” mégse a legideálisabb?”

Szilárdék felhívták a háziorvost, hátha van ötlete. Ő azt mondta, hogy nekik nincs védőruhájuk, amiben be lehetne menni. Azt javasolta, kérdezzék meg a mentőknél. Amíg azon gondolkodtak, megkérhetnek-e egy mentőst, hogy menjen be elmondani a hírt, vagy beöltözhet-e más és bemehet-e az idős asszonyhoz, addig

Ekkor már késő is volt, 8 órától a kijárási tilalom is lehetetlenné tette, hogy elinduljanak.

A feleség szülei másnap már nem bírták magukban tartani a fájdalmat, felhívták a férj édesanyját, és elmondták, hogy a fia és a menye is meghaltak.

„Amikor megtudtam, hogy már tudja a hírt, lóhalálában vittem édesanyámat, a másik unokatestvérem pedig a harmadik testvért, hogy kapun keresztül valahogy próbáljanak segíteni.”

Szilárd szerint egy családban két áldozat nem gyakori, de egyedül élő vagy karanténban lévő embernek biztosan kellett már halálhírt közölni.

Újabb probléma, hogy fiukat és menyüket elvesztő idős házaspárnak nincs bankszámlája, postán kapják a nyugdíjat. Csakhogy egyikük kórházban van, többiek karanténban.

A karanténban vagy kórházban lévők nem tudják felvenni a pénzt, így előbb vagy utóbb visszaküldik a nyugdíjfolyósítónak. Szilárd szerint erre is lennie kellene már járvány alatti szabálynak, mert karanténban valahogy még lehet megbízást íratni, de egy hirtelen kórházba kerülttel már nem.

Szilárd rokonai tragédiája miatt most először nézte meg a koronavírusban elhunytakról készített kormányzati listát. A 45 éves unokatestvére és 36 éves felesége mellett is feltüntettek alapbetegséget. Magas vérnyomást és a túlsúlyt.

- mondja. „Ugyanezen az oldalon szorongás az alapbetegsége az egyik halottnak, de ilyen alapon szinte mindenkinek van valamilyen alapbetegsége. Dátum egyáltalán nincs, így a tényleges beazonosítás még a közeli rokonoknak sem könnyű. Mire jó ez?"

A hat éves gyerek a nagyszülőknél van. Gyűjtés indult neki, sokan segítenek.

Szilárd szerint egy év alatt emberközpontúbb szabályok születhettek volna, hogy egyszerűbb legyen egy ilyen veszteség feldolgozása. 14 ezer ember hozzátartozói szenvedhetnek hasonló problémáktól.

„Bele kell ordítanom az éterbe, amit a családom és én megtapasztaltam. Hátha eljut ez olyan helyre, ahol az ilyen problémák megoldásához legalább van szándék és erőforrás, talán kormányzati akarat is” – írta a Facebookra Szilárd.

„Oltás COVID ellen Sinopharm-vakcinával” – ezzel a címmel esett be egy e-mail a postafiókomba kedd délután. Feladója a háziorvosom volt. Több mint 10 éve már, hogy a páciense vagyok, jól ismerjük egymást. Kezdetben azért is jegyzett meg magának, mert nem sok Hodgkin-kóron átesett fiatal lehetett a praxisában, akkoriban valószínűleg én voltam az egyetlen.

Amióta kitört a járványhelyzet, számomra ő volt az egyik, ha nem az egyetlen világítótorony. Ha megfogalmazott egy-egy posztot az aktuális helyzetről, mindig nagyon tárgyilagos volt, pont úgy írt, hogy a laikusok is megérthessék, és érződött rajta, hogy tájékozott a témakörben. És most egyszerre szembetaláltam magam egy általa írt mesterművel, ami nem másról szól, minthogy mit kell tudnia a Sinopharm-vakcinával való oltásra kiválasztott pácienseinek. Köztük nekem. Merthogy ezek szerint én is a kiválasztottak közé kerültem.

Talán mert sokan elutasítóak az Európában még nem jóváhagyott oltással szemben? Talán mert Kínában sem adják ezt 60 év felettieknek – bár idehaza a hivatalos ajánlás szerint 18 év felett bárkinek adható? A legvalószínűbb, hogy azért, mert van a múltamban daganatos betegség, ami miatt az átlagosnál gyengébb lehet az immunrendszerem. Költői kérdéseimre a levélből nem érkezett válasz, de minden másfajta kételyre igyekezett reagálni a tájékoztató.

Ahogy azt is írta, hogy lehet, hogy pont ez az elölt vírust tartalmazó oltás lesz hatékonyabb a vírusmutációk ellen, mert másfajta immunválaszt vált ki – de biztosat erről megfelelő kutatási eredmények, publikációk hiányában nem lehet mondani.

Kitért arra is, hogy Sinopharmmal oltottak már Kínában, az Egyesült Arab Emirátusokban és Szerbiában is, és sehol sem számoltak be súlyos mellékhatásokról. Nagyon fontos információként kezeltem azt, hogy milyen sebességgel halad az oltás az egyes oltóanyagokkal a praxisban: „A Pfizer és a Moderna oltóanyagával a legidősebbeket kezdtük oltani, életkor szerint haladunk lefelé. Jelenleg az 1940-es születési évnél tartunk. Változatlan oltási tempó mellett kb. két születési évet haladunk hetente, de kb. az 1950-es születési év után már csak egyet. Az oltási tempó mindkét irányba változhat: lassulhat is, gyorsulhat is, nem tudjuk.”

Gyors fejszámolás, 1976-os születésűként még legalább 18 hetet kellene várnom jelen állás szerint egy Pfizer vakcinára, ha csak azt tartom elfogadhatónak. Az még több mint négy hónap. El tudom kerülni addig a megfertőződést? A levél azt is világossá tette, hogy ha visszaigazolom, hogy vállalom a Sinopharm-vakcinát, akkor lekerülök az oltási listáról – ha elutasítom, akkor rajta maradok, de nem leszek védett továbbra sem.

Amikor regisztráltam a COVID elleni oltásra, nem gondoltam, hogy majd pont ilyen döntési helyzetbe kerülök, hogy válaszolnom kell, elfogadom-e a kínai, hatásosságáról még nem teljesen meggyőző vakcinát. Miután elolvastam a háziorvosom tájékoztató levelét, két napig oltásokkal álmodtam. És csak ilyen hír ömlött rám mindenhonnan. 4000 felett a napi új fertőzöttek száma, oltasson, aki csak tud – a kínai vakcinát Zacher Gábor sem ajánlja. De kiben bízzak én? Mire alapozzam a döntésemet?

A korábbi kezelőorvosomat hívtam fel, aki a nyirokrákból meggyógyított. Először ő is elmondta, hogy a baj az, hogy keveset tudunk a kínai vakcináról. De közben már millió embert beoltottak vele, nem tűnik problémásnak.

Gyorsan vissza is jeleztem, mielőtt még meggondolhattam volna magam. Azért akadtak pontok, amikor meginogtam, mert persze pont az oltás előtti napon kellett kiderülnie egy vakcinákról okoskodó Facebook-csoportban, hogy a Sinopharm fecskendőjének tűje csak 15 mm-es, mikor 25 mm a standard általában, biztos-e, hogy jó helyre jut el az oltóanyag. Biztos az volt, hogy péntek délután fél 4-kor jelenésem volt a háziorvosi rendelőben.

Az adminisztrációs körök sokkal hosszabbak, mint maga az oltás. Először ki kell tölteni mintegy négy oldalnyi dokumentumot. Itt kell nyilatkozni például arról, hogy tudomásul veszem, hogy nem bizonyított még a vakcina hatásossága – ennél a mondatnál kicsit megremegett a kezem, hogy valóban pipát rakok-e mellé, mert hát magát a tényt tudomásul vehetem, de azt kevésbé értem, hogy akkor miért is van már bevetésen ez a vakcina. Oké, 550 000 ember juthat így oltáshoz, reméljük, ez sokakat valóban szövődményektől, betegségektől, netán haláltól ment meg.

Második lépésként a háziorvos nézi át a kitöltött lapokat, esetleg plusz kérdéseket tesz fel, majd eldönti, hogy alkalmas vagyok-e az oltakozásra – csak hogy ezt a csodálatos szót is használhassam. Majd harmadik körben jön maga az oltás, szabadon választott karba, valóban kicsi tűvel, de profi technikával beszúrva. Végül záró mozzanatként fél órát kell még eltölteni a váróban, hogy biztosra menjünk, nincsenek hirtelen fellépő mellékhatások.

A 70 feletti szüleimnek egy vidéki városban például még eddig semmilyen – ők novemberben átestek a fertőzésen, abban reménykedünk, hogy még egy darabig kitart a védettségük. Pont a családban megtapasztaltak miatt lettem még biztosabb benne, hogy én ezt a vírust inkább elkerülni szeretném, mint megküzdeni vele.

Még nem telt 24 óra sem, mióta megkaptam az oltást, de eddig az egyetlen dolog, amit érzek, hogy az oltás helye érzékenyebb, ha emelem a bal karom, akkor ott nehézkesebbnek tűnik. De nem kezdtem kínaiul beszélni, nem nőtt zöld fülem, és nem ájultam el – egyelőre. Reméljük, ez így is marad.

A folytatás? Elvileg négy hét múlva második kör. Biztosat azért nem tudok, mert a rendelőben sem tudták megmondani, hogy a mi második adagunk félre van-e téve, vagy majd ezután kell megérkeznie Kínából. Ha azt is belém szúrták, akkor onnantól számítva két hét múlva teljesedik ki a védettség, szintén elvileg. Mert hát ugye a hatásossági vizsgálat nem elég jól dokumentált. Most mi félmillióan (vagy negyedmillióan) itt Magyarországon egész jó mintát adunk a Sinopharm gyártóinak.

Március 1-ig kell dönteniük az egészségügyben dolgozóknak arról, aláírják-e a jogviszonyról szóló szerződést, ami kötelező feltétele annak, hogy tovább dolgozhassanak szakmájukban.

Az előírás sokaknál verte ki a biztosítékot, az elmúlt napokban sorra érkeztek a hírek arról, hogy egész kórházi osztályok bénulhatnak meg, mivel a munkavállalók egyöntetűen elutasítják a számukra kínált feltételeket.

Az orvosok követeléseinek azóta több ponton is engedett az állam, az ügyeleti díjakkal és a pihenőidővel kapcsolatban is közeledtek az álláspontok. A mellettük dolgozó személyzet kilátásai viszont közel se ilyen biztatók: a Magyar Orvosi Kamara elnöke, Kincses Gyula is kitért arra a kórházi főigazgatóság vezetőivel folytatott egyeztetés során, hogy az egészségügyi szakdolgozók helyzete aggodalomra ad okot. Bár ők szintén a szolgálati jogviszony hatálya alá kerülnek, béremelésre nem számíthatnak ennek köszönhetően, csak kötöttségekre.

A harmincas éveiben járó Gábor (nevét kérésére megváltoztattuk) ápolóként dolgozik a szegedi klinikán, több mint öt éve. Elmondása szerint eszközök és felszereltség terén nincs oka panaszra, átlagon felüliek a körülmények.

Azt viszont teljesen érthetetlennek tartja, miért egy világjárvány közepén akarnak átnyomni egy ekkora horderejű változtatást az egészségügyi rendszeren. Ráadásul úgy, hogy olyan alapvető szabályokat sem tartanak be, mint például, hogy a szerződés kézhezvételétől számítva 30 napjuk van eldönteni, aláírják-e.

(A határidőt azóta március 1-re módosították – a szerk.)

Elmondása szerint a szöveg jogi részéhez egyáltalán nem ért, így azt meg sem próbálta értelmezni. Ami viszont a szabadságok és a jövedelem szabályozását illeti, ezen a téren szerinte nincs benne csúsztatás az eredeti bejelentéshez képest (az orvosok esetében ez okozott jelentős feszültséget, például az ügyeleti pótlékoknál).

Persze ettől maga az összeg még egyáltalán nem kielégítő, nála mégse ez volt a döntő érv az aláírás ellen, hanem maga az eljárás, ahogyan az egészet intézik.

Ráadásul szerinte ez az egész nemcsak róluk szól, hanem a zavartalan betegellátásról is, hiszen ha manapság akár csak 2-3 ember kiesik egy osztályról, gyakorlatilag megbénul a működés, akkora munkaerőhiány van.

Gábor szerint egyértelmű, hogy el is fog menni, és külföldön helyezkedik el. A járvány miatt még könnyebb dolga lesz, mint egyébként, hiszen mindenhol hiány van egészségügyi szakdolgozókból.

„Egyelőre még nem gondolkodtam, hová megyek, csak annyi biztos, hogy hétfőtől nem kell bejárnom. Egyhavi végkielégítést kapok, vannak megtakarításaim is, tehát nem siettet semmi. És szerintem bármelyik országot választom, tárt karokkal fognak várni.”

Roland tavaly végzett diplomás ápolóként szintén Szegeden. Miután befejezte a tanulmányait, júliusban a gyermekklinikán helyezkedett el, novemberben azonban átvezényelték a helyi járványkórházba.

Megmondták neki, hogy számítson akár havi 240-260 óra munkára (180-nál többet addig szinte soha nem kellett dolgoznia), valamint a beosztása is egyik napról a másikra megváltozhat.

Ennyi tapasztalat elég volt neki: mivel még épp tartott a próbaideje, azonnal és egyoldalúan felmondott, hiszen később a veszélyhelyzet miatt ezt már nem tehette volna meg.

Elmondása szerint nem is a fentiek nyomták a legtöbbet a latban, hanem a teljesen bizonytalan beosztás. Ugyanis a diplomázás után továbbtanult, elkezdett egy orvos- és egészségtudományi szakfordító képzést nappali tagozaton, így az órarendjével se tudta volna összeegyeztetni, ha egyik napról a másikra derül ki, mikor kell dolgoznia.

„Tartom a kapcsolatot néhány korábbi kollégával, tőlük tudom, hogy azóta sem javult a helyzet. Egyiküknek 240 feletti túlórája volt, ami alapból is brutális, de iskola mellett végképp nem ment volna.”

A jogviszonyról szóló szerződés így őt már nem érintette, de ha még benne lenne a rendszerben és döntenie kellene róla, nem írná alá.

Szerinte a két legnagyobb probléma a szerződéssel a másodállások engedélyhez kötése – hiszen anyagilag sokan rá vannak szorulva –, illetve az átvezénylés. Azt is elképesztőnek tartja, hogy több volt kollégája csak a napokban kapta meg a szerződését, ráadásul először azt sem akarták megengedni nekik, hogy hazavigyék. Végül az óriási felháborodás miatt mégis engedélyezték.

„Aki aláírja, kizárólag azért teszi, mert nincs más lehetősége. El kell tartania a családját, lakáshitele van, stb. Senkiről olyanról nem hallottam, aki ne kényszerből tenné.”

Roland most abban bízik, hogy szakfordítóként meg tud majd élni Magyarországon is, miután elvégezte a képzést, de azt se zárja ki, hogy később külföldön helyezkedik el ápolóként. Itthon viszont a jelenlegi körülmények mellett ezt biztosan nem szeretné folytatni.