News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Hétfő hajnalra meghalt, csütörtökön köhögött először. Kíméletlenül elvitte az embereket.”

Interjú egy mentőssel a Covidról, oltásról, oltásellenességről, mellbevágó történetekről. Természetesen sajnos névtelenül.

Link másolása

hirdetés

A negyedik hullámmal együtt egyre többen kíváncsiak arra az egyszerű információra, mennyi oltott betegedett meg, ezek közül hányan szorulnak intenzív ellátásra? Ezek az adatok Magyarországon, teljesen ellentmondva a józan észnek, titkosak. Időnként kiszivárog ez-az, egyes szakmabeliek egymásnak akár ellentmondó adatokat el-elmondanak. De ami a hivatalos Magyarország dolga lenne, a transzparens tájékoztatás, az nagyon hiányzik. Én magam is csak azzal próbálkozhattam, hogy felhívtam mentős ismerősömet, aki már a pandémia első napja óta frontvonalban van. Amit ő elmondott, az bár nagyon hiteles, de persze nem reprezentatív. Csak újabb apró mozaikkő, a gondosan rejtegetett nagy képről. A hazai abszurdra jellemző, hogy sajnos az interjúhoz még a nevét sem adhatta.

– Te hogy látod, mennyi az oltott betegek aránya a negyedik hullámban?

– Vidéken mentőzöm, itt nincs olyan sok beteg, mint Pesten. Talán egész vidéken van annyi beteg, mint Pesten. Kollégáimtól, pesti kollégáimtól is egyre világosabban az a tapasztalat rajzolódik ki, hogy akik kórházba kerülnek, azok oltatlanok. Én sem találkoztam még olyan esettel, hogy oltott beteg Covid-panasszal mentőre szorult volna. Olyat hallottam, hogy oltott beteg covidos és otthon kell maradnia, mert lázas, mert panaszai vannak, mert leverte, mint egy influenza, de aztán tíz nap múlva ment vissza dolgozni. Tehát én idén még nem vittem olyat, hogy oltott lett volna, és súlyos légzési problémái lettek volna, amik Covidra vezethetők vissza.

– Én nagyon oltáspárti vagyok, mert magamon is tapasztalom, hogy megvéd. Nagyon sok covidossal találkoztam, nekem azóta hatszor meg kellett volna halnom, de legalább súlyos betegnek kellett volna lennem. Az első ötezerben kaptam meg az oltást, és már január végén a másodikat is.

hirdetés
A tavaszi harmadik hullámnak már teljes védettséggel mentem neki. Én meg sem éreztem. Viszont kollégáim, mentős kollégák voltak nagyon rosszul. Olyanok, akik csak később kapták meg, vagy csak áprilisban kapták meg a második oltást, akiknek csak egy oltása volt. Például van egy ötvenöt éves kollégám, akiről meg nem mondanád, hogy ötvenöt éves, mert olyan a kondija, mint egy harmincévesnek, ultramaratonokat fut. Elkapta a Covidot, és most tart ott, hogy már megint képes arra, hogy otthonról, ami csak hat-hét kilométer, be tud futni a munkahelyére. Kétszáz kilométert futott le előtte. A betegség súlyosságát én annyira nem vitatnám.

– Nyilván, az egy jó kérdés, hogy mi a propaganda, mi a valóság. Azzal maximálisan egyetértek, hogy oltassák be magukat az emberek. Nem tudom, látja-e valaki az országban, hogy mennyi beteg került be kórházba, s ezek közül mennyi az oltott, mennyi az oltatlan. Én, amikor a sürgősségin dolgoztam, nem vezettünk ilyen adatot. Ezt a mentőknél sem vezetjük, nincsen ilyen opció, hogy le kelljen írnunk, hogy valaki oltott-e vagy oltatlan. Egy protokoll van, ha kórházba visznek, gyorstesztet kell csinálni. Az sem biztos, hogy ez olyan információ, ami rendelkezésre áll. Nem vagyok biztos, hogy olyan dolgot akarunk megtudni a kormánytól, amit egyáltalán tudnak.

A kórházak ezt nem vezetik, mert nem számít. Ha orvosi szemmel nézed, amikor odajön eléd egy beteg, aki fullad, akkor már tökmindegy, hogy oltott, vagy oltatlan. A Covidot gyógyítod, és az oltástól független a protokoll. Teljesen mindegy, hogy oltva, vagy oltatlanul hatvannyolc a szaturációd, ugyanazt az ellátást fogod kapni.

– Arra gondolok, hogy nem éppen a protokoll szempontjából lehet ez fontos, hanem egy visszaigazoló adat lehetne az oltottak számára, ami megerősíti őket, hogy helyesen döntöttek, és ösztökélő információ az oltatlanoknak, akiket talán meggyőzhet egy ilyen közlés.

– Mi a munkánk során mindig rákérdezünk erre, eleve így lépek be a lakásba. Ugyanis, ha látom azt, hogy ő nem oltott, automatikusan jobban vigyázok rá. Én maximálisan bízom az oltásomban, két Pfizert kaptam, meg egy kínait. Tehát nekem nem tud ártani, de ha oltatlan, akkor lehet, hogy én éppen tünetmentesen hordozok, és akkor még körültekintőbbnek kell lennem.

– Például két héttel ezelőtt vittünk egy nőt. Ő covidos volt. Valószínűleg halott is azóta, sajnos. Amikor bementünk, nem tudtuk, hogy covidos, úgy kellett az ágy mellől kihúzni. Sikerült kicsit eszméletet verni belé, de nagyon elhanyagolt nő volt, oltás nélkül, kórosan elhízott. A Covid nagyon nagyon csúnyán bánik az elhízottakkal. Nagyon nagy rizikófaktor a túlsúly. A meglévő tüdőbetegségek mellett ez még, ami nagyon veszélyes.

– Mennyiben az? Hamarabb leveri?

– Azért, mert a szív hamarabb feladja. Ugyanis a szív már eleve túl van terhelve. Egy százötven centis nőnek a normál súlya az kb. hatvanöt kiló lenne. Száznegyvenöt kiló volt ez a szegény nő. A szíve maximum nyolcvan kilóig van kalibrálva. Egy emberi szív kilencven kilóig, száz kilóig okés. Afölött már plusz terhet visel. Ez olyan, mint amikor mész fel a lépcsőn, és még magadra veszel harminc kilót. Kevesebb ideig fogod bírni. Nem tudsz felmenni a hatodikra, csak a negyedikre egy szuszra. Meg kell állnod. Na most, ha a szív megáll egy szuszra, akkor az az utolsó is volt. Tehát ezt így kell elképzelni. Egy eleve terhelt keringés, a túlsúly miatt, amikor megkapja a Covidot, ami szintén nagyon terheli a keringést, a nehézlégzés miatt, nagyon gyorsan összeomlik. Erre szokták azt mondani, hogy órák alatt romlik az állapota.

– A harmadik oltás növelte a biztonságérzetedet?

– Nekem igen. Én bízom a tudományban, abszolút. De nemcsak nekem, sok mentősnek is az a véleménye, hogy sajnos, amikor ez a járvány kitört, illetve, ha legközelebb ilyen lesz, az lenne a legjobb, ha első körben lekapcsolnák a Facebookot. Hogy az emberek ne egymás hülyítésével, kételkedéssel, kétes forrásokra alapozott véleményalkotással legyenek elfoglalva, hogy a szomszéd azt mondta, hogy hallotta valahonnan, satöbbi. Ezek mennek a Facebookon, terjesztik, mint a szentírást. Butaságok terjednek, mert az ember a butaságában halálbiztos.

Azt gondolom, hogy ha a járványos gyermekbénulás idején lett volna Facebook, akkor most az emberiség fele nyomorék lenne, meg vastüdőben feküdne. Az a helyzet, hogy a huszadik század elejétől kezdve mindenkinek, tanultságtól, intelligenciától függően ugyanolyan joga van véleményt alkotni. Oké, a véleményszabadság egy tök szép dolog, de nem vagyok benne biztos, hogy hasznos ilyen esetekben.

– De rendben van, legyen véleményszabadság. De az, hogy valaki a véleményét nyakra-főre hangoztatja, és a bizonytalanokat összezavarja, és eltávolodunk a tudománytól, és elkezdünk nem hinni azoknak az embereknek, akik erre tették fel az életüket.

– Egy azóta már csak volt barátom például engem lecovidnácizott. Mondtam ugyanis neki, hogy ne írjon hülyeségeket az oldalán, mert elég sokan követik őt, és elbizonytalanít embereket, mert megírja, hogy olvas mindenféle külföldi cikkeket, de hát azért, mert angolul van írva, még nem biztos, hogy nem baromság. Ezen megsértődött és Covid-nácinak nevezett. Hát jó, te a laptop mellett mindent tudsz, én meg beöltözöm a ruhámba, jönnek egymás után a betegek, és kijövök a melóból, felmegyek a Facebookra, és olvasom, hogy ez az egész nem is létezik, meg kitaláltuk, meg túl van ez lihegve, meg üresek az osztályok.

– Emellett még olyat is hallani, hogy a te szakmádban is vannak olyanok, akik elvből nem oltatták be magukat.

– Igen, vannak. Nem tudok erre mit mondani, nem tudok. Minden szakmában vannak, akik értelmileg nem éppen a topon vannak. Biztos vagyok benne, hogy nem állomásvezető orvosokról beszélünk, hanem például gépkocsivezetőről, aki fél évvel ezelőtt még informatikus volt. Nekem például van egy kollégám, aki tök jó szakmailag, meg minden, de úgy kellett rábeszélni. Mert ő nem bízik az oltásban.

Aztán amikor egyszer már szinte fojtogattam, hogy oltasd be magad, mert agyonverlek, akkor nagy nehezen elmondta, hogy igazából az a baja, hogy túl sokat olvasott erről. Bevallotta, hogy őt elbizonytalanították. Ráadásul rizikófaktoros a csávó. Kérdeztem mit olvastál, orvosi szaklapot? Hát nem, de az interneten annyi mindent lehet olvasni. Mondom neki, látod, ott a kulcsszó, hogy lehet. De nem kell.

– Ne olvass, oltasd be magad, és kész. Kérdezz meg három embert, aki e tekintetben biztosan kompetens. Ne a fodrászodat kérdezd meg, hogy beoltatta-e magát. Ilyeneket hallani, hogy közvélemény-kutatás alapján oltatták be magukat emberek. Meg azt mondja, rosszul lettem az oltástól. Ok. És akkor mi van? Meg azt mondja, hogy az oltás után egy héttel meghalt Covidban. Hát igen, mert későn oltatott! De hogy akkor mit ér az oltás? Ötvenszer elmondták, hogy legalább két-három hét, amíg kialakul a védettség, ötvenszer. Naponta.

– Volt egy másik srác, az egy vicces történet volt. Egy gépkocsivezető volt, aki, képzeld el, tavaly, a második hullám idején pozitív lett a tesztje. Otthon maradt, természetesen. Jóban voltam vele, ráírtam, “szia, mizu, hogy vagy?” “Képzeld, fulladok. Nagyon gáz ez, nagyon gáz.” Eltelik három nap, látom valami oltást kigúnyoló mémet osztott meg. Annyira dühös lettem, rá is írtam, “Bécikém, jobban van már a fulladásod a Covid miatt?” Képzeld el, törölte a kommentemet. Nekem meg megírta Messengeren, hogy “figyelj, azért töröltem, mert a barátnőm szülei nem tudják, hogy covidos vagyok, mert találkoztam a barátnőmmel, és, hogy ők ne féljenek”. S akkor visszaírtam neki, hogy "elmész te tudod hova, annyira sunyi vagy, itt terjeszted a hülyeséget, miközben fulladsz, hazudsz még a családodnak is. Teljesen méltatlan vagy a mentős munkára”. Hál’ Istennek egy hónap múlva ki is lépett. Ilyenek is vannak. Persze őt nem tekintem mentősnek.

– Most már nálunk kötelező, ez már nem kérdés, de nem értettem azokat, akik még mostanáig is ódzkodtak. Még májusig megértettem, lehetett hezitálni. “Megnézzük na, hogy vannak az emberek.” És a legrosszabb is az volt, hogy “hú, nagyon pocsékul voltam egy hétig.”

– Van, aki nekem azt mondta, hogy az oltás után egy hónapig vesegyulladása volt...

– Figyelj, tételezzük fel, hogy igaz, és tényleg a rohadt oltás miatt gyulladt be a veséje. Ok.

Viszont, ha a Covidot elkapja és akár csak pár órával később reagál rá úgy, ahogy kellene, abba belehalhat. A vesegyulladást antibiotikummal lehet kezelni. Gondolom kezelték is. A tüdőt érintő Covidra jelen pillanatban nincsen biztos gyógymód. Ezt kell eldönteni.

– Nem is értem. Mindenki fikázza, milyen gyorsan lett meg az oltás, ezért nem bíznak benne. Mi a francról beszéltek emberek? Tudósok tízezrei, milliárdokért felszerelt laborokban, futurisztikus körülmények között azért vannak, hogy ez a nyavalyás emberiség ezen a bolygón próbáljon életben maradni, persze, hogy kifejlesztik, mert ez egy hatalmas piaci rés is, és aki először megcsinálja, az milliárdos lesz. Mások a feltételek és más a motiváció, mint volt ötven évvel ezelőtt. Nem értem, miért kell mindenben kételkedni. Hát komolyan. Ha valaki itt ki akarná irtani az emberiséget, sokkal egyszerűbben is megtehette volna, nem? Hát simán ránk uszítanak egy olyan vírust, amelyik gyógyíthatatlan. Pont. Jön egy ebolához hasonló mortalitású vírus, ami kilencvenkét százalék, elkapod, meghalsz. Ennyi. Ha valakinek ez a célja, akkor ezt fogja csinálni. Mit kell itt megnehezíteni a dolgunkat ennyi baromsággal?

– Te tavaly is benne voltál ebben a dologban, amikor nem volt még oltás, akkor csak az óvatosság, meg a jószerencse segített. Hogy lehet és hogyan lehetett ennek lelkileg nap mint nap nekimenni?

– Én a harmadik hullámot így csináltam végig, a süriről (sürgősségi) mentem mentőzni, és vissza. Például így óvtam a családomat, nem mentem haza. Volt, hogy bent aludtam a mentőállomáson, és akkor másnap úgy mentem vissza. Szóval elő lehetne adni, hogy milyen megviselő. De én beszélgettem kollégákkal. Figyelj ide, mindenkinek van egy-két sztorija, ami kemény. Amikor megijedt. De nem éltünk állandó rettegésben. Szerintem azok, akik ezt a munkát végzik, azok úgy vannak ezzel, hogy láttam én már karón varjút. Nem nagyon lehet azért minket megijeszteni. Azt látom, hogy valaki beteg, az első dolog, hogy segítek rajta. Megvannak az óvintézkedések, betartottam, nekem bíznom kell magamban. Nem élhetek rettegésben. Aki meg rettegésben élt, volt olyan mentős kollégám is, ő fogta magát, elment betegállományba. Megértettük. Azt mondtuk, hogy jó.

– Amikor berobbant a harmadik hullám, az nagyon ijesztő volt. Egy vasárnapon, rengeteg volt a covidos, délután felé egyre durvább esetek voltak. Egymás után négy olyan esetnél voltam, hogy én nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikük túlélte. Nagyon rossz állapotban vittük be őket a kórházba. Én ONE kocsin voltam, orvos nélküli esetkocsin, és volt orvosos esetkocsi, azok is kint voltak a városban folyamatosan. Hajnali fél egykor kiküldtek minket, soha nem fogom elfelejteni egy velem egyidős sráchoz, aki csütörtökön köhögött először. És rá három napra ült az ágy szélén, megnéztem a szaturációját, és hatvanas volt. Verte a víz, nagyon rosszul volt, de egyébként semmi baja nem volt. Mondom, “biztosan valami más baja is van, nem lehet ennyire rosszul, maga tök jó kondiban van.” Azt mondta, soha nem volt neki tüdőbetegsége. Jó, beraktuk a kocsiba, és képzeld el, ahogy lementünk, egyre rosszabb lett, és elkezdett egy picit össze-vissza beszélni, tudod, amikor már eszméletzavar fellép. Toltam neki az oxigént, közben kerestünk neki helyet, hogy hova vihetjük el. A mi városunkban nem volt, végül hetvenegy kilométerre volt a legközelebbi kórház, ami fogadni tudta. S mondtam, hogy az oxigénünk nem fogja addig kibírni. Felhívtam az irányítást, hogy elmegyünk az állomás felé, pakoljanak ki oxigént, akkor én beöltözve kiugrom, felkapom, és viszek el magammal. Tök jó fej volt az irányítás, maga a mentésvezető szaladt ki, és pakolta ki.

Ahogy pakoltam, összeakadt a tekintetem a dokival, aki az esetkocsin volt. Mondtam neki, “gyere már ide, vessél már rá egy pillantást, szerinted kibírja?” Megnézte és azt mondja “Úristen. Szerintem nem”. És akkor ott dőlt el, hogy átadjuk nekik. Ott már elkezdték lélegeztetni, noninvazív lélegeztetéssel, amikor még nem intubálnak valakit, de maszkon keresztül már gép segíti a légzést. Amellett sem sokat javult. Elindultak, hallottam a rádiót, ott sem akarták fogadni, ahova vitték, konkrétan anyázásig mentek el. A mentőben ez is feladatunk időnként, hogy üvöltözzünk kórházakkal. Végül átadták, hazajöttek háromkor és háromnegyed négykor telefonáltak, hogy meghalt. Hétfő hajnalra meghalt, csütörtökön köhögött először.

– Visszajöttek, én a konyhában ültem, négy óra, hajnalban, ott ült kint a gépész, egy jó öreg gépész, huszonhét éve mentőzik. Nézett maga elé “hát én nem tudok emellett elmenni, hogy hogy halt ez meg”. Összenéztünk, és az a pillanat volt olyan, hogy hú, a rohadt életbe, ez nagyon kemény ez a cucc, kicsit szorosabbra húzzuk az overált, mert nem akarom én ezt elkapni. Kíméletlenül elvitte az embereket.

– Azóta van oltás, annyival egyszerűsödött a helyzet...

– Én elégedett vagyok azzal ami Magyarországon az oltásokkal történt. A lehetőségekhez mérten tök gyorsan történt. Hozzá lehetett jutni, ha valaki utána járt, az hamar megkaphatta. Az elején még előfordult, hogy a háziorvos rontotta el, de ha te nem hagytál nyugtot neki, rájártál, nem hagytad magad, akkor nagyon gyorsan megkaphattad az oltásodat. Nálunk már tavasszal mindenkinek megvolt a lehetősége, s e tekintetben szerintem jó húzás volt, hogy nyitottunk mindenféle vakcina felé. Azért most már a harmadik oltásnál bemész és válogathatsz. Megkérdezik, milyet szeretnél. Ráadásul maga az oltás folyamata tök szépen meg van szervezve. Pikpakk működik, adminisztrációstul, mindenestül. Úgyhogy aki ezzel nem él, az vessen magára. Csak hát ugye már megint az van, hogy a tömegközlekedésen maszkot kell hordani, és én már úgy vagyok ezzel, hogy tele van vele a hócipőm, már bocsánat. Jó, felveszem, de most miért kell? Azért, mert még mindig van egy csomó hülye, akik miatt nekem kell maszkot hordanom, hogy szegénykém ne kapja el? De az oltást nem adja be magának, és jön nagy büszkén? Hogy ő a nagy ellenálló! Hogy őt nem fogják bechipezni?


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Zsinórban 30 órákat töltöttünk szolgálatban, én nem erre a rendőrségre esküdtem fel”
Olyan rendőrökkel beszélgettünk, akik a közelmúltban szereltek le, mert elegük lett az embertelen munkaterhelésből és az ezzel egyáltalán nem arányos fizetésekből.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 11.


Link másolása

hirdetés

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Az alábbiakban három olyan rendőr meséli el történetét, akik több mint 10 év után mondtak búcsút a szolgálatnak, méghozzá nagyon hasonló okok miatt.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

hirdetés

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Ez nem túlórában ment, hanem a rendes munkaidejéből vonták le: például amikor beért reggel fél 8-ra, közölték vele, hogy öltözzön át civilből egyenruhába, mert terepen van rá nagyobb szükség. Az, hogy több idézése is volt aznapra szabálysértési ügyekben, nem számított.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

A nyomás és a stressz is hatalmas volt, nem tudott hétköznap délutánokat és hétvégéket se tervezni. Előfordult, hogy zsinórban 30 órát kellett bent töltenie: bement mondjuk hétfőn reggel, a hivatalos munkaidő végén viszont nem mehetett haza, mert „a bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”. Kezdődött tehát a túlóra, egészen másnap reggelig, akkor pedig egy újabb rendes műszak.

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

„Ahhoz, hogy javuljon a helyzet, profiltiszta rendőrségre lenne szükség: ha valakinek van egy adott feladata, hadd foglalkozzon kizárólag azzal, ne kelljen beugrania járőrnek, sebességet mérni, vagy akár a déli határra. Ha mindenki a saját feladatát láthatná el, ezzel arányos fizetésért, rögtön újra vonzóbb lenne a rendőrség.”

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

„A fejesek egyrészt hazudnak, hogy megfeleljenek a statisztikáknak, másrészt a szart is megpróbálják kitaposni az emberből” – fogalmaz. Elmondása szerint még az alosztályvezetőket is teljesen egyedül hagyják, semmi segítséget nem kapnak olyan mennyiségű feladatra, amit egyedül elvégezni egyszerűen képtelenség.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

„Ennek így, ebben a formában nincs jövője. Napi szinten küzdenek azzal, hogy ki tudják adni a szolgálatot, ma már egy Debrecen méretű budapesti kerületben is problémát jelent, hogy kerítsenek két járőrt, akik kimennek egy autóval. Ott tartunk, hogy több százezer emberre alig jut egyetlen rendőrpáros.”

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

Állandó túlórákkal, illetve a szomszéd településekről való átrendeléssel lehetett csak pótolni a létszámot, de ez is egyre nagyobb kihívás. Elmondása szerint gyakori volt, hogy az emberhiány miatt egyszerre három területen látott el fokozott ellenőrzést: figyelnie kellett a gyalogátkelőhelyeket, a passzív biztonsági rendszereket (ilyen például a biztonsági öv), illetve sebességet is mért.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

Azóta az építőiparban dolgozik, a rendőri alapfizetéséhez képest 100 ezer forinttal több pénzért. Mindezt segédmunkásként, szakképzettség nélkül. Emellett egy biztonsági céghez is el fog menni másodállásba, a két munkáért együtt 5-600 ezer forintot kap majd kézhez, a korábbi bére majdnem dupláját.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Naponta 200 ukrán katona hal meg – az orosz túlerő felőrölheti az ukránok ellenállását a Donbaszban
Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket zúdítanak ukrán állásokra, amire ők a tizedével tudnak válaszolni. A nyugati fegyverszállítmányok túl lassan érkeznek.

Link másolása

hirdetés

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

naponta 200 ukrán katona esik el, és így a sebesültekkel együtt minden egyes nap ezren esnek ki a harcokból.

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

hirdetés

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

„Az oroszoknak most már teljesen más a stratégiájuk és a taktikájuk. Sikeresebbek lettek, több forrásuk van, mint nekünk, és nem sürgeti őket az idő.”

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

Az Egyesült Államok például 220.000 lövedék szállítását ígérte, ami csak arra lenne elég, hogy négy napra kiegyenlítsék az orosz tűzerőt.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Nincs „nevelő célzatú” és „makarenkói” pofon: gyermekbántalmazás van, amire nincs jó indok
Az utóbbi időben súlyosan elharapóztak azok a kommentek, amelyek egy-egy, gyermekek arcán elcsattanó pofont üdvösnek, netán még kevésnek is tartják. Munkatársunk arra próbál rávilágítani, miért súlyos tévút ez.
Malinovszki András / Fotó: Gerd Altmann / Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2022. június 21.


Link másolása

hirdetés

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

gyereket meg nem ütünk.

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

hirdetés

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Ja, hogy a pofon semmilyen más esetben nem megengedett, csak ha az „elkövető” egy védekezésre korlátozottan képes, nálam kisebb, fiatalabb, gyengébb illető?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem.”

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
New Yorkban még a nagyi is fegyvert hord: hét dolog, amin turistaként teljesen ledöbbentem Amerikában
Szerzőnk sokadjára utazott a tengerentúlra, de ugyanazt a kultúrsokkot élte át, ráadásul a legmegosztóbb politikai ügyek is szembejöttek vele.
Fotó: Rónyai Júlia - szmo.hu
2022. július 01.


Link másolása

hirdetés

Már sokadjára járok Amerikában, mégis jó pár napba telt legyőznöm az idegenkedést. Ezúttal ugyanis nemcsak a hétköznapokban küzdöttem meg a kultúrsokkal: New York és San Diego utcáin bóklászva szó szerint szembejöttek velem a legmegosztóbb politikai ügyek, amelyekről annyit vitázunk és elmélkedünk az óceán túloldalán. Íme, az út eddigi legfontosabb tanulságai!

1. Nem érdemes félvállról venni a belépést az országba. De tényleg nem.

Jó-jó, azért ez nem ért a meglepetés erejével, ám eddig négyből négyszer léptem át a határt problémamentesen, így ezúttal sem számítottam másra. Az ESTA vízumentességi programmal magyar (azaz EU-s) állampolgár három hónapig tartózkodhat az Egyesült Államok területén. Már ha beengedik - ez ugyanis távolról sem magától értetődő.

Én például kilenc óra repülés után, a turbulenciától kissé még kótyagosan azt találtam közölni a határőrrel, hogy valahányezer dollár cash áll rendelkezésemre - és hiába korrigáltam egyből, hogy nem, egyáltalán nem készpénzre gondoltam, a vámosok az utolsó körömcsipeszig mindent kipakoltattak velem.

Közben repkedtek a szúrópróbaszerű kérdések: “Honnan ismeri a vendéglátóját? Mire szedi ezt a gyógyszert? Mi ez a narancssárga cucc, talán egy overall? És hogy kell belebújni?”

Már épp szabadultam volna, amikor kiderült, hogy valamelyik belső zsebemben ott lapul pár jelöletlen C-vitamin kapszula, némelyikből még szivárog is a gyanús por.

“Vizsgálják meg nyugodtan, nincs mitől tartanom” - impróztam, mire a vámos bólintott, hogy helyes válasz, és végül beengedtek Amerikába. Tanulság? Mindenki járjon el körültekintőbben, mint én. Ja, és ha egy mód van rá, legyen fehér és európai.

hirdetés

2. Kulcsszó: a totális megalománia.

Ha a gyanútlan utazó egy amerikai metropoliszban ér földet, azonnali, súlyos kultúrsokk áldozata lesz - és ez még akkor is érvényes, ha nem először jár errefelé. Az egyik, ha nem az első megfigyelése borítékolhatóan az, hogy:

itt minden (sípszó) nagy. Irdatlan. Monumentális. Gigászi méretű. És nemcsak a felhőkarcolók, a hidak, az ötsávos autópályák, hanem a kávésbögre is.

Kézenfekvő, hogy egy 4 millió négyzetkilométeren elterülő birodalom infrastruktúrájának óriási távokat kell áthidalnia. Az átlageurópai mégis úgy érezheti magát, mint a paraszt a régi viccben: szédül a betonon. Cserébe a hozzánk látogató amerikaiak joggal érzik, hogy egy kedves kis minivilágba csöppentek.

A megalománia pedig nem áll meg az építkezés szintjén. A belvárosi utcaképet drabális terepjárók uralják, a családi kiszerelésű ketchup üvege pedig már egyenesen az emberi élet kioltására alkalmas. Ehhez kapcsolódik, hogy

3. Greta Thunberg felsír a pazarlás láttán, amit itt zajlik,

a túlméretezett termékek ugyanis elkerülhetetlenül habzsoláshoz és túlfogyasztáshoz vezetnek. Arról nem is beszélve, hogy minden - még néhány uborkaszelet, vagy épp két darab főtt tojás is - gondosan műanyagba csomagolva, lefóliázva kapható a szupermarketben, így ha csupán egy kisebb nasira fáj a fogunk, akkor is odavághatunk egy jókorát a környezetnek.

A mekis üdítő mérete az itthoni palackos ásványvízével vetekszik, de az autópályán, a pihenőhelyek melletti éttermekben is akkora adagokat kapunk, amiből kényelmesen kijön a másnapi főétkezés is. Már ha beosztással élünk, és nem zabálunk, ugyebár.

Ha tudatosan vásárolunk, itt is megtaláljuk az egészséges opciókat. A tudatosság azonban nem tartozik az itteniek kedvenc kulcsszavai közé. Mégis ki tudna ellenállni tizenkét kiló, hengerbe zárt cheddar-szósznak?

4. Minden automatizált - de bár ne lenne az.

“Eszembe jutott egy tök jó találmány. Mi lenne, ha motort építenének a szörfdeszkákba? Így a szörfösöknek nem kéne a felszínre úszni, ha felborítja őket egy hullám!” - lelkendezik az egyik vendéglátóm. Rákeresek, és meg sem lep, hogy már létezik ilyesmi.

Siri, Alexa és a többi robotnő mellett a legtöbb otthon okos zárakkal, USB-töltős kanapéval, távirányítható világítással, robotporszívóval és okos lábtörlővel van felszerelve (na jó, az utóbbi egyelőre szabadalomért kiált). A fizetéshez, a chateléshez, a Google-kereséshez sokszor már egy érintés se kell.

Hogy ki mennyire kedveli ezeket az innovációkat, ízlés dolga: egy pontig valóban megkönnyítik az életünket, azon túl viszont az a benyomásunk támad, hogy eltunyulunk miattuk. Ezzel pedig éppen annyit vesznek el, mint amennyit adnak.

Persze, nincs ez másképp Európában sem. Itt azonban több, elterjedtebb és szembeötlőbb az automatizáció, így jobban el is gondolkodtat, mint odaát. Talán csak a kor mondatja velem, de az analóg dolgoknak igenis megvan a varázsa - persze, nem a porszívózás élményére áhítozom, de marhára nem kell, hogy automata adagolja ki a kutyakaját. Vagy hogy könnyebbé tegyenek egy sportot, amit a mozgás öröméért művelünk.

5. Ragaszkodnak a fegyvereikhez. Nagyon.

Míg Európa (és Amerika demokratább része) a legutóbbi, uvalde-i iskolai lövöldözésen pörgött, a házigazdámnak csupán egy kérdése volt a témában:

“Ha nekem nincsen fegyverem, akkor mégis hogyan védhetném meg magam azzal szemben, akinek van? Akár a kormánnyal szemben?” (Ezúton is megnyugtatlak, Karen: ha a kormány el akar téged törölni a Föld színéről, akkor el fog. Nem, ez nem a táskádban hordott 9 milliméteresen fog múlni.)

Ezt a minden republikánus mantrájának számító alaptételt egyébként már Miamitól Seattle-ig sokfelé meghallgattam, bevándorlók és tősgyökeres helyi lakosok szájából egyaránt. Mégis furán hangzik egy nyugdíjas nénikétől, főleg, hogy hozzáteszi: ő mindig magánál tartja a pisztolyát - akárcsak közel 3 millió amerikai. Játsszunk el a gondolattal, milyen lenne, ha a mi nagymamánk is stukkert rejtegetne az otthonkája zsebében!

Persze, nem ez a megfelelő felület, hogy pontot tegyünk a fegyvertartást övező évszázados vitára. Ilyenkor mégis eltöprengek: ha nem nyomnának minden jöttment kezébe fegyvert, akkor valószínűleg másnak sem kéne önvédelemből fegyvert tartani.

Ami azonban számunkra a túlparton evidenciának tűnhet, azzal szemben áll az amerikai alkotmány második módosítása: “Az emberek fegyvertartáshoz való joga nem sérülhet”.

Ezt legalább olyan sűrűn idézik, mint a Bibliát, és cseppet sem kevesebb áhítattal. Idebiggyeszteném, hogy csak az elmúlt két hétben - amióta itt vagyok - 29 lövöldözés történt Amerika-szerte.

6. Amit itt a tévében láthatunk, ahhoz képest az otthoni agymosás semmi.

Na jó, a Pesti TV-nek kis híján összejött: alulról (vagy inkább felülről?) súrolta azt a nívót, ahol a háttérben most is bömbölő Fox News tanyázik - de nincsenek illúzióim a demokrata hírcsatornákat illetően sem.

Az interjúk másról sem szólnak, mint hogy az alany és a műsorvezető bőszen bólogatva ostorozza az ellentétes oldalt. Ide időnként becsúszik egy-egy finom poén Biden szenilitásáról, na meg Obama alkalmatlanságáról. Hiszen mégsem lenne helyénvaló Trump nyakába varrni, hogy az ország ott tart, ahol. Persze, az egy elnökre eső otromba viccek számában még mindig toronymagasan Trump a csúcstartó - elég, ha átkapcsolunk egy másik csatornára.

Bármelyiket nézzük is, röpködnek a terror, káosz, pusztítás és polgárháború szavak, mintha Fekete-Afrikában tévéznénk a világ egyik vezető nagyhatalma helyett.

“Amerika már nem más, mint Kanada szemetes hátsó udvara” - vélekedik például egy műsorvezető, és szerinte természetesen Biden tette azzá. A republikánus csatornákon visszatérő topik “a kiskorúak szexuális abúzusa” is, tehát az általuk agymosásnak bélyegzett szexuális edukáció, amiről - micsoda véletlen! - mi is népszavaztunk pár hónappal ezelőtt. Csakhogy

7. A Pride-hónap az Pride-hónap, különösen New Yorkban és Kaliforniában.

Látogatásom idején, június közepén mindent elborítanak a szivárványos zászlók - a középületeket épp úgy, mint a Times Square fényreklámjait és a McDonald's homlokzatát.

Persze, ez New York és Kalifornia, nem Oklahoma vagy Texas. Odaát sokkal érdekesebb lenne megfigyelni, hány színes zászló virít az utcákon. Úgy tűnik, itt minden nagyvállalat követel magának egy szeletet az LMBTQ tortából - az sem baj, ha az adott terméknek vagy szolgáltatásnak az ég egyadta világon semmi köze nincsen a szexualitáshoz.

A Starbucksban például külön tábla biztosít róla, hogy ők teljes körűen elfogadják a szexuális irányultságomat. Hála a jó égnek, már épp ráfeszültem, hogy nincs gendersemleges vécé a sarki kávézóban. De, van.

Igaz, a transzközösség itt nem csupán afféle koholt politikai hivatkozási pont: a metrófeljáróban már első nap belefutok egy neccpólós, tütüszoknyás, meghatározatlan nemű járókelőbe. Hogy ezt nyomatékosítsa, a megszólítását - tehát a semleges nemet jelző they, them névmásokat - a vádlijára tetováltatta.

Trend ez, vagy valódi belső igény, esetleg egy szűk kisebbséget érintő probléma túltolása? Mindenki döntse el magának. A harmadik napra mindenesetre már a szemem se rebben, ha kiszúrok egy-egy vastagon rúzsozott, kristályfülbevalós férfi(nek született) egyént a forgatagban. Persze, itt sok mindenki mást is szokni kell - de milyen az amerikai öltözködés, stílus, mentalitás, kommunikációs kultúra? Nos, erre talán még visszatérünk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: