Új sorozatunkban arra keressük a választ, mi az oka, hogy a közoktatás évtizedek óta csak vergődik, és az orvosolandó problémák nem kisebbek, hanem jóval nagyobbak lettek. Az előző részben bemutattuk a szegregáció, a szelekció és a központosítás következményeit, vagyis az intézményrendszer nyomorúságát, most pedig arra keressük a választ, hogy a pedagógus miért lúzer, miért a pénztelen, szegény értelmiségi szinonimája.

Az alacsony pedagógusbérek egy alapvető társadalmi szemléletet tükröznek. Bár pedagógusnapi beszédekben nem győzik hangsúlyozni a mindenkori hatalmasok, hogy az iskolai munka, a tanárok, nevelők munkája mennyire fontos, hiszen az itt megszerzett tudás alapozza meg az ország jövőjét, de valahogy mindig elfeledkeznek arról, mit is jelent a tanárokra tett felelősség.

Aki a számlák tengerében fuldoklik, akinek pályakezdőként esélye sincs egy saját lakásra, képtelen feltöltődni, annak előbb-utóbb a hivatástudata is megkopik.

A tanárok többsége nem érzi magát megbecsültnek. Társadalmi konszenzus van arról, hogy tanárnak csak az megy el, akinek nincsen jobb lehetősége. Művelt társaságban szégyennek számít, ha valaki ambicionálja, hogy tanári diplomáját használni is akarja. Az állandósuló frusztráció kiégéshez vagy pályaelhagyáshoz vezet.

Nemzedékek óta kétfajta emberből lesz tanár: az elhivatottakból - ők vannak kevesen,- és azokból, akik a divatosabb képzésekre képtelenek bejutni. Hiszen minél nagyobb a társadalmi presztízse egy szakmának, annál nagyobb az egyetemi túljelentkezés rá. Tanárnak meg évről-évre kevesebben akarnak menni, ami sajnos erősíti a kontraszelekciót.

Ahol megbecsülik, megfizetik az oktatókat, ott a társadalmi megbecsülés sem marad el, ennek megfelelően a legjobbak kerülnek a pályára.

És akkor még nem is beszéltünk az osztályfőnökök fizetett pihenőévéről, amely gyakorlat sok más országban létezik, segítve az újratöltődést.

Persze ott a nyári szünet, és a tanárok óraszáma amúgy is milyen kevés - mondják sokan. De tévednek.

Óraszámokról, érthetően

Mit jelent az, hogy egy pedagógusnak X óra a kötelező óraszáma? Annyit, hogy ennyi tanórát kell gyerekek előtt, a tanteremben eltöltenie. De tanórán kívül is sok tennivalója van. Olvasnia kell, képeznie magát. Ki kell találnia, meg kell terveznie az órát. Például alsós tanítóknak, a hihetetlen mennyiségű manuális tevékenységhez előre ki kell vágnia, meg kell festeni, meg kell varrni az anyagokat, ki kell választani feladatokat, egyszóval: fel kell készülni egy színvonalas óra megtartására.

Aki felmérést írat, azt bizony ki is kell javítani, és mindezen felül egyre több adminisztrációs teher is van a pedagógusok nyakában. Aztán ott a kapcsolattartás a szülőkkel, adott esetben messengeren, bevásárlás közben, telefonon, e-mailban, és klasszikusan: fogadóórán.

És ha valami azonnal megoldandó pedagógiai probléma van, akkor nem számít az óra, ott és akkor kell elbeszélgetni Julikával, Pistikével, esetleg rendkívüli fogadóóra keretében a szülőkkel is. És ott van az állandó felelősség a gyermekek iránt: udvaron, utcán, a tanteremben. Továbbá az állandó továbbképzések, a pedagógus életpályamodellből rájuk háruló portfóliókészítés terhe.

És ha nyáron a tanár nem is táboroztat, akkor is maximum bő másfél hónap, amit a vakáció jelent, június végétől augusztus közepéig. (Ne felejtsük, a tanári vakáció az elején és a végén két-két héttel rövidebb, mint a diákok szünete). Ilyen terhek mellett semmi irigykedni való nincsen a plusz 6 hét miatt, amit általában otthon tölthet a derék tanár. Hiszen - hacsak nincsen örökölt vagyona, gazdag házastársa,- ebből a jövedelemből nagy nyaralásra nem futja.

Az évtizedek óta megoldatlan bérhelyzet mára különösen faramuci szituációkat szült.

Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének választmányi tagja azt mondja, minden baj akkor kezdődött, amikor a 2014-es minimálbérhez kötötték az illetményalap számítását.

Előtte a mindenkori minimálbér volt a számítás alapja, de ezt megváltoztatták, és

A szorzók és az illetményalap-kiegészítések persze változnak, de az értékvesztés a szakszervezetek szerint mégis állandó.

Mindez egészen furcsa helyzeteket teremt akkor, amikor folyamatosan emelkedik a minimálbér és a garantált bérminimum. A középfokú végzettséggel rendelkezőknek garantált bérminimum például mára már meghaladta a vetítési alapra kiszámolt pályakezdő pedagógus-béreket, így nekik ki kell egészíteni az illetményüket. Így viszont összecsúsznak a különböző szintek, és előfordul, hogy a pályakezdők annyit keresnek, mint a több éve pályán lévő tanárok.

A szakszervezetek szerint a sokat hangoztatott fizetésemelésük sem ér annyit, mint amennyire eredetileg számítottak.

Az életpályamodellhez kapcsolódó béremeléskor eleve lecsökkentették a középfokú végzettségűek, a főiskolai és az egyetemi végzettségűek számára járó szorzókat, továbbá az egész bérrendezést négy évre húzták el, pedig eredetileg úgy volt, hogy egy ütemben történik.

Régebben még örültek is a tanárok, ha be kellett menniük plusz órára, mert kaptak érte egy kis pénzt. Azonban a helyettesítéseket éve óta csak részben fizetik ki, és mára ez vált szabállyá. Továbbá az addigi heti 21 kötelező óraszámot felemelték 26-ra. Ez hetente plusz 5 óra, 3 ezres órabérrel számolva 60 ezer forint értékű  munka.

A szakszervezetek szerint ez azt jelenti, hogy a fizetésük növekedésével a munka mennyisége is nőtt, vagyis valójában semmiféle béremelés nem történt. Ráadásul az ígért emelés utolsó részét szerintük nem is adták oda, hanem az került a törvénybe, hogy ezt az intézményvezetők a fizetések differenciálásra használhatják fel.

Bár 2020-ban, a Covid-járvány első hulláma alatt a kormányzat adott egy szakmai ágazati pótlékot, de ez mindössze tíz százalék pluszt jelentett, ami a szakszervezetek szerint édeskevés, és egyáltalán nem kompenzálja azt a hatalmas veszteséget, amit az jelentett, hogy a pedagógusok bérrendszerét elválasztották a mindenkori minimálbértől.

Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke úgy számol, ha a bértáblában a jelenlegi minimálbérrel számolnának, akár 200 ezer forinttal is többet kereshetne a tanárok egy része.

- mondja.

„Az egyetemi végzettséggel rendelkezők épphogy, 150 forinttal kicsúsznak a hivatalosan mért létminimumszint alól. Tíz év praxissal."

Totyik Tamás szerint jelenleg Európában - Oroszországot leszámítva - nálunk a legmagasabb a tanítási órák száma. A Klebelsberg Központ által elismert órakeret 25 óra, Oroszországban 26 óra, de az országot járva szembesültek olyan helyzetekkel, ahol a 30-31 óra is megvan.

Van olyan intézményvezető, aki azt írta, hogy a tantestület minden tagja heti 29 órában tanít. „És legalább még egyszer ennyi munkaidőt kell fordítaniuk a tanítással kapcsolatos feladatokra, mint ahány tanítási órát ellátnak."

A szakszervezetek szerint

Azt mondják, ilyen munkaterhelés mellet, már nemcsak a hátrányos helyzetű régiókban, de már Budapesten is pedagógushiány vam. Óvodákat zárnak be, csoportokat vonnak össze.

Totyik Tamás szerint a kormány hiába mondja, hogy az egy pedagógusra jutó tanulók száma a Európában nálunk a legalacsonyabb.

„Ez igaz, de nálunk szociális feladatokat is ellát a tanár, évtizedek óta, ami ezt az adatot rendkívül torzítja. Napközi, tanulószobák, délutáni foglalkozások, szakkörök, sportkörök. Ezek általában máshol fizetősek. Én nem mondom, hogy nálunk fizetőssé kell tenni, ezek helyes feladatok. De amikor ezt a statisztikai adatot vesszük, akkor ennek figyelembevételével kellene értékelni a számokat. Miközben az osztályok létszáma magasabb, mint az OECD átlag. 18 az átlag, nálunk 19,9, annak ellenére, hogy az intézmények több mint 10 százaléka 150 fő alatti."

Adódik a kérdés, hogy mi az oka, hogy a pedagógusok nem tudják érvényesíteni az érdekeiket. Totyik ezt így foglalja össze: „A pályáról egyre jobban hiányoznak a fiatalok, akik a korosztályuknál fogva a leginkább képesek a lázadásra. A fiatalok hiánya miatt öt év múlva 22 ezerrel kevesebb pedagógusunk lesz, mint most. Ennyi a most egyetemen levő, potenciálisan pályára állók és a nyugdíjba vonulók közötti különbség. A 146 ezerből még 22 tezer el fog veszni."

„Ez vezetett oda, hogy 2021 februárjában Orbán miniszterelnök azt mondta, tudjuk milyenek a pedagógusok, várjanak csak. Amikor ilyen mondatok elhangzanak, és szó nélkül benyeli a pedagógustársadalom jelentős része, és az értelmiség nem emeli fel a szavát, akkor ott nagyon nagy gond van."

Totyik Tamás szerint a francia pedagógusok szakszervezetének elnöke, Odile Cordelier azt mondta, hogy ha velük megpróbálták volna megtenni mindazt, amit a magyar tanárokkal megtettek, akkor lebontották volna az Eiffel-tornyot.

„Sokkal megalázkodóbb a magyar pedagógustársadalom. Kevésbé radikális. Ennek több oka van, például a tanárok egy jelentős része vidéken röghöz van kötve" - véli.

Például az, aki valahol Kelet-Magyarországon tanít, és ott van lakása, hiába próbálná eladni, az áráért Budapesten csak egy harmadakkora lakást tudna venni.

Totyik Tamás szerint a hatalomnak pontosan ez az érdeke, hogy röghöz legyen kötve a munkavállaló. Azt mondja, vidéken, kistelepüléseken a politika vastagon belenyúl az intézmények működésébe. „Sorozatban tudunk olyan esetekről, amikor az intézményvezető behívatja a pedagógust, hogy a Facebookon ne oszd meg az oktatást kritizáló bejegyzéseket, mert nem lesz munkád. Szerencsétlen pedagógus nem tud mást tenni, visszavonja a bejegyzését. Hiába megyünk oda jogásszal, hogy akkor kezdjük el a pert, mert ez a joggal való visszaélés, az érintett tanár nem vállalja, mert nem tud hova menni. Nem tud kiszakadni, nem tudja magát mobilizálni, hogy két faluval, vagy hat megyével odébb álljon."

Ráadásul a központosítás a szakszervezetek szerint azt is hozta, hogy bárhova utána tudnak nyúlni az embernek, ha ugyanazon a pályán akarna maradni.

„Ezért van az, hogy nagyon sok pedagógusnak tele lett a hócipője, és elhagyja a pályát, és mondjuk cukrásznak megy. A röghöz kötöttség ezt váltja ki. Ez a legeslegnagyobb gondunk az egész rendszerrel."

Ráadásul az a pénz, amit egy tanár keres, a közmunkás bérekhet képest álomfizetés. „A falu közössége is megveti ezeket az embereket, hogy milyen alapon tiltakoznak, amikor szinte ők a leggazdagabbak a faluban. Csak azt felejtik el, hogy értelmiséghez méltó életmódra lenne szükség. Hogy a tanár színházba járhasson, hogy meg tudjon venni egy könyvet. Ma egy pedagógusnak három órát kell dolgoznia, hogy egy könyvet meg tudjon venni. 1985-ben ezért 20 percet kellett dolgozni"- mondja Totyik Tamás.

Mi a baj a szakszervezetekkel? Mitől ilyen alacsony például a taglétszám? Nagy Erzsébet azt mondja, a pályakezdőket régen automatikusan beléptettek. A rendszerváltás előtti szakszervezetek érdekvédelem helyett az elnyomás eszközeként funkcionáltak, a tisztségviselőik ugyanannak a nómenklatúrának voltak a tagjai, mint a pártállam többi része. Ezért borzalmasan nehéz pozícióból indultak a rendszerváltás után. Igaz, ugyanezt el lehet mondani például a romániai szakszervezetekről, azok mégis szervezettebbek, erősebbek.

Nagy Erzsébet szerint, talán pont azért, mert a szocializmusban arrafelé kemény volt a diktatúra. „Az ottani emberek megtanultak engedelmeskedni. Ezért ha most egy szakszervezeti vezető azt mondja nekik, hogy ezt és ezt kell csinálni, megteszik. El is értek komoly fizetésemelést. Nálunk viszont a sztrájkjogot is durván korlátozta a Fidesz."

Az előző sztrájktörvény szerint az úgynevezett „még elégséges szolgáltatásokról", amit elvileg fenn kell tartani a sztrájk alatt is, tárgyalni kell, de a megállapodás hiánya önmagában nem teszi jogszerűtlenné a sztrájkot. Most viszont ha nincs megállapodás, nem jogszerű a sztrájk. Így elég a végtelenségig húzni a megállapodást, máris megakadályozhatják a sztrájkot.

De vajon nem lenne sokkal nagyobb a tekintélye egy jóval harcosabb szakszervezetnek, amely akár az őt gúsba kötő törvények átlépésére is hajlandó?

Ha valakinek polgári engedetlenség miatt megszüntetik a közalkalmazotti jogviszonyát, azt nem tudják a szakszervezetek megvédeni. Jelenleg ez a legitimista álláspont uralkodik a szakszervezeti vezetők között.

Ha az előző részre is kíváncsi vagy:

Legközelebb időrendi krónikába kezdünk. Elsőként a kilencvenes évek elszalasztott lehetőségeivel foglalkozunk.

Következő rész:

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

Már sokadjára járok Amerikában, mégis jó pár napba telt legyőznöm az idegenkedést. Ezúttal ugyanis nemcsak a hétköznapokban küzdöttem meg a kultúrsokkal: New York és San Diego utcáin bóklászva szó szerint szembejöttek velem a legmegosztóbb politikai ügyek, amelyekről annyit vitázunk és elmélkedünk az óceán túloldalán. Íme, az út eddigi legfontosabb tanulságai!

1. Nem érdemes félvállról venni a belépést az országba. De tényleg nem.

Jó-jó, azért ez nem ért a meglepetés erejével, ám eddig négyből négyszer léptem át a határt problémamentesen, így ezúttal sem számítottam másra. Az ESTA vízumentességi programmal magyar (azaz EU-s) állampolgár három hónapig tartózkodhat az Egyesült Államok területén. Már ha beengedik - ez ugyanis távolról sem magától értetődő.

Közben repkedtek a szúrópróbaszerű kérdések: “Honnan ismeri a vendéglátóját? Mire szedi ezt a gyógyszert? Mi ez a narancssárga cucc, talán egy overall? És hogy kell belebújni?”

Már épp szabadultam volna, amikor kiderült, hogy valamelyik belső zsebemben ott lapul pár jelöletlen C-vitamin kapszula, némelyikből még szivárog is a gyanús por.

“Vizsgálják meg nyugodtan, nincs mitől tartanom” - impróztam, mire a vámos bólintott, hogy helyes válasz, és végül beengedtek Amerikába. Tanulság? Mindenki járjon el körültekintőbben, mint én. Ja, és ha egy mód van rá, legyen fehér és európai.

2. Kulcsszó: a totális megalománia.

Ha a gyanútlan utazó egy amerikai metropoliszban ér földet, azonnali, súlyos kultúrsokk áldozata lesz - és ez még akkor is érvényes, ha nem először jár errefelé. Az egyik, ha nem az első megfigyelése borítékolhatóan az, hogy:

Kézenfekvő, hogy egy 4 millió négyzetkilométeren elterülő birodalom infrastruktúrájának óriási távokat kell áthidalnia. Az átlageurópai mégis úgy érezheti magát, mint a paraszt a régi viccben: szédül a betonon. Cserébe a hozzánk látogató amerikaiak joggal érzik, hogy egy kedves kis minivilágba csöppentek.

A megalománia pedig nem áll meg az építkezés szintjén. A belvárosi utcaképet drabális terepjárók uralják, a családi kiszerelésű ketchup üvege pedig már egyenesen az emberi élet kioltására alkalmas. Ehhez kapcsolódik, hogy

3. Greta Thunberg felsír a pazarlás láttán, amit itt zajlik,

a túlméretezett termékek ugyanis elkerülhetetlenül habzsoláshoz és túlfogyasztáshoz vezetnek. Arról nem is beszélve, hogy minden - még néhány uborkaszelet, vagy épp két darab főtt tojás is - gondosan műanyagba csomagolva, lefóliázva kapható a szupermarketben, így ha csupán egy kisebb nasira fáj a fogunk, akkor is odavághatunk egy jókorát a környezetnek.

Ha tudatosan vásárolunk, itt is megtaláljuk az egészséges opciókat. A tudatosság azonban nem tartozik az itteniek kedvenc kulcsszavai közé. Mégis ki tudna ellenállni tizenkét kiló, hengerbe zárt cheddar-szósznak?

4. Minden automatizált - de bár ne lenne az.

“Eszembe jutott egy tök jó találmány. Mi lenne, ha motort építenének a szörfdeszkákba? Így a szörfösöknek nem kéne a felszínre úszni, ha felborítja őket egy hullám!” - lelkendezik az egyik vendéglátóm. Rákeresek, és meg sem lep, hogy már létezik ilyesmi.

Siri, Alexa és a többi robotnő mellett a legtöbb otthon okos zárakkal, USB-töltős kanapéval, távirányítható világítással, robotporszívóval és okos lábtörlővel van felszerelve (na jó, az utóbbi egyelőre szabadalomért kiált). A fizetéshez, a chateléshez, a Google-kereséshez sokszor már egy érintés se kell.

Persze, nincs ez másképp Európában sem. Itt azonban több, elterjedtebb és szembeötlőbb az automatizáció, így jobban el is gondolkodtat, mint odaát. Talán csak a kor mondatja velem, de az analóg dolgoknak igenis megvan a varázsa - persze, nem a porszívózás élményére áhítozom, de marhára nem kell, hogy automata adagolja ki a kutyakaját. Vagy hogy könnyebbé tegyenek egy sportot, amit a mozgás öröméért művelünk.

5. Ragaszkodnak a fegyvereikhez. Nagyon.

Míg Európa (és Amerika demokratább része) a legutóbbi, uvalde-i iskolai lövöldözésen pörgött, a házigazdámnak csupán egy kérdése volt a témában:

Ezt a minden republikánus mantrájának számító alaptételt egyébként már Miamitól Seattle-ig sokfelé meghallgattam, bevándorlók és tősgyökeres helyi lakosok szájából egyaránt. Mégis furán hangzik egy nyugdíjas nénikétől, főleg, hogy hozzáteszi: ő mindig magánál tartja a pisztolyát - akárcsak közel 3 millió amerikai. Játsszunk el a gondolattal, milyen lenne, ha a mi nagymamánk is stukkert rejtegetne az otthonkája zsebében!

Persze, nem ez a megfelelő felület, hogy pontot tegyünk a fegyvertartást övező évszázados vitára. Ilyenkor mégis eltöprengek: ha nem nyomnának minden jöttment kezébe fegyvert, akkor valószínűleg másnak sem kéne önvédelemből fegyvert tartani.

Ezt legalább olyan sűrűn idézik, mint a Bibliát, és cseppet sem kevesebb áhítattal. Idebiggyeszteném, hogy csak az elmúlt két hétben - amióta itt vagyok - 29 lövöldözés történt Amerika-szerte.

6. Amit itt a tévében láthatunk, ahhoz képest az otthoni agymosás semmi.

Na jó, a Pesti TV-nek kis híján összejött: alulról (vagy inkább felülről?) súrolta azt a nívót, ahol a háttérben most is bömbölő Fox News tanyázik - de nincsenek illúzióim a demokrata hírcsatornákat illetően sem.

Az interjúk másról sem szólnak, mint hogy az alany és a műsorvezető bőszen bólogatva ostorozza az ellentétes oldalt. Ide időnként becsúszik egy-egy finom poén Biden szenilitásáról, na meg Obama alkalmatlanságáról. Hiszen mégsem lenne helyénvaló Trump nyakába varrni, hogy az ország ott tart, ahol. Persze, az egy elnökre eső otromba viccek számában még mindig toronymagasan Trump a csúcstartó - elég, ha átkapcsolunk egy másik csatornára.

“Amerika már nem más, mint Kanada szemetes hátsó udvara” - vélekedik például egy műsorvezető, és szerinte természetesen Biden tette azzá. A republikánus csatornákon visszatérő topik “a kiskorúak szexuális abúzusa” is, tehát az általuk agymosásnak bélyegzett szexuális edukáció, amiről - micsoda véletlen! - mi is népszavaztunk pár hónappal ezelőtt. Csakhogy

7. A Pride-hónap az Pride-hónap, különösen New Yorkban és Kaliforniában.

Látogatásom idején, június közepén mindent elborítanak a szivárványos zászlók - a középületeket épp úgy, mint a Times Square fényreklámjait és a McDonald's homlokzatát.

Persze, ez New York és Kalifornia, nem Oklahoma vagy Texas. Odaát sokkal érdekesebb lenne megfigyelni, hány színes zászló virít az utcákon. Úgy tűnik, itt minden nagyvállalat követel magának egy szeletet az LMBTQ tortából - az sem baj, ha az adott terméknek vagy szolgáltatásnak az ég egyadta világon semmi köze nincsen a szexualitáshoz.

Igaz, a transzközösség itt nem csupán afféle koholt politikai hivatkozási pont: a metrófeljáróban már első nap belefutok egy neccpólós, tütüszoknyás, meghatározatlan nemű járókelőbe. Hogy ezt nyomatékosítsa, a megszólítását - tehát a semleges nemet jelző they, them névmásokat - a vádlijára tetováltatta.

Trend ez, vagy valódi belső igény, esetleg egy szűk kisebbséget érintő probléma túltolása? Mindenki döntse el magának. A harmadik napra mindenesetre már a szemem se rebben, ha kiszúrok egy-egy vastagon rúzsozott, kristályfülbevalós férfi(nek született) egyént a forgatagban. Persze, itt sok mindenki mást is szokni kell - de milyen az amerikai öltözködés, stílus, mentalitás, kommunikációs kultúra? Nos, erre talán még visszatérünk.