„Sok kényszeres betegnek most beigazolta a félelmeit a valóság” – Unoka Zsolt pszichiáter a karanténról
Dr. Unoka Zsolt, PhD egyetemi docens, osztályvezető pszichiáter, pszichoterapeuta, a pszichiátriai rehabilitáció szakorvosa, kognitív viselkedésterapeuta, pszichoanalitikus, akit a járvány és a karantén pszichiátriai vonatkozásairól kérdeztem.
- A közösségi médiát elárasztották a különböző mémek és viccek, amelyek arról szólnak, milyen jelei vannak, hogy valaki kezd „begolyózni” a bezártság hatására. Mekkora a veszélye, hogy valaki, akinek eddig nem volt semmilyen ismert pszichikai problémája, a bezártság hatására elbillen valamilyen irányba, és mik lehetnek árulkodó jelek?
- Fokozottan figyeljünk egymásra, mert ez egy fokozott stresszhelyzet. Aki hajlamos valamilyen mentális zavarra, annál a megnövekedett stressz könnyen előhozza a betegség tüneteit.
A legdrámaibb a pszichiátriában nyilván az öngyilkosság problematikája.
Fontos odafigyelni azokra a barátainkra, hozzátartozóinkra, akik valaha is depressziósak voltak, volt öngyilkossági kísérletük vagy beszéltek erről.
Az izoláció, a magányosság nagyon megterhelő. Ha valaki elveszíti azt a szociális közeget, ahol nap mint nap megfordult, nem mehet be a munkahelyére, nem találkozhat a rokonaival. Ezen kívül sok ember most vagy elvesztette az állását, vagy felfüggesztették a munkáját, jelentős mértékben lecsökkent a fizetése, vagy egyáltalán nem kap fizetést. Ez mind kockázati tényező azoknál, akik hajlamosak az öngyilkosságra.
Nagyon fontos, hogy beszéljünk velük arról, hogy vannak. Próbáljuk megtudni, mennyire tartják reménytelennek a helyzetüket, van-e öngyilkossági gondolatuk. Ha a családtagok ilyesmit tapasztalnak, fontos pszichiáterhez fordulni, aki megpróbál segíteni.
- Jelenleg minden egészségügyi intézményben korlátozták az ellátást, csak a sürgős, veszélyes eseteket kezelik. A pszichiátriában mi a helyzet?
- Mindenütt van pszichiátria, és kötelező fenntartani a pszichiátriai ellátást. A területi pszichiátriai osztályok nyitva vannak, és a pszichiátriai gondozók is, mindenütt van ügyelet, és az öngyilkossági hajlam olyan akut esetnek számít, amit kötelező megvizsgálni.
- Beszéljünk két különösen érintett csoportról. Ők az idősek és a gyerekek.
- Az időseknél is az izoláció a probléma, illetve biztosítani kell számukra a megfelelő ellátást. Nyilván ez lehetséges kontaktus nélkül is. Fontos, hogy rendszeresen beszélgessenek velük a hozzátartozóik.
- A gyerekek személyiségfejlődésében jelenthet veszélyt, hogy kizökkennek abból a rendszerből, amit az iskola vagy az óvoda jelent az életükben?
- Ez nagyban függ attól, milyen állapotban a család, és otthon tud-e maradni valamelyik szülő a gyerekkel, vagy nem. Vannak olyan nehéz körülmények között élő gyerekek, akiknél a szülők állapota nem megfelelő, és bántalmazóan viselkednek. Az ilyen gyerekeknek az iskolai jó, vagy az otthonihoz képest mindenképpen jobb bánásmód egyfajta menekvést jelent.
Ők kifejezetten veszélyeztetett helyzetben vannak, mert a bezártság és a stressz fokozza az agressziót.
De vannak fordított, pozitív esetek is, amikor a szülők több időt tudnak tölteni a gyerekükkel. Bár azt is hallom, hogy sok szülőnek plusz stresszt okoz az otthoni tanulás, hogy nekik kéne tanítaniuk a gyereket.
Van azonban egy harmadik, nagyon fontos dolog is: hogyan beszéljünk a gyerekeknek erről a helyzetről, hogyan segítsünk nekik, hogy érzelmileg stabilan vészeljék át a járványt. Sok gyereknek ugyanis ijesztő lehet mindaz, amit lát és hall. Fontos részletesen tájékoztatni a gyerekeket, elmondani, mire kell figyelni, milyen szabályokat kell betartani,
erősíteni bennük, hogy nincsenek közvetlen veszélyben, nem dőlt össze a világ.
- Érdekes volt megfigyelni, hogy társadalmi szinten hogy változott a hozzáállás. Amikor Kínában már nagy volt a baj, mi valamiért még nem hittük el, hogy az ő problémájuk egyszer a miénk lehet. Amikor Olaszországban kezdődtek az első lezárások, nálunk még akkor is sokan arról beszéltek, hogy ez csak egy egyszerű influenza, minek ez a felhajtás. Mi az oka ennek a reflexszerű hárításnak, bagatellizálásnak?
- Ez a változat, amit ön mond, csak az emberek egy részére jellemző. Az emberi csoportokban nem egyenlően oszlanak el ezek a tulajdonságok. Valószínűleg ennek van valami evolúciós előnye. Vannak emberek, akik azt a stratégiát folytatják, hogy jobb félni, mint megijedni. Jobb óvatosnak lenni, mint hogy belefussunk a bajba, amikor már túl késő. De vannak mások, akik - mint ön is említette -, sokkal inkább azt mondják, hogy nem félek semmitől, engem nem érhet bántódás, engem nem érdekel. Ezek a stratégiák kiegészítik egymást. A csoport túlélési esélyeit növeli, ha mindkét stratégiából jelen van valamennyi.
Ha nem az egyén szintjén nézzük, hanem tájékoztatás szintjén, akkor nagyon összezavaró információk jönnek a különböző csatornákon.
Az egyik médiumban azt mondja valaki, hogy ne menjenek ki, másutt más valaki viszont azt mondja, menjenek ki, mert a napfény, a sportolás segít. De ez sem meglepő, hisz állandóan újabb és újabb adatok derülnek ki, álhírek terjednek. Folyamatosan változik, hogy mit tudunk erről a vírusról. Valami olyasmivel állunk szemben, amit nem ismerünk teljesen. Ebben a helyzetben mindenki a személyiségének megfelelő irányba mozdul el. Minden nagy trauma vagy katasztrófa esetén megfigyelhetőek ezek a reakciók.