Szinte nincs átmenet a mezőgazdasági nagyüzem és a néhány hektáros kis gazdaságok között a hajdúsági Tedejen, ahol a volt állami gazdaságból lett modern nagyvállalat mellett már csak néhány helyi család művel önállóan földet. Ők meséltek róla, miért adták el sokan akár áron alul földjeiket a kilencvenes évek elején ahelyett, hogy akár befektetési céllal megtartották volna, és miért lehetetlen manapság egy kis játékosnak bővíteni a földjét.

Hajdú-Bihar megyében, a 17 ezres mezőváros, Hajdúnánás határában, az M3-as autópálya Miskolc és Nyíregyháza közötti szakasza mellett fekszik Tedej. Közigazgatásilag nem önálló település, Hajdúnánáshoz tartozik, pedig a hajdúsági város központjától 7 kilométerre van.

Tedej múltját és jelenét a néhány utcás település közvetlen szomszédságában fekvő nagy gazdaság határozza meg, ami a rendszerváltás előtt Hajdúnánási Állami Gazdaságként működött, 1993 óta viszont magánvállalkozásként, Tedej Rt. néven üzemel. A vállalat és a hozzá tartozó cégcsoport tulajdonosa az állami gazdaság egykori igazgatója, Bódi László, aki a gazdaság privatizálásával alapozta meg mostanra kiterjedt mezőgazdasági cégcsoportját.

A Tedej cégcsoport mára a térség meghatározó gazdasági szereplője lett. Fő profilja az állattenyésztés, de több mint 6 ezer hektárnyi összterületen – amiben van saját és bérelt földterület – a Bódi család szántóföldi növény- és gyümölcs-termesztéssel is foglalkozik. A gyümölcstermés egy részét a gazdaságban fel is dolgozzák – rostos ivólevek készülnek belőle.

Magyarországon a gazdaságok alig több mint 5 százaléka használja mezőgazdasági művelésre a megművelhető földterületek közel kétharmadát. A földtulajdon koncentrációja a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor a szocialista termelőszövetkezetek felbomlása miatt a tagok között szétosztott földterületeket az önállóan gazdálkodni nem tudó vagy nem akaró tulajdonosoktól megvásárolták azok, akiknek volt elég tőkéjük ehhez.

Ekkor alakultak ki azok a gyorsan fejlődő nagy gazdaságok, amelyek aztán a későbbi állami földárverésekkor is bővíthették földterületeiket. Ilyen a Tedej csoport, Bódi László gazdasága is, igaz, ez nem egy termelőszövetkezet felbomlása, hanem egy állami gazdaság privatizációja nyomán jött létre.

Azért mentünk Tedejre, hogy a település példáján megnézzük: milyen mozgástere van azoknak, akik egy ekkora mezőgazdasági szervezet mellett próbálnak saját földjeiken gazdálkodni, és hogy megértsük, miért alakultak úgy a birtokviszonyok, hogy a több ezer hektáros gazdaságok és a pártucat hektáron gazdálkodó kisgazdák között nincs nagyon átmenet. Miért adták el sokan akár áron alul is a földjeiket a kilencvenes években, ahelyett, hogy akár befektetési célból megtartották volna azt?

A földtulajdon koncentrációjával és a magyar mezőgazdaság ’90-es évektől kezdődő átalakulásával Kovách Imre vidékszociológus Földek és emberek című, 2016-ban megjelent könyve foglalkozott. Mostani riportunk bővebb hátteréről ebben a cikkünkben olvashat.

Nincs nagyon olyan, aki ne dolgozott volna a gazdaságban

Tedej utcáit december közepén épp sártenger borítja, javában folyik ugyanis a szennyvízelvezető csatornahálózat telepítése a településen. A települést Hajdúnánással és Tiszavasvárival összekötő vasútvonal mellett, az állomásnál találkozunk Júliával, egy nyugdíjas asszonnyal, aki a boltból igyekszik épp haza.

Júlia és férje is a tedeji állami gazdaságnál dolgoztak: férje traktorosként, Júlia pedig a rendészeti részlegen, legtöbbször a gazdaság portáján. Egy 1991-es törvény alapján ezért az állami gazdaság privatizációjakor az ott munkában eltöltött idejük alapján mindketten 20 aranykorona földre lettek jogosultak 1993-ban, amikor a tedeji gazdaságot magánosították. Helyi viszonylatban ez kevesebb mint egy hektárnyi földet jelent, amit Júliáék először a gazdasággal műveltettek tovább, nekik ugyanis sem energiájuk, sem eszközük nem volt megművelni azt.

Ezért a terményből – vagy annak árából – arányosan járt nekik egy rész, amikor azonban már egy jó ideje mínuszra jött ki az egyenleg, azaz a művelési díjjal együtt még Júliáék fizettek rá az üzletre, úgy döntöttek, eladják a földet a gazdaságnak.

“60 ezer forintot kaptunk érte, amit beforgattunk a lányunk esküvőjébe”

– magyarázta az asszony.

A házaspár példáját még sokan követték: az állami gazdaságokból kiosztott földterületeket sokan eladták hosszabb-rövidebb időn belül, a kétezres évek elejére nagyon kevesen maradtak, akiknek saját földtulajdonuk lett volna.

A húsz aranykoronányi földterületeket leggyakrabban a tedeji gazdaságot privatizáló Bódi család tagjai vásárolták fel, akad azonban Tedejen 4-5 másik család, akik ebben az időszakban szintén megpróbálták bővíteni földtulajdonukat ahelyett, hogy megszabadultak volna tőle.

Ahogy az a velük való beszélgetésből kiderült, mindez nem volt könnyű a volt állami gazdaság igazgatójából egy modern agrárüzemet kiépítő Bódival szemben. Az egyik tedeji gazda, aki most 25 hektárnyi földterületet művel – leginkább ő és családja dolgoznak a földeken -, azt mondta az Abcúgnak, neki is megvolt a maga “birkózása” a legnagyobb helyi gazdával.

Olyan konkrét esetekre is visszaemlékezett, amikor ő és Bódi is megkerestek egy tulajdonost, aki el szerette volna adni a földjét, azonban hiába kínált érte többet, az illető mégis a nagygazdának adta el azt. Riportalanyunk szerint ebben szerepe lehetett annak, hogy Tedejen szinte nincs olyan család, ahol legalább egy családtagot ne Bódi foglalkoztatna, ami egyértelműen függőségi helyzetbe helyezi őket a vállalkozóval szemben.

“Góliáttal szemben a törpince labdába se rúghat!”

– mondta kezeit széttárva a férfi.

Nincs sanyargató földesúr

"Mondhat bárki bármit, én sohasem presszionáltam senkit, hogy nekem adja el a földjét. A 20 aranykoronát mindenkinek kiadtuk, akinek járt, ezután a magántulajdonával ki-ki azt csinál, amit csak akar. De ez már jó 25 éves történet, mert ezeket a földeket 1992-ben adtuk ki” – magyarázta az Abcúgnak Bódi László, akit riportunk után telefonon értünk el. A vállalkozó hozzátette: ekkora földterülettel önmagában semmit sem lehet kezdeni, egyszerűen nem lehet gazdaságosan megművelni annak, akinek ehhez nincs meg a kellő infrastruktúrája, mezőgazdasági felszereltsége.

Infrastruktúrában pedig sokat tud segíteni egy sokrétű, modernizált gazdaság a kisgazdáknak – állította Bódi. A nagyobb mezőgazdasági szervezetek ugyanis – úgynevezett integrátori szerepkörben – partnerségi szerződés alapján segíthetik a kisebbek termelését: eszközökkel, szervezéssel, vagy a termék felvásárlásával. Bódi cégeinek több ilyen együttműködése is van környékbeli gazdákkal.

A vállalkozó szerint az is afféle szimbiózis, hogy például kész tápot értékesítenek azoknak, akik kénytelenek megvenni, mert nem tudják előállítani, vagy az, hogy egyfajta szolgáltatásként saját, a növény fehérjetartalmát jobban megőrző módszerükkel feldolgozzák a más gazdák termelte lucernát, ezt az integrációt most indítják.

Kárpótlási jeggyel alapozta meg

Egy másik, saját földjén, önállóan gazdálkodó tedeji gazda, aki szintén nem szeretett volna névvel szerepelni, kárpótlási jeggyel jutott ahhoz a földterülethez, ami a mostani tulajdona magját képezi.

A földkárpótlás az Antall-kormány intézkedése volt, amelyet 1992-ben indítottak el azzal a céllal, hogy a magántulajdonukat állami gazdaságok és termelőszövetkezetek javára elvesztő földtulajdonosok veszteségeit kárpótolják valahogy.

Ennek lett az eszköze a kárpótlási jegy, amellyel egy, az adott gazdaság (állami gazdaság vagy termelőszövetkezet) által kijelölt földalapból árverés útján földterületet vásárolhatott a jegy birtokosa. A kárpótlási jegyeknek persze hamar kialakult egy másodlagos piaca is, azaz, akinek volt elég tőkéje, az egyenesen a kárpótlási jegyeket vásárolta fel, amiből aztán nagyobb területekre licitálhatott az árveréseken.

Riportalanyunknak 36 ezer forintnyi kárpótlási jegye volt, amellyel 1994-ben 72 aranykoronányi földhöz és néhány hektár legelőhöz jutott az erre kijelölt 270 hektár földterületből. Akkoriban ezzel kis játékosnak számított, ezért nem tekintették ellenfélnek a nagyobb szereplők, sőt, segítettek is a hozzá hasonló kisgazdáknak, ha ezzel távol tarthattak más nagygazdákat, akik több száz hektáros nagyságrendű területre licitáltak volna.

“Nem volt ez igazi kárpótlás, mert a földeket nem azok kapták meg, akiktől anno elvették”

– magyarázta forrásunk, utalva arra az imént említett sajátosságra, hogy sokszor már a kárpótlási jegyeket is felvásárolták a tőkeerős vállalkozók – azokat nem is azok érvényesítették, akik eredetileg kapták őket.

“Annak idején mi is tudtunk volna pluszban egy kicsit több kárpótlási jegyet venni, többet licitálni, de az az igazság, hogy féltünk kicsit, hogy a terményünket ki fogja megvenni. Azok az emberek, akik a téeszekhez voltak szokva, tartottak a szabad piactól. Most azt mondom, hogy akkor az utolsó pár tyúkomat is el kellett volna adnom és kárpótlási jegyet vennem a pénzemen, mert jóformán ajándékba adták a földet. Befektetésnek sem lett volna rossz. Ezek 30 aranykoronás földek ezek, jó földek” – magyarázta a középkorú férfi. Bár egy aranykoronányi föld kikiáltási ára 3 ezer forint volt, a törvény megengedte, hogy ezt az árat legfeljebb ötszáz forint értékig csökkentsék le. Így az esetek jelentős részében egy ezer forintos kárpótlási jegyért 2 aranykorona földet is lehetett venni, ha a licitáló felek előre megegyeztek, hogy melyik területet ki viszi el.

Riportalanyunk azóta a földtulajdon-szerzés óta nem is nagyon bővítette földvagyonát: 4 hektár szántó és 2,5 hektár legelő tulajdonosa, de mint mondja, a jelenlegi földárak mellett ez szinte lehetetlen is egy olyan kisgazdának, mint amilyen ő.

A hajdúsági földek a legdrágábbak közé tartoznak országosan, egy aranykorona 100 ezer forintba is kerülhet, egy hektár föld 2,5-3 millió forint körül mozog.

“Ha 10 millió forint hitelt felveszek, veszek belőle 3 hektár földet, azt életem végéig fizethetem. Ez így nekem nem üzlet. Pedig földterület mindig akad eladó: egy idős tulajdonos meghal az örökösei meg eladják a földet. De azt mindig azok veszik meg, akiknek van befektetni való pénzük” – magyarázta a gazda, hogy bár az európai uniós földalapú támogatásra már egy hektár földterület tulajdonosa is jogosulttá válik, bővítésre és korszerűsítésre miért csak annak van igazán lehetősége, aki nagyobb terület után gyűjti be ezt a támogatást.

Ráadásul egyes támogatási formák: például a gépvásárlásra, istállóépítésre, technológiai korszerűsítésre valók csak bizonyos önrész mellett érhetőek el, általában 30-40 százalékát állják a költségeknek. “Egy harmincmilliós traktor önrészét például biztosan nem tudom kifizetni” – tette hozzá riportalanyunk.

Egyedül nehezebb

A családjával Tedejen élő férfi sokat mesélt arról, milyen buktatói vannak a kis léptékű gazdálkodásnak. Egy példát hozott abból az időből, amikor még szarvasmarhát hizlalt felvásárlásra. “A kicsiket mindig kihasználták a felvásárlók. Nekünk azt mondták: ennyit és ennyit fizetnek érte, adjuk vagy nem. A nagyobb cégek viszont mindig maguk szabhatták meg az árat” – magyarázta.

A gazda szerint a kicsiknek az az egy lehetőségük lett volna, hogy jól járjanak, ha összefognak és szövetkezetben működnek. “Évente leadtunk volna mondjuk 1500 hízót egy profi üzletkötő segítségével, és akkor labdába tudtunk volna rúgni” – mondta. Erre voltak is próbálkozások helyben, de ahogy fogalmazott: a “magyar mentalitást” tükrözi, hogy amikor egy vezetőt kellett volna kiválasztani, megrekedt a dolog.

Jó példának hozta fel, hogy a Tedejtől nem messze lévő Hajdúdorogon lényegében megmaradt a termelőszövetkezet, mert voltak tagok akik közös művelésben hagyták a földjeiket a rendszerváltás után is. A földjük használati jogának átadásáért területarányosan bérleti díjat kapnak a szervezettől.

Megkerestük az ominózus hajdúdorogi mezőgazdasági szervezetet, ami a régi téesz helyett a rendszerváltás óta részvénytársaságként működik, de még mindig a régi réven: Hajdúdorogi Bocskai Mezőgazdasági Zrt. A társaságnak 160 tulajdonosa van, akik mind régi termelőszövetkezeti tagok – magyarázta az Abcúgnak Nagy Jánosné, a cég igazgatótanácsának elnöke.

Igaz, a terület, amin a termelés folyik, a szövetkezet régi, 8 ezer hektár feletti összterületéről 240 hektárra csökkent, amin szántóföldi növényeket – gabonaféléket, napraforgót, zöldséget – termelnek, de gyümölcsöt is termesztenek. A művelésre használt földterület a már említett földkárpótlás és a szövetkezeti földek egyéni birtokbavétele miatt csökkent, a privatizáció után ugyanis sokan kimérették és használatba vették a földjeiket.

“Dorogon sokan birtokba vették a korábban szövetkezeti használatba került földterületeiket és még mindig jellemző, hogy akár csak 5-10 hektáron, de gazdálkodnak. Nem tudom, talán azért, mert a termelőszövetkezetben a tagok földje a nevükön maradt végig, és érzelmileg valahogy jobban kötődnek hozzá, mint egy állami gazdaság egykori alkalmazottai, akik földjeiket juttatott területként kapták.” – magyarázta Nagy Jánosné, miért lehet több kisgazda arrafelé, és miért alakulhatott úgy, hogy az emberek csak a legnagyobb szükségben válnak meg a földjüktől. Ha nem tudják maguk megművelni, akkor is műveltetik inkább. Az európai uniós területalapú támogatási rendszer is lehet motiváló tényező.

Ez mindig csak kiegészítés volt, az is marad

“Külön-külön ezeket a kis területeket gazdaságosan megművelni nem lehet, az egyik út, hogy valaki felvásárolja a földedet, a másik, hogy megtartod és megművelteted” – magyarázta a férfi, majd hozzátette: ilyen kis földterület még a családját sem tudta rendesen soha eltartani. Ezért neki mindig dolgoznia kellett a gazdálkodás mellett, mielőtt egy tüdőműtét miatt leszázalékolták.

A földjein napraforgót, búzát, kukoricát termeszt, és saját maga dolgozik rajtuk. A szántást, tárcsázást, gépi kapálást maga végzi, a vetést, a permetezést és a betakarítást viszont eszköz hiányában egy vállalkozóval csináltatja meg.

Azonban gyerekeitől már nem várná el, hogy fenntartsák a szomszédos nagybirtokhoz képest aprócska gazdaságát.

“Ha rájuk száll, nem bánom, ha eladják. Fejleszteni úgyse tudnának, egy rakás adósságot meg már ne vegyenek a nyakukba. Ezért egy jó munkahelyet amúgy sem szabad feladni” – mondta.

A fiatalabb generáció eltávolodott ettől

A fiatalabb generáció tagjai közül aki Tedejen maradt, az sem foglalkozik már mezőgazdasággal. Az udvarán tett-vett épp a negyvenes családapa, Norbert, amikor megszólítottuk. Norbert dolgozott ugyan traktorosként a tedeji gazdaságnál, de már a kilencvenes évek végén eljött onnan, jelenleg a csatornázási műveknél van munkája.

Mint mondja, korosztályából alig vannak, akik helyben maradtak: az ő egykori általános iskolai osztálya 14 tagjából mindössze 4 olyat tud összeszámolni, aki még Tedejen lakik.

Földdel viszont ők sem foglalkoznak – akinek némi köze van a mezőgazdasághoz, az a tedeji gazdaságban dolgozik. Találkoztunk is egy fiatal nővel, aki betanított munkásként dolgozik a Tedej csoport egyik ivóleveket gyártó feldolgozó üzemében, naponta bejelentett alkalmi munkavállalóként.

Az idősebb tedejiek közül többen úgy látják, a fiatalabbak, ha lehetőségük lenne rá, akkor sem foglalkoznának már földdel. A mezőgazdasági munka egyszerűen leértékelődött, “szégyellnivaló” lett a szemükben – mondta egyikük.

Norbert ugyanakkor cáfolta ezt. Mikor emlékeztettük rá: az imént mondta, hogy már nagyon régóta nem dolgozik a mezőgazdaságban, azt mondta:

“Akkor is paraszt vagyok. Paraszt családba születtem: nagyapám gulyás volt, apám szintén traktoros. Azt nem mondtam, hogy soha nem térnék vissza újra a mezőgazdasághoz.”

Bódiék családi vállalkozása – a vállalkozó csak sorolta, sorolta az agrármérnök végzettségű családtagjait az interjú egy pontján – 300 embernek ad állandó munkát Tedejen, Hajdúnánáson és környékén, de egy-egy idényben ezen felül több mint 300 egyszerűsített foglalkoztatott szedi még brigádokban a gyümölcsöt a gazdaság kertjeiben.

A technológiai fejlődés persze jelentősen lecsökkentette a vállalat munkaerőigényét, az egykori 1200 fős dolgozólétszám – ez még az állami gazdaság idejéből, a ’60-as évekből származó adat – mára a harmadára olvadt. A munkaerőigény folyamatos csökkenését mutatja, hogy úgy stabil ez a háromszázas alkalmazotti létszám a rendszerváltás óta, hogy Bódi így jellemezte az azóta eltelt időt:

“Azért közben mi is csak bővültünk.”