"Ha kinyitjuk az ajtót, végünk…" – még élő szemtanúk emlékeznek a modern kor egyik legnagyobb vérfürdőjére

A redőnyök résein átszűrődő fényben apró porszemek lebegtek, amiket a fiú, aki egész életében steril műanyag falakon keresztül nézte a világot, csodálkozva figyelt. Hópelyheknek nevezte őket, mert soha korábban nem látott még hasonlót. Tizenkét év után először lélegzett szűretlen levegőt egy kórházi szobában, és először érezhette édesanyja érintését.

Néhány nappal korábban, amikor orvosai a kockázatos lépésről, a buborék elhagyásáról kérdezték, csak ennyit mondott édesapjának: „Apa, bármit elfogadok, csak jobban legyek” – ahogy a PBS American Experience dokumentumfilmje felidézi. Ez a két hét szabadság volt David Phillip Vetter életének utolsó fejezete, egy olyan tragédia, amelynek tudományos hozadéka ma csecsemők ezreinek életét menti meg.

A Vetter család első fia, David Joseph III, hét hónaposan hunyt el súlyos kombinált immundeficienciában, röviden SCID-ben. Amikor Carol Ann ismét fiúval lett terhes, az orvosok 50 százalék esélyt jósoltak a betegség megismétlődésére.

David Phillip Vetter 1971. szeptember 21-én született, és a születése utáni másodpercekben egy előre elkészített, steril műanyag izolátorba helyezték. Életének első éveit a houstoni kórházban, később pedig egy otthonukban felállított, hasonló rendszerben töltötte.

Minden, ami bejutott hozzá – levegő, étel, játékok –, aprólékos sterilizálási folyamaton ment keresztül. A NASA által fejlesztett mobil ruha jelentett számára egy rövid ablakot a külvilágra.  Amikor először felvette, csak annyit mondott: „Tetszik.” Édesanyja így emlékezett vissza a pillanatra: „Amikor először megpróbált járni a ruhában, úgy imbolygott, mint egy matróz, aki épp most szállt partra.”

A ruha használata azonban körülményes volt, és David hamar ki is nőtte.

Ahogy David cseperedett, egyre inkább tudatára ébredt helyzete korlátainak. A külvilággal egy beépített kesztyűpár és a buborék falán keresztül kommunikált. Mary Ada Murphy pszichológus segített neki feldolgozni az elszigeteltség okozta frusztrációt. Egy alkalommal David őszintén megkérdezte tőle: „Miért vagyok állandóan dühös?” – idézte fel a pszichológus a Houston Pressnek adott interjújában.

A megoldást egy csontvelő-transzplantáció jelenthette volna, amelyet nővérétől, Katherine-től kapott. Mivel a szöveti egyezés nem volt tökéletes, a beavatkozás kockázatos volt. 1983. október 21-én David megkapta a körülbelül 59 milliliter, kezelt csontvelőt.

A beavatkozás után hetekig minden rendben lévőnek tűnt, de karácsony után David állapota rohamosan romlani kezdett. Magas láz gyötörte, amely elérte a 40,6 Celsius-fokot, és belső vérzései lettek. A donor csontvelőben egy rejtett vírus, az Epstein–Barr-vírus (EBV) lappangott, amely David legyengült szervezetében elszaporodott és daganatokat, Burkitt-limfómát okozott.

A tudomány számára ez a tragédia egy fontos felfedezést hozott: bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy egy vírus rákos megbetegedést idézhet elő. A fiú számára azonban a folyamat a véget jelentette. Orvosai 1984. február 7-én meghozták a végső döntést. Kiemelték a buborékból, és egy steril kórházi szobába fektették.

Február 22-én, tizenöt nappal a „szabadulása” után, David elhunyt.

A története bejárta a világot, és a „buborékfiú” fogalma beépült a popkultúrába, több film is készült, amit ő ihletett. Conroe-i sírkövén egy egyszerű, mégis mindent összefoglaló mondat áll: „Ő soha nem érintette meg a világot, de a világot megérintette ő.”

A NASA mérnökei által 1977-ben készített, mintegy 50 000 dollárba (mai árfolyamon körülbelül 16,5 millió forintba) kerülő steril „űrruhát”, amelyben David néhány lépést tehetett a külvilágban, ma a Smithsonian Intézet őrzi. Ez a ruha szimbolizálja azt a hatalmas technológiai és pénzügyi erőfeszítést – a 12 évnyi gondozás teljes költségét több mint 1,3 millió dollárra, vagyis közel 430 millió forintra becsülték –, amelyet egyetlen gyermek életben tartására fordítottak.

Ez a befektetés azonban komoly etikai kérdéseket is felvetett. „Csodálatos, hogy képesek vagyunk erre. De talán túllépjük a tudásunk határait, amikor ennyire kockázatos kísérletekbe vágunk” – fogalmazta meg a kételyeket Bruce Jennings orvosetikus a PBS dokumentumfilmjében. James H. Jones orvostörténész szerint a helyzetet az akkori kontextusban kell értékelni: „Az eljárás kísérleti volt; hatásossága nem volt bizonyított, mégis ez volt az első reménysugár.”

Negyven évvel David halála után az Egyesült Államok mind az ötven államában rutinszerűen szűrik az újszülötteket súlyos kombinált immundeficienciára. A korai diagnózisnak köszönhetően a 3 hónapos kor előtt elvégzett csontvelő-transzplantációval a gyógyulási arány ma már 90-95 százalékos.

Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)

Te megtennéd az elhunyt férjedért, hogy a szintén elhunyt bátyja életművére teszed fel a saját életed – mindezt alig két év házasság után? Johanna van Gogh megtette, nem is akárhogyan. A fiatal és ambíciózus nyelvtanárnő elég hamar megtanulta, hogy a szerencse forgandó. Házassága a műkereskedő Theo Van Gogh-gal mesebelien indult (ő látható a fenti festményen), hiszen a fiú két találkozás után megkérte a kezét. Az esküvő után Párizsba költöztek, a művészeti elit sűrűjébe, és az elsöprő szerelem közepette hamar jött a gyermekáldás is, ám az ifjú feleség két éven belül duplán gyászolhatott.

Amelyeket elhunyt férjével együtt rendkívül nagyra becsült, és szeretett volna megismertetni a nagyvilággal – annak ellenére, hogy Theónak minden igyekezete ellenére sem sikerült befuttatnia őt, és Vincent is csak egy képet adott el kudarcokkal tarkított karrierje során.

Érdekesség továbbá, hogy Jo a szintén Vincentnek elnevezett fia születése után látta először sógorát, Vincent van Gogh-ot, amikor babanézőbe érkezett hozzájuk. Az egyre csak romló elmeállapotú festő addigra már megcsonkítva élt, hiszen nem sokkal testvére eljegyzése után levágta a saját fülét, miután veszekedett Gauguinnel.

Joannára teljesen átragadt Theo lelkesedése testvére művészete iránt, ezért haláluk után elszánta magát. Személyes küldetéséhez feladta a párizsi lakást, ahol addig élt Theóval, és egy Bussum nevű holland faluba költözött, ahol otthonából panziót teremtett, hogy eltartsa magát és pici gyermekét. Közben nekiveselkedett a Gogh-életmű feldolgozásának és rendszerezésének. Sőt, a két testvér levelezését is feltárta, amelyből a festő mély érzelmi világa és pszichés betegsége is kirajzolódott. Néhai férje ugyanis megőrizte a Vincenttől kapott összes, pontosan 651 levelet.

Az özvegy beleásta magát a műkereskedelembe, és elkezdett a szakma legjavának nyakára járni. Kapóra jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, hiszen így hatékonyabban tudott a berlini, párizsi és koppenhágai galériákkal tárgyalni. Ösztönösen jó érzéke volt a kereskedelemhez: a legjobb festményeket csak kölcsönbe adta a múzeumoknak, de a kiállításokra mindig küldött megvásárolható alkotásokat is.

A fordulópont 15 évvel Vincent van Gogh halála után, 1905-ben jött el Jo életében, amikor egy nagy retrospektív kiállítást szervezett a festő életművéből – majdnem ötszáz alkotással – az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Mindent ő szervezett meg a képkihelyezésektől a vendéglistáig, és akkorra már tinédzser fia írta a meghívókat. A bemutatkozó tárlat elsöprő siker lett: felkeltette a gyűjtők, múzeumok és műkritikusok figyelmét, a Gogh-művek árai pedig az egekbe szöktek. 1891 és 1925 között Jo összesen közel 200 festményt és 50 rajzot adott el, de a kedvencein nem volt hajlandó túladni.

Jo bebizonyította, hogy veszteségből is lehet nyereség: eltökélt és kitartó munkájával elérte, hogy Vincent van Gogh tragikusan zseniális munkásságát elismerjék az egész világon. Annak érdekében, hogy Amerikát is meghódítsa, 1915-ben New Yorkba költözött, ahol angolul tanult, hogy lefordíthassa a két testvér levelezését – sőt, még bemutatót is szervezett a Fifth Avenue-n. Az első világháború után, 1919-ben tért csak vissza Amszterdamba.

Bár Jo kétszer is újraházasodott (mindkét esetben festővel, és a harmadik férje is nagyon fiatalon hunyt el), de az első helyen mindig a Gogh-hagyaték állt az életében. Egyik legszebb gesztusa az volt első igaz szerelmének emlékére, hogy Theo maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé, hogy örökre együtt lehessenek. Jo halála után mérnökké lett fia a műkincsek örököseként megalapította a Vincent van Gogh Alapítványt és az amszterdami Van Gogh Múzeumot – benne az összes olyan képpel, amelytől édesanyja sosem akart megválni.

Források: 1,2,3

Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3