Ésik Sándor: A Múzsán arról írok, amiről szerettem volna olvasni, de nem találtam sehol

A közéleti témájú hazai Facebook-oldalak egyik sikertörténete a Diétás Magyar Múzsa: egyéni hangvételű posztjaikat, amelyekben bel- és külpolitikával, gazdasággal, kultúrával egyaránt foglalkoznak, már több mint 27 ezren követik.

Az oldal főszerkesztője, Ésik Sándor arról mesélt, finomodott-e a hozzáállásuk az évek során, hogyan tudja összehangolni ezt a munkát az ügyvédi praxisával, és mi ihlette a „Sanyikám, én nem politizálok – Az baj, mert akkor más fog helyetted” címmel napokon belül megjelenő első könyvét.

– Megmondóembernek tartod magad?

– Nehéz erre válaszolni, mert többféleképpen lehet értelmezni magát a fogalmat is. Számomra inkább azokat a gyakran nyilatkozó, tévében szereplő arcokat jelenti, akik a napi politika történéseit elemzik. Ilyen értelemben nem tartom magamat annak.

A közelmúltig nem is gondolkodtam azon, pontosan mi vagyok, és mi a szerepem a nyilvánosságban. Megmondóember, véleményvezér, esetleg influenszer lennék? Ezek között tulajdonképpen csak árnyalatnyi különbségek vannak.

– Többektől hallottam már, hogy egyfajta hűha-érzést okozott nekik a Múzsa valamelyik posztja. Te is tapasztalod, hogy alakítjátok az oldal követőinek egy-egy témához való hozzáállását?

– Igen, határozottan. Valójában ez a fő értelme a Diétás Magyar Múzsa létezésének. Van ugyanis a magyar értelmiségnek egy nagyon széles rétege, amely politikai-közéleti értelemben teljesen műveletlen. Ettől még nagyszerű pszichológus, vagy kiváló mérnök, de a politika és a közélet azon túl egyáltalán nem érdekli, amit a neki szimpatikus sajtótermékekben elolvas. Úgy van vele, hogy ez valami illetlen dolog, és ahogy úri társaságban nem beszéljük meg a székletünket vagy a szexuális életünket, ugyanígy ilyen témákkal sem foglalkozunk. Ebből adódóan nagyon sokan csodálkoznak rá arra, hogy a hazai politikai folyamatok nem önmagukban állnak: nem függetlenek a gazdasági vagy épp kulturális folyamatoktól, az ország nemzetközi helyzetétől.

Nem tudok olyan hazai szerkesztőségről, ahol a külpolitika rovatban külön szakújságíró foglalkozna Kínával, vagy olyanról, ahol a gazdasági rovatban meg tudják fizetni a szakértőket, akik egy banknál elemzőként milliós összeget is kereshetnek. Persze ott van gazdasági témákban a kitűnő G7, vagy ha az oknyomozást nézzük, a Direkt36, de ezek egy-egy részterületre fókuszálnak, átfogóan senki nem tud mindent lefedni.

A Telex, a 444, vagy a 24 beleragadtak a napi hírek ringlispiljébe: nagyon ritka, hogy kicsit „felemelik a fejüket”, hogy rendszerben mutassák be a folyamatokat. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy ha mégis, akkor kiváló cikkek születhetnek, gondoljunk például Élő Anitára a Válasznál, aki rendszeresen jelentkezik nagy, átfogó tudósításokkal.

– Főállású ügyvéd vagy. Hogy fér bele mindez az életedbe?

– Nagyon „egyszerű”: a szabadidőm terhére. Egyébként egyre kevésbé, ezért időről időre felmerül, hogy jól jönne egy vagy több olyan munkatárs, aki alám dolgozva szemlézné például a német, a francia vagy a brit sajtót. Ezzel a színvonal is sokkal egyenletesebbé válhatna, mivel jelenleg jórészt azon múlik, születik-e valamiből poszt, hogy elém kerül-e az adott téma, mondjuk hogy olvasom-e a South China Daily egyik cikkét arról, mi történik épp a Dél-Kínai tengeren. A dolog másik oldala viszont, hogy az alkalmazottakat irányítani is munka, ami adott esetben azzal járna, hogy fel kellene adnom az ügyvédi praxisomat. Van az a pénz, amiért megtenném, de úgy gondolom, jelenleg jobban járok anyagilag, mintha újságot szerkesztenék.

– Az impresszumban több név is szerepel a tiéd mellett, velük nem tudnátok ezt megoldani?

– A Múzsa számukra is ugyanúgy hobbi, nem vagyok a főnökük, ráadásul velem ellentétben ők családos emberek, ezért akkor és azt csinálják csak, amihez kedvük van, többet nem várhatok el tőlük. Egyébként is én vagyok a legaktívabb, a posztok nyolcvan százaléka hozzám köthető. A többiek közül az irodatársam, Csire Balázs nagyon ritkán ír, és akkor is elsősorban a magyar politika groteszk mivoltát fájdalmas pontossággal eltaláló poénokat oszt meg. Panamajack egy külföldön élő magyar közgazdász, a nevét azért nem vállalja, mert multinál dolgozik. Kürti Tamás pedig egy kitűnő közéleti meglátásokkal rendelkező grafikus, akivel még a Modorosblog kommentszekciójában haverkodtunk össze. A maradék két ember már évek óta semmit nem posztolt. Annyira nem is erőltetem, mivel mindketten állami alkalmazottak. De mivel ott voltak az indulásnál, és a mai napig posztolhatnak, így nem törlöm a nevüket.

– Egyeztetitek egymással a posztokat?

– Van egy belső csoportunk, de Panamajack és az én posztjaim nagyon sokszor úgy születnek, hogy egyszerűen csak beszélgetünk. Nagyon hosszú Messenger-üzenetváltásunk van, ami jó néhány témát ihletett már. A szó klasszikus értelmében nem végzek főszerkesztői tevékenységet, senkinek nem mondom például, hogy ezt vagy azt inkább írja át, vagy egyáltalán ne tegyük ki.

– Azt is feltüntettétek, hol lehet ellenetek pert indítani vagy feljelentést tenni. Történt már ilyen?

– Az ügyvédi kamaránál már kezdeményeztek velem szemben fegyelmit egy Múzsán szereplő írásom miatt, de a kamara az írói munkásságom részének tekinthette, mert nem indult vizsgálat. Ezen kívül más eddig nem történt.

– 2017 áprilisában, pont a CEU-tüntetések idején indult az oldal. Összefügg a kettő?

– Egyáltalán nem, már majdnem egy évvel korábban megfogalmazódott bennem az ötlet. Volt egy, a kutya által sem olvasott blog, ahová ugyanez a szerzőgárda írogatott, de eléggé zavarta a hiúságunkat, hogy tizenöt ismerősünkön kívül szinte senkihez nem jutott el, amit csináltunk. Ezért hoztuk létre a Facebook-oldalt, és egyben a szerkezetet is lazábbra vettük: gyakori, hogy csak egy cikket osztunk meg néhány mondatos kommentárral. A költözés adott egyfajta szabadságot, ugyanakkor kötöttség is járt vele, mivel a hosszabb szövegeket a Facebook nem kezeli túl jól.

– Finomodott az eltelt négy és fél évben a hozzáállásotok?

– Folyamatos tanulás révén jutottunk egyre közelebb ahhoz, milyen témák érdeklik a népet jobban és melyek kevésbé, vagy épp hogyan kell kezelni a kommentelőket.

Simán előfordul, hogy egy poszt hoz száz új követőt, viszont leiratkoznak miatta hetvenen.

Az elmúlt egy év fejleménye, hogy napi tizenöt-húsz üzenetet kapunk azzal kapcsolatban, miről kellene írnunk. Ezek közül van olyan, amit megfogadunk, de mindent mi sem tudunk felkarolni – főleg, ha külön utánajárás, helyszíni szemle kellene hozzá, ami újságírói feladat. A kérdésre visszatérve: az interakciók és a szerkesztés módja finomodott, a definiált céljaink viszont változatlanok. Úgy szoktam fogalmazni, hogy azért indítottam el a Múzsát, hogy megírjam azokat a cikkeket, amiket szerettem volna elolvasni, de nem találtam őket sehol.

– Most, hogy már ennyire népszerű az oldal, nem gondolkodtok a Facebookról való kilépésen?

– Felmerült már, de egyelőre tervezési fázisban van. Sok döntést kellene meghozni, például arról, megmaradjon-e továbbra is az ingyenesség. Kérdés az is, ha úgy döntünk, csak adományokat kérjünk, vagy előfizetéshez kössük bizonyos tartalmainkat. Ezen nagyon sokat gondolkodom Panamajackkel közösen, illetve egyedül is. Előbb-utóbb meg kell majd lépni, mivel arra, amit csinálunk, a Facebook alkalmatlan. Nagy előnye, hogy burjánzanak a megosztások, ezért teljesen elszakadni biztos nem fogunk tőle, ugyanakkor a robotcenzúra például teljesen nonszensz. Legutóbb azután vágták vissza napokra harminc százalékkal az elérésünket, hogy az augusztus 20-i rózsaszín turul kapcsán kitettük azt a képet (rengeteg másik oldalhoz hasonlóan), amelyen az 1930-as években Berlin utcáin tologatták a birodalmi sast.

– A politikai pálya nem vonz?

– Frontvonalban biztosan nem lennék, nincsenek meg a szükséges képességeim. Háttérben talán, de ebben meg pont a Múzsa akadályoz meg, hiszen ha leszerződnék egy párthoz, feladnám a függetlenségemet, és nem tudnék részrehajlás nélkül bármiről írni.

Így elég nehéz lenne megtalálni azt a konstrukciót, amelyben el tudnám magam képzelni. Ráadásul néhány jó közéleti meglátás nem jelenti azt, hogy az ember napi politikai tanácsadóként is beválik. Az ugyanis egy másik szakma. Van átfedés, de nem automatikus az átmenet. Ezért az is kérdés, hogy megérnék-e a „szolgálataim” bármelyik pártnak.

– Hogyan jött a könyved ötlete?

– Év elején kaptam egy felkérést, amelyből kiderült, hogy a Libri Kiadónál is olvassák a Múzsát. Megkerestek azzal, érdekelne-e engem egy olyan könyv, ami nem aktuálpolitikáról szól, hanem inkább bevezetést ad a politikába. Ez szerintem teljesen egybevág a Múzsa profiljával. Fontosnak tartom például, hogy felnyissuk az emberek szemét a diplomáciával, Magyarország nemzetközi mozgásterével kapcsolatban. Nálunk rengeteg tévképzet él a nemzetközi politikáról, holott ez valójában egy teljesen érdekvezérelt, erőelvű játék, amiben senkinek nincsenek barátai, csak szövetségek és érdekek vannak.

Egy egész fejezetet szenteltem annak, hogy nem létezik Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés. Tetszik vagy sem, ezt nem Orbán Viktor és csapata találta ki, már az 1920-as években is voltak hasonló – téves – vélemények. Szól egy fejezet arról is, hogy egy börtönbüntetésnek majdhogynem a szigora a legkevésbé fontos tulajdonsága.

– Említetted, hogy a könyv eredeti koncepciója menet közben módosult. Mi történt?

– Március környékén ültem neki a könyvnek, áprilisban viszont elkaptam a covidot. Kórházba ugyan nem kerültem vele, de egészen május végéig sokszor voltam nagyon rosszul, és utána is hónapokig tartott visszaszerezni a kondícióm. Eközben azért egymás után születtek a fejezetek például arról, mi a demokrácia, milyen demokráciaelméletek léteznek, mit írt erről Platón vagy Arisztotelész, de azt vettem észre, hogy ezeknek a témáknak az írása közben még én is elalszom. Elkezdtem aggódni, hogy ha belőlem ilyen hatást vált ki a kézirat, az olvasó egészen biztosan a sarokba hajítja majd a könyvet. Ezen a ponton kicsit megtorpant az alkotás folyamata, de aztán volt egy beszélgetésünk a kiadóval, ahol szóba került Hahner Péter 100 történelmi tévhit című könyve. Ebben rövid írások váltják egymást, olyan közkeletű állítások cáfolataival, mint például hogy Marie Antoinette mondata, hogy „Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot!”

Ennek kapcsán merült fel, hogy az én könyvem stílusa is hasonló legyen. Eszembe jutott, hogy amióta viszonylag ismert vagyok a Múzsa révén, baráti vagy ismerősi körben nagyon gyakran kezdenek el velem politikáról beszélgetni.

Ilyen párbeszédek ihlették végül a formulát: minden fejezet egy „Sanyikám...” kezdetű állítással indul, amit aztán megcáfolok, megerősítek vagy megmagyarázok. Ezek a kérdések olykor nyilván kissé erőltetettek, előfordul, hogy többet olvasztottam egybe, szóval nem igaz, hogy az összeset így, ebben a formában megkaptam. De maguk a témák mind szóba kerültek már haveri sörözések során.

– Célközönségnek a Múzsa olvasóit szánod, vagy egy ennél tágabb kört?

– Akkor lennék elégedett, ha a könyv is átesne ugyanazon a folyamaton, amin a Múzsa: ott ugyanis nagyon sok új követőt szerzünk úgy, hogy egy meglévő olvasó egyszerűen továbbküldi valamelyik posztunkat, amikor felmerül egy kérdés, mondván „tessék, ezt olvasd el, ha képbe akarsz kerülni”. Nyilván lesz promóció is a kiadó részéről, de nagyon boldog lennék, ha így, kézről kézre terjedve is eljutna a könyv az olvasókhoz.