Egy anya valós érzései kamasz lánya iránt

Nem vagyok egy pénzügyi zseni, de azt már megtanultam az évek alatt, hogy ami a folyószámlán marad, az valahogy köddé válik. Egy impulzusvásárlás itt, egy „ez még kell a gyereknek” ott, és hó végére ugyanott tartok, mint előtte – a nullán. Most viszont, hogy nálunk is változott a havi bevételek összege, hirtelen sokkal sürgetőbbé vált a tudatosabb hozzáállás. És nem csak nekem: a szomszédunkban, az ismeretségi körünkben több házaspárnál is hasonló a helyzet – szóval úgy tűnik, idén a február a nagy tervezések hónapja lett.

De mit kezdjek ezzel a hirtelen jött szabadsággal?

Én az a típus vagyok, aki szereti a biztonságot. Nem akarom, hogy ez a pénz csak úgy elfolyjon a rezsi és a nagybevásárlás résein, vagy apró, felesleges dolgokra szóródjon szét. Ezért ahelyett, hogy azonnal webshop-túrára indultam volna, inkább megkérdeztem az anyuka barátnőimet.

Andi barátnőm példája volt a legtanulságosabb, mert ő az, akit a hónap utolsó hetében már én szoktam meghívni kávéra. Imád élni, és a pénzügyi tudatossága eddig kimerült abban, hogy tudta a PIN-kódját. Most viszont egy friss többletbevétel hatására valami átkattant nála.

Elmesélte, hogy mivel eddig mindig kifolyt a pénz a kezéből, most egyetlen stratégiát követ: úgy tesz, mintha meg se kapta volna ezt a pluszt.

Nem akarja látni az egyenlegén, mert ha ott van, elkölti. Így viszont szinte észrevétlenül épül a vésztartaléka. Azt a célt tűzte ki, hogy legyen legalább 3-6 havi megélhetésnek megfelelő összege félretéve, amihez nem nyúl, csak vészhelyzetben.

Ahogy ő fogalmazott: rájött, hogy a tartalék nem valami extra dolog, hanem egyszerűen kell ahhoz, hogy végre nyugodtan tudjon aludni, és ne kelljen rettegnie egy váratlan kiadástól.

Vele szemben Noémi mindig is a racionális döntések híve volt. Náluk a férje kapott most egyszeri, a munkájához kapcsolódó juttatást, plusz náluk még egy kisebb rendszeres többletbevétel is megjelent,

Ők nem aprózzák el a dolgot, de nem is költik el azonnal.

Úgy döntöttek, hogy ezzel a már szabad szemmel is jól látható többlet bevétellel elindítanak egy rendszeres megtakarítási programot, amelynek segítségével automatikusan, minden hónapban egy bizonyos összeg a kiválasztott befektetési alapba kerül.

Az érvelése teljesen logikus: ahelyett, hogy most elfolyna a pénz, egy értékpapírszámlán gyűlik, sőt, a hozamok által még gyarapszik is. Így, amikor eljön a felújítás ideje, nem hitelből kell majd megoldaniuk, hanem ott lesz a saját, összegyűjtött tőkéjük.

Zsófi barátnőméknél a gyerekek még kicsik, de ő már most a gimnáziumra és az egyetemre gondol:

Zsófi úgy döntött, hogy a havi pluszt Tartós Befektetési Számlán helyezi el és ott a számtalan elérhető értékpapír közül kiválasztja azokat, amelyek számára megfelelőek.

Ő kifejezetten hosszú távban, 10-15 évben gondolkodik. Úgy van vele, hogy ez a pénz most nem hiányzik a napi megélhetésből, de amikor a gyerekek kirepülnek, életmentő lesz. Ráadásul a TBSZ számlán elhelyezett megtakarítások hozama 5 év után adómentes.

Edit a legfiatalabb közülünk, mégis ő a legelőrelátóbb.

Bár még csak 35 éves, már most azon pörög, miből fog élni 70 évesen.

Nem pesszimista, csak realista: kiszámolta, és rájött, hogy az állami nyugdíja valószínűleg édeskevés lesz ahhoz az életszínvonalhoz, amit megszokott, és nem akarja majd fillérekből tengetni az öregkorát. Nem szeretne az a nagymama lenni, akinek a fiai adnak pénzt gyógyszerre, rezsire.

Ezért a többletbevétel egy részét nyugdíjcélú megtakarításba irányítja. Azt mondja, most még nem fáj neki ez az összeg, de a kamatos kamat csodákra képes 30 év alatt. Ráadásul erre még adójóváírást is igénybe vehet, szóval úgy érzi, duplán jól jár.

A barátnős körkérdés után rájöttem, hogy nincs egyetlen „tökéletes” megoldás, csak tudatos döntés van. A legrosszabb, amit tehetek, ha hagyom, hogy az infláció vagy a pillanatnyi vágyaim felemésszék ezt a lehetőséget.

Hogy én mit választok?

Még le kell ülnöm a férjemmel átbeszélni, de a terv már körvonalazódik. Egy biztos: nem fogom hagyni, hogy észrevétlenül elfolyjon a pluszpénz. Valószínűleg ötvözöm a lehetőségeket: a pénz egy részét automatikusan félreteszem vésztartaléknak, a másik feléből pedig elindítok valamilyen hosszú távú megtakarítást, mert a lakásfelújítás pár év múlva nálunk is aktuális lesz.

Lehet, hogy csábító lenne hónapról-hónapra azonnal elverni mindent, de a felelős döntés az, ha van egy tervünk. A havi pluszbevétel így nem fog észrevétlenül elfolyni a kezeink közül, hanem értünk dolgozik majd. És hidd el, ez a fajta kiszámíthatóság hatalmas terhet vehet le a te válladról is, mert csökkenti a családi pénzügyek körüli stresszt.

Szóval, ha te is most kaptad meg az első emelt összeget, ne hagyd csak úgy elillanni! Ülj le egy kávé mellé, számolj utána, és találd meg azt a célt, amiért neked is megéri félretenni. A jövőbeli éned nagyon hálás lesz érte!

Orosz Emese írása

A képek illusztrációk, forrás: Canva

MRI-felvételek leplezték le: egyetlen ásítás teljesen más irányba tereli az agyat védő folyadékot, mint egy mély lélegzetvétel. Ausztrál kutatók jöttek rá a meglepő jelenségre egy friss tanulmány alapján, írta a ScienceAlert. A kutatócsoport 22 egészséges résztvevő fejét és nyakát vizsgálta MRI-vel, miközben ásítottak, mélyeket lélegeztek, vagy épp megpróbálták elfojtani az ásítást.

A felvételek kimutatták, hogy ásításkor az agy-gerincvelői folyadék (CSF) a koponyától a gerinc felé mozdult el.

Mindkét cselekvés, az ásítás és a mély légzés is, fokozta az agyból kiáramló vér mennyiségét, helyet csinálva a friss vérnek. Az ásítás kezdeti szakaszában azonban az agyba áramló artériás vér mennyisége nagyjából egyharmadával megugrott. A kutatók azt is észrevették, hogy minden résztvevőnek volt egy rá jellemző, egyedi ásítási mintázata, ami minden alkalommal ismétlődött.

„Az ásítás a cerebrospinális folyadékot az ellenkező irányba mozgatta, mint egy mély lélegzetvétel” – mondta Adam Martinac idegtudós a New Scientist magazinnak. „És mi csak ültünk ott, hogy hűha, erre egyáltalán nem számítottunk.”

A nagy kérdés, hogy miért van ez a különbség.

Az agyhűtés elméletét korábbi adatok is alátámasztják, amelyek kapcsolatot találtak a környezeti hőmérséklet és az ásítások gyakorisága között. Az agyi salakanyag-eltávolítás, az úgynevezett glymphatikus rendszer kutatása egyre fontosabb terület, és más vizsgálatok már kimutatták, hogy

A kutatók ugyanakkor óvatosságra intenek. A tanulmányt még nem bírálták el független szakértők, és a megfigyelt hatás nem jelentkezett mindenkinél, a férfiaknál például ritkábban. Ezt azonban részben a mérőeszköz zavaró hatása is okozhatta. Az ásítás tehát jóval több lehet egy egyszerű reflexnél. Egy bonyolult, velünk született idegrendszeri program, amelynek pontos szerepét további kutatásoknak kell tisztáznia.

„Az ásítás egy rendkívül adaptív viselkedésnek tűnik, és élettani jelentőségének további kutatása gyümölcsöző lehet a központi idegrendszer homeosztázisának megértésében” – írják a szerzők.

Már csak az a kérdés, hogy amíg ezt cikket olvastad, hányszor kellett ásítanod?

A hazugságkutatás a kommunikációpszichológia Szent Grálja. Mindenki hazudik – ezt rég tudjuk, de nem mindegy, milyen gyakran, és milyen típusban. Van az apró, szociálisan elfogadott hazugság: „Nagyon jól áll ez az ing!”, „Sajnálom, aznap nem érek rá…” Ezek a kis füllentések valójában kenegetik az emberi kapcsolatokat. A másik véglet viszont a krónikus hazudozó:

Ők azok, akiknek a szavában már senki sem bízik, és akikkel kapcsolatban egyre inkább az a kérdés: mitől ilyen kórosan allergiásak az igazságra?

Most a University of Portsmouth kutatói – élükön Sharon Leel pszichológussal – egy újfajta kísérleti módszert dolgoztak ki arra, hogy a krónikus hazudozók mikor és hogyan buknak le. A módszer neve: az Ördög ügyvédje-teszt. Az alapötlet annyira egyszerű, hogy szinte fáj: kérj meg valakit, hogy előbb érveljen a saját véleménye mellett, majd érveljen az ellenkezője mellett is. És nézd meg, mikor mondja szenvedélyesebben. Na, ott lesz az igazság.

Nem mindegy, milyen hazugságról beszélünk

A klasszikus hazugságvizsgálatok – például a poligráf vagy a szemmozgás-elemzés – mindig azt feltételezték, hogy valaki vagy igazat mond, vagy nem. A Portsmouth-i kutatás viszont egy finomabb réteghez nyúlt: az identitás szintjén lévő véleményhazugságokhoz, azaz ahhoz, amikor valaki a politikai, erkölcsi vagy társadalmi nézeteiről nem mond igazat. Tipikus helyzet: beszélgetsz valakivel, nem ismered jól, és a téma átcsúszik kényes terepre – mondjuk politikára. Először csak óvatosan puhatolózol, majd esetleg bele is mész egy kis hazugságba, nehogy összezördüljetek. De vajon ki az, aki csak udvariasságból „csúszik meg”, és ki az, aki alaptermészeténél fogva hajlamos a hazugságra?

Az ördög ügyvédje: egy új hazugságcsapda

Leel és munkatársai 170 résztvevővel dolgoztak, akiket videós Zoom-interjúkon keresztül kérdeztek meg véleményes kérdésekről – például, hogy bízhatunk-e a kormányban, vagy hogy a közterületi kamerák megsértik-e a magánszférát. A résztvevőket két csoportra osztották: egyik fele mondhatott igazat, a másiknak viszont hazudnia kellett.

Később megkérték őket, értékeljék, mennyit hazudtak, és mennyire gondolták, hogy az interjúztató elhitte nekik.

Az interjúkat hang- és videófelvétel alapján értékelték: hány érvet tudtak felsorakoztatni, mennyire voltak világosak, eredetiek, szenvedélyesek, és mennyire tűnt az egész hitelesnek. A legérdekesebb mérőszám: a szenvedély – azaz az, hogy valaki mennyire hisz abban, amit mond. Ez lett a legfontosabb különbség a hazudozók és az igazmondók között.

A lebukás kulcsa: a szenvedély hiánya

A kutatás azt találta, hogy a krónikus hazudozók meglepően simán eljátsszák az ördög ügyvédjét – tehát könnyen és folyékonyan tudnak az ellenkező vélemény mellett érvelni. Az igazmondóknak ez sokkal nehezebben ment, különösen akkor, ha részletes, példákkal alátámasztott magyarázatot kellett adniuk.

A különbség ott jelent meg igazán, amikor a szenvedélyességet mérték. A hazudozók, amikor nem az igazi nézetüket mondták, látványosan elvesztették a lendületüket. Nem világosan, nem meggyőzően, és legfőképp: nem szenvedéllyel beszéltek. Ahogy a kutatók fogalmaztak:

A leglátványosabb különbségek akkor jelentkeztek, amikor bővebb kifejtést kértek: ilyenkor a krónikus hazudozók még inkább lebuktak – nem volt elég az ékesszólás, ha hiányzott mögüle az elhivatottság.

Így ismerhetsz fel te is egy hazudozót

A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem kell többé mikrokifejezéseket figyelned, nem kell szemmozgást vagy gesztusokat elemezned – elég, ha hallgatod, ahogy a másik beszél.

Ha pedig kényszerből a másik oldal mellett kell érvelnie, egyből megtorpan, dadogni kezd, ismétli magát, vagy unott lesz. A szenvedély nem hazudik.

Éppen ezért a kutatás azt is javasolja, hogy ha tudni akarod, mit gondol valaki valójában – például egy párkapcsolat elején –, csak kérd meg, hogy játsszon ördög ügyvédjét. Érveljen az ellenkező vélemény mellett is. És csak figyelj: hol lobban fel a láng. Mert ott lesz az igazság.

A Leel-féle tanulmány új korszakot nyithat a hazugságkutatásban: nem a szándékos lebuktatásról szól, hanem arról, hogyan kényszeríthető ki az igazság egy olyan helyzetben, ahol nem lehet hazudni. Mert nem a konkrét tények érdekelnek, hanem az, hogy valaki miben hisz igazán. És erre nem feltétlenül az a válasz, amit mond – hanem az, ahogyan mondja.

A digitális zaj korában, amikor a figyelem lett a legértékesebb valuta, felmerül a kérdés: tudunk-e még érdemben beszélgetni, vagy már csak elbeszélünk egymás mellett?

Ezt a gondolatot járta körbe dr. Aczél Petra kommunikációkutató, a hazai felsőoktatás több mint harminc éve megkerülhetetlen alakja a Tudatos döntések podcast január végi adásában.

„Ha nem tudunk eligazodni a média világában, ha nem tudunk jól kommunikálni – vagy akár értelmezni azt, ami körülvesz minket –, akkor bizony komoly bajba kerülünk” – szögezte le a szakember a Remind magazin által is feldolgozott adásban.

Ezzel szembesítette azt az elitista nézetet, amely szerint ami közérthető, az szükségképpen felszínes is. A probléma épp az, amikor a tudomány vagy a művészet bezárkózik elefántcsonttornyába.

„Ott állunk egy kiállítótérben, és azt érezzük: ez már nem nekünk szól” – hozott egy hétköznapi példát.

A COVID-járvány alatt ez drámaian megmutatkozott: amíg a tudomány óvatoskodott, az áltudomány harsányan és egyszerűen beszélt, betöltve a kommunikációs űrt.

Aczél Petra számára a kommunikáció alapjait a gyermekkori családi közeg teremtette meg, ahol a beszélgetés nem praktikus ügyintézés, hanem a közös gondolkodás terepe volt.

A valódi párbeszéd alapja nem a kimondott szó, hanem a megelőző figyelem és kíváncsiság.

Korunk egyik legnagyobb problémájának azt látja, hogy a tudástársadalom elterelte a fókuszt a részvételről, a fiatal generációk pedig gyakran „nincsenek otthon” a saját korukban, ami súlyos mentális terhekhez vezet.

„Soha nincs általános recept a kommunikációra” – jelentette ki határozottan. „Az az állítás, hogy akkor leszel sikeres, ha mindent egy szóba tudsz sűríteni, egyszerűen nem igaz.”

A beszélgetés végén egyetlen, paradox útravalót hagyott a hallgatóknak: „úgy leszünk többek, ha merünk kevesebbek lenni.” Hozzátette: ne vegyük magunkat túl komolyan, és ne az egónk védelme legyen a cél.