Hiába fizettek volna, nem adtak ki nekik lakást

400 ezres borjúbőr Church's cipő, 1 milliós Dolce & Gabbana nadrág, 5 milliós Cartier nyaklánc, 29 milliós Cartier óra, 120 milliós Hermès Birkin táska... Sorozatosan mér csapásokat a NER-világ ékszerekkel és luxuscikkekkel kirakott világára Hadházy Ákos.

De miért szaporodtak meg ennyire ezek a fotók? Honnan jönnek a képek? Miért van egyre nagyobb visszhangjuk? És hogyan reagálnak a szereplők? A NER-luxizás tanulságairól beszélgettünk.

– Újabb és újabb posztokat tesz közzé, amelyekben különböző NER-közeli szereplők ruházatát, ékszereit, kiegészítőit vizsgálja. Akad köztük néhány igazán figyelemre méltó darab is, és az biztos, hogy egyik sem olcsó. Miként lehet ezek nyomára bukkanni, és hogyan lehet ezeket beárazni?

– Skrabski Fruzsina, aki Novák Katalin szakértői bizottságának tagja volt, egyszer kiírta, hogy ha nem lennék én, akkor ő nem is értené ezeket a luxusmárkákat, sőt, talán nem is tudná, hogy léteznek ilyenek. Magamról is ezt kell mondanom:

Természetesen nem vagyok ezek szakértője. Például azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy Birkin táska.

– De akkor hogy találja meg ezeket?

– Elolvasom a nekem küldött üzeneteket. Szerencsére nagyon sokan megtisztelnek azzal, hogy elküldik a véleményüket, információikat. Vannak honfitársaink, akik figyelemmel követik a hölgyek és olykor urak saját maguk által posztolt Instagram- vagy Facebook-bejegyzéseit, és akik tényleg értenek ezekhez a kiegészítőkhöz. Ők hívják fel a figyelmemet ezekre, és ők küldik el a fotókat is.

Ráadásul gyakran mellékelik a linkeket is, amelyek alapján meggyőződhetek róla, hogy az adott darab tényleg annyiba kerül.

– Annak idején, talán a 2010-es évek közepén Habony Árpád táskája volt az első ilyen megdöbbentő eset, de az talán csak pár százezer forintos tétel volt. Azóta viszont jócskán más a szint a NER-es luxusholmik piacán...

– Különösen annak fényében, hogy a Fidesz annak idején támadta az előző kormányt, mondván, hogy luxuskormány. Ehhez képest most ez tényleg visszás. Persze minden alkalommal el kell mondanom: nem az a baj, ha valaki gazdag. Az viszont már problémás, ha ezzel hivalkodik, az ízléstelen és helytelen. De ami igazán visszatetsző, az az, hogy

És még valami: korábban is posztoltam hasonló tartalmakat, és azoknak is volt visszhangja, de messze nem akkora, mint most. Ez azt mutatja, hogy talán van egyfajta változás a levegőben, egyre többen döbbennek rá, hogy ez így nincs rendben. Valószínűleg ez összefügg azzal is, hogy az általános életszínvonal nem emelkedik, sőt, inkább csökken, a magyar gazdaságot sokkal mélyebben érintette a válság, mint azokat az országokat, ahol kompetens, demokratikusan működő kormányok vannak.

– Úgy tűnik, két dolog mozgatja meg igazán az embereket. Az egyik az infláció, a napi megélhetés költségei, a másik pedig ezek a fényűző javak. Ami a kettő felett van, például a több százmilliárdos vagyonok, az már túl elvont számukra. Könnyebb felfogni egy egymillió forintos nadrágot Mészáros Lőrinc feleségén, mint 1400 milliárd forintot a család zsebében.

– Szokták mondani, hogy hergelem az embereket, de szeretném, ha megértenék, mit jelentenek azok az ellopott milliárdok, amelyekről régóta beszélek. Ezek a „néhány milliós” papucsok, táskák, ruhák jobban megragadják az emberek figyelmét, mert kézzelfoghatóbbak. Az ellopott milliárdokat nehezebb felfogni, mert azok olyan nagyságrendek, amelyekhez nem vagyunk hozzászokva.

Rendszert kell váltani. Tudni kell ezekről. A rendszerváltásnak ma nem azt kellene jelentenie, hogy visszatérünk a kommunizmushoz vagy a szocializmushoz, hanem azt, hogy legyen következménye a dolgoknak. Az ellopott állami százmilliárdoknak, ezermilliárdoknak is következménye kell, hogy legyen.

– Lázár János tavasszal honosította meg a „luxizás” kifejezést a politikában. Mintha összebeszéltek volna...

– Valószínűleg nem ez volt a szándéka, de úgy gondoltam, ha már szóba hozta, akkor menjünk rá erre a témára. Ez egy véletlennek tűnő, de mégis helyes kommunikációs fogás lehetett a részéről.

– Nem gondolja, hogy Lázár ezzel a húzással ki akarta fogni a szelet az ön vitorlájából?

– Nem volt világos akkor sem, és most sem az, miért hozta ezt szóba. A Fidesznél ritkán történik bármi véletlenül. És ami véletlennek tűnik, az sem biztos, hogy az. Az is lehet, hogy Lázár saját magát akarta ezzel fényezni, de az is, hogy a kritikusabb fideszes szavazókat akarta megszólítani. Most sem vagyok biztos benne, hogy eljutunk oda, mint a kínai kommunista párt, amely időnként példát statuál, ha nő az elégedetlenség. Lehet, hogy ez annak volt az előjele, de nem látjuk a folytatást.

Az igaz, hogy a kis Matolcsy Dubaiba távozott, az apjáról viszont nem tudunk biztosat, de lehet valóságalapja annak, hogy amnesztiát kaptak.

– Amióta közöl divat- és ékszerposztokat, tapasztalt valamit? Rejtőzködőbbek lettek a NER szereplői? Visszafogottabbak?

– Vannak jelei annak, hogy egyesek próbálnak óvatosabbak lenni. Csakhogy ezek a képek el vannak mentve. Egyébként olyan emberektől is kapok képeket, akik elvileg közel állnak ezekhez a körökhöz, mégis őszintén felháborítja őket, amit látnak.

– Ez új fejlemény, hogy szivárogtatnak, hiszen korábban a rezsim egy zárt rendszer volt.

– Korábban is előfordult, én akkor is közöltem ilyen képeket. Csak akkor nem volt akkora visszhangja. Sok esetben nem is tudom név szerint, hogy kitől származnak a képek. Ez mutatja, hogy nem arról van szó, hogy valaki jó pontot akar szerezni egy esetleges új hatalomnál. Egyszerűen még azokat is felháborítják ezek a dolgok, akik benne vannak ebben a közegben.

– Itt a nyár, indulnak a jachtok a Földközi-tengeren. Vagy lehet, hogy idén mégiscsak megfogadják Gulyás Gergely tanácsát, hogy „kevesebb yacht, több szerénység”?

– A yachtokról nem tudok, de ha megnézzük, hogy Mészáros Lőrinc hogyan utazott New Yorkba meccset nézni, hogyan repült magánhelikopterrel a reptérre, és milyen luxusszállodában szállt meg (abban, ahol Kevin a „Reszkessetek, betörők!”-ből is megszállt), az nem arra utal, hogy megértették volna, mi a probléma. Vagy ott van Mészáros Andrea, aki „fanyalgókról” beszélt, miközben

Az, hogy ezt egy 850 ezer forintos szoknyában tette, nem éppen szerénységre vall.

– Próbálta már kiszámítani, hogy mondjuk a Matolcsy család ökológiai lábnyomát hogyan lehetne „ledolgozni”? Hány éven át kellene nekem például PET palackot gyűjteni és tömegközlekedéssel járnom és komposztálnom, hogy lenullázzam azt, amit ők elhasználnak egy kéthetes nyaralás alatt?

– Ez nagyon nehéz, de amikor ilyen összegekről beszélünk, érdemes kiszámolni, hogy egy átlagos bérrel hány ezer évig kellene dolgozni, hogy valaki ilyen vagyonhoz jusson. Ilyenkor nagyon tanulságos történelmi párhuzamokat lehet levonni.

– Van még „tartalékban” ilyen képe vagy története? Mikor jön ki az új anyag?

– Lehet, hogy már a héten kiteszünk egy újabbat.

– Azt mondta, „kiteszünk”. Többes számban. Hányan dolgoznak ezen?

– Van egy kis stábom, akik segítenek a munkában. Például az árak ellenőrzésében, mert ahogy mondtam, nem vagyok ezek szakértője. Néha magam is megdöbbenek, és megkérem a kollégákat, hogy nézzenek utána. Sajnos a legtöbbször kiderül: az ár tényleg annyi.

Sokakat fenyeget kitoloncolás Amerikában. Riportalanyunk, aki kérte, hogy még a keresztnevét is változtassuk meg, részletesen elmeséli, mi várhat azokra, akik illegálisan dolgoznak kint, és fennakadnak a razziákon.

Alexandráék néhány évvel ezelőtt kerültek bajba. Azt mondja, másfél év után kapták el őket a hatóságok, és amit azután kellett átélniük, az embert próbáló volt, erről nem sokan mesélnek. Reménytelen anyagi helyzetük miatt mentek ki, és még reménytelenebb helyzetben kerültek onnan vissza.

- Miért akartatok külföldre költözni?

- Új életet akartunk kezdeni, mert itthon teljesen megrogytunk anyagilag, igaz nekem nagyon jó állásom volt, de a párom már 9 hónapja semmit nem talált. Vidéken éltünk egy keresetből, egyszerűen nem tudtuk magunkat fenntartani, beletekeredtünk az adósságspirálba. Elkezdtem böngészni a hirdetéseket, így jött szembe velem egy ausztriai munka, ami nagyon jó lehetőségnek tűnt.

Ott derült ki, hogy kamu az egész, nincs semmilyen munka, csak pénzlehúzás volt. Azt sem tudtuk, hogyan tovább, a kocsinkkal és két börönddel Pesten ragadtunk, nem ismertünk senkit, és nem volt hova mennünk, így egy motelban szálltunk meg: három hónapon keresztül éltünk ott, én már elkezdtem nekik takarítani, csak hogy dolgozzak valamit. Közben rengeteg helyre küldtem az önéletrajzomat, de semmi, és a pénzünk egyre csak fogyott, reménytelen volt a helyzetünk.

- Hogyan jött a mentőötlet?

- Sürgősen megoldást kellett találnunk, ezért újra elkezdtem böngészni a hirdetéseket, és egyszer csak megint találtam valamit, ezúttal egy amerikai munkát. Azonnal jelentkeztem és felvettem velük a kapcsolatot, sőt személyesen is találkoztunk. Ennek a munkának és a kiutazásnak is természetesen megvolt az ára, hiszen mindent ők intéztek el nekünk, a repülőjegyet, a vízumot, a szállásunkat és a transzferdíjat is. Ezt ki is fizettem nekik két főre.

kiutaztunk Amerikába, megkaptuk a beígért munkát, és mindent, amiben megállapodtunk.

- Ismerted az amerikai munkavállalás feltételeit?

- Egyáltalán nem, azelőtt még életemben nem jártam külföldön sem. Igaz, nem is néztem utána, mit jelentenek a vízumfogalmak, mert valójában mindent megcsináltak helyettem, teljesen nyugodt voltam, hogy ez hivatalos. Amit kellett, azt kifizettem érte, és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ez sikerült. Hozzá kell tennem, hogy akkor még sem én, sem a párom egyáltalán semmit nem beszéltünk angolul, így vágtunk ebbe bele. Felcsillant bennünk az új élet reménye, bár nem Amerika volt a cél, de ott már nagyon örültem ennek a lehetőségnek.

- Hamar belezökkentetek az amerikai életbe?

- Nagyon hamar, és azt kell mondjam, hogy nagyon hamar gyarapodtunk is, mert négy hónap után már saját autót tudtunk venni. Rengeteget spóroltunk, fizettünk mellette mindent, de nagyon sokat dolgoztunk. Egy szállodába voltam beosztva, ahol egyedül intéztem az összes mosást, szárítást, vasalást, napi 12-16 órákat dolgoztam, egy szabadnappal a héten. A párom takarított, mellette besegített, mint sofőr, és fuvarozott is, szóval mind a ketten hajtottuk magunkat. Szépen elkezdtük az ottani életünket, mindenünk megvolt, és nyugodtan tervezgettük a jövőnket. Addig, míg nem volt kocsink, azért is kellett fizetnünk, hogy kocsival elvigyenek minket a munkahelyünkre vagy a közértbe bevásárolni.

Megismertük a közösséget, akik szintén magyarok voltak, együtt dolgoztunk, és egy nagy lakóparki közösségben éltünk egymás közelében. A kinti menedzserünk tényleg mindenben segített, ő intézett mindent, amire szükségünk volt. Még bankszámlát is nyithattunk útlevéllel, arra utalták a fizetésünket, csak annyit kérdeztek, hogy hol lakunk. Mondhatom, minden flottul ment, nem tűnt fel semmi, hogy valami nem stimmel, mert semmilyen akadály nem volt még a hivatalosabb ügyintézéseknél sem, mint a telefon, vagy az internet. Több, mint egy évig mintha egy szép álomban lettünk volna. Nem voltak anyagi gondjaink, tervezgettünk, gyarapodtunk.

mert addig egy szobát béreltünk csak. Lett két kutyánk is, mert a későbbiekben tenyésztéssel is akartunk foglalkozni. Szóval tényleg boldogok voltunk, jól éreztük magunkat.

- Mivel kezdődtek a gyanús jelek?

- Gyanakodhattam volna sok mindenre, mert írott munkaszerződésem se volt, vagy amikor kiderült, hogy csak fizetés nélküli szabadságot kaphattam volna, mikor egy év után rákérdeztem. Már ez is nonszensz, de nem gondoltam bele. Volt egy fiatal lány a csapatban, aki nagyon okos volt, mert ő minden három hónap után hazament, majd két hét múlva újra visszajött. Kérdeztem is tőle, hogy ezt miért csinálja. Akkor elmagyarázta nekem, hogy ezt így kell, a vízuma miatt, de nem értettem meg azt, amit mondott. Nem szégyen, buta voltam, nem tudtam, miről beszél, tényleg azt hittem, velünk minden rendben. Ekkortájt egy másik magyar nő is emlegetni kezdte, hogy valószínűleg már lejártak a kinttartózkodásunkhoz szükséges papírjaink. Kérdeztem tőle, hol lehetne meghosszabíttatni, meg hogy fizetünk mi egyáltalán adót? A válaszaiból minden megvalósíthatónak tűnt, egészen addig, amíg egyszer el nem kezdett mesélni arról, hogy voltak, akiket elkaptak, mert lejárt a papírjuk.

és ha elkapnának, ki az, aki majd intézi a cuccaimat, meg ilyesmi. Én csak néztem ki a fejemből, hogy mi van, ez miről beszél? Még akkor sem esett le... Többször voltam a hónap dolgozója, a képem kint volt a falon, nem voltam elrejtve a szem elől. Egy év után mondtam is a főnöknőmnek, aki amerikai volt, és engem nagyon szeretett, hogy kevés a pénzem, emelhetne igazán. Akkor derült ki, hogy ő mennyit utalt, és én abból mennyit kaptam meg. Akkor megdöbbentem, és ez már a vég kezdete volt.

- Senki nem adott tanácsokat, hogy milyen óvintézkedéseket tegyetek?

- Nem, egyáltalán nem volt semmi óvintézkedés, akár egy igazoltatásnál, vagy bármilyen más esetben. Nem mondott senki semmit, hogy mire vigyázzak, vagy mit mondjak, a párom is a magyar jogosítványát használta végig. A kocsinkkal egyszer egy közeli nagyvárosba mentünk pár napra, és nem gondoltunk bele, hogy ez veszélyes is lehet, ez meg sem fordult bennünk. Mai fejemmel már nem merném ezt megtenni.

- Mire figyeltetek fel mégis?

- A házban ahol laktunk már vagy hat hónapja, kialakultak a szokásaink, észrevettük, hogy a felső szomszédunknál mindig volt jövés-menés, sokféle kocsi parkolt le a ház elé, de

Bárki behajthatott ebbe az utcába, de ez nem tartozott a többi szomszédhoz sem, senki nem tudta, kié. Nem lehetett belelátni, sötétített fekete ablaküvegei voltak, elég baljósnak tűnt. Semmi mozgás nem volt körülötte, de elhesegettük ezt a gondolatot, hogy ugyan miért jelentene ez valami rosszat?

- Aztán lecsaptak rátok...

- Aznap reggel is dolgozni mentünk, fél nyolc felé kicsit kapkodva készülődtünk, a párom még kérte is, hogy siessünk, mert neki aznap sok dolga van. Beültünk a saját kocsinkba és amikor elhajtottunk a főbérlő háza előtt, aki kint állt a menedzserünkkel az utcán, elég furcsa volt, mert felénk integetettek. Azelőtt soha nem állt kint, és főleg nem integetett egyszer sem. Kikanyarodtunk a sarkon lévő benzinkútra, és egy pillanat sem telt el, már a hátunk mögött volt egy rendőrautó, ami jelezte, hogy álljunk félre. Még mondta is a párom, hogy pont most, mikor sietni kéne.

Mondták a páromnak, hogy állítsa le a kocsit, vegye ki a kulcsot, és szálljon ki. Azonnal hátrafogták a kezeit, és rácsapták a bilincset. Mindenkitől kérték az útleveleket a kocsiban, én próbáltam húzni az időt, de a fiam, aki szintén velünk volt, azt mondta ,anya ne csináld már, itt a vége”. Nem sejtettük, hogy aznap reggel már többeket elkaptak, és hogy mi is ebbe a csapdába kerültünk.

Sejtettem, hogy bajban vagyunk, mert amikor kiszálltam és hátranéztem az utcánkra, akkor láttam, hogy a többi munkába indulót is sorra lekapcsolták, már bilincsben voltak. Ez egy komplett rajtaütés volt, ekkor tudtam, hogy tényleg nincs tovább...

- Gondoltad, mi lesz veletek?

- Engem csak rázott a sírás, a hatóságiak elmondták, hogy ide félreállítják a kocsinkat, és harminc nap alatt kell elintézünk, hogy mi legyen vele.

de mondta a tiszt, hogy majd elintézik, ne izguljak. A csomagtartóból még gyorsan kivehettem a férjem övtáskáját, iratokkal kártyákkal együtt, de a telefonja bent maradt a kocsiba, így ő telefon nélkül maradt. Olyan volt minden körülöttem, mintha egy filmben lettem volna, beültettek minket megbilincselve nagy fekete autókba, amibe már a többiek is voltak. Néma csend volt, nem tudtuk felfogni, csak aggódva néztünk egymásra. Huszonnégyünket kapták el aznap.

- Észrevehetted volna a baj közeledtét?

- Mielőtt ez megtörtént, az volt a furcsa, hogy pár magyar hirtelen hazaköltözött, akik lehet megsejtették, hogy baj közeleg. Mint utólag kiderült, valaki feljelenthetett minket, emiatt kellett kivizsgálnia az amerikai bevándorlási hivatalnak, az ICE-nak az ügyet. Nem tudjuk, miért tette ezt az illető, de mindenkinek keresztbe tett, és ami ezután következett, azt senkinek nem kívánom. Az egyik nyomozó azt mondta nekem, amikor lekapcsolt, hogy ilyet még ő sem látott, hogy egyszerre ennyien kerüljenek bajba. Mindent tudtak rólunk, a munkahelyünket, az időbeosztásunkat, a lakóhelyeket, mindent.

Volt, aki emiatt úszta meg azt a napot, mert valaki figyelmeztette, hogy ki se lépjen a házból.

- Hova vittek titeket?

- A rendőrségi fogdára. Ott csak mi voltunk, a falnál ültünk sorban hátrabilincselt kézzel, papírokat töltöttek ki velünk reggel 8-tól este 6-ig, étlen-szomjan, mert semmit nem adtak. Emlékszem erre, mert vécére kellett mennem, és kértem az őrt, hogy vegye már le a bilincset, mert ezt mégis hogyan oldjam meg így?

Rajtam is csak egy póló, meg leggings volt, és az övtáskám, amiben benne volt az útlevelem és a pénztárcám, mert nekem az összes magyar iratom bent maradt a lakásban. Mindenkit külön-külön is kihallgattak, és megengedték, hogy egyvalakit felhívhassunk, amire kaptunk három percet. Azt javasolták, jegyezzünk meg egy telefonszámot, mert onnantól majd csak azzal a személlyel tudunk bármit elintéztetni a külvilágban. Ezért én megjegyeztem egy ottani magyar ismerősöm számát, akiről azt gondoltam, ő majd segíteni fog nekem. Azt nem tudtam, a párom mit csinál majd, mert az ő telefonja bent maradt a kocsiban, tehát nekem kellett egyedül gyorsan erről döntenem. Erre az ismerősömre voltam kénytelen vakon rábízni magam, akit igazából alig ismertem, szóval igazi lutri volt.

- Ezt hogy élted meg?

- Szörnyű volt, végigbőgtem az egészet, a fiam és a párom néha odajöttek, mert itt még együtt voltunk, de nem ülhettünk egymás mellé sem. Mindenünket elvették, ami nálunk volt, átnézték a holminkat alaposan, és amit úgy gondoltak, azt kidobták, a többit elzárták megőrzésre.

- Mi történt ezután?

- Este hat körül újra kocsikba tettek minket, külön a férfiakat és a nőket, elvittek bennünket egy másik fogdaszerű helyre.

ezt mindannyiunknak át kellett élni. Adtak valami vacak ruhát, ami hatszor nagyobb volt, mint én, és bezártak minket egy másik fogdába. Ott kaptam először enni, de nem tudom, mi volt az, olyan éhes voltam, hogy megettem, pedig nagyon rossz volt az íze. Ez egy ablaktalan helyiség volt, ahol annyira kevés volt a hely, hogy volt, aki a földön ült. Közben egy drogos fekve hányt, egy másik ember épp a vécén végezte a dolgát, azt is mindenki látta, mert semmi nem választotta el. Mi pedig mindeközben ettünk. Így várakoztunk ott, és éjfél körül vittek át minket egy másik, iszonyatosan nagy terembe, ahol vaságyak voltak, amik úgy néztek ki, mint a koporsók, annak is hívtuk egyébként.

Innen kerültünk át abba a zárkába, ahol aztán végig voltunk, amíg a kitoloncolási időt vártuk.

- Mennyi időt töltöttél a börtönben?

- Még szerencsésnek mondhatom magam, mert csak harminc napot töltöttem el ebben a környezetben. A kitoloncolás pedig úgy zajlik, hogy ha visszamondanak helyeket a repülőn, arra teszik be azt, akinek mennie kell, de az eltart egy darabig, mert lehet, hogy nincs üres szék a járaton. A párommal egy időben, egy gépen akartam hazautazni mindenképpen, ezt négyszer kellett kérvényeznem. Nagyon féltem, hogy mi lesz, az egész életünk odalett, és bent nem tudtunk egymásról semmit. Egyszer az egyik magyar mondta, hogy látta a páromat egy tolókocsiban, nagyon megijedtem, utána mondta az egyik börtönőr, hogy ne sírjak, csak annyi történt, hogy teljes depresszióba esett. Ilyen folyosói pletykák alapján tájékozódhattunk egymásról eleinte.

- Hogy bírtad ki ezt a helyzetet?

- Nem tudtam semmit a fiamról, sem a páromról, akik szintén bent voltak. Abban a helyiségben, ahová betettek, az emeletes ágy felső részére kerültem, pedig már akkor is 53 éves voltam, alig bírtam felmászni. A fejem felett volt a légkondicionáló, ami folyamatosan fújta rám a hideget. Nem volt meleg ruha, csak egy vékony takaróm, majdnem megfagytam a vaságyon. Minden kőből volt, a székek, az asztalok. Hatvanan voltunk ebbe a hosszú teremben, három zuhanyzó és hat vécé volt, meg hat csap összesen.

felpuffadtam, akkora lett a hasam mint egy 7 hónapos terhesnek. Az egyik cellatársam jelentette az őrnek, hogy velem valami gond van, mert sokat vagyok a vécén, meg akartak büntetni először. Amikor kiderült, hogy rosszul vagyok, akkor megnézték a hasam és azonnal orvoshoz vittek, nehogy bélcsavarodásom legyen. A stressz miatt nem tudtam aludni, csak három órákat egy nap, kikészültem és csak ültem az ágyban naphosszat. Egyszer a hideg miatt rettenetesen megfáztam, annyira köhögtem, hogy éjjel nem tudtak tőlem aludni a többiek. Napokig hagytak szenvedni, nem zavarta az őröket, akkor vittek megint az orvoshoz, amikor az egyik cellatársam már nem bírta tovább, és szólt nekik, hogy csináljanak már valamit. A röntgen kimutatta, hogy kétoldali mellhártya- és tüdőgyulladásom volt, akkor adtak gyógyszereket tíz napon keresztül. Egyébként amikor bekerültünk, és átvizsgáltak a legelején, vért is vettek tőlünk, és akkor beadtak valami vénás injekciót is mindenkinek.

Annyit tudtam meg, hogy valami fertőzés ellen adhattak be állítólag valamit, de a mai napig nem tudom mi volt az.

- Mit tudtatok egész nap csinálni?

- Óránként jöttek az őrök ellenőrizni minket, és beolvasták a karunkon lévő azonosító karkötőn a kódot, ilyenkor az ágyak elé kellett állni. Akár beteg voltam akár nem, emiatt le-fel kellett másznom az emeleteságyról, nem tudom, mit hittek, onnan hova tűnhet el valaki. Egyetlen dolgot tudtam csak csinálni, angolul tanulgattam, mert az egyik magyar lánynak volt bent egy szótára. Kértem az őröktől papírt és ceruzát, hogy irkálhassak. Gyakoroltam a szavakat, főleg az utazáshoz. Sorba ment közöttünk ez a szótár, minden magyar ezt használta, nem volt sok könyvünk. Ebből a 60 személyes teremből nyílt egy másik terem, ahol csak egy kosárlabdaháló volt meg két kosárlabda, és két hullahop karika, oda kiengedtek. Mindennap négy órát volt nyitva, itt mozoghattunk, kicsit tornázhattunk együtt a lányokkal. Azon a termen volt egy fémrácsos hálóval lezárt ablak, amin friss levegő jött be, ott álldogálhattunk előtte,

Sokára tudtuk meg, hogy ki lehet kéredzkedni a kápolnába, vagy a könyvtárba, csak hogy már ne legyünk bent ebbe a hálóba, ki is jártunk ezután. Eleinte nem voltunk képben, nem értettünk semmit, mit lehet vagy mit nem. Nem tudhatta senki mennyi ideig kell ezt kibírni, teljes bizonytalanságban voltunk, hogy mikor juthatunk haza, mikor lesz hely egy gépen.

- Hogyan bírtad ki, azt hogy mindig figyeltek?

- Nehezen. Soha nem lehettünk magunkban. Ott tanultam meg, hogy ne legyek szégyenlős se, mert azelőtt, még a nők előtt sem öltöztem át. A börtönben meg kellett szoknom, hogy mások előtt kell intéznem a dolgaimat.

A fiataloknak ez sokkoló volt. Volt aki egyáltalán nem tudta ezt megszokni, mindig pólóba meg bugyiba zuhanyozott. Sőt, volt egy olyan nő is, aki nem ment el fürdeni, már szó szerint büdös volt, amikor az őrök ráparancsoltak hogy zuhanyozzon le.

- Milyen esetek miatt ültek a többiek?

- A legtöbben illegális túltartózkodás miatt voltak ott, a többiek meg kisebb ügyek miatt ültek. Az egyik fiatal lányt egy elcsattant pofon miatt hozták be. Volt olyan szintén illegális, aki már egy éve bent volt, és várt, őt még babakorában hozták Amerikába a szülei, és már neki is volt gyereke, aki ott született. Mégis ezek ellenére, így, hogy a saját hazáját sem ismerte, visszadeportálták oda, ahol született. Több ilyen eset is volt, amikor csak az anyukát küldték vissza, de a gyerekek maradhattak, mert Amerikában születtek.

- Hogyan jellemeznéd a börtönkörülményedet?

- Embertelen és megalázó volt az egész. Összezárva mindenkivel, elzárva, lekorlátozva, rettenetes körülmények között.

hogy cetliken üzenhessünk egymásnak. Volt ott mindenféle gond, nagyon megdöbbentő volt az egész, amit csak túlélő üzemmódban lehetett átvészelni. Előfordult olyan is, hogy néhányan időnként egymásnak estek, ilyenkor elvitték őket bezárni az úgynevezett lyukba, ezzel fenyegettek minket a rossz magaviseletért.

- Hogyan tudtátok a kinti dolgaitokat lerendezni?

- Akit kint megkértem és megbíztam ezzel, csak vele tudtam telefonon tartani a kapcsolatot, egyszer meg is látogatott emiatt bent. Nem voltunk szoros ismerősök, de neki kellett megadnom az összes banki adatomat, ő kezelte a számláimat. Így tudott küldeni nekem a börtönbe pénzt, amin tudtam ezt-azt vásárolni, mert erre volt lehetőség. Neki kellett az autónkat eladnia, és ő mehetett be a lakásunkba összepakolni a cuccainkat. A kutyáinkat is eladta, a bútorokat, mindent, ami mozdítható volt. Rá kellett bíznom egy vadidegenre az eladásokat, és hálásnak kellett lennem, hogy egyáltalán segített, de sajnos tudtam, hogy itt is be lettem csapva.

A többiek is ebben a helyzetben voltak, volt akinek szintén mindene oda lett, szó szerint mindenük eltűnt a szobájukból. Volt olyan, akinek így veszett el az útlevele, újat kellett csináltatnia ahhoz, hogy hazautazhasson, és mivel ez hosszadalmas, neki több mint fél évig a börtönben kellett várakoznia emiatt. Sokat sírtunk, mert személyes értékeink vesztek el. Én is reménykedtem egy darabig, de aztán fel kellett ébredtem ebből az illúzióból is. Megkértem a segítőmet, hogy legyen kedves behozni a magyar irataimat és egy váltás ruhát egy sporttáskában. Minden fontosat elmagyaráztam neki, be is hozta, le is adta a nevemre a börtön raktárába. Amikor szabadultam, bemehettem ebbe a helységbe a cuccomért, nyitogattam ezt is azt is, de az én iratom nem voltak ott. Még az őrök emlékeztek is rá, de valahogyan még onnan is eltűnt a cuccom. Készpénzem is volt, de aznap azt sem tudták odaadni,

és addigra minden meg lesz. Ránéztem az őrre, és mondtam neki, hogy ennyi szenvedésen átmentem, már felvettem a munkásruhámat, amiben behoztak, ezt nem gondolhatja komolyan, hogy egyetlen nappal is tovább maradok itt. Átöltözve vártam már a szabadulást, az övtáskámban volt a bankkártyám, az útlevelem, és ennyi, inkább mindent hátrahagytam. Szóval még a börtönpénztárban is ott maradt összesen 400 dollárunk, még ezt is megszívtuk.

- Hogy zajlott a deportálás?

- Előző nap este tudtuk meg, hogy másnap reggel indulunk. Mindent szétosztogattam a többiek között, reggel elkészültem, és két őr jött értem. Átvehettem a ruhámat, amibe jöttem, mert a többi raktárban tárolt cuccom addigra már eltűnt, ahogy mondtam. A párommal együtt vittek ki minket egy kommandós autóval a reptérre, ott már levették rólunk a bilincset. Amikor megláttam őt, sírtam, mindketten össze voltunk zuhanva. Meg voltunk öregedve, lestrapálva, de nem voltunk lefogyva, mert naponta 2000 kalóriás ételeket adtak, én 10 kilót híztam pillanatok alatt. Amikor kiértünk a reptérre, hat ember jött be velünk az induláshoz, négy rendőr meg két ICE officer, az utasok között kellett nekünk is velük együtt várnunk. A járat persze késett, ők addig ott voltak velünk, mindenki látta ezt, nem volt titok. A gép Lengyelország felé tartott, mi szálltunk fel utoljára, a legutolsó sorba.

A légi utaskísérőkre bíztak minket, ők feleltek értünk, nekik adták oda az útleveleinket. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz a párommal, annyira ki voltunk már fáradva, végigaludtuk az utat. Lengyelországban is utoljára szállhattunk ki a gépből, de ott katonák vártak ránk. Ők kisértek minket a budapesti csatlakozáshoz. Amikor odaadták az útleveleinket, azt mondták, hogy innen már odamehetünk, amerre akarunk, elég normálisak és kedvesek voltak. Magyarországon landoltunk, és itt is vártak minket természetesen a rendőrök, akik leszedtek bennünket az utasok közül a buszból fotó alapján, ők vittek be rendőrautóval minket az épületbe, egy vizsgálóba.

Olyan megalázó volt, de én ránéztem, és azt mondtam neki: tudja mit, ha megtehetném, most azonnal visszafordulnék. Nagyon rosszul esett, mert durva beszólás volt, itthon erre már tényleg nem volt semmi szükség. A reptérről aztán tényleg mehettünk, amerre láttunk, annyit mondtak búcsúzóul, hogy ez nem fog megjelenni sehol, hogy deportálás miatt börtönben ültünk. Elmentünk a legközelebbi bevásárlóközpontba, és a párom testvére jött oda értünk. Útközben kellett egy pár tiszta ruhát, fehérneműt vennünk, mert semmi nem volt nálunk. Másnap visszamentünk abban kicsi motelbe, ahonnan indultunk.

Ezt csak azért mondom el, mert biztos mindenkit érdekel, vajon mi lett az ügy vége, hát ez. Maradtunk volna Magyarországon, de így pénz nélkül nem tudtuk újrakezdeni. A külföldi életünket egy hónap alatt beindítottuk, azonnal munkába álltunk, volt fedél a fejünk felett. Lassan kihevertük ezt az egészet.

- Mit gondolsz utólag?

- Azzal, hogy hazaértünk, még nem lett vége ennek az ügynek. Azt is hallottam, hogy valaki, aki utánam jött vissza 10 nappal később, még látta a cuccaimat abban a raktárban. Emiatt millió telefont megeresztettem,

csak hitegettek, majd végül közölték, már eltűnt, nincs mit tenni. Most ennyi év után visszagondolva, lehet, hogy kaphattunk volna esetleg valami jogi segítséget még ott Amerikában, de senki nem érdeklődött utánunk, mi sem tudtunk kapcsolatba lépni senkivel, hogy segítsen. Okosabbnak kellett volna lennem, egy életre megtanultuk, hogy az ESTA nem munkavízum. Ez hiba volt, amiért ki vagyunk tiltva Amerikából, és a deportálási folyamat rettenetes lecke volt, szívesen kihagynám az életemből, és elfelejteném. Itthon elbuktunk mindent, Amerikában is elbuktunk mindent, remélem ezzel vége, és most nem lesz három a magyar igazság.

Török Gábor a közösségi oldalán közzétett egy többféle szempontot elemző előrejelzést arról, hogy mi várható szerinte a 2026-os választáson. A politikai elemző szerint azonban a jelenlegi információkat vette alapul, és ezekből vont le következtetéseket. Arra is felhívta a figyelmet, hogy mindezek folyamatosan változnak majd, ezért a prognózisát rendszeresen frissíteni kell majd.

Azt írta:

"Miután az előző posztban arról írtam, hogy a politikai elemzés és az előrejelzés milyen viszonyban állnak egymással, és hogy utóbbit - számos ok miatt - nem érdemes igazán komolyan venni, most mégis előállok egy prognózissal.

Ez az előrejelzés azonban - bár bizonyára sokaknak ez lesz csak fontos vagy érdekes - nem arról szól, hogy ki nyeri meg a következő választást, hanem arról, hogy mit tudunk ma a helyzetről, és ez alapján mi látszik valószínűnek.

Nem a végkövetkeztetéssel érdemes tehát vitatkozni, mert az tényleg szubjektív és bizonytalan, hanem azzal, hogy mi számíthat és ami számíthat, ott ma mit látunk.

Majd hozzátette:

Török szerint bár a TISZA Párt jelenleg vezet, és ha most lenne a választás, akkor több szavazatot kaphatnának, de a jövő évi választásig még sok minden befolyásolja a végeredményt. Többek között a jelöltek személye, a kommunikáció, a propagandára költhető keret, a gazdasági helyzet, és a még hátralévő időszakban kiosztható pénzek is. Mindezeket figyelembe véve úgy látja, hogy a Fidesznek van esélye a nyerésre. Azt is megírta, mi kellene ahhoz, hogy a TISZA Párt legyen a nyerő.

Részletek itt:

A lehűlés közepén, szerdán indult a 2025-ös EFOTT Fesztivál a Velencei-tónál. A tipikus, rövid, lenge fesztiválos szettek viszont egyelőre még a táskák alján maradtak.

A sukorói fesztivál első napján ugyanis még érezhető volt az előző napok időjárása: júliushoz képes elképesztően hideg volt, kellett bizony a hosszúnadrág, a pulcsi, a kabát, sőt még a gumicsizma is, hiszen napok óta esett már.

A hangulat azért visszahozott némi nyári életérzést, bulizni ugyanis így is lehetett, ráadásul a jelmezes fesztiválozók is örülhettek, hiszen legalább nem sültek meg a különféle szettekben. A Mikulás-jelmez pedig még találó is volt.

Mutatjuk fotósunk, Nagy Bogi képeit az első napról: