„Imádkozzál, én nem tudok, úgy el vagyok már fásulva” – egy magyar katona levele feleségéhez a Don-kanyarból
1943. január 12-én kezdődött - a második világháborúban - a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban. A 250 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba.
A magyar katonák kötelességtudatból és kitartásból jelesre vizsgáztak, életüket adták a hazáért, bajtársaikért, még úgy is, hogy nem volt sokuknak megfelelő fegyverzete, felszerelése és ruházata sem. Nemcsak az ellenséggel, hanem a -30 C-fokkal is meg kellett küzdeniük.
Két nap leforgása alatt a szovjetek teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, ezért visszavonulásba, illetve menekülésbe kezdtek. Másnap már a III. hadtestet támadta az ellenség, a német hadvezetés pedig továbbra sem küldte a felmentést és megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást. Január 15-én már pánik tört ki, a katonák eldobták fegyvereiket és visszavonultak.
Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. Az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, majd hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket pedig nem bántották. A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak, keresve az utat vissza Magyarországra. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ehették.
A III. hadtesttel a németek minősíthetetlenül, megalázó módon bántak. Megtiltották, hogy az utakat használják, vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba. Március 3-ig 2913 tiszt és 61.116 fő legénység érkezett be. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet.
Vitéz Bányai József a doni tragédiában vesztette életét. Édesanyjának írt szívszorító levelet.
Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető több zöld színű tábori lapot küldött haza feleségének és gyermekeinek. Két levelét sikerült cenzúrázatlanul - a szabadságra távozó ismerőseivel - elküldenie.
Feleségének szóló első levelében a útjukról és megérkezésükről írt:
„Drága Anyukám! Most feketén írok, nem tudom, eljut-e hozzád. Andrássi őrmesterrel találkoztunk Novij Oszkolban és megy haza szabadságra, megígérte, hogy elviszi. Ebben megírhatom a valódit. Bizony, elég sok szenvedés után jutottunk eddig és még megyünk tovább. 12 napig voltunk vonaton, 2 napot Bjelgorodban pihentünk és utána 4 nap gyalogoltunk.
Képzeld, hogy jól lehetünk lakva, talán ha megérkezünk, jobb lesz. Máskülönben egészséges vagyok, a gyaloglást eddig még jól bírtam. Csak az a baj, hogy nagy hóban kell menni, de majdcsak megsegít az Isten. Imádkozzál, én nem tudok, úgy el vagyok már fásulva és még talán vadulva is el leszünk, ha már bent leszünk az első vonalban, mert oda megyünk.
Hogy vagytok, egészséges vagy-e már? És a gyerekek hogy vannak, jók-e? Mondd meg nekik, hogy én kérem, legyenek jók, tanuljanak szorgalmasan. Irénkének is írtam egy képeslapot Bjelgorodból. Tudod, hogy mennyire vagyok hozzátok? 2860 km-re. Ha ezt gyalog kellene megtenni, egy fél évre volna szükség, napi 10-15 km átlaggal. (…) Vigyázz te is magadra és a gyerekekre is! A segélyt megkapod-e? Pontosan írd meg, írjál meg mindent, csak amit most írtam, arról ne írjál. Isten veletek, sokszor csókollak benneteket és mindenkit. A viszontlátásra, szerető férjed: Józsi. Tábori szám: 233/111”
1942 decemberének közepén ismét lehetősége adódott egy cenzúrázatlan levél hazaküldésére. Ebben így írt:
„Drága Anyukám! Itt küldök egy kis csomagot a gyerekeknek, két doboz sajtot egy szabadságos katonától. Jánoshidai fiú, a neve Csapkó Mátyás honvéd. Tőle küldjél egy kis csomagot, ha majd jön vissza. (…)
(…) Drága Anyukám! Én jól vagyok, itt nincs semmi baj, csend van, messze vannak az oroszok hozzánk, csak vaktában lövöldöznek, mi is, ők is. Tehát ne aggódjál, vigyázok magamra, amennyire csak lehet, talán a tavasszal hazamegyek, ha nem is véglegesen, de szabadságra azt hiszem, ha a zászlóaljat váltják, én is megyek velük. Bár úgy lenne, még nem tudja senki (…) Egy kicsit hideg van, más bajunk nincs. Az étkezés az nem az elsőrangú, tehát nem úgy van, ahogyan mondják, milyen jó dolga van az első vonalbeli bakának. Ha nagy a hó, talán be sem jön a főtt étel, a száraz koszt meg elég kevés. Isten veletek, csókollak benneteket, a viszontlátásra! Szerető férjed: Jóska. A gyerekeket csókold meg helyettem.”
Kovács József tartalékos címzetes szakaszvezető 1943. január 26-án tűnt el (Kis) Nyikolajevka keleti térségében. Felesége és három gyermeke hiába várta haza évek hosszú során keresztül, több tízezer honvédhez és munkaszolgálatoshoz hasonlóan ő is ottmaradt a Don-kanyarban - írta a Felvidék.ma.
Rahó Etelka egyike volt azoknak a hősöknek, akik a II. világháborúban sebesült katonákat ápoltak és - sokszor gyalog - bejárták egész Kelet-Európát. Alakja egy Don-kanyarról szóló eposzban jelenik meg.
