A Békemenet szervezője szerint újgazdag, vadkapitalista „elit” vette át az oldalukon a hatalmat
Fricz Tamás politológus a Magyar Nemzetben megjelent írásában a Fidesz–KDNP súlyos, április 12-i választási vereségének mélyebb okait elemzi. Szerinte a legfőbb probléma az, hogy „a Fidesz az utóbbi években, vagy talán már korábban is eltávolodott a polgári Magyarország nemes, üdvözítő és lelkesítő gondolatától.” Visszaemlékezik a kilencvenes évekre, amikor a párt vezérkara és holdudvara Rákosszentmihályon tervezte a jövőt, olyan kiváló személyiségek részvételével, mint Granasztói György, Schmidt Mária vagy Jankovics Marcell, a párt vezető politikusai mellett. Fricz Tamás szerint „daliás idők voltak, nagy tervekkel egy megújult, kommunizmus- és posztkommunizmus-mentes világról.” Az akkori elképzelésekről azt írja, olyan jövőt képzeltek el, ahol a demokrácia öntudatos, képzett és szuverén polgárokra épül.
Úgy véli, egy tudásalapú társadalomban gondolkodtak, ahol az állam és a civil társadalom között együttműködés és harmónia van. Kifejti, hogy felnőtt, öntudatos polgárokat akartak, akikhez nem lehet lekezelően szólni, és nem abból indultak ki, hogy az embereket csak a legalapvetőbb anyagi javak érdeklik. Ezzel szembeállítja a jelent, és felteszi a kérdést:
„Hogyan jutottunk el a polgári, öntudatos Magyarország víziójától a mai hatalomgyakorlásig, hogyan jutottunk el a „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!” jelszavától a „Hallgass a zsebedre, szavazz a Fideszre!” illúziótlan és ormótlan kampányszlogenjéig?”
A politológus úgy látja, „valahol utat tévesztettünk.” Állítása szerint egy ponton a tudatos polgárok helyett „muglikat”, ostoba nyárspolgárokat, alattvalókat és kádári kispolgárokat kezdtek látni az állampolgárokban, és a kormányzást is ennek megfelelően alakították.
Fricz Tamás szerint lemondtak arról, hogy a lakosság helyett civil társadalomban gondolkodjanak. Emlékeztet, hogy a polgári körök óriási ötletnek számítottak, de felteszi a kérdést, mi lett belőlük. A CÖF-ről mint alapító azt mondja, még megpróbálta fenntartani a civilség erényét. Szerinte „a civilséget segíteni, felkarolni kell, mert ez az egyetlen alapja annak, hogy ne csak formailag, hanem valóságosan is egy, a képviselők és a képviseltek közötti egyensúlyra épüljön fel az országunk.” A töréspontot a 2002-es választási vereséghez köti, amelyből szerinte többen téves következtetéseket vontak le.
A szerző szerint ezek a döntéshozók nem értették meg, hogy a posztkommunisták akkor még mélyen beágyazottak voltak a társadalomba. Ettől függetlenül úgy véli, nem lett volna szabad szakítani „a polgári demokratikus Magyarország víziójával, a legszebb és legnemesebb vízióval, amit a Fidesz valaha kitermelt magából.” A 2010-es kétharmados győzelem után Fricz szerint a teljes polgári Magyarország azt várta, hogy a régi vízió megvalósul, hiszen minden adott volt hozzá. Úgy látja, egy ideig ez működött is, de aztán valami megtört. Állítása szerint
Hozzáteszi, hogy a belpolitikát ellepte az öncélú gőg és elitizmus. A politológus megjegyzi, hogy négy kormányzati ciklus utáni bukás nem meglepő, sőt, Európában ez a természetes. Példaként Helmut Kohlt említi, akit 1998-ban úgy váltottak le, hogy nem volt komoly baj az országgal, egyszerűen elkopott a kormányzása. Egy akkori kampányszlogent is idéz: „Danke Helmut – aber es reicht.” (Köszönjük Helmut, de ennyi elég volt.) Fricz Tamás szerint azonban a természetes elkopás mellett a Fidesz nagy hibái is kellettek a vereséghez. Úgy véli,
Azt gondolja, felnőttként kellett volna beszélni hozzájuk, „őszintén, s nem szinte gyalázatosan primitív üzenetekkel lebutítani az embereket.” Azt állítja, az emberek nem ostobák, és ha ennek megfelelően szólnak hozzájuk, az őket is megemeli. Végezetül felidézi régi mondását, amelyet szerinte ma már Magyar Péter is emleget, miszerint Magyarország nem maradhat „egy következmények nélküli ország”. Zárásként reményét fejezi ki: „Végre valóban legyen így! S akkor újra egy jobb, polgári Magyarország felé indulhatunk el.”