News here

SZEMPONT
A Rovatból

Őt hívják a hatóságok, ha egy gyereket megerőszakolnak, elhanyagolnak, vagy súlyosan bántalmaznak

Rendszerhibákról, gyerekeket érintő bűnügyekről és a gyermekpszichiátria jelenlegi állapotáról beszélgettünk Dr. Sófi Gyula igazságügyi gyermek- és ifjúsági pszichiáter szakértővel.
Báthory-Beck Nóra - szmo.hu
2021. április 14.


Link másolása

Az igazságügyi szakértők munkáját bemutató sorozatunk következő részében a bűncselekményekben – áldozatként vagy elkövetőként - résztvevő gyerekeket érintő területtel foglalkozunk, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet, Gyermek és Serdülő Pszichiátriai Osztályának vezetőjével, igazságügyi gyermekpszichiátriai szakértővel.

Dr. Sófi Gyulától évente körülbelül 5000 gyerek kér és kap segítséget. Az osztályán 800-1000 gyerek fordul meg fekvőbetegként, a sürgősségi pszichiátriai ambulanciájukon pedig további 3500-4000.

Amellett, hogy az ország egyik legjobb gyermekpszichiátriai és pszichológiai ápolói csapatát irányítom, törekszem a szakmák közötti kiegyensúlyozott együttműködésre is. A magas szintű szakmai munkának köszönhetően rengeteg sikerélményem van, ezekből töltekezem. Ez az igazi motiváció számomra, amitől másnap boldogan kelek fel, hogy a hivatásom végezzem.”

Igazságügyi szakértőként is vannak ügyei, gyerekotthonokban és javító-nevelő intézetekben is gyógyít, ahol liaison pszichiátriai ellátást ad. Ezen kívül tanul, kutat és publikál. Három gyermeke közül ketten még kamaszok, és úgy tudom, a harcművészetekkel is komolyan foglalkozik. A nap neki is 24 órából áll, de gyanítom, nem sokat tölt belőle alvással...

Hivatás

Sófi doktor a gimnáziumban még atomfizikusnak vagy jogásznak készült, de miután a nővére elkezdte az orvosi egyetemet Debrecenben, úgy döntött, ő is hasonló pályát választ.

„Olyan dolgokat tanult, amelyek engem is érdekeltek. Például a genetika. Amikor hétvégente hazajárt, sokat mesélt erről, így elkezdtem a tankönyveit olvasni. Egyre inkább érdekelt a molekuláris biológia és az anatómia, de általában az, amit a testvérem éppen tanult” – meséli a doktor, majd hozzáteszi: a gimi végére egyre kevésbé vonzotta az atomfizika vagy a jog.

Innen azonban még hosszú út vezetett a gyermekpszichiátria felé. Sófi doktor az egyetem alatt molekuláris genetikával, immunológiával majd születés előtti genetikai vizsgálatokkal foglalkozott.

„Az egyetem után szerettem volna a szülészeti klinikán dolgozni, de ott nem volt hely. Semmi másra nem készültem az egyetem alatt, csak erre, úgyhogy nagyon csalódott voltam, de szerencsére meghívtak a gyermekklinikára immunológiával foglalkozni, az MTA-nál nyertem el egy kutatói ösztöndíjat.”

A doktor eleinte a kutatólaborban dolgozott, de hamar kiderült, hogy könnyen szót ért a gyerekekkel és a családokkal is.

„Kezdetben az volt a félelmem, hogy nem tudnék elég jól kommunikálni gyerekekkel – főleg a betegekkel – és a családjukkal.
A munkám során azonban ez az érzés napról napra enyhült és éreztem, hogy ez valójában passzol hozzám. Könnyen teremtek megnyugtató és oldott légkört, így könnyedén tudom a gyermekeket vizsgálni. Ezért átkértem magam a kutatói állásból a gyógyító pályára, és végül gyermekgyógyászatból szakvizsgáztam.”

Sófi Gyula évekig dolgozott gyerekorvosként, de aztán mégis pályaelhagyó lett.

„A munkám során egyre többször találkoztam bántalmazott gyermekekkel és kerültem rendőrségi és bírósági eljárásokba, mint orvostanú.

Ezekben az ügyekben találkoztam először az igazságügyi szakértők munkájával is, akiknek a szakvéleményére támaszkodik a hatóság az ilyen ügyek eldöntésében” – fejti ki az orvos, aki azt mondja: nagyon érdekesnek találta a szakértők munkáját, és ez volt az a pont, amikor elhatározta, hogy maga is igazságügyi szakértőként akar részt venni a gyerekeket érintő eljárásokban, nem pedig tanúként.

„Itt köszönt vissza a jog iránti tinédzserkori érdeklődésem is. Tudatosan készültem az igazságügyi szakértői pályára, ezért elkezdtem a jogász szakot Pécsett. Közben természetesen az orvosi munkámat végeztem, és láttam, hogy a nyugati orvostudomány rengeteget tud, de mégis sokszor hiányérzetem volt. Nehéz megszólítani egy súlyos beteget vagy a szülőt, és

ott vannak a pszichoszomatikus betegségek: amikor mindegy, meddig és hogyan vizsgálunk egy hasfájós gyereket, érezzük, hogy valami van a háttérben, de az nem egy fekély vagy egy bélgyulladás, olyan megfoghatatlan.
Mert a háttérben ott mozoghat egy családi nehézség, akár egy kortárs közösségi feszültség, egy konfliktus a társakkal, a pedagógusokkal, vagy egy tanulással kapcsolatos probléma.”

Sófi doktort egyre inkább kezdte érdekelni a gyerekek gondolkodása, érzelmi világa, személyisége, vagyis a lelke.

„Különösen miután én is apa lettem. És nem mindig kaptam választ a testi betegségek gyógyításával foglalkozó orvosi tudásomból. Felmerült bennem, hogy mi lenne, ha utánamennék ezeknek, és gyermekpszichológus lennék.”

Erről azonban a mentora lebeszélte az akkor már évek óta gyerekorvosként praktizáló doktort.

„Azt tanácsolta, ne kezdjek el egy új pályát teljesen az elejéről, hiszen én már gyermekorvos vagyok, így ráépített szakvizsgaként olyan ismeretekhez jutnék a gyermekpszichiátria szakterületen keresztül, amely sokkal rövidebb idő alatt egy másfajta megközelítéssel, nem a lélek szintjén, hanem a tudat, a gondolkodás szintjén közelíti meg ezeket a problémákat” – mondja az orvos.

Hallgatott a tanárára és bár viszonylag későn, de végül gyermekpszichiáter lett. Az élethosszig tartó tanulással azóta sem hagyott fel.
Jelenleg egészségügyi-management specialistának és orvosközgazdásznak tanul a Soproni Egyetemen, valamint igazságügyi gyermekpszichiáterként: egy egyészségügyi, rendészeti és jogi multidiszciplináris kutatási témában doktorál.

Bűnelkövető gyermekek

A korábban Angliában is tanult módszertanokat most Magyarországon használja: a fiatalkori bűnelkövetők és problémás viselkedésű gyerekek pszichiátriai megsegítésével foglakozik.

Már gyakorló gyermekpszichiáterként elsősorban nehezebb karakterű gyermekekkel vagy családokkal sodort össze az élet. Könnyen megtalálom azt a pszichés teret, amelyben együtt tudunk dolgozni, viszont mélyebben akartam megismerni, hogy milyen genetikai, hormonális, szomatikus, neurológiai vagy pszichiátriai alapjai vannak a problémás viselkedésnek, amelyek sok esetben sajnos egy bűncselekménybe torkollnak.

Szerettem volna abban is gyakorlatot szerezni, hogy a bűnelkövető fiatalok indulatait egy akut, közvetlenül veszélyeztető helyzetben is hatékonyan tudjam verbálisan kezelni” – magyarázza a doktor, aki szerint a nevelés illetve a genetikai adottságok aránya körülbelül 80-20 százalékra tehető a személyiség kialakulása során.

„Az biztos, hogy a genetika markáns megalapozója a viselkedésnek, de ott van az a 80 százalék, amely nemcsak a nevelésből, hanem a környezeti faktorokból is áll. Például akár az is számít, hogy kik laknak a szomszédban, hogyan élik ők az életüket, milyenek a játszótéren a társak és az ő bátyjaik vagy nővéreik.

A problémás viselkedésű gyerekeknél Angliában külön tanulmányban vizsgálták a szomszédok hatását. Az ő karakterük, viselkedésük is nagyban befolyásolja a gyerekek személyiségfejlődését.

Azt is fontos tudni, hogy vannak olyan traumák, amelyekből akár egyetlen egy is tönkre teheti a gyerek további életét és vannak olyanok, amelyekből az ismétlődő sok-sok, akár enyhébb traumák láncolata is ugyanazt a hatást éri el” – mondja a pszichiáter, aki hozzáteszi:

„Az egyéni érzékenység is számít, hogyan fejlődött az erkölcs, a gyerek kötődési mintázata a gondozójával, és még számtalan faktor.

Olyan, mint egy ezer darabból álló kirakó, ezért minden eset teljesen más. Ez is nagyon izgalmassá teszi a munkát amellett, hogy minden nap kihívással szembesülök, hiszen mindenki számára más formában szükséges megadni a segítséget.”

A környezet gyerekre gyakorolt hatásait egyébként hazánkban is felügyelik és vizsgálják jelzés esetén. Ilyen feladatokat lát el például az úgynevezett párfogó felügyelői szolgálat, ahol bűncselekményt elkövetett gyermekekkel is foglalkoznak, vagy a családsegítő szolgálatok is.

A rendszer hibái

A rendszerben azonban vannak hiányosságok és joghézagok. Egy aktuális eljárásban például, amelyben egy tinédzser által elkövetett bűncselekményben kell döntenie a bírónak, éppen arról folyik a vita, hogy Sófi doktor, mint igazságügyi gyermekpszichiáter szakértő adhat-e egyáltalán szakvéleményt a 17 éves elkövetővel kapcsolatban.

A kérdés nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik. Hiszen a Polgári Törvénykönyv kiskorúként határoz meg minden 18 év alattit, bár elkülöníti a 14 év alatti és feletti kiskorúakat. A Büntető Törvénykönyv már egy kicsit bonyolultabb. Eszerint gyermekkorúnak számítanak a 14 év alattiak, és vannak olyan bűncselekmények, amelyek esetében már a 12 évesnél idősebbek is felelősségre vonhatók. A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvényben van még egy kategória; ez a fiatal felnőtt fogalma, amely 24 éves korig tart.

Sófi doktor azonban a szakképesítése szerint gyermek- és ifjúságipszichiáter, azaz addig foglalkozik a gyerekekkel, amíg azok felnőtté nem válnak.

Létezik egy nem konzekvens hozzáállás. Az Egészségügyi Törvény értelmében a felnőtt pszichiátriai osztályokra még akár a 17 év 364 napot betöltött fiatalt sem veszik fel, mivel ő nem felnőtt. Tehát egy ilyen korú fiatal hozzánk jön, az osztályunkon kap ellátást. Ellenben egy rendőrségi, vagy bírósági eljárásban érintett gyermekkorú elmeállapotát már vizsgálhatja az elmeszakértő, aki a mindennapi munkájában felnőttekkel foglalkozik, hiszen gyermekkorúak ellátására nem jogosítja fel a szakvizsgája.

Ebben én egy olyan billegő, bizonytalan helyzetet érzek, amit úgy gondolom, hogy egyértelműbben kéne szabályozni”

– mondja a szakember.

Már csak azért is, mert a gyermek és felnőtt pszichiátria teljesen eltérő szakterületek, teszi hozzá a doktor.

„A gyermek az nem kis felnőtt. Teljesen eltérő, teljesen más a lelki, az érzelmi és a gondolkodási működése.

Vannak olyan mentális állapotok, amelyek veleszületettek, így a személyt végigkísérheti a gyerekkorától a felnőttkorba is, és kivizsgálva, beállított terápiával adjuk át a felnőtt ellátásnak. Vannak azonban olyan mentális állapotok is, amelyek elsősorban a felnőttkorra jellemzőek, de már serdülőkorban is megjelenhetnek.”

Például a skizofrénia egy tipikusan olyan betegség, ami egészen más megnyilvánulásokkal jelentkezhet egy felnőttnél, mint egy gyereknél.

A skizofrénia egy spektrum, egy nagyon összetett gondolkodási zavar, sok-sok területet érintő eltérés. Egészen más lehet a tünettana 15-18 éves kor között, mint egy felnőttnél.

Egy felnőttkorban kialakuló deluzív zavarban (pszichiátriai fogalom: paranoid zavar, téveszmék, gyanakvás, bizalmatlanság) általában egy összerendezett téves eszmerendszerrel találkozunk, amely a környezetnek, de sokszor magának a személynek is olyan zavaró gondolkodási és viselkedési megnyilvánulása, hogy előbb vagy utóbb pszichiátriai segítségre szorul. Gyermekkorban az életkortól függően el kell különíteni, hogy kóros fantáziáról vagy valóban hallucinációk okozta téveszmékről van-e szó” – fejti ki a pszichiáter, aki hozzáteszi:

„Megemlíthetjük az autizmus spektrumzavar érintettséget is, amely a tudomány mai állása szerint - és nem várható, hogy ez változna - egy veleszületett központi idegrendszeri fejlődési-érési eltérés. Először az 1940-es évek második felében kezdték a megnevezést használni, de mintegy 40 éven keresztül ez az eltérés nem nyerte el az önálló kategóriát, többek között a skizofrénia veleszületett vagy gyermekkori formájaként is értelmezték. Ma, 2021-ben már teljesen másként gondolkodunk erről.”

Így, ha egy szakorvos más területen dolgozik és a napi munkájában nem találkozik azzal, milyen megnyilvánulásai vannak egy 3 éves gyermeknek, miben más egy 5 éves, egy 10 éves vagy egy 17 éves, milyen jellegzetes gondolkodási vagy viselkedési eltérések jelentkezhetnek az említett életkorokban például az autizmussal összefüggésben, ezeket a tüneteket hogyan lehet értelmezni, hogyan lehet a gyermeknek és a családjának segíteni, akkor annak a szakembernek a szemlélete is merőben eltér a gyermekorvosétól, és nem tud hatékony segítséget adni.

„Minden életszakasznak megvan a jellegzetessége gyerekkorban. Ha ezeket a mozaikokat nem ismerjük, akkor nem fog összeállni a kép.

Ha egy felnőtt pszichiáter vizsgál egy 17 éves tinédzsert, azt nyilván meg tudja állapítani, hogy pszichotikus-e vagy nem, beszámítható-e vagy sem. Nem biztos azonban, hogy pontosan ismeri, hogyan lehet segíteni a fiatalt, milyen rehabilitáció kell ahhoz, hogy a társadalomba visszailleszthető legyen.

Talán úgy lehet elképzelni, hogy egy kamaszról egy felnőtt pszichiáter fotót tud készíteni, de közben egy egész estés filmre lenne szükség ahhoz, hogy a fiatal előtt álló évtizedek megélt életminősége kedvezőbb lehessen.

Éppen ezért nagyon fontosnak érzem, hogy a 18 év alatti sértettek és elkövetők elmevizsgálatát és pszichológiai vizsgálatát csakis olyan szakemberek végezhessék, akik ezeken a területeken szakvizsgával és klinikai tapasztalattal rendelkeznek” – mondja az igazságügyi szakértő.

Ez azonban nem az egyetlen probléma a szabályozással. A Büntető Törvénykönyv bevezette a 14 év alatti, tehát gyermekkorú bűnelkövetők fogalmát. Bizonyos bűncselekményeknél 12 évesnél idősebbeket már felelősségre lehet vonni, amennyiben a belátási és beszámítási képességük ép.

Ennek a megállapítására azonban a törvény szerint igazságügyi elmeszakértőre van szükség, a gyermek- és ifjúsági pszichiátert konzultánsként kell bevonni. A két szakképesítés között azonban óriási a különbség.

„Az igazságügyi gyermekpszichiáter szakértő azokban az ügyekben kompetens, amelyekben az érintett személy 18 évesnél fiatalabb. Ez lehet polgárijogi, családjogi, kártérítési eljárás, de lehet büntetőeljárás is, amelyekben a 18 év alatti személy lehet sértett vagy elkövető.”

A gyermek- és ifjúsági pszichiáter a 18 év alattiak kóros mentális állapotát állapítja meg, és ezek terápiáját végzi. Az igazságügyi szakértő ettől eltérő feladatokat végez, a jog nyelvére fordítja le a pszichiátriai megállapításokat és jogi eljárási folyamatok megalapozására alkalmas véleményt ad. Elmeállapotokat határoz meg, és megoldási lehetőségeket ad a feltett kérdések megválaszolásával: a rendőrségnek, a bíróságnak vagy a gyámhatóságnak.

"Alapvetően más ez, mint amikor egy problémás hangulatú, gondolkodású, vagy önsértéseket végző gyermek családja kér segítséget a gyógyításban” – magyarázza Sófi doktor, aki kórházi munkája és a tanulmányai mellett az Európai Igazságügyi Gyermekpszichológiai és Gyermekpszichiátriai Társaság tanácsadó testületének tagja. Jól ismeri európai kollégái munkáját, a különböző módszertanokat és a nemzetközi szakirodalmat.

Azt mondja, a felmérések szerint a bűncselekményeket elkövető fiatalok 80 százalékának van legalább egy olyan pszichiátriai problémája, amely ok-okozati összefüggésben van az általa elkövetett cselekménnyel, vagy annak súlyával.
Ezen pszichés eltérések kezeletlensége pedig a társadalomba való visszaillesztés akadálya lehet.

„Márpedig egy serdülő javító-nevelő intézetbe vagy börtönbe kerülése még egyetlen pszichiátriai betegséget sem gyógyított meg. Attól senki sem gyógyul meg, hogy be van zárva. Ahhoz, hogy egy elmefolyamatot gyógyítsunk, pszichiátriai diagnózisra és pszichiátriai megsegítésre van szükség” – fejti ki a szakember.

MTI/Marjai János

Probléma az is, hogy Magyarországon egyelőre nincs olyan intézmény, amelyben a pszichiátriai zavarban szenvedő fiatalkorú bűnelkövetőket gyógyítanák.

Van olyan, korábban általam kezelt 14 év alatti gyermek, aki a pszichiátriai problémája miatt az IMEI-ben tartózkodik.
Olyan súlyosságú bűncselekményt követett el, amely miatt szükséges részére az igazságügyi gyermekpszichiátriai megsegítés. Csak éppen hazánkban jelenleg nem létezik olyan intézményrendszerben, ahol lehetőség lenne gyermekpszichiátriai ellátásra, tehát ahol a 18 év alatti életkorú bűnelkövetőket a felnőttektől elkülönítve tudnák fogadni és megfelelően kezelni. Úgyhogy kénytelen kelletlen a 18 év alattiakat is az IMEI-ben látják el.”

Az IMEI, vagyis a hírhedt Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, ahová azok a felnőtt brutális gyilkosok és erőszaktevők kerülnek, akik nem voltak beszámíthatóak, amikor ezeket a súlyos bűncselekményeket elkövették. Itt jó esetben a felnőtt életkor szakpszichológusai foglalkoznak a fiatalokkal, akik viszont nem feltétlenül ismerik a fiatal korcsoport életkori sajátosságait.

Ezzel szemben Svájcban, Németországban és más európai országokban is vannak kifejezetten gyermekeknek és serdülőknek létrehozott igazságügyi pszichiátriai ellátó helyek. Ezek rendszerhiányosságok, amelyek döntéshozói szinten érzékenyítést és megoldást tesznek szükségessé”
- fogalmaz Sófi doktor.

Siker

Döntéshozói oldalról úgy tűnik, van némi befogadó készség a szakmai vélemények iránt. Például 10 év után, 2021. január 1-től a büntetőeljárási törvény új rendelkezése lehetővé teszi, hogy az eljárás során igazságügyi pszichológus szakértő vagy szaktanácsadó kérdezze ki a bűncselekmények gyerekáldozatait. Másrészt az új jogszabályi rendelkezés elismeri az izlandi Barnahus-módszer magyarosított változatát. A traumatizált gyermekek vizsgálatát és ellátását biztosító intézményben folyó szakmai munka kidolgozásában Sófi doktornak és kollégáinak is nagy szerepe volt.

A modell célja, hogy nem az áldozattá vált gyereknek kell különböző intézményekbe (rendőrség, ügyészség, bíróság) mennie, hogy meghallgassák, hanem egy helyen elérhető számára a segítő - és igazságszolgáltatás.

Szmo/Markovics Z. Kristóf

A gyerek meghallgatása közben több kamerával kép- és hangfelvétel készül. Ennek az a célja, hogy a lehető legkevesebbszer kelljen az átélt traumáról beszélnie, és a meghallgatás során szerzett információk elegendő bizonyítékként szolgáljanak a vádemeléshez és a későbbi ítélethozatalhoz.

A gyermekvédelem és az igazságszolgáltatás különböző szereplői: nyomozó, ügyész, bíró, esetleg ügyvéd a gyerek meghallgatása során egy monitoring szobában ülnek, és úgy van lehetőségük kérdéseket feltenni, hogy azt a meghallgatást végző szakember tolmácsolja a gyermek számára érthető módon. A kérdéseiket a pszichológus egy fülhallgatón keresztül hallja.

„Ez mindenképpen egy óriási dolog, és sok szakember sok munkaórája van abban, hogy végül Magyarországon is egy olyan érzékenységet ért el ez a téma, hogy aktivitás, szándék volt arra, hogy elmozduljunk a korábbi gyakorlattól.

Örülök, hogy mára már nem elég az ikeás asztalka, a kismaci meg a szép, gyerekbarát szoba, hanem a gyermeket ellátó szakembernek is alkalmasnak kell lennie arra, hogy a gyermek ne szenvedjen az eljárás során további sérülést, ne viktimizálódjon.”

A modellnek egyébként része a speciális módszertan átadása, a szakemberek képzése is.

A szakemberhiány azonban nemcsak a gyerekáldozatok meghallgatása során probléma, hanem a gyermekpszichiátria területén is. A legutolsó, néhány évvel ezelőtti adatok szerint

Magyarországon összesen 45 gyermekpszichiáter szakorvos dolgozik a közfinanszírozott ellátásban, miközben több mint 1,5 millió 18 év alatt gyerek él az országban.

„A szakemberek száma méltatlanul alacsony. Például tudjuk, hogy a statisztikák szerint a gyerekek 3-7 százaléka ADHD-s (figyelemhiányos, hiperaktivitás-zavar), ez hazánkban legalább 50.000 gyereket jelent, ennek a számnak azonban csak a töredékét kezeljük. Tehát a jéghegy anomália itt is létezik.

Ezeknek a gyerekeknek a jelentős hányada nem jut el a szakorvoshoz, a szakellátáshoz. A szakemberhez el nem jutó gyermek pedig nem kap diagnózist, a diagnózis nélkül maradt gyerek pedig nem kap segítséget. A problémás gyermekből pedig így válik könnyen problémás felnőtt.

A közvélemény szerint egyre több pszichés problémájú gyermek van. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A pszichés eltérések arányszámai jellemzően nem változtak. A társadalom érzékenysége és a pszichológia, pszichiátriai fejlődése hozza el, ahogy a gyermek a társadalomban egyre nagyobb értéket jelent, hogy kisebb eltéréseket, problémákat is ki tudunk szűrni. Ugyanakkor a nem elegendő szakember miatt még mindig kevesen kapnak megfelelő segítséget. Ezért üvöltő a problémás gyermekek jelenléte a különböző kortárs közösségekben. Ha ezek a gyermekek megfelelő megsegítést kapnának, felnőttként teljes, minőségi életet tudnának élni és a társadalom hasznos tagjaivá válhatnának” - fejti ki a gyermekpszichiáter.

Ügyek

Bár az ügyei részleteiről nem beszélhet, a doktor azért azt elárulja, hogy nagyon emlékezetes volt számára a Veronai buszbaleset kapcsán tapasztalt szakmai összefogás.

MTI/EPA/Vigili Del Fuoco

Katartikus volt az életben maradt gyerekek és családjaik életereje, ahogyan jöttek és kérték, igényelték a szakmai segítséget. Nagyon jó érzés volt, hogy a baleset után rögtön, Magyarországról egy gyermek pszichológus és pszichiáter team összefogott, beültek a saját kocsijukba és a helyszínre mentek, ahol azonnal elkezdték az elsődleges ellátást.”

Sófi doktor klinikusként dolgozott ebben az ügyben is, a poszttraumás stressz zavarral diagnosztizált serdülőknek adott terápiás segítséget. Majd, mint igazságügyi gyermekpszichiáter szakértő több gyermek vizsgálatában és az iratanyagok elemzésében is részt vett.

„Mint felkért igazságügyi gyermekpszichiáter szakértő a baleset következtében kialakult poszttraumás stresszzavar megállapítása volt a feladatom. Az érintett gyerekeknél egy létező probléma lett, amely túlmutat a testi sérüléseken, a haláleseteken és nyomot hagy a fiatalok és a családtagjaik pszichéjében, így nyilván érinti a felelősök jogi megítélését, és a kártérítési kérdést is” – magyarázza a szakértő.

2013. novemberében az ügyészség vádat emelt egy szigetszentmiklósi házaspár ellen, akik éveken keresztül megerőszakolták, kínozták, verték, patkányokkal és ürülékkel etették az akkor nyolc-, kilenc- és tízéves gyerekeiket.

Az egész ország hitetlenkedve fogadta a hírt, amit később hosszú nyomozás, ombudsmani és egyéb vizsgálatok, majd több bírósági eljárás követett.

A horrorisztikus körülmények között nevelkedő gyermekek terápiás kezelését Dr. Sófi Gyula irányította. A doktor az eljárás elejétől kezdve állította, hogy a gyermekeket nemcsak sanyargatták és elhanyagolták, hanem szexuálisan is bántalmazták a szülők.
Első fokon azonban mégis enyhe ítéletet szabtak ki a vádlottakra, miután az eljárásban résztvevő szakértő úgy ítélte meg, hogy a gyermekek nincsenek traumatizálva. Végül a másodfokú bíróság és az új szakértő más álláspontra helyezkedett, figyelembe vették a gyerekeket évek óta kezelő Sófi doktor állításait és igazat adtak neki. A szülőket jogerősen 13 évre ítélték.

„Jól esik, hogy a munkám eredményét, hasznosságát figyelembe vették a megismételt eljárásban. Alapvetően ebben az ügyben nem szakértőként vettem részt, hanem mint gyerekpszichiátert kerestek meg a nevelőszülők a családból kiemelt gyermekekkel kapcsolatban. Az én rendelőmben nyert szakember számára bizonyságot, hogy ezeknek a gyermekeknek az életére egy komoly, összetett lelki, testi és szexuális abúzus nyomhatta rá a bélyeget. Ezek után indult el a nyomozati munka. A gyermekek járóbeteg és fekvőbeteg szakellátása már évekkel azelőtt elkezdődött, amikor az elsőfokú eljárásban kirendelt szakértő nem talált poszttraumás stresszre utaló jeleket náluk.

Ez azonban csak a munkánk minőségét bizonyítja, hogy képesek voltunk ilyen borzalmak után is megsegíteni, helyreállítani a gyermekek gondolkodási zavarát, érzelmi és lelki működését.”

Sófi doktor azt mondja: szakmai pályafutásának legnagyobb kudarcaként éli meg azt az ügyet, amelyben az elkövető és az áldozat is gyermek volt még.

„A fiatalkorú vádlott nem azt a gondoskodást kapta az ítéletben, mint amit a mentális állapota alapján meg kellett volna kapnia. Amellyel lehetősége lenne arra, hogy a vitán felül megérdemelt büntetésének letöltése után, egy jobb szellemi állapotban, egy, a társadalomba jobban visszailleszthető, akkorra már felnőtt emberként hagyhatná el a börtönt.

Nagyon rosszul érintett engem, hogy ebben az esetben egy szakorvosi evidencia szintjén megállapított kóros elmeállapotot találtunk, ami ugyan nem zárta ki a büntethetőséget, a javasolt gyógyítás esélyét azonban ez a serdülő nem kapta meg”
– mondja az orvos, aki szerint sok esetben előfordul, hogy a gyermekpszichiátriai evidenciák nem kerülnek be kellő súllyal az ítéletbe. Vizsgálatuk megállapítását, ajánlását ebben az ítéletben figyelmen kívül hagyták, amelynek később még súlyos következményei lehetnek.
„Szakértőként azt tudom mondani, hogy nagy esély van arra, hogy szabadulása után valamilyen büntetendő cselekménybe keveredik. Ezek a fiatalok azonban a pszichiátriai eltéréseik miatt nem Hannibal Lecterek lesznek, hanem sokkal inkább áldozatok.”

A konkrét esetben egyébként kisgyermekkor óta nyomon követhető volt a probléma a különböző jegyzőkönyvekben, megállapításokban, a gyermek mégsem jutott el gyermekpszichiáterhez.

Ha kezelést kapott volna már gyerekkorában, mert nála ez az eltérés veleszületett volt, akkor jó eséllyel elkerülhető lett volna a bűncselekmény, és nem lett volna áldozata sem.”

Az orvos szerint az, hogy ezek a problémás fiatalok nem kapnak segítséget kisgyermekkoruktól kezdve, az egész társadalom és az állam felelőssége.

A Büntető Törvénykönyv úgy fogalmaz, hogy aki észreveszi a gyereken, hogy probléma van, jeleznie kell, de nem határozza meg, hogy az kicsoda. A pedagógus, a szülő, az orvos, a védőnő, a szomszéd, a postás vagy éppen a gyerekvédelem. Mindenki, tehát konkrétan senki.

„Ez egy rendszerhiba. Valahogy szemellenzőt viselünk, és nem szívesen beszélünk ezekről a problémákról. Nem szívesen teszünk róla említést az érintett gyerek életéért, sorsáért felelős szülőnek, mert nehezen tudjuk magunkat kifejezni. Vagy arra számítunk, hogy nem megfelelő fogadtatást kapnak szavaink a szülőtől. Természetes, hogy nehéz ezekről az érzékeny problémákról beszélni a szülőknek, de ezt a képességet fejleszteni kell a gyermekekkel foglalkozó szakembereknél.

A szülők reakcióitól való aggodalmak általában feleslegesek. Számomra ez nem lehet magyarázat. Azt gondolom, hogy a társadalom minden szereplőjének feladata az, hogy megtanuljunk figyelni egymásra. Merjünk egymásnak segítséget adni.
Merjük kimondani szépen, etikusan olyan szavakkal a meglátásainkat, mint ahogy mi is szeretnénk, hogy részünkre fogalmazzák meg a nehezen elmondhatókat” – mondja a gyermekpszichiáter, aki szerint, ha ez megvalósul, akkor óriásit fog előre lépni a gyermekegészségügyi és gyermekvédelmi rendszer működése is.
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Minden nap kimegyünk Ricsihez a temetőbe – a szülők elmesélik, milyen gyermekük nélkül, mégis a gyermekükkel
A feldolgozhatatlannak tűnő gyászban a legszebb szerelmi vallomását adta férjének a húsz éven át, 24 órában gyermeke mellett élő anya. Zolit és Ágit összeláncolta a tavasszal meghalt fiuk.
Belicza Bea - szmo.hu
2022. november 25.


Link másolása

A jászberényi Farkas Ricsi nyáron töltötte volna be 20. születésnapját. Többször írtunk arról, a 15 kilós fiú milyen betegségek sorával küzdött és milyen erős köteléket alkottak hárman szüleivel.

2022. március 30. minden dátumnál erősebben él Eszes Ágnes és Zoltán emlékeiben.

Az történt, amiről soha nem beszéltek. Mindig úgy érezték, aminek jönnie kell, jönni fog, de nem készülnek rá, mert azt szeretnék, hogy minél később jöjjön.

Mindig csak arra gondoltak, hadd ünnepeljék fiuk következő születésnapját, és Ricsi kedvencét, a fényekben úszó karácsonyt.

„Képben voltunk, meg ő is, hogy egyszer ennek vége lesz, de megrögzötten hittük, hogy az idő húzható” – magyarázza édesanyja.

Bár az orvosok évekkel ezelőtt figyelmeztették őket, hogy elveszíthetik gyermeküket, ők erről hallani sem akartak. Csak arra koncentráltak, hogyan oldhatók meg az újabb és újabb felmerülő problémák.

„Amikor Pesten nem tudtak segíteni, kiszöktünk Bécsbe. Úgy mentünk, hogy erről itthon ne tudjanak, és Ausztriában mindig volt megoldás” – árulja el apja, hogy érzékeltesse, mennyire nem lehetett őket megállítani. Ha orvosok, pszichológusok a halálról akartak beszélni, ők nem. Csak az élet érdekelte őket.

„Valaki azt mondta, önzők vagyunk, mi akarjuk életben tartani Ricsit. Nem igaz. Ő élni akart, tervei voltak. Mi soha nem döntöttünk a feje fölött. A Covid elleni védőoltásról is sokat beszélgettünk, majd hárman együtt döntöttünk. Igazából ő tartott bennünket életben.”

Ricsi meg akart tanulni vezetni. Készültek is rá, hogy átalakítanak neki egy autót. Az állatokért rajongó fiú régen állatorvos szeretett volna lenni, az utóbbi pár évben pedig beteg gyerekeknek akart segíteni. Több játékát is megosztotta másokkal.

„Amikor látott olyan gyereket, akinek szüksége volt valamire, mindig azt mondta, hogy neki annyi mindene van, szeretne abból küldeni. Mindig azt kérte, hogy név nélkül adjuk fel, nem akarta, hogy tudják, ki segített.

„Boldog volt. Tavaly is annyira várta a karácsonyt. Minden szobát kivilágítottunk, hogy lássa a fényeket.” Anyja szerint– Ricsinek akkor is a kedvence maradt ez az ünnep, amikor már nem látott, csak nagyon erős fényeket.

Apja azt mondja, a rengeteg közös örömteli pillanatból azt emelné ki, amikor együtt cseréltek olajat a Ladában. A régi kocsijuk Ricsi kedvenc tipusa volt.

„Volt munkásruhája, beöltöztettük. A motorháztetőre tettem egy deszkát, arra ültettem. Én leengedtem az olajat, ő meg feltöltötte” – meséli Zoli.

„Velem sokszor főzött együtt apát várva. Mindent együtt csináltunk, mindent” – folytatja Ágnes mosolyogva, majd elkomorodik. „Ez a december kegyetlen lesz nélküle.”

Anyja a nap 24 órájában együtt volt Ricsivel. Ő ismerte a legjobban a világon, azt mondja, olyan volt, mintha ikrek lennének.

„A szuszogásából is tudtam, hogy épp pisilnie kell, vagy nincs valami eszköze beállítva. Most nincs kire figyelni.”

Az utolsó napon is felkelt háromnegyed ötkor megnézni Ricsit. Minden rendben volt, de fél óra múlva sípolt a lélegeztetője. Hívták a rohammentőt. Negyven percig próbálták újraéleszteni, sikertelenül. Ricsi álmában, nyugodtan halt meg.

Baricz Dezső Szilárd

Egy nappal előtte jöttek haza a kórházból. Arra készültek, hogy kimennek Bécsbe, hátha sikerül visszakapnia Ricsinek a tavaly novemberben elvesztett látását.

Az apa, aki alapvetően csak abban hisz, amit lát, maga is meglepődött, milyen változást tapasztal.

„Amikor meghalt, valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy itt van velem. Tehát ez valami tőlem távol állónak tűnő, új jelenség. A mai napig úgy érzem, itt van velem.”

A szülők minden nap kimennek Ricsihez a temetőbe.

„Beszélünk hozzá, mert szeretjük. Mi hárman olyan kapcsolatban voltunk, mint a három testőr” – mondja Zoli. Szerinte sokan nem értik, hogy ez a húsz év mit jelentett nekik, mennyi mindenen mentek keresztül együtt.

„Ha nem élsz benne, nehéz átlátni, hogy ha megoldasz egy problémát, jön egy új, meg egy még újabb. Sokan a negyedénél elbuknak, mert elfáradnak vagy nem hisznek eléggé, mi 20 évig tudtuk együtt csinálni” – magyarázza Ricsi apja.

Ricsi szobáját megtartották ugyanolyannak, amilyen volt. Minden maradt az eredeti helyén. A kis autói is, amikből rengeteg volt. Ki sem csomagolta őket, szerette volna kiállítani. Ezt szülei meg is tették a kertben nyáron.

„Itt van a kisszék, ahol ült. Megmutatom a tévét. Rajta vannak a fotói. A kiságya ugyanúgy van. Picurka, a kiskutyája most pont oda telepedik. Egy hónapig úgy tűnt, belepusztul, hogy elvesztette kis barátját. A mai napig várja. Ha beállunk az autóval, van olyan, hogy minden állat beugrik az autóba, és keresik Ricsit” – meséli az anya.

Ágnesnek ez a gyász feldolgozhatatlannak tűnik.

„Mondtam Zolinak, ha ő nem lenne, én már nem is tudom, hogy mit csinálnék. Édesapámat elveszítettem harminc évvel ezelőtt, anyukám hét éve halt meg, bátyám tíz éve, és most Ricsike. Már csak Zoli van nekem.”

„Tudod, mit mondott ma nekem, ennyi idő után? Azt, hogy olyan a kapcsolata velem, mint a fiunkkal volt” – árulja el Zoli. Megható szerelmi vallomás ez neki 35 év után.

Kamaszként ismerték meg és szavak nélkül is értik egymást. Úgy érzik egymásnak vannak teremtve.

„Egy hónappal ezelőtt Zoli úgy sírt, mint egy kisgyerek, hogy mennyire hiányzik neki a fiú, és én ezt ugyanígy érzem napi szinten, csak nem akarom neki mutatni. Nem akarjuk egymást lehúzni. Akármi eszembe jut, akkor félrevonulok. Van, amikor Zoli csak rám néz, nem mond semmit, de tud mindent.”

Ágnes és Zoli most együtt dolgoznak.

„Én vagyok az egyetlen nő itt. Kiröhögtek, amikor odamentem tonnás vasakat csiszolni, hígitóval lemosni, szemcsét lapátolni. Egy lapát lehet tíz kiló is, és azt bele kell tölteni egy kétméteres tartályba. Iszonyatosan nehéz munka, de csinálom. Estére mindig úgy nézünk ki, mint a kisördögök. Kereskedelmi végzettségem van, de én most nem tudok emberek közé menni és mosolyogni. Inkább itt küzdök Zoli mellett.”

A szülők tudják, hogy szükségük lenne gyászterapeutára, de egyelőre nem bíznak abban, hogy valaki értheti-e az ő érzéseiket.

Ágnes jövőre szeretne egy alapítványt létrehozni, ami Ricsi nevét viselné. Beteg gyerekeknek, illetve szüleiknek segítene, ahogy fia is szerette volna. Ő a húsz év alatt annyi mindent tanult, biztos abban, hogy tudna olyat adni, amit más nem. A korábbi cikkeknél is úgy tűnt, Ágnes mindig olyan felkészült volt, mint egy ápoló. Mondták is neki a kórházban, hogy le is tehetné az ápolói, segédápolói vizsgát.

„A körzeti orvos, Takács doktornő, aki közben meghalt, kollégának hívta Ágit. Azt mondta, olyan tapasztalattal rendelkezik, amivel még orvosok sem. Mert ő specializálódott a fiúra” – mondja Zoli.

Ági sokszor tette fel az infúziót a fiára a kórházban is. Nem lehetne, de a leterhelt dolgozók bíztak benne, tudja, mit kell tennie.

„Nekem is nagyon sokszor jól esett volna, ha itthon valaki segít. Ha nem is fogja a kezem, csak hallom a hangját, hogy na ezt így, meg úgy, hogy megnyugodjak.

Nem felejtem el, hogy remegett a kezem amikor először kellett feltenni a sztóma zsákot. Pedig az egy egyszerű dolog. Aztán a kanülcserénél is remegtem, mint a kocsonya.”

Ági szívesen segítene, hogy ne menjenek mások is át azon, amin ő, és mert a kisfia is erre vágyott.

Valaki megkérdezte a szülőket, nem akarnak-e örökbe fogadni egy gyereket, mert annyi szeretet van bennük, és ezt továbbadhatnák így is. Nem zárkóznak el, de még korai erről beszélni.

„Egyelőre úgy gondoljuk, hogy Ricsike helyét nem adhatjuk át. Nem tudjuk, később hogy lesz.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Megírtam, hogy vegyék ki!” - töröltetni akarja egy szülő a gyerekei személyes adatait a Krétából
Dén Mátyás informatikus-közgazdász szerint csak a szerencsén múlt, hogy nem szerv- vagy emberkereskedőkhöz kerültek a gyerekek adatai. A szülőkkel pedig azóta sem kommunikál senki.

Link másolása

Két hete elsőként a Telex adott hírt róla, hogy még szeptemberben adathalász támadás érhette a Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszer, azaz a KRÉTA fejlesztőcégét. A diákok adatai mellett a cég más adataihoz és forráskódokhoz is hozzáférhettek a támadók, akik maguk jelentkeztek a hírportálnál. Azt állították, arra is van bizonyítékuk, hogy a fejlesztők megpróbálták elhallgatni a történteket. Elmondásuk szerint akciójukkal a magyar rendszerek rossz állapotát akarták bemutatni, de a megszerzett személyes adatokat nem teszik közzé, mert nem akarnak ártani a diákoknak. Az ügyben azóta vizsgálatot indított a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hivatal (NAIH). Dén Mátyás szülőként és szakemberként is botrányosnak látja a történteket.

– Azt is mondhatják sokan, hogy oké, volt ez a botrány, kiszivárogtak adatok, de hát mit tudnak azzal kezdeni? Kit érdekel Zsófika kettese bioszból?

– Kettős minőségben bosszant a téma, egyrészt mint szülő, másrészt magam is informatikus-fintech szakközgazdász vagyok, és a kettő együtt megnyomta nálam a piros gombot. Feltörték a kódot, és ez azt jelentette, hogy kikerült a forráskód és állítólag az adatbázis is. Valószínűleg etikus hackerek kezébe. Az, hogy kvázi „jó” kézbe került, annak örülni kell, mert ez az adatbázis a Magyarországon tanuló iskolás korú gyerekeknek a nevét, címét, születési dátumát, fogyatékosságait, órarendjét stb. tartalmazza. Ennek alapján meg lehet tudni, hogy egy adott gyermek mikor, nagyjából milyen útvonalon mozog a városban. Tehát legalább annak örülhetünk, hogy etikus hackerek kezébe került, mert ők valószínűleg nem fogják például szerv- vagy emberkereskedőknek átadni. Viszont maga a forráskód nyilvános szerverekre került, aki akarja, megkeresheti.

És ha kikerül egy ilyen forráskód, akkor nyilvánvalóan már nemcsak az etikus hackerek, hanem mások is elkezdik ezeket nézegetni, és felfedezni benne a sérülékenységeket.

És hát ez nem egy modern kód, tehát finoman szólva is azért a sok tízmilliárdért, amit erre költöttek, lehetett volna talán komolyabb rendszert is építeni. Jelenleg az a helyzet, hogy nem tudom, ki fogja tudni, mikorra ment iskolába a gyerekem, hány éves, mikor beteg? Ez borzasztóan veszélyes, és csodálkozom, hogy szeptember vége óta semmilyen hivatalos kommunikáció nincs ezzel kapcsolatban. Ez durva dolog. Ez az elmúlt évek legkomolyabb adatvédelmi botránya, ilyen nem fordulhatna elő.

– Ez így már ijesztően hangzik. Mit lehet itt tenni?

– Megírtam az iskolának, mint szülő, hogy miután kint van a forráskód, és ezáltal bárki érzékeny adatokat tud szerezni ebből a rendszerből, amiben még kettős hitelesítés sincsen, megkérem őket, hogy az én gyerekeimnek legyenek szívesek vegyék ki a személyes adatait. Tehát tartsák őket úgy nyilván, hogy X pont keresztnév. Anonim is úgyanígy használható lenne tovább a rendszer: oktatási azonosítóval, jelszóval belépünk, ott a vezetéknév helyett csak egy betű, keresztnév, és tökéletesen lehetne használni.

– Mit válaszolt az iskola?

– Egyelőre semmit, de 30 nap áll rendelkezésre ilyen esetben a válaszadásra, és gondolom továbbították a megfelelő szervek felé a megkeresésemet, hiszen nem ők üzemeltetik a Krétát. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből lesz-e valami. Én ennyit tudtam tenni a saját gyerekeim védelmének érdekében, illetve írtam a szülői munkaközösség vezetőjének, hogy fontolják meg, mit tesznek vagy ajánlanak a többi szülőnek az ügyben, és a NAIH-nál is tettem egy bejelentést.

– Felelős döntéshozókkal van-e bármiféle dialógus?

– Nekünk, mint szülőknek az elsődleges kontakt az iskola. Én az iskolával vagyok kapcsolatban, nem a Kréta üzemeltetőjével, vagy a minisztériummal.

Az iskolától semmilyen hivatalos információt ezzel kapcsolatban nem kaptam.

Itt kezdődnek a bajok, hogy senki, még a média sem kapott semmilyen hivatalos választ, vagy ha kapott is, erről senki nem tud semmit.

– Ez a dolog csak úgy megtörtént, elszállt a levegőbe és azóta csend van?

– Azóta csend van. Benne vagyok egy Telegram csoportban, ahol különböző fejlesztők, informatikusok kommunikálnak, az ott fellelhető információk szerint a múlt héten elkezdődött a munka, volt is este leállás többször a Krétánál, merthogy toldozták-foldozták. De hát könyörgöm, november közepe van.

– És ezt szeptember vége óta tudják...

– Igen. Megtörtént az eset, ültek rajta másfél hónapot. Ezután az elképesztően kritikus eset után nem csináltak semmit másfél hónapig, nem kommunikáltak semmit, hátha sunyiban majd nem tudja meg senki. Most, amikor megjelentek ezek a hírek, az etikus hackerek kvázi bezsarolták őket, hogy ha nem javítják ki a hibákat, akkor közzétesznek még részeket a kódból, csak ezután kezdtek el nagy nehezen dolgozni.

– Mit kellett volna tennie az üzemeltetőnek?

– Véleményem szerint az egyetlen felelős magatartás az lett volna, ha az incidens bekövetkezését követően a rendszert azonnal lekapcsolják. Lehetett olvasni, hogy elkezdték IP cím alapján kiszűrni a külföldi hozzáféréseket, elkezdődött valamilyen hekkelgetés. De nem ez a megoldás. Véleményem szerint azt kellett volna mondani, hogy oké, a Kréta akkor most x ideig nem üzemel, és akkor mások nem tudnak hozzáférni az adatokhoz, hiába került ki a kód.

Egy rendes, pláne ilyen érzékeny adatokkal működő rendszer üzemeltetőinek kellene rendelkezniük egy úgynevezett üzemeltetési, illetve komplex szolgáltatásmenedzsment tervvel, hogy pontosan lehessen tudni az alkalmazottaknak, egy informatikai incidens, vagy katasztrófa esetén mi a teendő.

Fel kellenne készülni az összes szcenárióra. De szerintem ilyen egyáltalán nem állt az üzemeltetők rendelkezésére. Tipikusan ilyen mikrovállalkozói pánikhangulatot lehet érzékelni. Mi legyen? Elmondjuk, ne mondjuk el? Kapcsoljunk le egy-két külföldi IP címet? Mintha semmi komoly nem történt volna.

– Amikor egy ilyen programot megrendelnek, a megrendelésbe nem kellene beleírni, hogy milyen biztonsági paramétereknek kell megfelelnie a kész szoftvernek? És a műszaki átvételnél nem kellene ezeket ellenőrizni, és aztán tesztelni a rendszert támadásokkal?

– Én nem látok rá a jogi háttérre, nem tiszta a számomra, hogy ez a szoftver kinek is a tulajdona. Ha az állam a tulajdonosa, akkor kell lennie egy elég részletes specifikációjának, ami arról szól, mit kell, hogy tudjon a szoftver, amikor elkészül. Ilyen szoftverek esetében nem ritkán több száz oldalas specifikáció, leírás születik, és amikor elkészült egy-egy mérföldkő, akkor ezeket átveszi a megrendelő és megy a kifizetés. A szoftver specifikáció mellett az üzemeltetés kapcsán pedig kell olyan tervnek lennie, hogy ha van egy hiba, van egy incidens, akkor azt hogy kell kezelni, mikor állunk át csökkentett módra, vagy belső használatra, vagy állítjuk le a szoftvert, mert azt mondjuk, hogy ez kritikus hiba. Ezek azért nem tegnap kitalált módszertanok, ezt egyetemeken is tanítják már egy ideje.

– Amikor az ember becsekkol a Krétába, akkor kell valamilyen adatvédelmi hozzájárulás, hogy ezeket az adatokat kezelhessék?

– Amikor az ember egy állami rendszert használ, nem aggódik emiatt. Mi kaptunk egy hozzáférést a gyerekek beiratkozásánál, ezzel beléptünk, és használjuk a rendszert azóta is. Ettől függetlenül a Krétának van egy adatkezelési tájékoztatója, amit minden regisztráló elfogad. Ebben benne van az, hogy az érintett jogosult arra, hogy a hozzájárulását bármikor visszavonja. A hozzájárulási visszavonás nem érinti a hozzájáruláson alapuló visszavonás előtti adatkezelés jogszerűségét, és nem tudom, ez mit jelent pontosan, de az a lényeg, hogy van erre vonatkozóan lehetőség.

Viszont az adatokat a tanulói jogviszony megszűnésétől számított 30 évig kezelik. Ez van benne az adatkezelési tájékoztatójukban.

Azt, hogy minek kellenek az én gyerekeim adatai még 30 évig, azt nem tudom.

– Statisztikára talán?

– De miért az informatikai cég kezeli továbbra is? Szerintem kellene lennie egy passzusnak, hogy a tanulói jogviszony megszűnését követően átadják a Központi Statisztikai Hivatalnak, anonimizálva.

– És ezt a visszavonási jogot hogyan tudja gyakorolni?

– Annyit tudtam tenni, hogy írtam az iskolának, mert azzal van jogviszonyom, a szoftvert kezelő céggel nincsen.

– Reális arra várni, hogy kijavítják kompetens módon a Krétát?

– Nem hiszem. Szerintem a Kréta jelenlegi állapota hűen tükrözi az oktatás hazai állapotát. De nézzük a pozitív oldalát! Ez egy jó alkalom arra, hogy valós igények alapján, egy innovatív, e-learninggel összekapcsolt, komplex, jól használható, esetleg a teljes tanulmányi utat lefedő egységes tanulmányi rendszert fejlesszenek, ami biztonságosan működik, megcsinálja valaki, lehetőleg ne 40 milliárdért, mint ezt csinálták.

– Ez publikus adat, ennyibe került a Krétának a kifejlesztése?

– Az Átlátszón olvastam, nem tudom, hogy mennyire valós, erre nincs közvetlen rálátásom.

– Egy ilyen rendszert mennyiből lehet kifejleszteni? Reálisan?

– Hát ez azért nehéz megmondani, mert nagyon sok célnak kell megfelelnie. Van egy olyan magja, amit az ember csak akkor lát át, ha benne van.

Azonban nagyon-nagyon meglepődnék, ha ennek az összegnek a századából ne lehetne megcsinálni azt az állapotot, ahol ma tartunk.

Viszont ha már hozzányúlunk, akkor az se lenne baj, ha a tanárok, a diákok és a szülők által is szerethető, könnyen használható, a Teams használatát is kiváltó, valódi virtuális oktatási környezettel kombinált, pedagógiai szakértelem bevonásával készült rendszer születne a jövőben. Én pédául a mai napig nem értem, hogy miért látom a szülői Krétában a házi feladatokat, mi közöm van hozzájuk? A gyereket arra kondicionáljuk, hogy majd a szülő szól otthon a házi feladatról? Vagy arra, hogy a szülő elé már oda sem kell állnom délután, és elmondanom személyesen, hogy 1-est kaptam, mert anya és apa úgyis látja, már előbb, minthogy én elmondanám neki? Arról már nem is beszélve, hogy informatika órán talán azzal kéne kezdeni, hogy ezen szoftverek rendeltetésszerű használatát megtanítják a gyerekeknek.

A beszélgetés kapcsán megkerestük a Kréta rendszert üzemeltető eKRÉTA Informatikai Zrt-t, hogy megtudjuk, hogyan vonható vissza a Krétához adott adatvédelmi hozzájárulás, van-e mód a tanulók adatainak anomimizálására, és miért nem figyelmeztették az iskolákat valamint a szülőket az adatszivárgásra. Amint megérkezik a cég válasza, frissítjük cikkünket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Ha beleállnak a diákokba, lehet, hogy olyan felháborodás lenne, amit ők sem akarnak”
A diákok szerint a hatalom fél ellenük fellépni, inkább a tanáraikat fenyegetik, velük pedig egyszerűen nem beszélnek. Idei utolsó tüntetésüket az MTVA elé szervezik. Perlaki-Borsos Noel aktivistával arról beszélgettünk, miért.

Link másolása

„A mi életünkben nem volt olyan nap, amikor megbecsülték a tanárokat” - hangzott el a szombati, Kossuth téri tüntetésen az Egységes Diákfromt képviselőitől. Azt mondták, látják az arcokon a tehetetlenséget, de ez 1956 hőseit sem állította meg. És senki sem kell, hogy tehetetlennek érezze magát, mert a diákoknak van a legnagyobb hatalma: ők a jövő. Az idei utolsó tüntetésüket szokatlan helyre, az MTVA székháza elé szervezik. Ugyanis eddig nem tettek eleget követelésüknek, hogy élő műsorban készüljön velük interjú a céljaikról. És az állami média ingerküszöbét a várost átfogó élőláncot, sok tízezres vonulásos tüntetések is csak nagyon ritkán érték el. Perlaki-Borsos Noelt, az Egységes Diákfront és a Grund mozgalom aktív tagját arról kérdeztük, mire számítanak december 9-én.

– Hogyan jött ez az ötlet, hogy ne a belvárosba, hanem az állami média előtt legyen a következő megmozdulás?

– Mi az oktatás helyzetével foglalkozunk, és ezt csak úgy tudjuk eljuttatni az emberekhez, ha a törekvéseinkről és álláspontunkról beszámol az az intézmény, amelynek ez a feladata. Viszont a közmédia nem ezt teszi.

Például az október 5-i hídfoglalásnál egy új kisállat születése volt fontosabb hír, miközben 40 ezres tömeg volt a Kossuth téren.

Ahhoz, hogy sikeres legyen az ügyünk, elengedhetetlen a valós, hiteles tájékoztatás arról, amit képviselünk. Az MTVA-nak ez a kötelessége.

– Eddig is próbálkoztak az állami média előtt tüntetni, tiltakozni, és ennek csak az lett az eredménye, hogy az MTVA még arról se számolt be, hogy ezek a tüntetések megtörténtek.

– A múltkori, Hadházy Ákos által szervezett tüntetés elérte azt, hogy bekerüljön a hírekbe. Elérték azt is, hogy tényleg megmutassák a tömeget, ami igaz, akkor nem volt hatalmas, de azért voltunk pár ezren, és nem az üres utcákat mutatták. Párszor beolvasták a pontjainkat is. Viszont ennyi nem elég. Nem reprezentálják kellően az ügyünket. Ha elmondják kétszer, hogy ez a diákok álláspontja, akkor bólint egyet a tévénéző, meghallgatja utána ötször az uszító híreket, amiket ott mondanak, és ennyi. De ha mi be tudunk menni, el tudjuk mondani, hogy mi nem iskola helyett megyünk, hogy nem titkos erők által mozgatott Soros-bérenc hadsereg vagyunk, aminek általában beállítanak minket a jobboldali médiában, akkor tudni fogják az emberek, hogy miért vannak nagy tömegek az ügyünk mellett. Kimentünk csinálni mini interjúkat az emberekkel. Megkérdeztük, hogy mit gondolnak a tanártüntetésekről. Valaki annyit mondott, hogy elegem van a tanárokból. Egy idősebb hölgy mondta nekünk. Azonban, ha el tudnánk mondani, hogy mi miért csináljuk ezt az egészet, eljutna mindenkihez a közszolgálati csatornákon, akkor valószínűleg nem ez a válasz érkezne.

– Egy televíziós szereplés visszafelé is elsülhet, ha ellenségesen áll a vendégéhez a műsorvezető, láttunk már ilyet.

– Számítunk erre is, ha egyáltalán behívnak. Arra készülünk, hogy nem fognak velünk kedvesen bánni, megvan a stratégia nagyjából, hogyha behívnának, hogy beszélnénk, de nyilván el kell oda jutni. Nem félünk attól, hogy valaki tőlünk csúnyán fog kérdezni. A HírTV-ének is szívesen adnánk interjút, ha kérnének. Tőlük nem tudjuk követelni, mert ők egy magántelevízió, viszont az MTVA-tól igenis követelhetjük. Kérdezzenek, amit kérdeznek, mi végre el szeretnénk mondani az álláspontunkat.

– Eddig következetesen azt kommunikáltátok, hogy a ti követeléseitek szakpolitikai kérdések, nem akartok belépni a politikai térbe. Azzal, hogy az állami média elé terveztek egy tüntetést, mindenképpen beléptek a politikai térbe, ez óhatatlan. Erre felkészültetek?

– Tényleg nem akarunk belépni a pártpolitizálásba, de az, hogy számon kérjük egy állami intézménytől, hogy a munkáját végezze, nem is politizálás. Nem politikai választ várunk, nem azt várjuk, hogy váltsák le az egész MTVA vezetőséget, hanem csak azt várjuk el, hogy behívjanak minket. Ennél több politika ebben nincsen.

– Eddig az volt nagy ereje ezeknek a diáktüntetéseknek, hogy felismertétek azt, hogy a nagygyűléseknek semmi értelme, vonulni kell, mert az mozgatja meg a várost. És ezek a vonulások eddig mindig nagyon nagy erőt tudtak felmutatni. Most ott álltok majd az MTVA előtt?

– Nem.

– Nem?

– A Kolosytól vonulunk az MTVA-hoz.

– Felmértétek-e azt, hogy az egyre cudarabb idő amennyiben csökkenti a hajlandóságot a vonulásra?

– Az utolsó tüntetésünk az nem volt akkora volumenű, mint az összes többi. Ez többek között, gondolom, a hideg miatt is volt, és azt nem is építettük fel annyira. Az EDF-nek idén ez lesz az utolsó tüntetése, mármint amit mi szervezünk. Ezt nagyon-nagyon meg fogjuk nyomni.

Most jobban állunk, mint bármikor eddig szervezési szinten, és nyilván nem tudjuk meggyőzni az embereket arról, hogy meleg lesz, mert nem lesz meleg, és aki nem akar kijönni, az nem fog kijönni, de megpróbálunk nagyon erősen kampányolni online.

A plakátok még előbb kint lesznek, mint szoktak lenni. Aztán mindenki mehet karácsonyi szünetre.

– Van egy külön stáb, amelyik nagyjából felméri, hogy az ország melyik részéből körülbelül hány emberre lehet számítani? Van valami ilyen szervezés a háttérben, vagy csak a PR-ral foglalkoztok, és mindenki jön, aki bír.

– Nincsen Kubatov-listánk, szóval ezt így nem tudjuk intézni. A Facebook-események azok, amik a legmérvadóbb visszajelzések. Azt tudjuk, hogy október 23–án nagyjából 60 ezer ember eljött. Ennyi nem fog újra eljönni, mert az egy ünnepnap volt, és melegebb is volt még akkor.

De a social médiát eddig fel tudtuk úgy pörgetni, például a hídfoglalásnál, hogy az nagyon sok ember elérjen nulla forintból.

Tiktokon is aktívak vagyunk, meglepően sok emberhez eljutunk ott. Az október 5–i tüntetésnél kiraktunk kis jeleneteket, azok is több embert elértek, ezt megint fogjuk csinálni. A plakátok szerintem kifejezetten sok embert vonzanak be. Minden tüntetésünk előtt tele szoktuk plakátolni a várost, az iskolákat, szórólapként adni őket, matricázunk. Próbálunk érdekes, figyelemfelkeltő plakátokat mindenhova kirakni, hogy mindig lássák ezt az emberek. Mi egy mozgalom vagyunk, a plakátolás az mindig közösségépítő tevékenység, hogy elmenjünk közösen plakátolni. Szerintem ezek az eszközök összesen, a social media, és az egyebek, amiket mondtam, össze tudnak hozni akár egy húszezres tömeget is a hideg ellenére.

– Mennyi munkát jelent egy diáknak, aki emellett él és tanul?

– Ne akarok mártírkodni, de tény, hogy nagyon-nagyon sok időt elvesz ez a tevékenység mindnyájunknak az életéből. A tüntetések szervezése, és a tüntetésszervezéseket követő egy-két hét nagyjából alvásminimalizálással folyik. Nagyon sokat kell egymással beszélgetnünk. Emellett tanulnunk is kell. Az én feladataim eddig konkrétan a plakátok voltak, a Grund social médiája.

Perlaki-Borsos Noel

Nyilván amelyikünk mond beszédet, annak a beszédet is meg kell írni. A helyszínbiztosítást meg kell szerveznünk, oda kell menni és aktívan biztosítani. A programokat nagyon sok idő kitalálni. Mivel többen vagyunk, több az ötlet, és a demokratikus formát megtartva, lassú a döntéshozatal, de nekünk muszáj nyomni, ezért az történik, hogy iskola után, hetente minimum 2-3 ilyen vagy olyan típusú, meeting van, ezek 2-3 órát is el tudnak húzódni.

Olyan dolgokat kell megtanulnunk, amikre nem gondoltuk volna, hogy szükségünk lesz. Nem gondoltuk volna, hogy szükségünk lesz színpadi elemekre, ezekről tárgyalni cégekkel.

Megpróbálni pénzt összeszedni a tüntetés összerakására. Nyilván nem Sorostól, vagy Dobrev Klárától, ahogy mondjuk a HírTV lehozza...

– Bárkit közületek ért-e bármilyen fenyegetés az elmúlt időkben?

– Tulajdonképpen nem. Beszólások voltak persze. Például egy tüntetés után, amikor egy Pintér bábuval mentem haza, akkor tíz percen keresztül kellett valakivel üvöltve veszekednem. Egy másik szervező kapott egy egyoldalas üzenetet nagyjából arról, hogy menjen el a fenébe. Igazából minket nem bántanak. Minket nem akarnak megfenyegetni, mert a kormánynak az üzenete arra épül, hogy a gyerek nemzeti közkincs.

Ha beleállnak a diákokba, lehet, hogy olyan felháborodás lenne, amit ők sem akarnak.

Ezért inkább azt választják, hogy nem beszélnek velünk, és csak a tanárainkat fenyegetik, nem minket.

– Az eddigi majdnem összes tüntetésen azt láttam, hogy elég aktív és jó az együttműködésetek a rendőrökkel.

– Ez nagyon-nagyon érdekes, erre én sem számítottam, hogy ez így fog történni. Nagyon jó viszonyunk van ezekkel a szervezést biztosító rendőrökkel, kedvesek és segítőkészek. Nem az van, hogy ők ezt próbálják elnyomni, sőt, például amikor mentünk bejelenteni az október 5-ét, a rendőrség nemhogy hátráltatott volna minket, hanem tippeket adott nekünk, hogy hogyan lehetne jobb, hogy nem idegesítenénk fel több embert, és egy nagyon-nagyon kedvező megállapodást sikerült például akkor elérnünk velük. Abszolút nyitottak. Nyilván nem nyilatkozhatok helyettük, de támogatást érzünk felőlük is. A tüntetéseken is odajönnek hozzánk, kommunikálnak, és segíteni próbálják az egész folyamatot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Össze kellett házasodnom a pár hónapja megismert párommal, különben börtönbe kerülök” – Egy magyar nő kálváriája Dubajban
Nagy Emőke devizahitel-tartozása miatt vállalt munkát Dubajban HR menedzserként, a csábítónak tűnő lehetőségből azonban hamar rémálom lett. Történetéből könyvet írt, hogy bemutassa az emírség kevésbé csillogó arcát.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. november 21.


Link másolása

Dubaji börtön vagy kenyai esküvő címmel a közelmúltban jelent meg Nagy Emőke könyve, amely egy egészen hihetetlen, csavarokban bővelkedő élettörténetet mesél el. A most 44 éves nő 2017-ben határozta el, hogy szerencsét próbál az Emirátusokban, hátha így egyenesbe tud jönni anyagilag.

Azonban semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezte: a kulturális különbségek miatt egyik sokk érte a másik után, ráadásul hiába volt meddőnek nyilvánítva, teljesen váratlanul teherbe esett kenyai barátjától. Mivel ezért az arab ország törvényei szerint börtön várt volna rá, kénytelen volt hozzámenni feleségül, pedig alig néhány hónapja ismerték egymást.

Utólag visszatekintve viszont azt mondja, semmit nem bánt meg.

– Miért döntött úgy, hogy Dubajba költözik?

– A fő ok a svájci frankos lakáshitelem volt, aminek teljesen a csapdájába kerültem: a forintosítás után akkorára nőtt a havi törlesztője, amit egyedülálló nőként magyar fizetésből képtelen voltam előteremteni. A hitelem 2008-ban 56 ezer forintról indult, bíztam benne, hogy 15 év alatt ki fogom tudni fizetni. Ehhez képest három hónappal később már 80 ezer volt, fél év múlva 110 ezer, majd 150 ezer. Jeleztem a banknak, hogy így nem tudom fizetni a törlesztőrészleteket, mivel már a háromszorosa annak, amiben megállapodtunk.

Közben sorra alakultak az ügyvédi csoportok, amelyek azt ígérték, hogy megvédik a hasonló helyzetbe keveredett embereket. Az egyik ilyen társaságnak kifizettem 500 ezer forintot, de teljesen hiába, nem tudtak megvédeni.

Végül kénytelen voltam egy olyan megállapodást aláírni, aminek eredményeképp az eredetileg 8,5 millió forintos hitelből 24 milliós lett. El kellett fogadnom, különben elárverezték volna a lakásomat, és mivel kőkeményen megdolgoztam érte, ezt semmiképp nem akartam.

Ekkor merült fel, hogy szerencsét próbálhatnék Dubajban. Több barátnőm is járt kint turistaként, egy lány ismerősöm pedig a férfiak szórakoztatása miatt, azonban mindannyian arról áradoztak, hogy Dubaj a lehetőségek városa.

– Ha jól értem, egy ismerőse szexuális jellegű munka miatt ment ki, az ön esetében viszont ez szóba se jött. Mi szólt amellett, hogy „hagyományos” munkát is érdemes vállalni ott?

– Az egyik jó ismerősöm esetében valóban ez volt a helyzet, de nem őt vettem példának. Egy barátnőmnek viszont a volt férje már 10 éve élt kint Dubajban, befutott vállalkozó lett belőle, tőle is nagyon sok információt kaptam. Illetve, amikor interjúkra mentem ki, pénz híján nem szállodákban laktam, hanem a Couchsurfingen keresztül kerestem szállást. Ennek köszönhetően számos menedzsert megismertem, a kanapéjukon aludtam, de persze sokat beszélgettem is velük, amíg ott voltam. Így kerültem képbe azzal, hogy milyen fizetési igényem lehet, illetve úgy általában mik a lehetőségek az enyémhez hasonló munkatapasztalattal.

Őszinte leszek, a döntő érv nyilvánvalóan a pénz volt. Itthon 300 ezer forintot kerestem, amit a hiteltörlesztés és a megélhetési költségek gyakorlatilag teljesen elvittek.

Ráadásul édesanyám akkoriban kapott stroke-ot és egy kórház elfekvő osztályára került be. Bár ennek költségeit fedezte a nyugdíja, tovább erősödött bennem az érzés, hogy nincs senkim, semmi nem köt Magyarországhoz. Közben pedig pallosként lógott a fejem fölött a végrehajtás: ha bármikor nem fizetek, elveszik tőlem a lakást. Többször jártam kint Dubajban interjúkon, végül egy HR menedzseri pozíciót vállaltam el, átszámítva 1 millió forintos fizetésért. Ez természetesen óriási különbség volt, de szakmailag is motivált voltam és legalább 5 évet terveztem kint tölteni.

– Mennyire ment könnyen a beilleszkedés?

– Érdekesen alakult, hogy finoman fogalmazzak… Eredetileg az itthoni cégem, a TATA Consultancy Services ottani irodájához szerettem volna átkerülni, de a HR menedzserük a személyes találkozónkon közölte, hogy egyrészt hely sincs, másrészt mivel szinte csak indiaiak dolgoznak náluk, aligha érezném jól magam. Miután ez kiderült, ezerrel elkezdtem más lehetőségeket keresni, esténként munka után órákat töltöttem a Linkedin-en. Végül két helyről kaptam ajánlatot, de ezek közül az egyik nem Dubajban, hanem egy szomszédos emírségben (Ras al Khaimah) lett volna, ahol még szigorúbbak a vallási szabályok, így nem mertem bevállalni. Amit végül elfogadtam, az viszont igazi álom munkának tűnt akkor, mivel korábban is HR területen dolgoztam, szóval előrelépésként könyvelhettem el.

Sajnos hamar elkezdtem megismerni a kinti élet árnyoldalát is. Fontos tudni, hogy az Emirátusok vízumköteles ország, nem lehet csak úgy kimenni dolgozni. Minden munkavállalónak szüksége van egy úgynevezett szponzorra, aki nekem a főnököm volt. Ez még bonyolultabbá tette a helyzetemet, amikor jöttek a munkahelyi gondok. Korábban éltem Görögországban és Cipruson is, de itt olyan dolgokkal kellett szembesülnöm egymás után, amelyekre egyszerűen nem voltam felkészülve. Eleve hat hónap volt a próbaidő az itthon szokásos hárommal szemben, ezalatt pedig se fizetett betegállományba, se szabadságra nem mehettem.

Az is váratlanul ért, hogy a főnököm el akarta venni az útlevelemet egyből a megérkezésem után. Szerencsére észnél voltam és nem adtam oda, de aki jóhiszeműen engedelmeskedik, azt ezzel gyakorlatilag röghöz kötik. Senkinek ne legyen kétsége, a próbaidő alatt a lehető összes bőrt próbálják lehúzni az emberről: jó a fizetés, de cserébe nekem például heti hat nap kilenc órát kellett dolgoznom, és elviselnem azt is, ha a főnök ordított velem.

Sajnos aki odaadja az útlevelét a munkáltatójának, az nem mondhatja később, amikor problémái adódnak, hogy „elegem van, felülök egy repülőre és már itt se vagyok…”

– Ezekről a dolgokról nem meséltek önnek előzetesen az ismerősei?

– Nem, de a házigazdáim mind arabok voltak (egyiptomiak, vagy jordániaiak) és helyi arabok által vezetett cégeknél dolgoztak, az ő útlevelüket ezért nem valószínű, hogy elkérték. Az én főnököm viszont indiai volt, és nekik eléggé más elképzelésük van a munkavállalás játékszabályairól. A Munkaügyi Minisztériumban el is ismerték, amikor bementem, hogy tudnak erről a módszerről, de nem tesznek semmit ellene.

– Elég sokat ír a könyvben a nők nem túl fényes helyzetéről. Mi volt az, ami a legváratlanabbul érte?

– Az egyik dolog, amit nőként megtapasztaltam, az volt, hogy tényleg kilóra megvehet egy emirati férfi. Előfordult, hogy megpróbáltak felszedni az Emirates Mall-ban, és miután udvariasan visszautasítottam az illetőt, mondott egy konkrét összeget, hátha ennek hallatán meggondolom magam. Nyilván szőke európai nőként abszolút kuriózumot jelentettem ott, hiába voltam már akkor is majdnem 40 éves.

Az igazi probléma az, hogy ezek a férfiak nem ismerik a nemet. Ahhoz szoktak, hogy bármit megvehetnek a pénzükön, így nyilván meglepő volt számukra, hogy egy hozzám hasonló kis európai nő visszautasítja őket.

Erre persze még mindig könnyebb csak legyinteni. A kényelmetlenebb verzió az volt, amikor tárgyalni mentem ki egy céghez, de egyszerűen nem ült le velem az indiai főnök. Ehelyett szándékosan megvárakoztatott, pedig már a megbeszélt időpontban ott volt az irodában, és amikor ezt számon kértem tőle, bepanaszolt a főnökömnél. Ő pedig úgy oldotta meg a problémát, hogy a következő alkalommal egy 25 éves, újonc indiai lányt küldtek ki hozzájuk helyettem. Ezt nagyon nehezen tudtam megemészteni, annyira megalázó helyzet volt. Pedig mindig figyeltem arra, hogy ne öltözködjek kihívóan, illetve a felkészültségemre és a modoromra sem lehetett panaszuk.

– Hogyan jött be a kenyai szál a történetébe?

– Komoly párkapcsolatot Dubajban szerintem nem igazán lehet kialakítani, hiszen mindenki csak pár évet tervez ott eltölteni, amíg egy kis pénzt gyűjt és utána máshol telepedik le, de azért vágytam arra, hogy legyen valaki mellettem, aki több, mint egy haver. Ezért elkezdtem használni a Tindert, sajnos az arabokkal viszont kizárólag hajmeresztő élményeim voltak. Megjegyzem, hogy nagyon kedvesek: ha meg akarnak szerezni egy nőt, a csillagokat is lehozzák neki.

De amint kapcsolatba lép az ember velük, azonnal megmutatkoznak az alapvető különbségek, a neveltetéstől a kultúrán át a vallásig. Onnantól az ő szavuk szent, esetleges házasság esetén át kell venni a muszlim vallást a leendő feleségnek, és az is természetes, hogy válás esetén a férfinél marad a gyerek. Amint ezek a dolgok tudatosultak bennem, úgy gondoltam, hogy köszönöm szépen, nekem nem kell arab férfi.

Ezután szinte már feladtam, hogy valaha is lesz valakim Dubajban, de néhány hónap után találtam egy olyan férfit a Tinderen, aki nem fürdőnadrágban, félmeztelenül feszített a tengerparti képein, hanem teljesen normális, felöltözött, mosolygós fotói voltak. Ő nem arab volt, hanem kenyai. Az első talákozásunk nagyon jól sikerült: nem mászott rám, nem akart feljönni hozzám már a legelején. Nagyon sokat beszélgettünk, teljesen úgy alakult minden, mint egy normális kapcsolatban. Tudni kell rólam, hogy korábban több orvos is megállapította Magyarországon, hogy meddő vagyok. Ezért egy idő után azt javasoltam a páromnak, hogy nem kell védekeznünk, mivel úgysem eshetek teherbe.

Eltelt néhány hét, és egyszer csak nagyon rosszul éreztem magam. Először arra gondoltam, hogy biztos az extrém körülmények, a szálló por és a rendkívül magas hőmérséklet okozzák (arrafelé az 50 fok se ritka nyaranta). Miután sehogy sem akart elmúlni a rosszullét, a párom felvetette, hogy csináljak egy terhességi tesztet. Először kinevettem, annyira valószínűtlennek gondoltam, de végül beleegyeztem, és óriási meglepetésemre pozitív lett, sőt utána egy második teszt is megerősítette.

– Mi történt ezután?

– Egyre rosszabbul voltam, járni és enni is alig bírtam, annyira fájt a hasam. De mégsem ez volt a legnagyobb problémám, ugyanis az Emirátusokban a saría törvények alapján börtön jár a házasságon kívüli teherbe esésért. (Az Egyesült Arab Emírségek hivatalos jogrendszere a saría, amelyet a szent Koránból, valamint a szunna-írásokból, Mohamed próféta feljegyzéseiből fejlesztettek ki. A saría éppúgy jogi törvény, mint erkölcsi útmutató az etiketthez és a viselkedéshez.) Pont abban az évben járta be a médiát a hír, hogy lecsuktak egy ukrán lányt, aki teherbe esett a dél-afrikai barátjától.

Gyakorlatilag ugyanezt a mintát sikerült reprodukálnunk, így onnantól az lebegett a szemem előtt, hogy ha ez kiderül, én is mehetek a börtönbe. A legelszomorítóbb az volt, hogy az itthoni ismerőseim fel sem fogták, mennyire súlyos a helyzetem: azt gondolták, hogy biztos eltúlzom a dolgot, pedig ebben tényleg nem volt semmi túlzás. Ha egyedülálló nőként, várandósan bemegyek a klinikára, ellát ugyan az orvos, de azonnal értesíti a rendőrséget.

Mivel nem javult az állapotom, el kellett kezdenünk azon gondolkodni, milyen kiút lehetséges ebből a szomorú helyzetből, hiszen előbb-utóbb mindenképp orvosra volt szükségem. Magyarország azért nem jöhetett szóba, mert én ugyan felülhettem volna egy gépre, a párom azonban ki tudja, mikor kapott volna vízumot a beutazáshoz, hiszen harmadik országbeli állampolgár volt. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Kenyába viszont mindketten beléphetünk. Mivel nem volt jobb ötletünk, ezért elhatároztuk, hogy odautazunk és összeházasodunk. Végül ez is csak úgy sikerült, hogy lefizettünk egy papot, mivel normális esetben 30 nappal korábban be kellett volna jelentenünk a házasodási szándékunkat. Én mindeközben azt éreztem, hogy ez már krimibe illő történet, és meg fogok bolondulni. Értelmes, talpraesett nőnek tartom magam, mindig mindent jó előre megfontoltam, erre itt találom magamat egy ilyen lehetetlen helyzetben.

Az esküvő után még visszamentünk Dubajba, de valószínűleg a stressz miatt annyira fel voltam fúvódva, hogy már a nagyon korai szakaszban is 4-5 hónapos terhesnek néztem ki. Ez viszont nem szerencsés egy HR menedzsernél: alapjáraton se mindig ültek le velem a férfiak tárgyalni, így viszont borítékolható volt, hogy nem folytathatom a munkámat. Ettől függetlenül is egyre feszültebb volt a viszonyom a főnökömmel, és miután egyszer egy olyan városrészbe küldött el (szerintem direkt), ahol konkrétan veszélyben volt a testi épségem, betelt a pohár. Megbeszéltük a férjemmel, hogy eddig bírtam, én hazaköltözöm, ő pedig majd követ engem.

– Miért határozta el, hogy könyvet ír a történetéből, ráadásul mindjárt kettőt?

– Miután látták az ismerőseim, hogy fejvesztve rohanok Kenyába férjhez menni, már elhitték, hogy tényleg nem vicceltem, nagyon nagy bajban vagyok. Ekkor mindenki elkezdte mondani, hogy ez olyan, mint egy hollywoodi történet, amit mindenképp meg kell írni, illetve filmesíteni. Nekem viszont a hazaköltözésem után kisebb gondom is nagyobb volt ennél: azért küzdöttem, hogy a férjem beléphessen az országba, hiszen egyre közeledett a szülés.

A házasságunk sajnos kudarcba fulladt, immár két éve egyedül nevelem a kisfiamat. Gyerektartást nem kapok, a lakáshitel pedig továbbra is lóg a fejem felett. Emiatt rengeteget kell dolgoznom, de nagyjából másfél éve megelégeltem, hogy szinte semmi időm nem jut a gyerekemre, aki így nemcsak apa nélkül nő fel, de az anyukájának is állandóan dolgoznia kell, hogy előtermetse a szükséges anyagiakat. Ezért elkezdtem leírni a történetemet. Szeretném elérni, hogy az ebből származó bevételnek köszönhetően legalább 1 évig ne kelljen pluszmunkát vállalnom, ezért is a szerzői kiadás mellett döntöttem, amit ugyan nekem kellett megfinanszíroznom, de cserébe a teljes bevételt én kapom. Mivel közel 500 oldal lett a teljes történet, szakmabeliek javaslatára ketté bontottam. Az első rész a hazaköltözésemmel ér véget, a jövő májusban megjelenő második könyv pedig az ezt követő éveket mutatja majd be.

Nem látok olyan könyvet a piacon, amelyben egy édesanya őszintén vallana a kudarcairól: a házassága megromlásáról, lelki terrorról, társas magányról, majd arról, milyen elválni egy külföldi férfitól. Szeretném, ha ez egy kézikönyv lenne a hasonló helyzetben lévőknek, ezért a saját történetem elmesélése mellett egy pszichológust is bevonok a munkába. Az a tervem, hogy minden fejezet végén lesz egy rész az ő tanácsaival, hogy tényleg hasznos legyen.

– Mi az, amit másképp csinálna, ha újrakezdhetné?

– Nem bántam meg, hogy felvettem a lakáshitelt, hiszen nem tudhattam, mi lesz belőle. Azt, hogy kimentem Dubajba, egy hatalmas építő kihívásnak éltem meg: ha ezt túléltem, most már tényleg jöhet bármi. Lett egy történetem, ami a nagyközönség számára is érdekes, ráadásul bárki kerülhet hasonló helyzetbe, nekik még segíthetek is vele. Az pedig a világ legjobb döntése volt, hogy megtartottam a kisfiamat, ő egy igazi csoda. Egyedül azt bántam nagyon sokáig, hogy az élet úgy hozta, hogy szükségből kellett összeházasodnom a kenyai barátommal. De ez az érzés is csillapodott idővel, ráadásul abban a szituációban tényleg nem volt más választásom, ha nem akartam börtönbe menni. Nagy segítség volt, hogy legalább az első két évben, a legkritikusabb időszakban együtt neveltük a kisfiunkat, mivel a szüleimet elvesztettem, és nem lett volna más segítségem. Szomorú dolog egy 2 éves kisgyerekkel a válás mellett dönteni, de valószínűleg a mi közös történetünk eddig volt „megírva”.

(A könyv ide kattintva rendelhető meg.)


Link másolása
KÖVESS MINKET: