KULT
A Rovatból

Fura, sötét és szerethető – a Fekete Zajon az is profi, ha vascsővel vernek egy buszkerék-kitámasztó éket

Az idén először teltházas fesztiválon az underground színe-java képviselte magát, élen Kátai Tamással. Élménybeszámoló fotókkal.


Minden évben a leginkább várt kikapcsolódásom a Fekete Zaj fesztivál, amely a csillagos ég alatt, a mátrafüredi fenyvesek közt salaktalanítja a lelkem. A furcsa fazonokat csokorba gyűjtő négynapos hepaj immár levedlette baráti osztálykirándulás arculatát, mert már szinte tömegek hömpölyögtek környezetbarát repoharakkal a három színpad között.

Ugyanakkor a bónusz negyedik helyszín, a Sás-tó apró szigetén található Kacsatónia hangulatos fahasáb-miniszínpada még mindig a természetes közvetlenséget szimbolizálta akusztikus koncertjeivel. Éjszaka a hidakra épített installációk szemkápráztató fényjátékkal elevenedtek meg, ráadásul a színpad helyén egy meghekkelt zaj-generátor mikrofon kínálta az önkifejezést, amelytől mindenki instant művésznek érezhette magát (bár attól, hogy nem értenek meg, még nem vagy az). Egyfajta kiskapuként ezen a helyszínen tobzódtak a védettségi igazolvány híján kint rekedt érdeklődők is.

Nyitányként a Freak Fusion Cabaret jópofa utazócirkusza mozgósította a megérkezőket, precízen repülő kardok kereszttüzében. Az első napon leginkább a hazai The Devil's Trade profi és átszellemült előadása nyűgözött le. A keserédes, népies blues-doom sokkal jobban működött nagyzenekarral, mint tavaly egymagában.

A Grand Mexican Warlock bólogatós, progresszív matekmetálja után szinte szégyelltem, hogy milyen jólesett veretni Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force-ra, amely négynegyedes rántottát habosított az agyamból. Az elszállós akusztikban utazó Törzs azért közelebb állt a lelkemhez, majd az észt-angol Deathsomnia a lüktető melankóliájával, a Korai Electric pedig a progresszívan pulzáló világzenéjével vette ki a lábamból az erőt.

Remek hangulatindítóként táncoltatott meg második nap a Middlemist Red, utána a fekete játszóháznak titulált geek sarokban vetettem bele magamat a retro konzolok világába. Némi pixeles Mortal Kombat, Tekken és Super Mario Kart annyira feltuningolt – villámgyorsan nyomkodtam a gomb-kombinációkat, bár nem sok sikerrel – hogy utána kilépve a virtuáltérből elvertem pár ellenfelet ping-pongban.

Áron András, azaz Apey projektje, a The Black Circle Orchestra hozta az elvárt magas színvonalat, de amilyen ütős dark-country dallal nyitott, úgy belassult a végére, hogy a VHK őssámán-csujjogatása kellett hozzá, hogy újra felélénküljön a nagyszínpad előtti közönség.

A kedvemre való vérhányás-gonoszmetál vonalon a Nest of Plagues, a Nadir és a Beneath the Void produkcióit emelném ki, precízen szaggatták a húrokat és a lábdobokat.

Éjszaka az elmaradt Cocaine Piss helyett beugrott a hazai synthwave elismert figurája, Quixotic, ami abból állt, hogy egy flitteres gúnyába bújt, furafrizurás pasas zseniálisan összevágott vetítéssel lepergette a '80-as éveket, miközben leszaggatta az arcomat a precíz basszus és a szinti-prüntyi. Szinte mindenki, aki arra járt és maradt benne szusz, bemozdult rá, annyira adta magát az egész.

Mivel minden este két színpadon folyt a dark-diszkó reggelig, nyilván minden reggel átaludtam a jógaórát (bár voltak, akik részegen bealudva még reggel is sajátos ászanába merevedve várták a napfelkeltét). Ugyan nem jutottam el a workshopokra és a filmvetítésekre, ellenben a közeli libegővel, bobbal és erdei kalandparkkal tripláztuk az adrenalint.

A harmadik napon hajmosás közben hallottam meg a szerb Dreddup industrial zenéjét, amely annyira megfogott, hogy félig vizes hajjal rohantam ki csapatni rá, konkrétan defibrillátor helyett üzemelném be őket. Utánuk jött az általam régóta kedvelt Entrópia Architektúra ipari zajzenéje, ami maga a szuggesztív őserő.

De hogyan is tudnám elmagyarázni egy laikusnak, hogy mi a jó abban, hogy egy szőrös férfi addig püföl egy vascsővel egy buszkerék-kitámasztó éket, amíg az el nem fogy?

Hazai csemegékben ezután sem szűkölködtünk, az avantgárd-metál Perihelion és a poszt-rock Pozvakowski is illett az ütős sormintába, a francia elektronikát képviselő Dalhia énekesnője viszont kissé hamiskás volt.

A zárónapot a BNC kabarézaj elnevezésű interaktív programmal kezdtem a teraszon, ami abból állt, hogy az egyik kedvenc magyar bandám, a Black Nail Cabaret két, civilben házaspárt alkotó tagja elmesélték, hogyan néz ki náluk az alkotói folyamat. Emke és Krisztián beavatták a nézőket a szövegírás, dallam-cizellálás, és a különféle effekt-kütyük rejtelmeibe, mindez ráadásul úgy zajlott, hogy improvizálva bevonták a közönséget is, létrehozva egy-egy dalt a végére.

A nap zenei csemegéi sorra érték egymást: először a Fonogram-díjas, balkáni világzenét játszó Meszecsinka merített pszichedelikus magasságokba, utána instrumentális jazz-elektronikával rázott fel a Freakin’ Disco. Mivel sejtettem, hogy még irdatlan mennyiségű kalóriát fogok elégetni az este hátralevő részében, beálltam az egyik kajás stand előtti kígyózó sorba.

A Fekete Zaj egyik erőssége a gasztronómia: túllépve a szokásos hitvány fesztiválkoszt-alapvetéseken itt autentikus curryt és ramen levest, illetve csípős burritót és szaftos BBQ oldalast pakoltam a prémium falatokra hangolt bendőmbe.

Már előre hegyeztem a karót a jóféle erdélyi black metalra, a Dordeduhra, és nem csalódtam: brutális erővel zengtek a holdfényben. Értékeltem a gesztust, hogy szépen megtanultak magyarul néhány mondatot, és az erdélyi népi hatás is remekül összecsengett a zengő hörgéssel. Egyedül azt a hatalmas fém-vágódeszkát nem tudtam értelmezni, amelyet párszor megkongattak: amilyen nagy meló lehetett azt a böszme monstrumot ideszállítani, olyannyira szégyenlősen szólalt meg.

Végül elérkezett a fesztivál történetének első teltháza, méghozzá Kátai Tamásnak köszönhetően. A tekintélyes zenei anyagot felhalmozó, de sosem koncertező multitalentum eddigi életművét nem kevesebb, mint 25 remek zenész dolgozta fel a közreműködésével.

A Mezolit - Mesék a Thy Catafalque-ról elnevezésű szuperprodukcióban a magyar metálelőadók színe-java képviselte magát, elementáris energiamezőt létrehozva a nagyszínpad körül. Örömzenélés, profizmus, némi technikai malőr és garantált lúdbőr fémjelezték a Zaj legjobban várt produkcióját, Kátai versmondása a vastapsot követően pedig egészen meghatott.

Záróakkordként az immár szokásosnak mondható Pornography koncert elevenítette fel a The Cure legkellemesebb dalait, a színes fényben gomolygó füstben pedig ideje volt tudomásul vennem, hogy idén ennyi volt. Jövőre remélem ismét találkozom azon hasonszőrűekkel, akik szerint a Fekete Zaj a legszerethetőbb fesztivál a maga festői környezetével és underground zenei palettájával.

További képek:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk