A közéleti témájú hazai Facebook-oldalak egyik sikertörténete a Diétás Magyar Múzsa: egyéni hangvételű posztjaikat, amelyekben bel- és külpolitikával, gazdasággal, kultúrával egyaránt foglalkoznak, már több mint 27 ezren követik.

Az oldal főszerkesztője, Ésik Sándor arról mesélt, finomodott-e a hozzáállásuk az évek során, hogyan tudja összehangolni ezt a munkát az ügyvédi praxisával, és mi ihlette a „Sanyikám, én nem politizálok – Az baj, mert akkor más fog helyetted” címmel napokon belül megjelenő első könyvét.

– Megmondóembernek tartod magad?

– Nehéz erre válaszolni, mert többféleképpen lehet értelmezni magát a fogalmat is. Számomra inkább azokat a gyakran nyilatkozó, tévében szereplő arcokat jelenti, akik a napi politika történéseit elemzik. Ilyen értelemben nem tartom magamat annak.

A közelmúltig nem is gondolkodtam azon, pontosan mi vagyok, és mi a szerepem a nyilvánosságban. Megmondóember, véleményvezér, esetleg influenszer lennék? Ezek között tulajdonképpen csak árnyalatnyi különbségek vannak.

– Többektől hallottam már, hogy egyfajta hűha-érzést okozott nekik a Múzsa valamelyik posztja. Te is tapasztalod, hogy alakítjátok az oldal követőinek egy-egy témához való hozzáállását?

– Igen, határozottan. Valójában ez a fő értelme a Diétás Magyar Múzsa létezésének. Van ugyanis a magyar értelmiségnek egy nagyon széles rétege, amely politikai-közéleti értelemben teljesen műveletlen. Ettől még nagyszerű pszichológus, vagy kiváló mérnök, de a politika és a közélet azon túl egyáltalán nem érdekli, amit a neki szimpatikus sajtótermékekben elolvas. Úgy van vele, hogy ez valami illetlen dolog, és ahogy úri társaságban nem beszéljük meg a székletünket vagy a szexuális életünket, ugyanígy ilyen témákkal sem foglalkozunk. Ebből adódóan nagyon sokan csodálkoznak rá arra, hogy a hazai politikai folyamatok nem önmagukban állnak: nem függetlenek a gazdasági vagy épp kulturális folyamatoktól, az ország nemzetközi helyzetétől.

Nem tudok olyan hazai szerkesztőségről, ahol a külpolitika rovatban külön szakújságíró foglalkozna Kínával, vagy olyanról, ahol a gazdasági rovatban meg tudják fizetni a szakértőket, akik egy banknál elemzőként milliós összeget is kereshetnek. Persze ott van gazdasági témákban a kitűnő G7, vagy ha az oknyomozást nézzük, a Direkt36, de ezek egy-egy részterületre fókuszálnak, átfogóan senki nem tud mindent lefedni.

A Telex, a 444, vagy a 24 beleragadtak a napi hírek ringlispiljébe: nagyon ritka, hogy kicsit „felemelik a fejüket”, hogy rendszerben mutassák be a folyamatokat. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy ha mégis, akkor kiváló cikkek születhetnek, gondoljunk például Élő Anitára a Válasznál, aki rendszeresen jelentkezik nagy, átfogó tudósításokkal.

– Főállású ügyvéd vagy. Hogy fér bele mindez az életedbe?

– Nagyon „egyszerű”: a szabadidőm terhére. Egyébként egyre kevésbé, ezért időről időre felmerül, hogy jól jönne egy vagy több olyan munkatárs, aki alám dolgozva szemlézné például a német, a francia vagy a brit sajtót. Ezzel a színvonal is sokkal egyenletesebbé válhatna, mivel jelenleg jórészt azon múlik, születik-e valamiből poszt, hogy elém kerül-e az adott téma, mondjuk hogy olvasom-e a South China Daily egyik cikkét arról, mi történik épp a Dél-Kínai tengeren. A dolog másik oldala viszont, hogy az alkalmazottakat irányítani is munka, ami adott esetben azzal járna, hogy fel kellene adnom az ügyvédi praxisomat. Van az a pénz, amiért megtenném, de úgy gondolom, jelenleg jobban járok anyagilag, mintha újságot szerkesztenék.

– Az impresszumban több név is szerepel a tiéd mellett, velük nem tudnátok ezt megoldani?

– A Múzsa számukra is ugyanúgy hobbi, nem vagyok a főnökük, ráadásul velem ellentétben ők családos emberek, ezért akkor és azt csinálják csak, amihez kedvük van, többet nem várhatok el tőlük. Egyébként is én vagyok a legaktívabb, a posztok nyolcvan százaléka hozzám köthető. A többiek közül az irodatársam, Csire Balázs nagyon ritkán ír, és akkor is elsősorban a magyar politika groteszk mivoltát fájdalmas pontossággal eltaláló poénokat oszt meg. Panamajack egy külföldön élő magyar közgazdász, a nevét azért nem vállalja, mert multinál dolgozik. Kürti Tamás pedig egy kitűnő közéleti meglátásokkal rendelkező grafikus, akivel még a Modorosblog kommentszekciójában haverkodtunk össze. A maradék két ember már évek óta semmit nem posztolt. Annyira nem is erőltetem, mivel mindketten állami alkalmazottak. De mivel ott voltak az indulásnál, és a mai napig posztolhatnak, így nem törlöm a nevüket.

– Egyeztetitek egymással a posztokat?

– Van egy belső csoportunk, de Panamajack és az én posztjaim nagyon sokszor úgy születnek, hogy egyszerűen csak beszélgetünk. Nagyon hosszú Messenger-üzenetváltásunk van, ami jó néhány témát ihletett már. A szó klasszikus értelmében nem végzek főszerkesztői tevékenységet, senkinek nem mondom például, hogy ezt vagy azt inkább írja át, vagy egyáltalán ne tegyük ki.

– Azt is feltüntettétek, hol lehet ellenetek pert indítani vagy feljelentést tenni. Történt már ilyen?

– Az ügyvédi kamaránál már kezdeményeztek velem szemben fegyelmit egy Múzsán szereplő írásom miatt, de a kamara az írói munkásságom részének tekinthette, mert nem indult vizsgálat. Ezen kívül más eddig nem történt.

– 2017 áprilisában, pont a CEU-tüntetések idején indult az oldal. Összefügg a kettő?

– Egyáltalán nem, már majdnem egy évvel korábban megfogalmazódott bennem az ötlet. Volt egy, a kutya által sem olvasott blog, ahová ugyanez a szerzőgárda írogatott, de eléggé zavarta a hiúságunkat, hogy tizenöt ismerősünkön kívül szinte senkihez nem jutott el, amit csináltunk. Ezért hoztuk létre a Facebook-oldalt, és egyben a szerkezetet is lazábbra vettük: gyakori, hogy csak egy cikket osztunk meg néhány mondatos kommentárral. A költözés adott egyfajta szabadságot, ugyanakkor kötöttség is járt vele, mivel a hosszabb szövegeket a Facebook nem kezeli túl jól.

– Finomodott az eltelt négy és fél évben a hozzáállásotok?

– Folyamatos tanulás révén jutottunk egyre közelebb ahhoz, milyen témák érdeklik a népet jobban és melyek kevésbé, vagy épp hogyan kell kezelni a kommentelőket.

Simán előfordul, hogy egy poszt hoz száz új követőt, viszont leiratkoznak miatta hetvenen.

Az elmúlt egy év fejleménye, hogy napi tizenöt-húsz üzenetet kapunk azzal kapcsolatban, miről kellene írnunk. Ezek közül van olyan, amit megfogadunk, de mindent mi sem tudunk felkarolni – főleg, ha külön utánajárás, helyszíni szemle kellene hozzá, ami újságírói feladat. A kérdésre visszatérve: az interakciók és a szerkesztés módja finomodott, a definiált céljaink viszont változatlanok. Úgy szoktam fogalmazni, hogy azért indítottam el a Múzsát, hogy megírjam azokat a cikkeket, amiket szerettem volna elolvasni, de nem találtam őket sehol.

– Most, hogy már ennyire népszerű az oldal, nem gondolkodtok a Facebookról való kilépésen?

– Felmerült már, de egyelőre tervezési fázisban van. Sok döntést kellene meghozni, például arról, megmaradjon-e továbbra is az ingyenesség. Kérdés az is, ha úgy döntünk, csak adományokat kérjünk, vagy előfizetéshez kössük bizonyos tartalmainkat. Ezen nagyon sokat gondolkodom Panamajackkel közösen, illetve egyedül is. Előbb-utóbb meg kell majd lépni, mivel arra, amit csinálunk, a Facebook alkalmatlan. Nagy előnye, hogy burjánzanak a megosztások, ezért teljesen elszakadni biztos nem fogunk tőle, ugyanakkor a robotcenzúra például teljesen nonszensz. Legutóbb azután vágták vissza napokra harminc százalékkal az elérésünket, hogy az augusztus 20-i rózsaszín turul kapcsán kitettük azt a képet (rengeteg másik oldalhoz hasonlóan), amelyen az 1930-as években Berlin utcáin tologatták a birodalmi sast.

– A politikai pálya nem vonz?

– Frontvonalban biztosan nem lennék, nincsenek meg a szükséges képességeim. Háttérben talán, de ebben meg pont a Múzsa akadályoz meg, hiszen ha leszerződnék egy párthoz, feladnám a függetlenségemet, és nem tudnék részrehajlás nélkül bármiről írni.

Így elég nehéz lenne megtalálni azt a konstrukciót, amelyben el tudnám magam képzelni. Ráadásul néhány jó közéleti meglátás nem jelenti azt, hogy az ember napi politikai tanácsadóként is beválik. Az ugyanis egy másik szakma. Van átfedés, de nem automatikus az átmenet. Ezért az is kérdés, hogy megérnék-e a „szolgálataim” bármelyik pártnak.

– Hogyan jött a könyved ötlete?

– Év elején kaptam egy felkérést, amelyből kiderült, hogy a Libri Kiadónál is olvassák a Múzsát. Megkerestek azzal, érdekelne-e engem egy olyan könyv, ami nem aktuálpolitikáról szól, hanem inkább bevezetést ad a politikába. Ez szerintem teljesen egybevág a Múzsa profiljával. Fontosnak tartom például, hogy felnyissuk az emberek szemét a diplomáciával, Magyarország nemzetközi mozgásterével kapcsolatban. Nálunk rengeteg tévképzet él a nemzetközi politikáról, holott ez valójában egy teljesen érdekvezérelt, erőelvű játék, amiben senkinek nincsenek barátai, csak szövetségek és érdekek vannak.

Egy egész fejezetet szenteltem annak, hogy nem létezik Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés. Tetszik vagy sem, ezt nem Orbán Viktor és csapata találta ki, már az 1920-as években is voltak hasonló – téves – vélemények. Szól egy fejezet arról is, hogy egy börtönbüntetésnek majdhogynem a szigora a legkevésbé fontos tulajdonsága.

– Említetted, hogy a könyv eredeti koncepciója menet közben módosult. Mi történt?

– Március környékén ültem neki a könyvnek, áprilisban viszont elkaptam a covidot. Kórházba ugyan nem kerültem vele, de egészen május végéig sokszor voltam nagyon rosszul, és utána is hónapokig tartott visszaszerezni a kondícióm. Eközben azért egymás után születtek a fejezetek például arról, mi a demokrácia, milyen demokráciaelméletek léteznek, mit írt erről Platón vagy Arisztotelész, de azt vettem észre, hogy ezeknek a témáknak az írása közben még én is elalszom. Elkezdtem aggódni, hogy ha belőlem ilyen hatást vált ki a kézirat, az olvasó egészen biztosan a sarokba hajítja majd a könyvet. Ezen a ponton kicsit megtorpant az alkotás folyamata, de aztán volt egy beszélgetésünk a kiadóval, ahol szóba került Hahner Péter 100 történelmi tévhit című könyve. Ebben rövid írások váltják egymást, olyan közkeletű állítások cáfolataival, mint például hogy Marie Antoinette mondata, hogy „Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot!”

Ennek kapcsán merült fel, hogy az én könyvem stílusa is hasonló legyen. Eszembe jutott, hogy amióta viszonylag ismert vagyok a Múzsa révén, baráti vagy ismerősi körben nagyon gyakran kezdenek el velem politikáról beszélgetni.

Ilyen párbeszédek ihlették végül a formulát: minden fejezet egy „Sanyikám...” kezdetű állítással indul, amit aztán megcáfolok, megerősítek vagy megmagyarázok. Ezek a kérdések olykor nyilván kissé erőltetettek, előfordul, hogy többet olvasztottam egybe, szóval nem igaz, hogy az összeset így, ebben a formában megkaptam. De maguk a témák mind szóba kerültek már haveri sörözések során.

– Célközönségnek a Múzsa olvasóit szánod, vagy egy ennél tágabb kört?

– Akkor lennék elégedett, ha a könyv is átesne ugyanazon a folyamaton, amin a Múzsa: ott ugyanis nagyon sok új követőt szerzünk úgy, hogy egy meglévő olvasó egyszerűen továbbküldi valamelyik posztunkat, amikor felmerül egy kérdés, mondván „tessék, ezt olvasd el, ha képbe akarsz kerülni”. Nyilván lesz promóció is a kiadó részéről, de nagyon boldog lennék, ha így, kézről kézre terjedve is eljutna a könyv az olvasókhoz.

Amikor berobbant a magyar közéletbe a hír, hogy a csilliárd diplomás, orvosi végzettségű, tévés hírolvasóként ismertté vált Várkonyi Andrea feleségül megy a dollármilliárdos, felcsúti gázszerelőhöz, Mészáros Lőrinchez, pár másodpercig ízlelgettem ezt a kis csemegét (lássuk be, van neki egy kis Monty Python-os bukéja), aztán elintéztem annyival: “ő dolga.”

Mert hogy az is. Negyvenes, egyedülálló anya, az országos tévéceleb-karrierből kikopott (nem az ő hibája, jönnek a fiatalabbak, ügyesebbek, fontos fark(as)okkal táncolók, ilyen ez a popszakma), Andrea pedig egy perifériás kábeltévénél landolt. Bevallom, én évek óta azt se tudtam, hogy a világon van, igaz, alig nézek tévét.

Akinél az ugyan kétséges, hogy tud-e írni-olvasni (már a saját nevén kívül, az azért sok-sok szerződéshez kellett), ám olyan nyugodtan lehet szenderegni kidolgozott, férfias felsőtestén, mint egy kisbaba.

Szóval ez Andrea dolga. Amit ő eladott, azt évezredek óta bocsátják áruba a nők. Ki olcsóbban, ki méregdrágán, ki koszlott motelszobák nyikorgó rugójú kanapéin, ki szabályos házasságlevéllel, nyolccsillagos dubaji szállodák selyemszatén függönyeinek jótékony homályában.

A problémám nem ezzel van. A problémám azzal van, hogy Andrea – jó néhány sorstársához hasonlóan – mintha egyfajta tudathasadást szenvedett volna el abban a pillanatban, amikor a lábát először bújtatta bele egy átlag magyar tanári fizetés két-háromszorosába kóstáló Jimmy Choo cipőbe. Mintha kikapcsolták volna az agyában azt a területet, amely a valóság-érzékelésért, a józan paraszti észért, és az önismeretért felelős.

Hogy az ő tehetsége, sokoldalúsága, művészi és üzleti géniusza nem volt elismerve. Pedig ő ennek a nemzetnek egy elásott gyémántja, aki csak azért nem tudott oly szemkápráztatóan csillogni, mint az ujján díszelgő, húszmilliós brill, mert ezek a buta magyarok képtelenek voltak fel- és elismerni őt.

És ezt épp Andreától, egy több diplomás, értelmes nőtől nem vártam. Nem vártam, hogy átváltozik magyar Marie Antoinette-é (aki ugye arról híresült el, hogy amikor azt mondták neki, hogy a nép éhezik, nincs kenyerük, meglepetten így válaszolt: “Akkor egyenek kalácsot.”) Bár az anekdota állítólag nem hiteles, az most mindegy is, a lényeg az, hogy Andrea, aki doktori titulusát jó nagy betűkkel fitogtatva, pszichológusi minőségében most megjelentetett egy önismereti-életvezetési sikerkönyvet, abban azt mondja az “unott arcú hivatalnokokról” kérdező kislányának, hogy azért ilyen elgyötörtek, mert nem tanultak eleget.

Mert ugye, ha az ember sokat tanul, akkor majd jobb napokat látott műsorvezető lesz belőle egy kábeltévénél. Jaj, bocsánat, dehogyis: hiperszonikus sebességgel kilő a karrierje, Cannes-i díjnyertes reklámfilmeket gyártó, százmilliós médiacég tulajdonosnője lesz, meg igazgatótanácsi tag az ország egyik legnagyobb kereskedelmi tévéjében, meg önismereti bestseller-író.

Na ezzel van bajom. Hogy Várkonyi Andreából többet néztem ki. Marie Antoinette-nek legalább van annyi mentsége, hogy egész életében királyi pompában élt, fogalma sem volt arról, hogy él egy közember. De Andreának van, nagyon is. Pontosan tudja, mire lehet jutni ebben az országban azzal, ha az ember “csak” tanult és szorgalmas. És mégis el akarja hitetni velünk – urambocsá még ő maga is elhiszi – hogy a fergeteges sikereit tényleg a saját képességeinek köszönheti.

Mert ugye vannak a szerényebb luxusfeleségek. Bezsákolják az országosan ismert, kőgazdag palit, aztán a népharag elől gyorsan elhúznak külföldre. Hawaii-n vagy Bora Borán élvezik a jachtos, magánrepülős, brilliánsokkal meg Dior-nagyestélyikkel kipárnázott életüket, minden nap áldják a szerencséjüket, és szépen csendben maradnak. Ez még akár szimpatikus hozzáállásnak is tekinthető.

A nárcisztikus luxusfeleségek viszont azt csinálják, amit te. Fürdenek a palijuk milliárdjain vásárolt, országos népszerűségben, meg írnak egy “sikerkönyvet”, amelyben belerúgnak az “unott arcú hivatalnokokba”.

A Jimmy Choo cipőjükkel.

2019-ben választotta szét a Csókay András idegsebész vezette orvoscsapat a bangladesi sziámi ikreket, most Veiszer Alindának adott interjút - amit itt lehet megtekinteni előfizetésért cserébe - a műtétről és a pereskedésbe fajult botrányokról.

Az interjúban, amit a Telex szemlézett, Csókay elmondja, hogy szerinte több szakmai hiba is történt a műtétet megelőzően. Csókay műanyag koponyákon mutatta meg a műsorban, hogyan kellett volna felépíteni a koponyát, és ehhez képes mennyivel lett alacsonyabb a csont, mennyivel kevésbé nyújtott védelmet az agynak. Az egyik lány agya be is vérzett, majdnem meghalt, azóta képtelen az önálló életvitelre - mondta a professzor.

A vita valójában Csókay és Pataki Gergely plasztikai sebész között húzódik, akik több mint tíz évig vitték közösen a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt. Csókay azonban egyetlen egyszer sem mondja ki a nevét az interjúban, minden esetben alapítványként hivatkozik a másik oldalra.

Az idegsebész az interjúban elmondta, ha nem a háta mögött hoznak meg a műtétről alapvető döntéseket, akkor odament volna, és azt mondja, hogy "fiúk, akkor most innen takarodó van".

Mindezeket a vitákat ráadásul felvette a műtétről dokumentumfilmet készítő Szász János, akinél aztán házkutatást tartott a rendőrség egy ismeretlen feljelentő miatt, a nyersanyagokat keresve. Csókay szerint azért, mert az alapítvány nem szeretné, hogy a konfliktusok nyilvánosságra kerüljenek.

Elmondta azt is:

"Én jónak tartom a magyar rendőrséget, védi például a tüntetőket. De az, hogy 11 rendőr lerohanjon egy kovidos családot egy nyolc és egy tizenhat éves gyerekkel... Hát olyan megfélemlítő ereje volt ennek. (…) itt valami borzasztó félrevezetés történt. Félre lehet vezetni a legjobb rendőrséget is."

Napok óta téma a közéletben a pedagógusok kötelezővé tehető oltása. Korábban mi is írtunk arról, hogy a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke is aggódik, hogy a téli szünet után az oltatlanság miatt kieső tanárok miatt hatalmas pedagógushiány alakulhat ki. Márpedig az EMMI szerint jelenleg a 10 százaléka (kb. 15 ezer ember) nincsen beoltva.

A témában most megszólalt Balatoni József 'Jocó bácsi' is, aki előre bocsátotta, hogy sokaknak talán nem lesz szimpatikus a véleménye. Mint mondta, ő soha senkit nem akart meggyőzni az oltásról, most sem teszi, sőt azt is remek dolognak tartja, ha valakinek elve van.

„De még fontosabb az elvek való melletti kitartás. Elfogadom, hogy valaki nem kér oltást, bár nem értek vele egyet, de tisztetben tartom mindenki döntését. Viszont, ha valaki dönt, akkor fogadja el, hogy bizony az elvei miatt néha érheti hátrány ugyanúgy, ahogy más esetben előny is. Valaki nem kér oltást, oké.

– írja a népszerű történelemtanár.

Jocó bácsi nem titkolja ellenvéleményét azokkal szemben sem, akik szorgalmazzák, hogy a járványhelyzet miatt állítsák vissza a digitális oktatást is. „Mert a digitális oktatás javarészt semmit sem ér, a gyerekek jó része lelkileg nem bírna még egy etapot. De ugye ez nem számít. Igen, kiesik több ezer tanár januártól. Nekünk, akik maradunk, azt kell mondani, hogy az eddigi hiány mellett ezt már nem tudjuk ellátni. Omoljon csak össze a rendszer. Aztán lehet majd építkezni” – véli a pedagógus.

Mint írja, „én sem akarok sem rábeszélni, sem lebeszélni senkit. Elsőként mondtam azt, hogy én egy gyereket sem fogok meggyőzni, vagy elbizonytalanítani. Mindenkinek a saját döntése.

Jocó bácsi azzal zárja véleményét, hogy kéri: mindenki tartson ki az elvei mellett, de „őszintén, siránkozás nélkül”.

Magyarországon is egyre súlyosabb esetszámokat produkál a koronavírus-járvány negyedik hulláma, ami minden bizonnyal a közelgő ünnepi időszakra is rányomja majd a bélyegét. Ennek egyik első jele, hogy november közepén szinte varázsütésre elkezdték lemondani a hagyományos évzáró céges bulikat.

Erről, illetve az iparág általános kilátásairól beszélgettünk szakmabeliekkel.

A céges rendezvénypiac erős hónapokon van túl, a tervezhetőséget viszont jóval nehezebbé tette, hogy a szabadidős turizmushoz hasonlóan ebben a szektorban is kifejezetten a last minute foglalásokra álltak át – tudtuk meg Tatár Györgytől, az egyik legnagyobb hazai céges rendezvényszervező vállalkozás (cegeshelyszinek.hu, rendezvenyhelyszinek.hu) ügyvezetőjétől.

Elmondása szerint az egész őszi időszakra jellemző volt, hogy míg korábban 3-4 hónapra előre is lekötöttek egy rendezvényt, ez az időablak most átlagosan 2-3 hétre csökkent, de extrém esetben az is előfordult, hogy csütörtökön rendeltek meg egy 120 fős rendezvényt a rákövetkező hétfőre. Bár végül ezt is sikerült megvalósítani, az ilyen igények óriási kihívás elé állították nemcsak a szervező céget, de a szolgáltatókat is.

„Már azzal hívogatnak bennünket a partnereink, hogy a karácsony előtti utolsó hétvégéjük is üres, ha tudunk rá bárki érdeklődőt, állnak rendelkezésre. Ez korábban, normál piaci viszonyok között teljesen elképzelhetetlen volt.”

Némi reménysugarat szerinte itt is az utolsó pillanatos foglalások jelenthetnek: elképzelhetőnek tartja, hogy lesznek olyan cégek, akik akár a karácsony előtti hét hétfőjén döntenek majd úgy, hogy csütörtökön vagy pénteken mégis megtartják a rendezvényüket. Akik pedig eddig nem mondták le a foglalást, sokszor az összes résztvevő helyszíni tesztelésével igyekeznek biztonságos körülményeket teremteni.

Tatár György a balatonfüredi Boutique Hotel Annuska üzemeltetőjeként is hasonló tendenciáról tud beszámolni: ott be se jöttek az évnek ebben a szakában szokásos előfoglalások, mindenki a végsőkig kivár a döntéssel.

„A szeptember és az október még nagyon erős volt, novemberben viszont már érezni lehetett a negyedik hullám hatását. Egyelőre a szilveszter is erősen kérdőjeles, idén valószínűleg az is legfeljebb last minute fog elmenni, amire szintén soha nem volt még példa.”

A Magyarországi Rendezvényszervezők és -szolgáltatók Szövetsége (MARESZ) részéről szintén azt nyilatkozták megkeresésünkre, hogy nyár végén kezdett igazán újraindulni a rendezvényszervező szektor, melyet erős őszi hónapok követtek.

Mindenki egyszerre akart bepótolni mindent, illetve sok év végére tervezett eseményt is előre hoztak. Megélénkült a konferenciaturizmus, ami elősorban a belföldi, kisebb eseményekre volt jellemző, a nemzetközi rendezvények piaca a bizonytalan utazási korlátozások miatt még nem állt helyre.

A MARESZ is úgy tapasztalta, hogy az őszi fellendülés után az utóbbi hetek romló járványügyi adatainak következtében sorra mondják le az év végi rendezvényeket: az ágazatban drasztikusan esik vissza az üzleti rendezvényekre szóló rendelésállomány.

A miniszteri utasítás következtében drámai lemondáshullám indult el ebben a szegmensben, mely nemcsak a budapesti szállodákat, és rendezvényhelyszíneket, de a vidéki vendéglátóhelyeket is nagymértékben érinti.

"Azt tapasztaljuk, hogy a megrendelők bizonytalanok, kivárnak, viszont a sokszor 2-3 hétre lerövidült megrendelési határidő komoly tervezési nehézségek elé állítja a szervezőket és szolgáltatókat. Sokszor okoz problémát elegendő embert találni a rendezvények kiszolgálásához" – erősítette meg a szövetség a Tatár György által elmondottakat.

Mindezek ellenére a MARESZ bizakodva tekint a jövő konferenciái felé, hiszen – mint fogalmaznak – „a szinte bármilyen méretű nemzetközi kongresszust és konferenciát befogadni képes, idén átadott kongresszusi központ új lendületet adhat Magyarországnak abban, hogy előkelőbb pozíciót érjen el a konferenciadesztinációk között, és minél több nemzetközi nagy rendezvényt tudjunk ezáltal is hazánkba csábítani.”

„Szeptember-októberben még bizakodás volt és mindenki rendezvényeket tervezett, azonban ahogy jelentősen elkezdtek emelkedni az esetszámok, majd a kormány is szigorításokat jelentett be, ez a trend megfordult” – nyilatkozta a Szeretlek Magyarországnak Botond Szabolcs, a Magyar Turisztikai Program Alapítvány (MTPA) társelnöke.

Ő is hasonló trendeket említett, mint cikkünk másik két alanya: november elejétől elkezdtek aggódni az ügyfelek, azóta egyre több a visszamondás, ami ráadásul nem is kötődik semmilyen jogszabályi korlátozáshoz.

Ebben változást csak az esetszámok csökkenése hozhat Botond Szabolcs szerint, akkor is inkább last minute jelleggel: ha épp kedvezőbbnek tűnik a helyzet, néhányan dönthetnek úgy, hogy mégis megszerveznek egy-egy rendezvényt, de jó előre biztosan nem fog így dönteni senki.

Az év végi időszakban további nehezítést jelent, hogy ilyenkor tipikusan olyan rendezvényekről van szó, ahol nehéz kordában tartani az embereket: mindenki ölelget mindenkit, kevésbé figyelnek a járvány elleni védekezésre, mint például egy konferencián, ahol fegyelmezetten, székeken ülnek a résztvevők.

Az MTPA abban bízik, hogy explicit rendezvénytiltásra már nem lesz szükség, de szerintük ez inkább politikai döntés kérdése a kormány részéről. Mindazonáltal úgy látják, a hatályos jogszabályok, vagyis a kötelező védettségi igazolvány és a megfelelő higiéniás körülmények elég biztonságot nyújtanak ahhoz, hogy ne kelljen tovább szigorítani.

Az újabb és újabb hullámok pedig tovább erősíthetik ezt a trendet, ami öngerjesztő folyamatként az újraindulásra is negatív hatással lehet. Ezért is tartják fontosnak, hogy oktatással és utánpótlás-neveléssel erősítsék a szegmenst.