„Ha a fiam háromévesen elém állt volna, hogy azt mondja, mostantól ő lány, elfogadom, és kivárok”
– Sokaknak azért van baja ezzel a “gender-dologgal”, mert összekötik a másik tabuval, a “liberális neveléssel”. Mintha itthon ez a kettő afféle szitokszó lenne.
– Ha megkérdeznénk a mi anyáink (tehát az 50-es, 60-as években született generációk) szüleit, hogy mit gondoltak akkor, amikor a gyerekeik farmerban meg hosszú, lógó hajjal mászkáltak, valószínűleg azt mondanák: ugyanúgy ki voltak akadva. Csak akkor szabadosnak meg züllöttnek hívták a fiatalokat, most meg a liberális nevelés “szörnygenerációjának”.
Én azt javasolnám mindenkinek, aki ezen hüledezik, hogy gondolkodjon el egy kicsit a saját életén. Milyen volt pár évtizeddel ezelőtt, és milyen most?
Mire is kell felkészíteni a most felnövő gyerekeket? Egy olyan világra, amelyben mi magunk sem tudunk eligazodni, semmi kapaszkodónk, semmi fogódzónk. Internet, digitalizáció, robotika, klímakatasztrófa – egy életút ma tele van kiszámíthatatlansággal.
Más a munkaerőpiac, máshogy néz ki egy karrier, megváltoztak az emberi kapcsolattartás formái, ezerféleképpen nézhet ki egy család (válások, mozaikcsaládok, egyedülálló szülők stb.). A liberális nevelés az én felfogásomban nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk a gyereknek, hanem hogy következetes szabályok alkalmazásával, és sok döntési lehetőség biztosításával kifejlesztjük benne a ma talán legfontosabb emberi készséget: a rugalmasságot.
– Hogyan? Ha mi sem tudunk eligazodni a mai világban, hogyan tudunk gyereket nevelni?
– Úgy, hogy a gyereket nem “neveljük”, hanem mi magunk képviseljük azokat az értékeket, amikben hiszünk. Nemrég például Londonban töltöttünk pár napot a fiammal, és ahogy utaztunk a metrón, nézte a körülöttünk üldögélő, legkülönbözőbb színű embereket, de szóba se hozta a dolgot. Én viszont valamiért szükségét éreztem annak, hogy mondjam neki, milyen klassz, hogy a világon ennyiféle ember van. Aztán egyikünk sem foglalkozott többet a dologgal.
De az is fontos, hogy a gyerek előtt vállaljuk a saját gyengeségeinket is: ha például egy nehéz nap után eldurran az agyunk, merjünk bocsánatot kérni, és azt mondani: “ne haragudj, hülye volt a főnököm, teljesen kikészített, azért vagyok ma veled ilyen türelmetlen.” De hangsúlyozom: a liberális nevelés nem jelenti azt, hogy bármit lehet és azt sem, hogy szimmetria van a gyerek és a szülő között, vagyis haverok vagyunk.
Nem. Nem nyúlunk a konnektorba. Felállunk a buszon, és átadjuk a helyünket egy öregembernek. Miért? Mert én azt mondtam. Meg mert életveszélyes, és mert ő nehezebben áll, mint te.
– Akkor ebbe nem fér bele az, hogy: akárminek is hiszed magad, fiú vagy, mert én azt mondtam? Heteró vagy, mert én azt mondtam?
– Nem, mert ezzel azt mondjuk a gyereknek: nem lehetsz önazonos, mert én azt mondtam. Nem lehetsz boldog a magad módján, csak úgy, ahogy én akarom, mert én azt mondtam. Ehhez nincs jogunk. Olyan dolgokban van jogunk “parancsolgatni”, amellyel a gyerek életét védjük meg. A konnektor ilyen. De ott van a mai gyerekeket szerintem legdurvábban veszélyeztető két dolog: a pornó és a dizájner drogok. Na itt is keményen, és főleg nagyon okosan kell beszállnunk, mert ezek is életveszélyesek.
– A dizájner drogokat értem, de a pornó miért? Káros, rendben, de azért nem életveszélyes.
– Azért az, mert ma már egy öt-hatéves is hozzájuthat. Egy idősebb testvér laptopján, okostelefonján például. És egy teljesen torz női, férfi mintával szembesül. Az iskoláinkban – sőt, szerintem már az óvodában el kellene kezdeni – gyakorlatilag semmilyen oktatás nincs az intimitásról, a szerelemről.
Erre a gyerek kikukáz a neten egy csomó személytelen, egyoldalú, sokszor erőszakos nemi aktust, és amikor 16-17 éves lesz, tele lesz tévhitekkel arról, milyen is egy valódi intimitáson alapuló, felnőtt szeretkezés. Egy kapcsolat. Na ezt sokkal nagyobb és átfogóbb problémának látom, mint azt, ha egymillióból egy esetben egy hároméves kisfiú odaáll a szülei elé, hogy ő most lány.
– De az internetről nem tudjuk letiltani a gyereket.
– Nem. És nem is kell. De beszélgetni tudunk vele. Bármiről. Jelen tudunk lenni az életében. Mert ma nagyon sok szülő nincs jelen, lássuk be. Rengeteg oka lehet ennek, és nem is a mennyiség a lényeg, hanem a minőség, no meg az, hogy a gyerek tudja: számíthat a szülőjére/gondviselőjére.
És még valami: egy szülő csak akkor hiteles, ha többé-kevésbé önmagával is tisztában van. Iszonyú fontosnak tartom a gyereknevelésben az önreflexiót. Hogy magamba nézzek: bennem vajon milyen görcsökre, sebekre tapint rá a gyerekem egy-egy megnyilvánulása.
Hogy megértsem: nemcsak az én igazságom létezik. A gyerekem már egy elképesztő méretűre tágult világban mozog, ahol minden hozzáférhetőbb, ahol bárkiből lehet bármi. Ő már nem úgy fog élni, mint én.
De azt meg tudom tanítani neki, hogy bárhova is sodródjon, legyen önazonos. Merjen dönteni, tudjon nemet mondani, véleményt formálni, kimondani nehéz dolgokat is. Csak ezzel tudom felvértezni őt egy olyan jövőre, amiről – lássuk be – még nekem magamnak sincs a leghalványabb fogalmam se.
2017 óta a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karának tanársegédje, családterapeuta-jelöltként és szakpszichológusként a Budai Tanácsadóban dolgozik.
2015-ben publikálta első könyvét (Apapara – válogatott nyafogások és büszkeségek), 2018-ban a másodikat (Túl a parán – minden, amiről az apák nem beszélnek), 2012 óta Apapara címmel blogot is vezet.
Nős, két gyermek édesapja.