Mónika nem adta fel, alapítványt, és saját ruhamárkát hozott létre hogy megkönnyítse Alexander és a hozzá hasonló sorsú gyerekek életét, sőt, még egy érzékenyítő mesekönyvet is írt.

- A Higgy Bennem Program egy különleges kezdeményezés. Meséljen róla, hogy jött létre, mire terjed ki a működése.

– Ez egy zárt, érintett sorstárs közösség próbatételes gyerekek szüleinek, ahová bármilyen érintett gyermek édesapja vagy édesanyja becsatlakozhat. Április 12-én volt 6 éves a program. Azért ez a program neve, mert a próbatételes gyermek mondja ezt a szüleinek, hogy „higgy bennem” és „higgy magadban”. Meggyőződésem: ha mi szülők elég önbizalommal rendelkezünk és hiszünk a gyermekünk felépülésében, az nagyon sokat jelent. A csoportnak van egy nyilvános oldala, ami rólam és Alexanderről szól, és Insta oldal is tartozik hozzá. Van egy alapítvány is, ez két éve jött létre, a kisfiam életminőségének javításáért, illetve a sorstárs gyerekek támogatásáért. Ez az „Alexanderért és a Higgy bennem programért” nevet viseli.

Remélem, idén még ennél is többet segíthetünk.

– Ön azért indította el a programot és az alapítványt, mert semmilyen segítséget nem kaptak Alexanderrel. Miért nincs segítség? Nincs elég forrás, vagy a hozzáállás nem megfelelő?

– Azt gondolom, hogy a hozzáállás nem megfelelő. Alexander most már nyolc éves.

Gondoltam, hogy ez a történet nem áll itt meg, és hogy őszinte legyek, nagyon szerettem volna találkozni olyan sorstárs szülővel, aki kapaszkodót nyújt nekem, hogy ebben a helyzetben hová kell vinnem a gyereket. Egy közel 60 ezres városról beszélünk, ami nem is olyan kicsi, mégis, sem a védőnő, sem a háziorvos nem tudott ebben segíteni.

Aztán felköltöztünk Budapestre, mert az érintett gyerekeket tekintve nagyon Budapest specifikus a történet, de ott is még nagyon sok minden gyerekcipőben járt. Végül magam tapostam ki az utat. Elkezdtünk fejlesztőközpontokba járni, ahol szájról szájra terjedtek az információk. Az sem titok, hogy az első három évben kőkeményen bújtam az internetet, szakirodalmat olvastam, folyamatosan különböző fórumokon tájékozódtam.

Nagyon sok emberrel beszéltem és a kisfiam állapotát illetően rengeteg információt sikerült begyűjtenem. Ez volt számomra az a mérföldkő, ami után ki mertem jelenteni, hogy az olvasottak és a tapasztalatok alapján mi az, amire a magyar sorstárs szülőknek is szüksége van. Akkor hoztam létre a csoportot, de megmondom őszintén, én sem gondoltam, hogy ez így ki fogja nőni magát.

– 8 év alatt javult valamit a helyzet? Az Ön kezdeményezése nyomán ma már könnyebb egy hasonló helyzetbe kerülő szülő helyzete?

– A Higgy bennem program példáján felbuzdulva nagyon sok szülő, aki teheti, kezébe veszi a sorsát és alapítványokat hoz létre a saját gyerekéért, sőt akár más gyerekek megsegítésére is, és kialakultak kis közösségek. Kénytelenek vagyunk mi lépni a cél érdekében mert az államtól kapott támogatás oly csekély, hogy abból sajnos nem jutunk egyről a kettőre. Ha az érzékenyítést nézzük, akkor ott még mindig abszolút gyerekcipőben járunk. Valami elindult, de ez egy nagyon hosszú folyamat. Sokkal többet kellene erről beszélni, írni, előadni.

– Az ilyen programokat jellemzően azok szokták segíteni, támogatni, akik valamilyen formában érintettek. A többiek hogyan viszonyulnak a kérdéshez? Be lehet vonni őket a segítésbe?

– Nagyon kevesen vannak, ők viszont rendkívül lelkesek. Vannak olyan csupaszív emberek, akik például licitcsoportokat hoznak létre ezekért a gyerekekért. Ennek pontosan az a lényege, hogy az ismerősök ismerőseit, rokonokat, barátokat, kollégákat, munkatársakat beveszik ebbe a csoportba, és különböző felajánlott tárgyakra lehet licitálni. A bevétel pedig a próbatételes gyereknek megy.

Persze ez még mindig nagyon kevés.

Természetesen mi is szívesen hozzájárulnánk a családi kasszához, de esélyünk sincs munkát találni addig, amíg reggel nyolckor beviszem a gyereket az iskolába, és legkésőbb fél egykor el kell hoznom. Dolgozni úgy tudnék, hogy fél kilencre beérek a munkahelyemre és legkésőbb délben el kéne jönnöm. Ilyen munkahely nem nagyon létezik. Ha pedig főállásban dolgoznék elveszíteném az ápolási díjat.

Igen ám csak a mi gyermekeink nagy része rendszeresen jár kontrollokra, vizsgálatokra. Bármikor elállítódhat egy sönt, lehet egy epilepsziás roham és akkor nekünk rohannunk kell. Ezt vajon melyik munkáltató tolerálná? Épp ez volt az egyik mozgatórugója annak, hogy saját projekteket indítsak amiben akár éjjel is tudok dolgozni. Illetve ezért hoztam létre az Alapítványomat is.

– Úgy tapasztalom, hogy sokan, akik személyesen nem érintettek ebben a kérdésben, zavarban vannak, hogy is közelítsenek meg egy próbatételes gyermeket. Mit tud tanácsolni?

– Pont ezért írtam egy mesekönyvet Alex és a csodaerdő lakói címmel, amelyben 0-tól 99 éves korig mindenkinek bemutatom, hogy nekünk, érintett szülőknek és a gyermekeinknek mire lenne szükségünk

Nekem egyébként személyes rossz tapasztalatom nincs. Szerintem azért vannak nagyon nehéz helyzetben az egészséges gyermeket nevelő szülők egy játszótéren, vagy játszóházban, mert senki nem tanította meg nekik, hogy egy ilyen helyzetben miként kell kommunikálni, mit helyes tenni, mit nem.

Igaz, hogy erre nincs semmilyen írott vagy íratlan szabály. Azt gondolom, a fontos, hogy szeretettel, empatikusan menjenek oda a próbatételes gyermekekhez és szüléikhez. Tehát ne arról szóljon a történet, hogy ha kimegyünk a játszótérre, és az anyuka meglátja a gyerekünket, akkor elhúzza a saját gyerekét onnan.

– Mi a helyzet a kíváncsisággal? A gyerekek érdeklődőek, de a szülők gyakran kínosnak érzik a gyermekük kíváncsiskodását.

– Két példát tudok mondani. Tavaly nyáron, a játszótéren odajött egy kislány, és megkérdezte, hogy meglökheti-e Alexanderka hintáját. Mondtam, hogy persze. Kérdezte, mi a kisfiú baja. Ilyenkor le kell fordítanom olyan nyelvre, hogy egy gyerek is megértse. Ezért elmondtam, hogy a buksijában megpattan egy ér, doktor bácsihoz jár, és fejlődnie kell.

Egy másik történet: a lakóparkban, ahol laktunk, a helyi gyerekek zsírkrétával rajzoltak a lépcső előtti kőre. Pont vittem be Alexandert, és megállítottak ezek a kislányok. Megkérdezték tőlem, hogy Alexanderka miért nem sétál. Elmondtam, hogy még nem tud. Akkor megkérdezték, hogy ha adnak egy zsírkrétát Alexander kezébe, tudna-e rajzolni. Mondtam, hogy még nem. Erre az egyik kislány odaadta a sárga zsírkrétáját, azzal, hogy ha Alexanderka majd megtanul rajzolni, akkor ezzel rajzoljon először.

– A mesekönyvet hogy képzeljük el?

– Három történet szerepel benne. Az erdei állatokon keresztül mutatom meg, hogy mi az elfogadás. Van négy próbatételes jó barát: Borz Bori, Róka Ricsi, Alex a kis mackó, és nyúl Panna. A történetek bemutatásával azt szemléltetem, hogy az erdő egészséges kisállatai hogyan viszonyulnak a próbatételes állatokhoz. Milyen támogatással, hogyan vesznek részt az ő mindennapjaikban.

– Létrehozott egy ruhakollekciót is.

– Igen, tavaly májusban hoztam létre az Alexander Family Collectiont, pontosan azért, mert az öltözködés területén is látszik, hogy itthon mennyire nem figyel senki a próbatételes gyerekekre.

Ha például van egy gyomorszondás gyerek, akit ezen keresztül kell etetni, bárhol van az anyuka a gyerekével – legyen az orvos, rokonok, kirándulás –, az etetéshez teljesen le kell vetkőztetnie a gyereket, ami kellemetlen és kényelmetlen mindenkinek.

Vagy itt van az én gyerekem, aki már 128-as méretű ruhákat hord, és ebben a méretben már nem tudok bodyt vásárolni rá. Így született meg az ötlet, hogy kezdjünk el a próbatételes gyerekeknek olyan ruhákat gyártani, amilyenekre valóban szükségük van, a legjobb minőségben, a legjobb textilekkel.

Nagyon figyelünk mindenre, például nincs címke belevarrva a ruhába, hiszen ezeknek a gyerekeknek sok esetben igen érzékeny a bőre, de nem tudják jelezni, ha kellemetlen nekik. Úgyhogy az anyukák egy külön kártyán kapják meg az információkat.

Vagy például műanyag szalagpatenttal dolgozunk, hogy egy esetleges MRI vizsgálatnál ne kelljen a gyermeket levetkőztetni. De több ilyen és hasonló dologra is nagy figyelmet fordítunk.

– Ukrajnából menekült családokat is segítettek.

– A csoportunk immár nemzetközinek mondható, mert más országokból is sokan becsatlakoztak hozzánk. Amikor kitört a háború, összefogtam 12 érintett szülővel, mert tudtuk, hogy Kárpátalján is vannak édesanyáink. Megkértük őket, hogy kössenek össze olyan érintett családokkal, akiknek szükségük van segítségre, akkor is, ha nem tagjai a csoportnak.

Az elmúlt hetekben több segélycsomagunk ment ki Épp most küldtünk ki Ukrajnába többek között tápszereket, pelenkákat.

– Vannak-e újabb tervek?

– Egy érintett szülőtárasammal nevelő-fejlesztő iskolát szeretnénk létrehozni, mert a súlyosan, halmozottan sérült gyermekek oktatása Magyarországon nincs megoldva. Ebben iszonyatosan nagy problémát látunk. Ha például van egy súlyosan halmozottan sérült gyermek akinek a látása, a mozgása, a beszéde is érintett, ő nem kapja meg komplexen az iskolában azt, amire szüksége van.

Nem az a cél, hogy a gyerekeink majd felnőtt korukra egy intézetben éljenek (már ha egyáltalán lesz ennyi befogadó intézmény). Az legyen a cél, hogy a gyerek felfejlődjön annyira, hogy önellátó legyen.

– Sokat említi az édesanyákat. Mi a helyzet az édesapákkal?

– Az érintett anyukák között nagyon sok az egyedülálló.

Amíg ezekben a szülői közösségekben az anyukák igyekeznek lelki támogatást adni egymásnak, addig a férfi dolgozik, igyekszik megteremteni a családnak az anyagi hátteret, és őt senki nem kérdezi meg.

Ezért nagyon fontosnak tartanám, hogy nekik is lehetőségük legyen például találkozni más sorstárs apukákkal, hogy megoszthassák egymással az gondolataikat, az érzéseiket.

Ha lehetek őszinte, ezt nagyon igazságtalannak tartom, hiszen azt a gyereket ketten vállalták, és azt se felejtsük el, hogy nem feltétlenül kell próbatételesnek születni. Egy gyerek, vagy akár egy felnőtt is bármikor próbatételessé válhat egy betegség vagy baleset által.

Mindkét szülőnek nagyon nehéz, de azért legyünk őszinténk, mégis csak a nő a gyengébbik nem, iszonyúan nagy támogatásra volna szüksége. Az, hogy az apuka hátat fordít és elmegy, az vagy azért van, mert az a házasság már amúgy is ingatag lábakon állt és ezt már végképp nem bírja el, vagy pedig azért, mert a férfi nem tud azonosulni ezzel a helyzettel, nem tudja feldolgozni, elfogadni, és a könnyebb utat választja. Egy próbatételes gyereknek nem csak az édesanya szeretetére és energiájára van szüksége, hanem az édesapáéra is.

A végére olyan kevés élelem és víz maradt az Azovsztal acélműve alatti bunkerekben, hogy a felnőttek naponta csak egyszer ehettek. Tíz liter vízbe két csésze makarónit tettek, és ebből harminc embernek kellett jóllaknia. A gyerekek naponta kétszer ettek. Még a legnagyobb nélkülözés közepette sem feledkeztek meg azonban a föld alatt bujkálók a kedvenceikről: az állatokkal mindig megosztották, ami jutott nekik azon a napon.

Olena és Jegor még a háború elején a bombázások elől menekült az acélgyár föld alatti bunkerébe. Úgy tervezték, hogy nagyjából két hétig maradnak, de végül két hónap lett belőle. A házaspár két fiukkal, a 12 éves Artemmel és a 17 éves Dmitrijjel, valamint a család tacskójával, Spike-kal költözött a föld alá.

A családot végül az utolsók között evakuálták tegnap az Azovsztalból éppen azon az estén, amikor Putyin a moszkvai parádén szent küldetésnek nevezte a hozzájuk hasonló családokat felszabadító háborúját.

„Milyen felszabadítás? Mire volt jó ez az egész?” - kérdezi dühösen a The Guardian újságírójától a családanya. Férje elmondása szerint az utolsó napokban már semmi reményük nem maradt, hogy valaha élve jutnak ki az acélműből, olyan erős volt a bombázás.

Amikor a föld alatt kerestek menedéket a gyárban, egy darabig még volt áram. Idővel azonban alig maradt valami: a világ történéseiről csak egy kis rádión keresztül értesültek. Mivel rohamosan fogyott az élelmiszer, arra jutottak, hogy minél többet alszanak a dohos pincében, annál kevesebbet esznek, hiszen „aki alszik, nem eszik”.

Némi fényt a gyárban talált autóakkumulátorok segítségével csiholtak, a halványan pislákoló LED-lámpák fényénél pedig sakkoztak és kártyáztak, hogy minél gyorsabban múljanak a napok. Egy idő után pedig valaki átalakította a Monopolyt úgy, mintha a játékosok feladata Mariupol felvirágoztatása lenne.

A szörnyű körülmények közül kimenekült család most már képes nevetni olyan dolgokon is, amik a hetekig tartó bujkálás alatt történtek velük. Egyszer például Jegor két idősebb, már rosszul látó férfival ment élelem után kutatni egy raktár maradványaihoz. Amikor visszatértek a búvóhelyre, akkor vették észre, hogy az egyik idős ember egy zsák szemeskávét és egy jókora zacskó babérlevelet cipelt magával, mivel a kávéra azt hitte, hogy tészta. Pechjükre egyik sem segített az éhségen, ennek ellenére a kávét végül megfőzték, és a körülményekhez képest kitűnően sikerült.

Valójában azonban egyáltalán nem volt vidám az élet a mélyben. Minden nap megküzdöttek az életben maradásért, például a mosdó használata felért egy hazárdjátékkal. A vécék ugyanis a földszinten voltak, ahova már veszélyes volt felmerészkedni. Éppen ezért a gyerekek, idősek és mozgáskorlátozottak számára vödröket jelöltek ki a pincékben, amiket az egészséges felnőttek felváltva ürítettek ki.

„Senki sem jött ki onnan változatlanul” - mondta a lapnak Okszana, az acélgyár egyik alkalmazottja. Az első napokban a gyerekeket traumatizálták a történtek. A tinédzserek órákon át csak bámulták az üres falakat, a kisebbek pedig ódzkodtak az érintéstől. Amikor pedig rajzolni kezdtek, egyikük sem választotta a színes ceruzákat, csak a feketéket használták. Idő kellett, hogy a kicsik alkalmazkodjanak a helyzethez, később azonban már az idősebbek tanították a fiatalabbakat. Volt például egy négyéves kisgyerek, aki az érkezésekor még olvasni sem tudott, amikor végül elhagyta a bunkert, már kitűnően ment neki a matek is az írás és olvasás mellett.

Okszanának alig maradt valami a háború előtti életéből. A nő a férje teáskanalát, a gyerekei rajzait, valamint egy kövekkel kirakott útlevéltokot tudott magával vinni csak otthonról, ezen felül mindene megsemmisült.

A túlélők elmondása szerint a menekülés sem volt egyszerű a jókora acélüzemből. Hiába biztosítottak elvileg szabad utat a civileknek, a harcok miatt végül újra a föld alá kényszerültek, és a gyár területén éltek tovább.

Egy idő után már úgy engedték ki játszani a gyerekeket a szabadba, hogy mindegyik ruhájára címkéket ragasztottak a nevükkel, születési dátummal és a vércsoporttal. Erre azért volt szükség, hogy ha esetleg megölnék őket, könnyebb legyen a holttestek azonosítása.

Végül a rádión keresztül értesültek arról, hogy ismét megpróbálják a kimenekítést. Mindössze 15 percük volt összepakolni. Az Azovsztalból elmenekültek szerint könnyen elképzelhető, hogy még maradtak civilek a gyár terültén, akik rádió híján nem értesültek az evakuálásról. A körülményeket jól jellemzi, hogy a négytagú család a kimenekítés után ismert meg egy fiatalt, aki két férfival csupán néhány tucat méterre tőlük bujkált heteken keresztül, mégsem találkoztak a mélyben.

Az azovsztali túlélők elmondhatatlanul hálásak a kiszabadításukban segítő, de a gyárban maradt katonáknak. Ugyanakkor pontosan tisztában vannak azzal, hogy a hatalmas iparterület utolsó védőinek talán már a csoda is kevés, hogy végül élve kijussanak a földi pokollá változott acélműből.

Miután a The Washington Post, a The New York Times és más amerikai lapok cikkeket közöltek az amerikai hírszerzés szerepéről a Moszkva nevű cirkáló elleni rakétacsapásban, illetve orosz tábornokok halálához vezető katonai akciókban, Joe Biden felhívta William J. Burns CIA igazgatót, Avril Haines-t a nemzeti hírszerzés igazgatóját és Lloyd Austin védelmi minisztert, hogy elmondja, mennyire aggódik a kiszivárogtatások miatt. Az amerikai elnök szerint ezek a nyilvánosságra került információk alááshatják azt az célt, hogy segítséget nyújtsanak Ukrajnának – írja a Washington Post.

Miközben a most megszavazott hatalmas, 40 milliárd dollár értékű amerikai segélycsomag részletei teljesen nyilvánosak, beleértve azt is, pontosan milyen nehéztüzérséget, drónokat és páncéltörő rakétákat küldenek az ukránoknak, a hírszerzési támogatást sokkal nagyobb titkolózás övezi.

Bár az nem derült ki, hogy milyen konkrét információkat adtak át, névtelenséget kérő tisztviselők az amerikai lapoknak azt mondták, ezek túlmutattak azon, hogy meghatározták a Fekete-tengeren tartózkodó orosz hajó pontos helyét. Az amerikai célzási információk kulcsfontosságúak voltak a Moszkva ellen indított csapáshoz, amit az ukránok két – amúgy hiánycikknek számító – Neptun rakétával hajtottak végre.

Az RK-360 Neptun egy ukrán fejlesztésű hajóelhárító cirkálórakéta, amelyet 2021 márciusa óta használnak Ukrajna haditengerészeténél. Az ötméteres rakéta hatótávolságra 280-300 kilométer.

Az ugyanakkor rejtély, hogy a csatacirkáló radarrendszerei miért nem reagáltak megfelelően a támadásra. Ukrán és amerikai tisztviselők szerint a Moszkvát valószínűleg megzavarta, hogy Ukrajna egy török ​​gyártmányú Bayraktar drónt is reptetett a közelben. Elemzők szerint a hajó elsüllyedése rendkívül megalázó volt Putyin számára, és Ukrajna egyik legnagyobb sikereként értékelhető a háborúban.

Közvetlenül a rakétacsapás után a Biden-kormány hallgatott arról, hogy az amerikaiaknak bármilyen szerepük lett volna a Moszkva elsüllyesztésében, később azonban névtelen források megerősítették, hogy az amerikai lapinformációk helyesek.

Ukrán tisztviselők szerint a háború során eddig körülbelül 12 tábornokot öltek meg a frontvonalon. Ez a szám megdöbbentette a katonai elemzőket.

Most kiderült, az Egyesült Államok folyamatosan dolgozott azon, hogy beazonosítsa, hol vannak az orosz mobil főhadiszállások, amelyeknek a helyét gyakran változtatták. Az amerikaiaktól kapott információkat az ukránok összevezették saját hírszerzési és lehallgatási adatiakkal, és ezek alapján indítottak célzott csapásokat az orosz tábornokok megölésére.

Az amerikaiak fegyverekkel is segítik ezeket az akciókat. A most a csatatérre érkező Switchblade drón kisebbik változata alkalmas egyes katonák azonosítására és célzott likvidálására, még úgy is, hogy a célpont épp egy járműben ül.

A Biden kormány próbálta titokban tartani ezeket az információkat, mert attól féltek, hogy a kitudódásuk eszkalálhatja a konfliktust, alkalmat adhat Putyinnak a háború kiszélesítésére.

Ezt az aggodalmat osztja a neves amerikai publicista Thomas Friedman is, aki a New York Times-ban írt véleménycikkében úgy fogalmazott, a tábornokok megölésével, és a hajók elsüllyesztésével kérkedni az őrültség netovábbja. Szerinte az ezekkel kapcsolatos kiszivárogtatások súlyos veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államok biztonságára. Főként úgy, hogy az információkat nem egy átgondolt stratégia részeként hozták nyilvánosságra.

Mindez már csak azért is veszélyes, mert Putyin viselkedése manapság sokkal kevésbé kiszámítható, mint korábban volt, és lassan kezd kifogyni az eszközökből.

Az amerikai vezetés maga is próbálja azt sugallni, bizonyos határokat nem lépnek át. A Washington Post azt írja, több utasítás is létezik a vörös vonalakról.

Például az Egyesült Államok nem ad ki olyan részletes információkat, amelyek segítségével Ukrajna megölheti a legmagasabb rangú katonatiszteket vagy minisztereket. Ebbe a kategóriába tartozik például Valerij Geraszimov, a Fegyveres Erők vezérkarának főnöke és Szergej Sojgu védelmi miniszter.

Ez a tilalom ugyan nem terjed ki az orosz tábornokokra, de egy védelmi tisztviselő azt mondta, az Egyesült Államok „nem segít aktívan semmilyen tábornok megölésében.” Vagyis nem mondják el az ukrán erőknek, hogy egy adott orosz tábornokot észleltek egy adott helyen, de megoszthatnak információkat például a parancsnoki és irányító létesítmények elhelyezkedéséről. Ha az ukrán parancsnokok úgy döntenek, hogy lecsapnak egy ilyen irányítóközpontra, elképzelhető, hogy a támadásban valamelyik orosz tábornok is életét veszti, ugyanakkor az amerikaiak szerint ez nem olyan, mintha direkt célba vettek volna valakit.

Emellett tilos megosztani azokat a hírszerzési adatokat is, amelyek segítenének Ukrajnának orosz célpontok megtámadásában Ukrajna határain kívül.

A hírszerzési információk megosztására vonatkozó szabályok célja, hogy elkerüljék a konfliktus kiéleződését, és továbbra is azt mondhassák, közvetlenül nem segítik Ukrajnát a támadások lebonyolításában.

Az orosz-urkán háború kezdete óta a mariupoli Azovsztal acélgyárat védő egységekről tett közzé fotósorozatot a Telegramon az Azov ezred sajtószolgálata.

A képek üzem bunkereiben készültek a sebesült, elcsigázott emberekről, akiknek rohamosan fogy az élelmiszerük, lőszerük és nincsen már gyógyszerük sem.

A gyárban tartózkodó civileknek szabad elvonulást ígért az orosz hadsereg, a képeken látható védők megmentésére azonban vajmi kevés esélyük van, a legutóbbi alkalommal csak egy vakmerő helikopteres akcióval sikerült utánpótláshoz juttatni őket.

Bevallom, Berki Krisztián halálhíre megdöbbentett. Fél percig csak meredtem a képernyőre: abszurdnak tűnt, hogy ez az ereje teljében lévő, örökké hencegő és középpontba törekvő ember is csak úgy megszűnt, mint egy elpattanó szappanbuborék. Még akkor is, ha - a magyarok zömével együtt - cseppet sem kedveltem őt.

Láthatóan nem csak nekem telt időbe felfogni a hírt:

“A nagy francokat halt az meg! Figyeld meg, majd estére bejelenti, hogy kamu volt az egész! Egy ilyen csávó, az nem hal meg csak úgy, meg egyébként se a kilencbe’ lakik!” - vélekedett egy járókelő a villamosmegállóban, akinek épp elkaptam a szavait.

Persze, a képet tovább árnyalja, hogy nemcsak Berki, hanem pályatársa, M. Richárd is éppen a napokban hagyta itt a földi világot. Igaz, az ő hanyatló egészsége miatt ez nem ért minket akkora meglepetésként.

Berki Krisztián legrosszabb rémálma vált valóra. Hiszen a luxust blöffölő celeb úgy távozott, ahogyan valójában élt. Nem egy Beverly Hills-i villa medencéjéből halászták ki, hanem egy kilencedik kerületi társasház erkélyén szedték össze.

Berki a becsületét játszotta el, hogy őt Valakinek tartsák - és mégis egy igazi Akárkiként csekkolt ki. Hát nem elég büntetés ez neki önmagában is?

Ahogyan azonban az várható volt, a kommentelők döglegyeket megszégyenítő gyorsasággal röppentek rá a cincálnivalóra.

Kevesen tudják, hogy az ősi mondás elferdítve ment át a köztudatba, miszerint “Halottról jót vagy semmit!” Pedig eredetileg úgy szól: “Halottról JÓL, vagy sehogy.”

Tehát nem holmi kegyeleti etikettet kérnek rajtunk számon az ókori bölcsek. Hanem azt, hogy aki eltávozott, arról pontosan, a valóságnak megfelelően írjunk.

Mert ki távozott el? Akárhogyis nézzük, Berki mindössze negyvenegy éves férfi volt, aki egy gyászoló anyát, szerető feleséget és két kislányt - köztük egy néhány hónaposat - hagyott maga után.

M. Richárd körülményei előttem ismeretlenek, de bizonyára valakinek, valaha ő is volt Ricsike, aki kakaótól maszatosan vigyorog egy 81-ben készült polaroid képen, és anyák napján másodikban hazaállított egy csokor kankalinnal.

“De kit érdekel ez, amikor…!” - tromfolhatnak rá persze a kommentelők. Ugyanazok, akik az utóbbi időben külpolitikai szakértővé, majd Amber Heard és Johnny Depp tiszteletére igazságügyi szakértővé avanzsáltak. Bámulatosan értenek mindenhez! Most pedig azt is megfejtik, kinek miért kell élnie vagy halnia.

Egyrészt, kedves kommentelők: bennetek és Berki Krisztiánban több volt a közös, mint hinnétek. Sőt! Átláttatok a szitán, hogy valójában csak egy közületek. De miért is éreztek ilyen zsigeri felháborodást, ha valaki hamis javakkal parádézik?

Mert nektek ez nem adatott meg. Ti tisztességesek voltatok - vagy legalábbis szeretnétek úgy képzelni, hogy nemet mondtatok volna minden kétes ajánlatra, amivel valójában soha nem is kínáltak meg benneteket.

Kijártátok az iskolát, szakmát szereztetek, boldogultatok annak rendje s módja szerint. Erre jön egy ilyen tagbaszakadt ogre, aki azzal virít, hogy neki látszólag mindene megvan, ami nektek nincs. Ezért utáltátok.

Berki Krisztián - akárcsak ti, kommentelők - egész életében azért küzdött, hogy releváns legyen, hagyjon valamiféle nyomot maga után a világban. Szeressék, gyűlöljék, vessék meg, de bármi áron szóljon nagyot a létezése!

Vajon elmegy eddig egy egészséges lelkű ember, akit nem nyomorítottak meg? Ha valakit érdekel az igazság, nézze meg, hogyan hüppög Berki Krisztián Hajdú Péter műsorában, amiért őt soha nem szerette az anyukája (ezt Pottyondy Edina anno egy bömbölő gorillával illusztrálta).

Nem, ez a csávó nem volt ekkora színész. Bátran higgyük el neki, hogy a feltűnési viszketegsége a szeretethiány talaján alakult ki. Olyannyira, hogy még ha közvetett formában is, de erre ment rá az élete.

Akkor aztán József Attila két hexametere is eszünkbe juthat:

Berki Krisztián és M. Richárd rossz stratégiát választott. Ahhoz pedig nem adatott nekik elegendő hosszúságú élet, hogy módosítsanak az irányon. Vajon megtették volna? Ezt már nem tudhatjuk meg.

Berkinek és M. Richárdnak már késő, de nekünk még nem késő jobbá válnunk. Akár éppen azáltal, hogy együttérzést mutatunk feléjük. És ez minél nezebben megy, annál jobb gyakorlat.

Mert ha tetszik, ha nem, mi is ugyanazokból a szénatomokból vagyunk összerakva. Ha felboncol a halottkém, ugyanazt találja majd bennünk is. Kétszáz év múlva pedig már arra sem fog emlékezni senki, hogy mi, ti, ők egyáltalán a világon voltunk. Nem marad belőlünk más, csak néhány egyforma csontkupac.