SZEMPONT
A Rovatból

Egyik napról a másikra alsóbbrendű munkavállaló lett

Hogyan éli meg egy tíz éve közalkalmazottként dolgozó nő, hogy egyik napról a másikra közmunkást csinálnak belőle?

Link másolása

Ágnes könyvtárosként dolgozott egy kis vidéki intézményben, amikor minden előzmény nélkül kirúgták. Pár hónap után azonban jött a telefon, hogy vissza kéne mennie, de egészen más feltételek között. És mit éreznek azok a frissen diplomázott művészettörténészek, akiknek első és egyetlen lehetőségük, hogy kipróbálják magukat a szakmájukban, a közfoglalkoztatottság? Két történeten keresztül mutatjuk be, hogy válhat ma bárki közmunkássá.

Ágnes története: könyvtárosból közmunkás

Ágnes imádja a szakmáját. Tíz évig dolgozott egy vidéki kisváros könyvtárában, közalkalmazottként.

Egy nap azonban megjelent a főnöke, és közölte vele, hogy ki van rúgva. “Létszámleépítést kért az önkormányzat” – ez volt a hivatalos válasz.

Ágnes nem értette, miért őt küldik el, jól végezte a munkáját, ráadásul régebb óta volt ott, mint a kolléganője. De mivel utóbbit a munkaügyi központ közvetítésével helyezték oda, Ágnesnek kellett mennie.

Elbocsátása különösen rosszkor jött: akkoriban zajlott a válása, egyedül maradt a kislányával és a lakásra felvett hitellel. “Az enyhe kifejezés, hogy rosszul érintett lelkileg, mondhatjuk, hogy összeomlottam” – meséli. Ágnes kapott ugyan egy kisebb végkielégítést, ennek ellenére azonnal jelentkezett minden alkalmi munkára, ami a kisvárosban és környékén csak elérhető volt. Egy ideig egy gyárban rakodta az üvegeket, de volt bolti eladó és újságospavilonban is árult.

Aztán nagyjából fél évvel a kirúgása után egyszercsak telefonon keresték a munkaügyi központból, és közölték vele, hogy visszamehet a volt munkahelyére, közmunkásként.

“Kérdezték, hogy elfogadom-e, de a kérdés inkább költői volt, mert egyből hozzátették, hogy valójában nem mondhatok nemet. Abban a pillanatban lett belőlem közmunkás, az a fajta munkavállaló, akinek nincs lehetősége visszautasítani egy állásajánlatot”.

Biztos benne, hogy már a kirúgásakor tudták, hogy közmunkásként tér majd vissza. “Nem egy hirtelen ötlet volt, már akkoriban mondta a volt főnököm egy magánbeszélgetésben egy ismerősömnek, hogy aggodalomra semmi ok, lesz majd egy ilyen program, és akkor közmunkásként visszavesznek”.

2015 környékén több ellenzéki politikus, köztük az LMP-s Szél Bernadett követelt a nyilvánosság előtt magyarázatot arra az egyre inkább elharapozódó jelenségre, ami szerint a közintézményeknél tömeges módszerré vált, hogy a közalkalmazottakat előbb kirúgták állásukból, majd hónapokkal később visszavették őket, csak immár közmunkásként. Egy – a NAV-tól kikért – hivatalos adatbázisra hivatkozva Szél azt állította, hogy 2014-ben és 2015-ben országosan összesen 2303 embert vettek vissza 90 napon belül közfoglalkoztatottként olyan helyre, ahol előtte foglalkoztatásban álltak. A szám a politikus szerint nem tartalmazta azokat az embereket, akiket 90 napon túl vettek vissza, vagy akik helyére másokat alkalmaztak kirúgásukat követően az alacsonyabb bért és kiszolgáltatottabb helyzetet eredményező közfoglalkoztatotti státuszban.

A közmunkában történő visszafoglalkoztatás trükkjére az Európai Bizottság is felfigyelt. Egy részletes elemzésükben azt írták, hogy az önkormányzatoknál dolgoznak olyanok, akik közmunka keretében, alacsonyabb bérért végzik ugyanazt a munkát, amit korábban normális munkaszerződéssel rendelkező alkalmazottként végeztek. De nem csak az önkormányzatokat érték ilyen vádak: az akkori sajtóhírek szerint a Kliknél is rendszeresen éltek ezzel a módszerrel. Egy ponton már a Belügyminisztérium is megszólalt, és közleményt adtak ki, amiben világossá tették, hogy közfoglalkoztatási jogviszony nem létesíthető olyan feladat végzésére, amelynek ellátására törvény közalkalmazotti, közszolgálati vagy kormányzati szolgálati jogviszonyt ír elő.

Ágnes ugyan ma már nem közmunkás, de közel kilenc évig az volt, és ez nem csak egy ráaggatott címkét jelentett: megtapasztalta a közmunkás lét minden hátulütőjét.

A rendszer szemében ugyanis teljesen mindegy, hogy az árokpartot sepergeti vagy a könyveket rendszerezi a könyvtárban: a közmunkás nem mehet szabadságra, amikor akar, hiába dolgozik ugyanannyit, mint kollégája, fele annyi pénzt kap, és sokszor nem érezheti magát másnak, mint statisztikai adatnak.

De mi történt Ágnessel, miután visszatért volt munkahelyére? A legszembetűnőbb változás az volt, hogy a fizetése hirtelen a felére csökkent: közfoglalkoztatottként már csak 47 ezer forintot kapott havonta. De a hátrányos megkülönböztetések itt még nem értek véget, a közmunkásként eltöltött 9 év alatt kifejlesztett Ágnesben egyfajta bizonyítási kényszert.

“Duplán kellett, hogy teljesítsek, mert én voltam a dolgozók között az alacsonyabb rendű. Volt, hogy tíz órákat dolgoztam a havi ötvenezer forintért. Hétfőtől péntekig ezt csináltam, szombaton és vasárnap pedig újabb nyolc órában egy újságosbódéban árultam a magazinokat. Én úgy fogalmaztam ezt meg, hogy hétköznap dolgozom, hétvégén pedig pénzt keresek”.

Hiába nem idénymunkában dolgozott, a kötelező éves leállások őt is ugyanúgy érintették: volt, hogy februártól szeptemberig nem volt közmunka. A könyvtár ugyan nem állt le ezekre a hónapokra, de a jogszabályok felülírták az életet. Ilyenkor Ágnes elment felszolgálónak, konyhalánynak, de volt egy olyan nyár, amikor a lányával együtt egy szállodában dolgoztak: ő szobalányként, a lánya pedig reggeliztetőként. A szabadságát sem vehette ki akkor, amikor akarta. Egyik ősszel lehetősége lett volna rá, hogy táboroztatni vigyen gyerekeket, ami neki jó kis pénz lett volna, de nem engedték el. Indoklás nem volt, egyszerűen csak egy nem volt a válasz.

Ágnes sem úszta meg a közfoglalkoztatásból az elsődleges munkaerőpiacra típusú tanfolyamokat. “Elég megalázó volt az egész. Egyszercsak jöttek és közölték, hogy akkor nekünk mostantól három hónapig el kell járnunk a megyeszékhelyre egy tanfolyamra. Nincs apelláta. De arról semmit nem mondtak, hogy miért, vagy mi értelme van egyáltalán, csak az a dolgunk, hogy jelenjünk meg hétfőtől péntekig minden nap. Olyan tanáraink voltak, akik jóval kevesebbet tudtak nálunk, nevetséges volt az egész szituáció. A hölgy, aki oktatott, nem egyszer még az anyagot sem tudta felolvasni rendesen” – meséli. A tanfolyamot munkaidőben tartották, tehát 3 hónapig Ágnes és a többi közmunkás azért kapta a fizetését, hogy ott üljön a padban.

A végén volt egy vizsga, de szerinte az is teljesen abszurd és nevetséges volt: csoportot kellett alkotniuk és prezentálni egy tervet arról, hogy milyen programokat szerveznének, ha ők lennének egy művelődési ház igazgatói. “Miután megkaptuk az oklevelet, – amire őszintén szólva már azt sem tudom, hogy mi van írva -, minden ment ugyanúgy tovább: ugyanazt a munkát végeztük, ugyanannyi fizetésért. Szó sem volt róla, hogy hirtelen az elsődleges munkaerőpiacon találjuk magunkat. Díszletek voltunk egy olyan játékban, aminek lényege csak annyi volt, hogy papíron igazolni tudják, milyen sokan vettek részt ezeken a tanfolyamokon”.

Ágnes azóta nem dolgozik ott, rendes könyvtárosi állást kapott a közeli megyeszékhelyen, megbecsülik, ők hívták, mert sokra tartják a szakértelmét, ráadásul még egy felsőfokú szakmai tanfolyam elvégzésében is támogatják. Azt mondja, soha nem fordult meg a közmunkásként eltöltött kilenc év alatt a fejében, hogy felmondjon, hiába érezte minden áldott nap, mennyire megalázó is, ami történik vele.

"Én abszolút könyvtáros alkat vagyok. Mellékállásban elvégzek bármilyen munkát, nem esik le az ujjamról a karikagyűrű, de a szívem a könyvek közé húz. Van olyan olvasóm, aki csak azért buszozik el ebbe a könyvtárba, mert én itt dolgozom”.

Az ország legjobb múzeumában közmunkásként

Közmunkásként, havi nettó 70 ezer forintért dolgoznak diplomás művészettörténészek az ország egyik legnívósabb múzeumában. Három interjúalanyunkből kettő tavaly tavasszal írta alá idén február végéig szóló szerződését, akkor még azt gondolták, hogy ki lehet bírni ennyi időt ebben a sok szempontból megalázó helyzetben, de a közalkalmazotti státusz elérése valószínű csak álom marad. Mindannyian sokat tanultak azért, hogy művészettörténészek lehessenek, imádják a szakmájukat, nem szeretnének háromszor ennyiért a kereskedelemben dolgozni, de nagy valószínűség szerint szakmájukból hamarosan nem marad más, mint egy hobbi.

Művészettörténészként el lehet menni dolgozni múzeumokba, galériékba, tanítani vagy kutatni. És be lehet kerülni a főváros, de túlzás nélkül talán az egész ország szakmailag legnevesebb múzeumába is. Egy pályakezdőnek ez óriási lehetőség, nem véletlen, hogy interjúalanyaink – akik szeretnének névtelenségben maradni – is kapva kaptak az alkalmon, amikor egy ismerősük kiposztolt a Facebookra egy hirdetést, amiben frissdiplomás művészettörténészeket kerestek az érintett intézménybe. “A hirdetésben semmi konkrétum nem volt, mindössze annyit írtak, hogy a múzeum adattárában kellene dolgozni” – mesélték. Az interjún aztán kiderült, hogy kulturális közfoglalkoztatottként, magyarán közmunkásként alkalmaznák őket.

Egyikük egyszer már elhagyta a pályát, így tisztában volt vele, milyen nehéz is elhelyezkedni, de a másik két interjúalanyunknak sem voltak vérmes reményei ezen a téren. “Minden hely be van töltve, kihalásos alapon lehet bekerülni. Nagyon sokan végzünk a szakmában, és kevés az elhelyezkedési lehetőség. A nívós helyek pedig mindig is különösen nagy falatnak bizonyultak.

Az nem elvárható, hogy menjen el mindenki az Aldiba meg a Lidlbe dolgozni. Ha valakinek a művészet, a kultúra iránt van affinitása, akkor az nem tud elmenni hentesnek

– mondják.

Ők is szokták olvasni azokat a véleményeket, amik szerint, eleve hülye az, aki olyan szakot választ, amiről nagy eséllyel tudni lehet, hogy nehéz lesz benne elhelyezkedni, és ha sikerül is, akkor nagyon kevés fizetésért. “Meg szoktuk kapni, hogy miért nem megyünk el informatikusnak, abból úgyis hiány van”.

És bár mind a hárman érezték már a legelején, hogy a keretek, amiket felajánlottak nekik, finoman szólva sem ideálisak, az előbb említett okok miatt, végül igent mondtak a munkára. Ebben nagy szerepe volt egy ígéretnek is. “Azt mondták az elején, aki tehetséges, bizonyít és beválik, kaphat majd egy kezdő közalkalmazotti státuszt, és lehet belől mondjuk kezdő muzeológus vagy segéd muzeológus” – mesélik. A határidő napok múlva lejár, de nagyon úgy fest, hogy az egészből nem lesz semmi.

Hetvenezer párszáz forintot kapnak havonta kézhez, ez a hivatalos diplomás közfoglalkoztatott bér. Az érintett intézményben nem ők az egyetlenek, akiket ilyen státuszban foglalkoztatnak, volt olyan, hogy összesen 14-en voltak, nagy részük diplomás művészettörténész.

“Ennyi pénzből csak úgy tudsz megélni, ha valaki segíti. Ez viszont egy idő után rém kellemetlen. Ha csak azt nézem, hogy egy könyvesbolti eladó kétszer annyit keres érettségivel, akkor a legkevesebb, amit érzek a frusztráltság és a megalázottság. És bár 15 évvel ezelőtt elhagytam a pályát, tavalyelőtt mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom újra, még ha nagyon kevés pénzért is.

Ez a legnagyobb mézesmadzag, hogy művészettörténészek vagyunk és az ország legjobb múzeumában dolgozhatunk. Ennyi pénzért. Ez annyira frusztráló, amit nem lehet lenyelni és nem lehet elfogadni”

– mondja egyikük.

A munkájuk gyakorlatilag abból áll, hogy egy netes bázisba írnak be adatokat, scannelnek, képeket töltenek fel, ezen kívül kaphatnak egyénre szabott és plusz feladatokat is, és ezen pont jön be igazából a valódi szakmájuk. Álommunkájuk nincs, az egyik frissdiplomás azt mondja, már azzal is megelégedne, ha státuszba kerülhetne. “Nagyon szeretek kutatni, ha ezt egy normális fizetésért csinálhatnám, azzal már tökéletesen elégedett lennék. Most ugyanis megalázottnak érzem a pénz miatt, de hát végülis nem a pénz miatt választottam ezt a szakmát” – teszi hozzá.

Az alacsony fizetés nem az egyetlen, ami arra emlékezteti őket, hogy milyen címke alatt is dolgoznak nap mint nap. Azt mondják, zárt társaságot alkotnak az intézményen belül, amire csak ráérősít az is, hogy egy félig raktárnak nevezhető helyiségben ülnek, elszeparálva a többiektől. Teljesen külön szárnyban vannak, körülöttünk nincsenek irodák.

Tudnak róla, hogy a hátuk mögött “közmukinak” és “közfoginak” hívják őket, és azzal is gyakran szembesülnek, hogy másképp viszonyulnak hozzájuk, miután megtudják, hogy nem közalkalmazottak.

Hiába közelítenek a negyvenhez, vagy esetleg 2-3 gyerekük is van, ugyanúgy 20 nap szabadság jár nekik évente, mint az összes többi közmunkásnak.

Aki akar, hosszabbíthat további négy hónapra, bízva benne, hogy addigra felszabadul valahol egy hely, de utána nagy valószínűséggel az egész programot lezárják. De erről semmi biztosat nem tudnak, mert “hetente más infók jönnek arról, hogy mi várható. Hivatalos tájékoztatást nem kapunk, néha megsúgják a jobban értesült kollégák, ha hallottak valamit, de nekünk senki nem szól a jövőről”.

A két fiatal munkatárs kivárja a következő négy hónapot. Nem mosolyogva és nem örömmel, de minimálisan még bíznak benne, hogy változik valami. Egyikük azt mondja, ha vége a progamnak, akkor két hónap próbaidőt ad magának, az alatt megpróbál elhelyezkedni, ami várhatóan nem sikerül majd. “Aztán ez a szép szakma hobbivá minősül, én pedig elhagyom a pályát”.

“Ez a szó, hogy közmunkás vagyok, borzalmas mentális súlyt helyez az emberre, megeszi az ember lelkét”

– mondja egyik interjúalanyunk. Ő a szűk családi és baráti körén kívül nem is szereti elmondani senkinek, milyen státuszban dolgozik.

“Amikor új embert ismerek meg, és megkérdezi, hogy mit dolgozom, akkor megmaradunk annyiban, hogy művészettörténész vagyok alacsony pozícióban, és nem megyek bele mélyebben. Úgy érzem, hogy ha bevallom, hogy közfoglalkoztatott vagyok, akkor azzal azt vallom be, hogy kevesebb vagyok, mint a többiek, hogy én valamiben hiányt szenvedek” – meséli.

Szerintük jó, hogy egyáltalán van lehetőség a pályakezdők előtt, és még azt is el tudnák fogadni, hogy az első időkben kevesebb a fizetésük is. Amit hiányolnak, az a fokozatosság, hogy nincs semmilyen garancia arra, hogy pár éven belül a múzeumon belül kapjanak egy rendes státuszt.

Ez nem egy szerves valami, hanem egy szigetszerű képződmény. Nincs egy látható létra, amin feljebb lépkedhetünk, itt egy szék van, amire leültünk, és egyetlen irány áll előttünk: felállni és elsétálni, ha nem tetszik”.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Holoda Attila: „A kormány folyamatosan azt ismételgeti, hogy márpedig mi az oroszokhoz vagyunk kötve, de ez ma már nagyon nem igaz”
Az energetikai szakértő szerint nemcsak a Gazpromtól tudunk gázt vásárolni, Paks2 ellehetetlenülhet, a debreceni akkumlátorgyár pedig sokkal több energiát igényel, mint ami most rendelkezésre áll. Nagyinterjú.
Fischer Gábor - szmo.hu
2023. február 05.


Link másolása

– Lantos Csaba energiaügyi miniszter az Indexnek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy ebben a krízisben nem egyszerű helyes megoldást találni, mert „Trianonnal összébb mentünk”, és Magyarország most egy tengeri kijárattal nem rendelkező ország. Tényleg olyan nagy ennek a jelentősége?

– Nyilván nem lenne ez annyira lényeges kérdés, ha az utóbbi időben nem az LNG lett volna az a terület, ami európai importlehetőségként felerősödött. Ezzel együtt az importfüggőségünk nem azon múlik, hogy nincs tengeri kijáratunk. Akkor is importfüggőek lennénk, ha lenne, mint ahogy a németek is azok. Németországnak van tengeri kijárata, 2022. február 24-ig mégsem volt LNG termináljuk. Ők is a vezetékes fölgázhoz kapcsolódtak inkább.

Önmagában az, hogy van valakinek tengere, vagy nincs, geográfiai szempontból lényeges kérdés, de az Európai Unió pont arról szól, hogy ez ne okozzon problémát.

Egy közösség tagjai vagyunk. Tehát például, ha Horvátországnak van tengeri kijárata, és nekünk van vezetékes kapcsolatunk Horvátországhoz, akkor használjuk azt. Ma már ott tartunk, hogy Szlovákiával is össze vagyunk kötve, ők meg a lengyelekkel. A lengyelek összekötötték magukat a norvégokkal, továbbá van LNG-termináljuk is. Tehát ma már eljutottunk oda, hogy a jól szervezett energiainfrastruktúrának köszönhetően akár lengyel, litván vagy norvég LNG-ből is tudunk vásárolni.

A kormány folyamatosan azt ismételgeti, hogy márpedig mi az oroszokhoz vagyunk kötve, de ez ma már nagyon nem igaz.

Földgáz terén Szlovénia kivételével minden szomszédos országgal össze vagyunk kötve. Villamosenergiában pedig Szlovéniával is. Ez azt jelenti, hogy bárhonnan tudunk vásárolni. Például a november eleji időszakban, amikor elmaradt a hűvösebb idő, volt olyan időszak, amikor a TTF-en (holland gáztőzsdén) a napi ár leszaladt 30-36 euróra, ami abból adódott, hogy sokkal több gázt kínáltak, mint amennyit az enyhe időjárás, meg az egyéb takarékossági okok miatt fogyasztott Európa. Ebben az időszakban a Magyarországra behozott földgáz jelentős része nem a török áramlat irányából érkezett klasszikus orosz gázként, hanem Ausztria, Szlovákia, Horvátország, sőt Románia felől. Az orosz gáz alig 25 százaléka volt a behozatalnak. Tehát nem igaz, hogy mi csak a Gazpromtól tudunk vásárolni.

– Lantos Csaba szóba hozta az ellátásbiztonság, megfizethetőség és fenntarthatóság hármas kérdését is.

– Azért vagyok büszke, mert ezt a megfogalmazást én használtam először ebben az országban. Tavaly májusban egy előadásomban vetettem fel az energiatrilemma problémáját. Ezek szerint figyel a kormány arra, hogy mit mondok. A háború kitörésekor Európa valóban azzal a kérdéssel került szembe, hogy akkor most mi a fontos számunkra: az energiafüggőség, az ellátásbiztonság, vagy éppen a klímavédelmi célok? Melyik ujjamat harapjam? Vannak olyan, inkább rövidtávon gondolkodó kormányok, politikai pártok, amelyek arra fókuszálnak, hogy csak a mostani feladatot oldjuk meg, minden más nem számít. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy nem kell nekünk a klímavédelem, ide nekünk a széntüzelésű erőműveket, mert azokkal gyorsan meg tudjuk oldani a problémát, ami mellett nyilván sok jogos érv szól.

– Ez a német és a lengyel út, ugye?

– Igen, pedig eddig folyamatosan arról hallottunk, hogy a németek élharcosai voltak az energiewende (energiafordulat) folyamatának. Ők jártak az élen abban, hogy hogyan álljunk át kisebb kibocsátási értékű energiatermelésre. És most lám-lám ők is változtattak. Pedig Németországban és Lengyelországban eddig is nagyon jelentős szerepe volt a széntüzelésű erőműveknek. Mi Magyarországon, ebben a sokat szidott és sokat emlegetett Mátrai Erőműben évente egymillió tonna lignitet tüzelünk el. Ehhez képest a németek 176 millió tonna szenet égetnek el évente a szenes erőműveikben. Persze szenes erőmű és szenes erőmű között is nagyon jelentős különbség van a kibocsátás szempontjából, és ebben mi picit lemaradtunk. Ugyanakkor tényleg lényeges, hogy ha egy ilyen trilemmával állunk szemben, akkor a hangsúlyok ne nagyon tolódjanak el az egyik vagy a másik irányba. Ez ugyanígy igaz akkor is, ha a nagyon zöld irányultságú kormányokat nézzük, amelyek viszont azt mondják, hogy mindenek felett a klímavédelem.

Tudomásul kell venni, hogy az emberek nem szeretnek megfagyni. Márpedig, ha nem szeretnek megfagyni, akkor energia kell.

Ha az energiát csak részlegesen tudjuk biztosítani abból, ami eddig volt, akkor valamilyen pótlólagos energiaforrást kell bevetni. Ha ez szennyezőbb, akkor nyilván mindent el kell követni a következmények mérséklésére, de tudomásul kell venni, hogy a nulla kibocsátású energiatermelést Európa még nem képes megoldani.

– Van olyan kormányzat, amelyik ezen a végleten van?

– Kormányzat nincs, de pártok vannak, főleg a zöld pártok. De a németeknél éppen a zöldpárti energiaminiszter volt kénytelen bejelenteni, hogy újraindítanak szénerőműveket, és nem állítják le a nukleáris erőműveket. Pedig náluk komoly politikai szándék volt, hogy 2022-ben leállítják az atomerőműveket, mégsem tették meg, mert szükségük volt rájuk. Többek között éppen a klímadilemma miatt, mivel az atomerőművek kibocsátási értéke nulla a CO² tekintetében.

– Vagyis az energiaválság megváltoztatta az atomerőművek megítélését?

– Az elutasítottság akkor erősödik fel, amikor nincs probléma az energiaellátással. Amikor azt mondják, hogy más energiahordozókkal képesek pótolni a nukleáris erőműveket. A németek például a földgáz-üzemű erőművekre számítottak. Ezért építették ki a vezetékhálózatot az oroszok felé, csakhogy mindez kútba esett.

Miközben Németország 2021 közepén még 55-60 százalékban függött az orosz gáztól, 2023 elejére odáig jutottak, hogy nullára csökkentették a vásárlását.

Itt nyilván a vezetékes gázról beszélünk, hiszen ne felejtsük el, hogy Oroszország nagy LNG termelő. A harmadik legnagyobb a világon, ebből adódóan az Európába érkező LNG szállítmányok között elég jelentős mennyiségben van orosz eredetű molekula is.

– Gyorsan váltottak.

– A németek mindig ilyen határozottak szoktak lenni mindenben. Az atomerőművek leállítása kapcsán is azok voltak, egészen addig, amíg nem állt be a jelenlegi helyzet. Korábban úgy gondolták, hogy az oroszok soha nem fogják taktikai vagy geopolitikai fegyverként használni a földgázt. Mégis megtették. A németek azonnal léptek, és azt mondták, hogy jó, akkor jöjjenek a szankciók, és lecsökkenjük az orosz importot. Ennek ellenére szerintem Oroszország, mint a világ második legnagyobb földgáztermelője, tartósan nem maradhat ki az európai, és úgy általában a világ földgázellátásából. Persze az a fajta kiszolgáltatottság, ami főleg a 2017-18-19-es években kialakult, túlzó volt. Emiatt is érezte Vlagyimir Putyin ennyire nyeregben magát.

– A német váltás mögött világos morális háttér is van, mégpedig az, hogy nem akarják finanszírozni a háborút.

– Miközben nálunk pont az ellenkezőjét látjuk, elsősorban közvélemény formálásban. A kormánypárti sajtó folyamatosan azt sugallja, nehogy már nekünk legyen rosszabb azért, mert az ukránok és az oroszok háborúznak. Eközben Németországban az egyszerű fogyasztó szintjén is megjelenik az, hogy márpedig én is teszek valamit. Van olyan ismerősöm, aki azt mondta, hogy azért csökkenti a saját földgáz-fogyasztását, és veszi lejjebb a hőmérsékletet, nehogy Putyin több pénzt kapjon. Ez egy teljesen más, morális megközelítés.

Ott a szolidaritás számít, ami ott kezdődik, hogy akkor is segítek valakinek, ha nekem az kellemetlenséggel, vagy áldozattal jár.

Miközben nálunk áldozathibáztatás folyik: ez nem az én dolgom, az áldozat tehet mindenről, amúgy is oldják meg egymás között. Mi a béke, pártján vagyunk vagyunk, béke, béke, béke. Pedig mindenki tudja, hogy az a béke, amit most kötnének meg, valójában Putyin békéje lenne. Befagyasztaná a jelenlegi erőviszonyokat, amikor Oroszország elfoglalta Ukrajna, egy szabad európai állam területének egy jelentős részét. Ez morálisan nem elfogadható.

– Kanyarodjunk vissza Lantos Csaba mondataira. Azt mondta, hogy 8 év alatt 44 terawattóráról 68-ra, tehát több mint 50 százalékkal kellene növelni az elektromos energiatermelést. Most az áram 70 százalékát mi állítjuk elő, 30 százalékban importfüggők vagyunk. Ez nem növeli méginkább a függőségünket?

– A miniszter interjújában is van utalás arra, hogy a hazai erőmű-kapacitást fejleszteni kell. Igaz, ennek egyelőre nem nagyon látom a nyomát.

Pedig azok a gazdaságfejlesztési irányok, amiket a kormány erőltet, például nagy összeszerelő üzemek és nagy energiaigényű gyárak betelepítése, nincs összhangban a mostani energiaellátási képességeinkkel.

Nagyjából 50%-kal növelnünk kellene a villamosenergia-termelő képességünket, vagy legalábbis a behozatalt. Erre nem az a megoldás, hogy azeri zöldenergiából termelt villamosenergiát hozunk majd ide a Fekete-tenger alatt, főleg akkor, amikor Azerbajdzsánban jelenleg a zöldenergia-termelés nem éri el az 5%-ot. Inkább az európai és a hazai lehetőségeket kellene számba venni. A miniszter az interjúban a szélerőművekkel kapcsolatos kormányon belüli dilemmáról beszél. Én nem látom ezt dilemmának. Van egy sztereotípia a miniszterelnök fejében, aki úgy döntött, hogy nálunk márpedig szélerőművekkel nem lehet villamosenergiát jól és hatékonyan termelni. Ugyanakkor a miniszter maga is elismeri, hogy a szélerőművek átlagos kihasználtsága 25-26 százalékos, miközben a naperőműveké csak 15-16 százalék, tehát 10 százaléknyi a különbség. Ha ez igaz, akkor senki ne mondja, hogy nálunk kevésbé éri meg szélerőműveket telepíteni, mint naperőműveket. Utánanéztem, hogy például az 1930-as évek környékén mennyi szélerőmű vagy szélmalom működött Magyarországon. Majdnem 700 darab! Ráadásul a legtöbb nem is a kisalföldi térségben volt, hanem az Alföldön. A miniszter teljesen joggal mondta, hogy felül kell vizsgálni az ezzel kapcsolatos álláspontot, függetlenül attól, hogy a tájra gyakorolt hatását tekintve szép, vagy nem szép, tetszik, vagy nem tetszik.

– Mi a helyzet Paks-2-vel?

– Még csak építkezések zajlanak, de a tényleges erőművi fejlesztés fizikailag el sem kezdődött. Mintha mind a két oldal belefáradt volna. Az oroszok nem erőltetik annyira, a magyarok, meg úgy vannak vele, hogy ha az oroszoknak jó, akkor nekünk is jó. Nekünk az a lényeg, hogy azok a magyar vállalkozások, amelyek eddig is mindig nyertek, elég sok pénzt tudjanak lehúzni, holott arra kellene fókuszálni, hogy minél hamarabb történjen valami kézzelfogható.

Gondoljunk bele abba is, hogy ez egy 2400 megawattos erőmű lesz. Miközben a beépített szolár kapacitás lassan 4000 megawatt körül van.

Ha 15%-os kihasználtsággal számolunk, ennek a negyede hasznosítható, ami 1000 megawatt. Tehát ahhoz, hogy ki tudjuk szolgálni a megemelkedett energiaigényeket, vagy hálózatot kell fejleszteni és további kapcsolatokat létesíteni a környező országokkal, ezzel hozzáférve még a környéken lévő szabad kapacitásokhoz, vagy saját magunknak kell erőművet fejleszteni. Én úgy vettem ki a miniszter nyilatkozatából, hogy mindkét irányban gondolkodnak.

– Kiderült az is, hogy a német kormány nem engedélyezi a Siemensnek, hogy vezérlőberendezéseket szállítson a magyarországi erőműhöz. Holott az erőmű létesítéséhez annak idején az EU megadta a hozzájárulását.

– Már az első szankciók bevezetésekor világosan látszott, hogy a technológiai beszállítók nem fognak Oroszországnak és orosz cégeknek ilyen rendszereket szállítani, így nincs is mit csodálkozni ezen a mostani fejleményen.

Emlékezzünk vissza a szovjet időszakra, amikor a külföldi (elsősorban nyugati) technológiák beszállítása COCOM-listás volt, így a legkorszerűbb eszközökhöz és technológiához nem fértek hozzá a szovjet blokkhoz tartozó gazdaságok. Emiatt mindent maguknak kellett létrehozni. Ám akkor a világ erre volt berendezkedve, így a szocialista tábor is. Mára viszont nincsenek táborok. Oroszország úgy alakította ki a saját nehéziparát, gazdaságát és energiahordozó kitermelését, hogy nyugati technológiákat és irányítástechnikai rendszereket épít be saját fejlesztések helyett, és szankciók esetén ezt nem tudja egyik napról a másikra más beszállítóval, vagy saját előállításból pótolni.

Ez a mostani fejlemény egyértelműen ellehetetlenítheti a Paks-2 beruházást is, hiszen nyugati technológiák és irányítástechnika nélkül Paks-2-ből nem lehet működő atomerőművet létrehozni.

Ideje volna ezt a magyar kormánynak is belátnia.

– A most jócskán vitatott debreceni akkumulátorgyár esetében sem tiszta, hogy honnan fogja venni az áramot jövőre.

– Az az ipari környezet, ami most Debrecen környékén létrejött, nagyjából 400-500 megawattnyi pluszteljesítményt igényel. Jelenleg ez a villamoskapacitás nemhogy a környéken nem áll rendelkezésre, de még úgy általában Magyarországon sem. A választott helyszín energiaellátási szempontból nem optimális választás.

Sokszor azt látom, hogy születik egy politikai döntés valamilyen gazdasági irányról, majd utána kiadják az alattuk levőknek, hogy oldjátok meg hozzá a szükséges energiát, vizet és sok egyéb mást.

– A miniszter azzal indokolta a hasonló beruházásokat, hogy a „munkaalapú társadalom” révén tudunk kitörni a középesen fejlett országok táborából, és ezért van szükség az újraiparosításra.

– Magyarországon ma már nem az a kérdés, hogy van-e elegendő munka, hanem az, hogy a munkahelyeket el tudjuk-e látni elegendő munkaerővel. Az akkumulátorgyártás kapcsán is kiderült, hogy Debrecen térségében nem áll rendelkezésre 8-9 ezer főnyi munkaerő. Nagyjából ötezer fővel lehetne számolni.

Csakhogy ők majdnem mind képzettség nélküliek. Olyanok, akik nem alkalmasak erre a munkára. Tehát nem ők fognak dolgozni az akkumulátorgyárban.

Valószínűleg külföldieket hoznak majd. Vagyis a magyar kormány megtámogat egy olyan beruházást, ami valójában nem a magyaroknak teremt munkahelyet. Magyarország számára az egyedüli hozzáadott érték az lesz, hogy a GDP-ben nagyon jól mutat majd ez a szám. De mondjuk a kínai GDP-ben még szebben, mert a kínai vagy a dél-koreai akkumulátorgyártó nem hozza ide az akkumulátorfejlesztéssel kapcsolatos mérnöki, magasabb szintű tudást. A magas hozzáadott értéket képviselő laboratóriumokat megtartják Kínában, Koreában. Itt kellene a miniszternek karakteresebben képviselni a magyar érdekeket. Én egyébként sem hiszek a munkaalapú társadalomban egy ilyen kis ország esetén. A munkaalapú társadalomról ott érdemes beszélni, ahol rengeteg munkaerő van, például Kínában, Délkelet-Ázsiában. A hozzánk hasonló kis országok inkább azt mondták, hogy a tudásalapú munkára kellene hagyatkozni. Ott tudnánk mi is előre lépni.

– Mi az, amiről nem beszélt az energiaügyi miniszter, de ön szerint kellett volna?

– Két nagyon lényeges dologról. Az egyik az energiahatékonyság vagy épület-energiahatékonyság. Ez nagyjából 60%-át adja a megtakarítási lehetőségeknek, és nem léptünk előre. Magyarországon sem a CSOK-nál, sem a többi állami támogatásnál vagy kedvezményes hitelnél nem volt hangsúlyos követelmény, hogy hatékonyabb energiafelhasználású házak épüljenek, vagy hogy javuljon a régi házak energihatékonysága.

Pedig nem az a kérdés, hogyan tud Szijjártó Péter 10 milliárd köbméter gázt megszerezni az oroszoktól, hanem az, hogyan tudjuk az ország éves energia-, vagy földgáz-fogyasztását csökkenteni.

A kevesebb energiafelhasználás viszont nem azt jelenti, hogy fázzunk a lakásban, hanem, hogy úgy takarítsunk meg energiát, hogy közben a komfortérzetünk ne csökkenjen. A másik, amit nagyon hiányoltam, a távhő, ami a legkritikusabb eleme jelenleg a lakossági energiaellátásak. Sőt, a közintézményi ellátásnak is. Nem mernek hozzányúlni, miközben a távhőben egyértelműen nagyon erős a gázfüggőség.

Ezt talajszondás hőszivattyúkkal, vagy például geotermikus energiával lehetne kiváltani, viszont ehhez sokkal nagyobb kormányzati támogatás kellene.

Azoknál a nagyobb önkormányzatoknál, ahol ezt sikerült megvalósítani, bizonyos időszakokban akár 100 százalékig is képesek kiváltani a földgázfelhasználást. Ez az igazi megtakarítás. Ráadásul a megújuló energiák közül a geotermikus energiából nekünk sokkal több van, mint másoknak.

– Mintha a változások katalizálnának olyan technológiai fejlesztéseket, amelye egyébként csak lassabban valósultak volna meg.

– Azt látom, hogy a háború következményeként Európa politikailag, társadalmilag gyorsabban alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, beleértve az energiatárolást és az energiagazdálkodást is. Felerősödött a kutatás-fejlesztés kormányzati támogatása. Lehet, hogy majd 200 év múlva, ha még lesznek emberek, arról fognak tanulni, hogy ez volt a következő ipari forradalom, az ipari technológiai forradalom időszaka, amit az váltott ki, hogy egy eszement őrült háborúja miatt drasztikusan megnőtt Európában az energia ára.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Tudatosan áldozzák be a börtönökből toborzott zsoldosokat az oroszok, hogy előrébb jussanak
A Wagner katonái közül rengetegen esnek el. Akik nem hajlandók harcolni, azokat habozás nélkül lelövik. Akik túlélik, a rokonaik szerint teljesen megváltozva térnek haza.

Link másolása

Napvilágot látott, milyen kíméletlen taktikával vetik be a börtönökben toborzott Wagner-zsoldosokat az oroszok Ukrajnában, ahol Bahmut környékén jelenleg is négyzetméterről-négyzetméterre harcolnak az előrejutásért.

A Rucriminal.info szerint a nemrég elfoglalt Szoledárnál például nyolcfős csoportokra osztották az embereket. Az első, jól felszerelt csapatnak az volt a feladata, hogy bármi is történik, jussanak el a kiszemelt területre, utána pedig tüzérségi támogatás mellett azonnal ássák be magukat. Amint ez megtörtént, egy fára akasztott ronggyal, vagy bármi mással megjelölték, hol vannak, hogy ha egytől-egyig el is esnek, az utánuk következő nyolcfős csapat tudjon róla, meddig jutottak.

Az első nyolc ember szinte soha nem élte túl bevetést. De gyakran a következő nyolcas sem. Általában 4 hullámra volt szükség, hogy megszilárdítsák a helyzetüket, de

olyan is előfordult, hogy 14 hullám kellett. Vagyis ilyenkor az emberveszteség a 100 főt is meghaladta.

Az ABC szerint a közelmúltban készült műholdfelvételek a Wagner-zsoldosok bevetési területén olyan tömegsírokat mutatnak, amelyek egyre csak nőnek, jól mutatva, hogy az orosz előrejutás mekkora áldozatokkal jár.

A Wagner-csoport egy magánhadsereg, amelyet Vlagyimir Putyin közeli szövetségese, Jevgenyij Prigozsin irányít. A szervezet már 2014 óta létezik, és Szíriában, valamint különböző afrikai országokban is bevetették. Míg azonban korábban főleg volt elitkatonákból toborozták a zsoldossereget, Ukrajnába már az orosz börtönök volt foglyait küldik.

Nyugati hírszerzési források, az ukrán kormány és a Russia Behind Bars orosz börtönjogi szervezet szerint tavaly július óta mintegy 40 ezer elítélt csatlakozhatott a Wagner-csoporthoz. Meg nem erősített hírek szerint közülük eddig 30 ezren haltak vagy sebesültek meg, illetve sokan dezertáltak.

Bár a zsoldostoborzás illegális tevékenységnek számít Oroszországban, a 350 ezer elítélt körében egészen biztosan senki sem toborozhatott volna Putyin jóváhagyása nélkül. Azonban a látszat érdekében

a rabok hivatalosan nem lettek zsoldosok, hanem "az ukrán határ közelében lévő börtönökbe helyezték őket át."

Az Ukrajnába küldött foglyok többségét kisebb bűnökért börtönözték be, de a New York Times birtokába került adatok arra utalnak, hogy bevonultattak erőszaktevőket és többszörös gyilkosokat is.

Az amerikai lap szerint Prigozsin először a szülővárosa, Szentpétervár körüli börtönök rabjait környékezte meg. A közösségi médiában közzétett videókban havi 100 ezer rubelt (körülbelül 550 ezer forintot), az orosz átlagfizetés kétszeresét ígérte, külön jutalommal a hőstettekért, ha pedig leszolgálták a fél évet, állítása szerint a rabok elnöki kegyelemmel végleg visszanyerik a szabadságukat. Ugyanakkor leszögezte: a szökevényekre, a drogosokra, iszákosokra halál vár, és nincs visszaút a börtönbe sem. Aki erre kísérletet tesz, azt dezertőrnek tekintik, és kivégzik.

A 26 éves szibériai árva Igor Matyuhin már harmadik börtönbüntetését töltötte lopásért Krasznojarszk körzetében, amikor Prigozsin novemberben helikopteren hozzájuk érkezett toborozni. Néhány nap múlva Matyuhin már Ukrajnában, az elfoglalt Luhanszk melletti kiképzőtáborban találta magát. Elmondta, hogy

a rettegés légköre uralkodott, így vették rá az elítélteket, hogy harcoljanak, ellenkező esetben kivégzéssel fenyegették őket.

Volt az egységükben egy férfi, aki megtagadott egy parancsot, elvitték, és többé nem látták. Amikor a kiképzőtábort váratlan ukrán támadás érte, Matyuhin a zűrzavart kihasználva megszökött. Azóta egy rejtekhelyről próbál visszatérni börtönébe.

Hasonló állapotokról beszél Andrej Medvegyev is, aki Norvégiába szökött, és ott kért politikai menedékjogot. Ő azt állítja, nem sokkal szabadulása előtt lépett be a Wagnerbe. Mivel volt katonai tapasztalata, egy olyan egység parancsnoka lett, amelyet Bahmut körül szinte öngyilkos akciókba vetettek be.

„Azt mondták nekünk: menjünk előre, amíg meg nem ölnek minket” – idézte fel.

„Volt, hogy két foglyot hoztak, akik nem akartak harcolni, és mindenki szeme láttára lelőtték, majd a frissen ásott lövészárkokba temették őket” – állította a CNN-nek.

Medvegyev szerint kezdetben tíz ember volt a parancsnoksága alatt, ed ez a szám folyamatosan nőtt.

„Egyre több volt holttest, és egyre több az új ember. Meg sem tudtam számolni, hányan jöttek. Állandó forgásban voltak. Holttestek, még több fogoly, még több holttest, még több fogoly.”

Az első túlélők az év elején kezdtek visszaszivárogni Oroszországba, érdemrendekkel, jelentős zsolddal, és olyan dokumentumokkal, amelyek a Wagner szerint garantálják a szabadságukat. Bár orosz alkotmány szerint kegyelmet csak Putyin adhat, és hivatalosan az elnök legutóbb 2021-ben adott ki hat kegyelmi rendeletet, a napokban Dmitrij Peszkov, Putyin sajtótitkára azt állította, hogy a Wagner által toborzott elítéltek „az orosz törvényekkel szigorú összhangban” kapnak kegyelmet. Részletekbe azonban nem bocsátkozott, mondván, az eljárás államtitok.

Azok, akik visszatértek Oroszországba, gyakran egészen megváltoztak.

A 22 éves Andrej Jasztrebovot például lopásért ítéltek el. Szabadságot, kegyelmet és pénzt ígértek neki. Bár hazatért, de egyik hozzátartozója szerint olyan, mintha hipnotizálták volna, mintha nem lennének érzelmei.

A New York Times szerint az orosz társadalomnak hamarosan szembe kell néznie több ezer, a harctéri és a börtöntapasztalatok által traumatizált, kevés munkalehetőséggel rendelkező ember beilleszkedési gondjaival. Jana Gelmel orosz börtönjogász arra figyelmeztet, hogy lelkileg megtört emberekről van szó, akik azzal a tudattal térnek vissza, hogy a haza védelmében öltek, és nagyon veszélyesek lehetnek.

Mivel mostanában a frontszolgálatra jelentkező elítéltek száma csökkenőben van, a Wagner a túlélőknek szánt jutalom emelésével, valamint a kegyelmet kapott egykori foglyokról készült videókkal próbál kedvet csinálni.

„Szükségem volt bűnözői tehetségetekre, hogy megöljük az ellenséget a háborúban” – mondja Prigozsin az egyik videóban.

„Akik vissza akarnak jönni, várjuk őket. Akik meg akarnak nősülni, vagy tanulnának, áldásunk rájuk”.

Vannak, akiknél ez be is jön, Jasztrebov például már három hét után visszakívánkozik a harctérre, annak ellenére, hogy egysége nagyon súlyos veszteségeket szenvedett. „A hazát akarom védeni. Mindent szeretek, ami ezzel jár. A civil élet unalmas” – mondja a fiatalember.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Itt a sokkoló bizonyíték, mennyit emelkedtek az élelmiszerárak 2017 óta Magyarországon
Egy 2017-es akciós újságot hasonlítottunk össze egy 2023-assal. Öt év alatt a fürtös koktélparadicsom 299 forintról 1299 forintra drágult, a túró pedig 419 forintról 1759 forintra. És még hosszan lehet folytatni a döbbenetes felsorolást.
Szegedi Éva - szmo.hu
2023. január 31.


Link másolása

Még mindig akad olyan ismerősünk (vagy ismerős ismerőse), aki nem hiszi el, mekkora mértékben emelkedtek az árak az utóbbi egy évben. Éppen ezért örültem, amikor nemrég selejtezéskor kezembe akadt egy 2017-es akciós SPAR reklámújság.

Illetve dehogy örültem, majdnem lefordultam a székről, amint megláttam, mennyiért lehetett venni akkor tejtermékeket, zöldségeket és tésztát. De legalább a kezemben volt a bizonyíték az árváltozásra.

Valódi időutazás végiglapozgatni az akciós lapot, hihetetlennek tűnik ugyanis, hogy nem 15 vagy 20 éve, hanem mindössze néhány évvel ezelőtt még nem éttermi fogásokéval vetekedő áron, hanem viszonylag olcsón lehetett elkészíteni egy egyszerű sajtos-tejfölös tésztát vagy túrós csuszát, és teljesen természetes volt berakni a bevásárlókosárba a koktélparadicsomot vagy egy 1 kilós trappista sajtot.

Ha a 2017-es szórólap akciós egyes termékeinek árait összehasonlítjuk ugyanazoknak a termékeknek a jelenlegi árával, ordító a különbség.

Most nem is vállalkoztam többre, mint arra, hogy ugyanazokat, vagy egymáshoz minőségben hasonló termékeket megmutassam 2023. január 30-i és 2017. augusztus 17-i áron. A 2023-as árakhoz olyan hetet választottam, amelyen számos terméket akciósan kínáltak a közeli SPAR áruházban.

Zöldségekígy emelkedtek az élelmiszerárak öt év alattígy emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

Fürtös koktélparadicsom 450 grammos csomagolásban 2017-ben 299 forint volt, míg 2023 január 30-án 1299 forint.

A fejes káposzta kilója 2017-ben 119 forint, 2023-ban 398.

A csípős paprika darabja 34 forint volt 2017-ben, most 149.

A piros burgonya kilója 99 forint volt 2017-ben, most ársapkával 295, de a minősége miatt nem vettem belőle.

A Naturfood csemege mix 499 forintba került 2017-ben (akciósan 299 volt darabja, ha kettőt vett belőle az ember), 2023-ban 579 forintra emelkedett az ára.

139 forint volt 2017-ben a Spar vörös kidney bab konzerv darabja, most elvileg 249, ám ottjártamkor üres volt a helye a polcon.így emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

Tejtermékek

így emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

Magyar tejföl, 330 grammos, 2017-ben 219 forint, 2023-ban 995 forint.

A 2,8%-os Magyar tej literje 2017-ben 299 forintról lett leértékelve 199 forintra, most 449 forint.

Ugyanazon márka 450 grammos kiszerelésű túrója 2017-ben 419 forint volt (599-ről akciózva), most, 2023-ban 1759 forint.

Feltűnő az árkülönbség a sajtok esetében is: 2017-ben az akciós trappista sajt kilója 1339 forint volt, most akciósan sem nagyon lehet kapni 3000 forint alatt (a trappista sajt kilójának ára 4800-7000 forint között szóródik márkától függően).

Tésztaígy emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

A Barilla fél kilós penne rigate tésztája 399 volt, ma ugyanez 1199 forintért kapható.

Húsáruígy emelkedtek az élelmiszerárak öt év alatt

Míg 2017-ben 849 forintot fizettem 900 gramm darált sertéshúsért, most 1629 forintot.

A Spar dán szalámi ára 329 forintról 649-re nőtt.

Egészen biztosan akadnak olyan termékek is, amelyeknek az ára nem emelkedett sokkoló mértékben az elmúlt öt évben. De ilyet sajnos most egyet sem találtam.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Hogyan mondott csődöt Putyin terve, hogy a gázellátással zsarolja Európát?
Európa megtanult takarékoskodni, új utakat talált az energiaszükséglet kielégítésére és előtérébe került megújuló energia. A katasztrófa elkerüléséhez kellett a szokatlanul enyhe tél is.

Link másolása

Tavaly nyáron még úgy tűnt, hogy soha nem látott tél előtt áll Európa. A német gazdasági miniszter gyárleállásokra, akadozó ellátási láncra és tömeges munkanélküliségre figyelmeztetett. A francia elnök a fűtés lekapcsolására szólította fel a lakosságot. Spanyolország pedig azon értetlenkedett, hogy miért kellene megmenteni azokat az országokat, melyek az orosz gáztól függnek és korábban kioktatták őket a költségvetési fegyelemről.

Eközben Dmitrij Medvegyev korábbi orosz elnök azt jósolta, hogy az európaiak télen „megfagynak otthonaikban”, miután nem gondolták végig, milyen következményei lehetnek, ha a háborúban Ukrajnát támogatják.

„Hamarosan jön a hideg” – mondta fenyegetően még 2022 júniusában. Ám ahogy elérkezett az utolsó téli hónap, egyre világosabbnak tűnik, hogy mindebből nem sok minden vált valóra, és nemcsak azért, mert a tél enyhébb volt a vártnál, írja a The Guardian.

Nyolc hónappal az orosz invázió kezdete után a 27 európai államból álló blokk a csővezetéken szállított orosz földgáz mintegy 80 százalékát kiváltotta gyorsan és kreatívan kiépített infrakstruktúrával a folyékony földgáz számára. A nehézségek közben folyamatosan kisegítik és támogatják egymást, közben pedig sikeres energiatakarékossági politikát folytatnak.

Az Európai Unió legnagyobb földgázkitermelőjének számító Hollandia például 15-20 százalékban függött az orosz földgáztól. Ezt részben az LNG-importkapacitás megduplázásával váltották ki. A többletet elsősorban a belföldi kereslet kielégítésére használták fel, amit viszont a korábbi évek átlagához képest 22 százalékkal sikerült mérsékelni. Ennek köszönhetően pedig többletgázt tudtak szállítani Németországba, Franciaországba és Csehországba is. Ugyan a gáz fogyasztói ára Hollandiában is elszabadult, ám a kontinens többi országához hasonlóan ársapkával és támogatási rendszerrel segítettek a lakosságra nehezedő terheken.

Időközben a gáz ára megawattóránként (MWh) körülbelül 55 euróra csökkent hétfőn. Legutóbb még jóval a háború kitörése előtt, 2021 szeptemberében volt ilyen alacsony, miközben tavaly augusztusban már elérte a 330 eurót is.

A brüsszeli székhelyű Bruegel gazdasági kutatóintézet becslése szerint tavaly a gázigény 12 százalékkal volt alacsonyabb az EU-ban, mint 2019-2021 között.

Az orosz gáztól szintén nagymértékben függő Németország úgy vág bele a februárba, hogy tározói 80 százalékos telítettségen állnak, szemben a tavalyi hasonló időszak 36 százalékával. Annak ellenére, hogy a magas gázárak megviselték a német ipart is, a károk eddig egyáltalán nem voltak katasztrofálisak.

A skandináv országok még sikeresebben csökkentették a gázfogyasztást: Dánia 24 százalékkal csökkentette a teljes keresletet, Svédország 36 százalékkal, Finnország pedig elképesztő módon 47 százalékkal.

Bár a spanyolok korábban felemelték a hangjukat az egységes 15 százalékos csökkentés ellen, amit nem tartottak igazságosnak a hozzájuk hasonlóan kevés orosz földgázt használókkal szemben, végül a 7-8 százalékos mérséklésre rábólintottak. A déli országban elsősorban a közterületi légkondicionálók és a fűtés hőmérsékletének szabályozásával érték el azt a szükséges eredményt, amit nyáron még kifogásoltaK, vagyis a 15 százalékot.

Franciaországban több hónapig tartó karbantartási munkálatok miatt az 56 reaktor 73 százaléka csak január közepére állt újra üzembe. Addig a korábban áramexportről híres ország importra szorult, amit többek között a németek segítségével oldottak meg.

Ha mindez nem lenne elég, akkor egy kimutatás szerint az Európai Unió tavaly villamosenergia-termelésének 22 százalékát nap- és szélenergiából fedezte, ezzel a megújuló energia első ízben előzte meg a gázt.

Végső soron Vlagyimir Putyin energiaháborúja hozzájárult ahhoz, hogy Svédország az évtized végére energiájának 65 százalékát, Finnország 51 százalékát, Dánia pedig 55 százalékát megújuló energiaforrásokból állítsa elő.


Link másolása
KÖVESS MINKET: