Egy magyar iskola, ahova szeretnek járni a gyerekek, és a tanárok sem fásultak
Bevallom, az alternatív iskolákról eddig sokkal inkább véleményeket ismertem meg, mint tényszerű részleteket. Arról, hogy melyikük milyen alapelv szerint tanít, és pontosan mi folyik a falak között, mindössze néhány apró információt tudtam. Úgy döntöttem, ennek most véget vetek, és pár órára belecsöppenek egy alternatív suli, jelen esetben a zuglói Heltai Gáspár Általános Iskola életébe.
A Heltai is állami intézmény: semmilyen pluszköltséget és speciális papírt nem igényel az, ha ebbe a Montessori-módszereket alkalmazó iskolába szeretnénk beíratni gyermekünket.
A hatalmas épületbe beérve teljesen szokványos látvány és hangulat fogad minket, mintha bármelyik általános iskola folyosójára érkeztünk volna. Kísérőnk Postás Beáta igazgatóhelyettes lesz, aki biológia-kémia szakos tanár, egyben shiatsu tréner. Ahogy az első tanterem felé tartunk, elmagyarázza, hogy a Heltai az Oktatási Hivatal bázisintézménye is. Ez azt jelenti, hogy jól működő gyakorlataiból sokszor meríthet ötletet a többi iskola, de nagyobb szerepe van abban is, hogy helyszínt és teret biztosítson műhelymunkáknak, versenyeknek, vagy épp továbbképzéseknek.
Az alsó tagozatosokat látogatjuk meg először.
Amilyen szokványos látvány tárult elénk a főbejáraton belépve, annál szokatlanabb, amit az első ajtón túl pillantunk meg: egy hatalmas sakktábla körül ülő gyermekek köszönnek ránk oktatójukkal együtt, a padokban pedig szintén néhány tanuló egy másik tanítóval, kártyákkal és társasjátékokkal.
A sakkozó kicsik valósággal nyüzsögnek, alig bírnak magukkal a játék izgalmai közben. A sakk ugyanis valóságos jutalom a számukra, odavannak érte, a szünetben is játszani akarnak. Tavaly vezették be a programot az elsősök és másodikosok számára: a sakk segítségével a gyerekek a matek, illetve az irodalom és a nyelvtan alapjait sajátítják el.
A tanító folyamatos interakciót tart fenn a gyerekekkel. Aki lép valamelyik bábuval, azt megkérdezi, miért azzal lépett és miért pont oda. De az egyes bábuknak vannak számszerűsített értékeik is. A "társasozó" gyerekekhez lépve pedig megtudom, hogy az egyik játék, ami eléjük van készítve, Auth Andrea Lapot kérünk! című fejlesztése, aminek pontosan az a fő célja, hogy a gyerekek játszva tanuljanak.
Mielőtt tovább mennénk, megkérdezem a sakktábla körül ülőket, van-e kedvük elmondani, mit szeretnek a sakkban. A kezek a magasba röpülnek, minden válaszadó tűkön ülve várja, hogy rá kerüljön a sor.
Ilyen feleleteket kapok a 7-8 évesektől:
"Én azért szeretem, mert az ember azt hiszi, hogy játszik, de közben mégis csinálja a feladatokat, tehát így bele lehet merülni, és akkor tanul vele az ember."
"Én azt szeretem benne, hogy van egy nyertes és egy vesztes is."
"Nekem nagyon jó érzés a sakk. Azért, mert amikor lépek, olyan jó érzés megfogni a bábukat!"
"Én azért szeretem, mert az összes lépést ismerem, és mindig én győzök, amikor otthon, apával játszunk."
Én azért szeretem, mert ez egy stratégiai játék, és néha megnyugtat, amikor nagyon dühös vagyok.
"Én azért szeretem, mert ez egy világhírű játék."
Természetes, hogy annak a tanulónak a válasza gondolkodtat el legjobban, aki a düh elűzését emelte ki. A Heltaiba Asperger-szindrómás, ADHD-s, hiperaktív, vagy épp Down-szindrómás gyermekek is járnak. A tanulók egy részének van papírja valamilyen speciális rendellenességről. Ezek a terhek, amelyek ugyanakkor mindig áldást is jelentenek - erre még visszatérünk -, érthető módon feszültségeket okoznak.
A pedagógusok elárulják: sokszor van, hogy egy kisdiák nekik meséli el bánatát, fájdalmát vagy félelmét. Van, hogy a játék hevében a gyerekek anyának szólítják tanítójukat. A legtöbben nagyon szeretnek bent lenni, és nem várják, hogy rohanhassanak haza.
Pedig itt is megvan a mostanában sokat emlegetett tanulói leterheltség, az alsósoknak és a felsősöknek egyaránt sok feladat jut osztályrészül. Itt is vannak dolgozatok és felelések, szokványos, mindenki által ismert, kockás füzeteket megtöltő matekórák. Csak a hozzáállás más. A legfőbb szempontok egyike, hogy a gyerekek ne legyenek feszültek. Önállóan jelentkezhetnek felelésért vagy javításért, és ha problémásan viselkednek, nem "repül az egyes", még kevésbé a fekete pont, hanem beszélgetni kezdenek velük a tanítók. Erre mindig fordítanak időt, noha nekik sincs kevesebb dolguk, mint a többi iskola tanítóinak.
Egy újabb alsó tagozatos terembe lépve megint a sakk programból csípünk el egy szeletet. Itt most mindenki a padjában ül, előttük könyv, benne sakktábla-rajz. Meg kell keresni azt a bábut, ami világos mezőn áll, és hármat ér. Az egyik gyerkőc könyvébe pillatva megpróbálom mielőbb megtalálni a figurát, és azonnal érzem, mennyire koncentrálnom kell, mennyire rákényszeríti ez a feladat az agyat a szelektív figyelemre.
A következő teremben megint kétfelé oszlott a csoport: az egyik oktató a szőnyegen ülve ad tapsolásos fejszámolós feladatot a kicsiknek, a másik a padban ülőkre figyel, akik önállóan dolgoznak. Előttük is számokkal ellátott kártyák vannak, és a tanulók láthatóan lelkiismeretesen gondolkodnak a megoldásokon. Össze is súgnak, együtt próbálnak rájönni. Általánosságban véve, az egész túra alatt azt tapasztaljuk, hogy kevesebb a szigorú értelemben vett önálló munka, és jóval több a kooperáció. Azt is megtudjuk: nagyon jellemző, hogy ha egy tanuló valamiben erősebb, önként segíteni kezdi a gyengébbet. Ezt a magam részéről óriási plusznak vélem, mert ha visszagondolok iskolás éveimre, az az egy-két alkalom, amikor egy ügyesebb osztálytársam magyarázott el nekem valamit a számomra legérthetőbb nyelven, a leges-legjobb segítség volt, amit abban a helyzetben kaphattam.
Eljutunk egy olyan terembe is, amiről már belépve rögtön tudom, hogy a kedvencem lesz: füstölőillatot érzünk, és egy lejátszóból nagyon kellemes, halk zongorazene szól. Nincs nyüzsgés, a gyerekek csendben csücsülnek padjaiknál, mindnyájuknak van egy szép, nagy, sárga párnája. A tanító nemhogy halkan, hanem suttogva szól hozzájuk: a szőnyegre hívja őket. Mindenki hozza a párnáját, és csöndben ráülnek. Aztán elkezdődik a gyakorlat: az oktatótól kiindulva egyesével kapják, majd adják tovább az energiát egymás tenyerének érintésével.
Amikor körbeértek, becsukják a szemüket. Így kell várniuk a következő érintést a mellettük ülőtől, amit aztán a másik szomszédjuknak továbbítanak. Ez most egy kedves arcsimítás lesz.
A tábla alatt felsorakoztatott gomba alakú kis eszközökről megtudjuk, hogy Montessori-harangok. Többféle gyakorlatot alkalmaznak velük, például a csendjátékot, amiben tovább kell adni a harangot anélkül, hogy megszólalna, de épp ellenkezőleg, a megszólaltatásukra is sokféle feladat épül.
Most párokba rendeződnek a gyerekek: shiatsu következik, aminek indításaként finom hátmasszázst adnak egymásnak. A tanító mindig pontosan leírja, milyen mozdulatokkal kell végezni a masszázst - tenyérrel, ujjvégekkel -, és az is nagyon fontos, hogy aki éppen masszíroz, az időnként kérjen visszajelzéseket relaxáló társától. A csöppségek ennek megfelelően előre is hajolgatnak párjukhoz, hogy megkérdezzék: nem túl erős? Kellemes így? Milyen esőt szeretnél a hátadon?
Perceken belül megkezdődik az ebédszünet, ezért még gyorsan leszaladunk az udvarra, hogy megnézzük a fűszernövények körül nyüzsgő gyerekeket, és a kertet rendbe tevő társaikat. Fegyelmezetten, mégis lazán, csevegés közben söprögetnek. Amikor a tanítójuk leáll beszélgetni velem, egy lány rögtön odalép hozzá, hogy elkérje a seprűjét, és folytassa a munkáját. Egy Down-szindrómás kislány is söpröget.
A Heltai ökoiskola is: a tanulók rendszeresen kertészkednek, kirándulnak, szemetet szednek. Az iskola előtt lévő sövényeket is ők ültették. Az egyik csoport hamarosan a Hármashatár-hegyre megy majd, mivel most érik a som, és ott rengeteg somfa van.
Míg a majdnem 300 tanuló egyik fele ebédelni megy, mi tovább haladunk a felső tagozatosok termein.
Amikor az igazgatóhelyettes azt mondja, most egy pénzügyi alapokat ismertető órára megyünk be, mindenre számítok, csak arra nem, hogy bekötött szemű diákok fognak kockacukrokat pakolgatni egymásra.
De ez történik. A háromfős csapatoknak van egy irányítója, aki nem nyúlhat a cukortornyokhoz, de bekötött szemű társainak az ő utasításai alapján kell megépíteniük azt. Ám nemcsak ennyi a feladat: előre meg kellett határozni, hogy a csapatok hány darabos cukortornyot építenek, és az is baj, ha alul-, de az is, ha túlteljesítettek. A kiértékelés után pedig mindenkinek el kell mesélnie, hogyan érezte magát az irányító és a végrehajtó szerepben.
A következő termekben festést, barkácsolást és varrást is látunk. A festők most az ősz színeit igyekeznek a lapjukra varázsolni akvarellel.
A varró-barkácsoló csoportban mindenki szólhat, ha ő inkább a fa teherautót szeretné elkészíteni a kitömött állatfigura helyett, vagy fordítva. Az egyik kisfiú át is jött a lányokhoz - nagyon sok fiú szokott jelentkezni, hogy varrhasson, és a mindent elsöprő indok általában az, hogy édesanyjuknak szeretnének ajándékot készíteni.
A klasszikus értelemben vett számítástechnika óra mellett egy aprócska terembe is bepillantunk: ez az anyahajó stúdió, másnéven egy fejlesztő szoba, a sajátos nevelésű gyermekek számára.
A Polgár Judit-féle sakkoktatás mellett a Minecraft iskolai verziójának bevezetése is itt történik, de a robotika is helyet kapott: két Lego-robotot is nyert a suli egy pályázatnak köszönhetően.
Őket sajnos most nem láthatjuk, mert versenyre indulnak, amire az egyik tanuló édesapjával együtt készülődik.
A Microsoft-szakértő oktatónő, akivel a teremben beszélgetünk, elmagyarázza: a figyelemzavaros, hiperaktív, vagy Down-szindrómás gyerekek valóságos zsenik tudnak lenni a kódolásban, programozásban. Szavaiból igazi lelkesedés, és valami olyan frissesség árad, ami egészen magával ragad - különösen azért, mert szemlátomást ő a legidősebb pedagógus, akivel találkoztam a nap folyamán. Persze nem volt szerencsénk mind a 35 tanárral összefutni, de akiket láttunk, azokról azt állapítottam meg, hogy mindnyájukból kivételes energia áramlik. Egyikük sem tűnt leharcoltnak vagy fásultnak. Ez csak egy váratlan észrevétel, nem is akarok mindent elsöprő következtetéseket levonni belőle, de az biztos, hogy elgondolkodtató.
Az épületből kilépve úgy érzem: bár rengeteg mindenbe pillanthattunk bele, mégis csak egy aprócska szeletét nézhettük meg a Heltai életének. Hogyan éreztem magam? Sokkal jobban, mint számítottam. A gyerekekből egyszerre áradt felszabadultság és komoly felelősségérzet a feladataik iránt, nem beszélve az érezhető összetartásról és egymásra figyelésről.
El tudtam hinni róluk, hogy nem akarnak hazarohanni a nap végén, de azt is, hogy nem kevésbé merülnek ki, mint más iskolák tanulói. Talán inkább abban rejlik a különbség, hogy mitől fáradnak el, és este milyen érzésekkel, gondolatokkal hajtják álomra a fejüket.
