Néhány hete jelent meg Dezső András harmadik könyve. A magyar maffiózók és a kokain hazai története után most a titkosszolgálatok világába nyújt betekintést Fedősztori című kötetében.

– Ez a könyv tényleg olyan, mint egy kémnovella-gyűjtemény, annyira olvasmányos, fordulatos a stílusod, még a korábbi könyveidhez képest is. Ez szándékos, vagy így jött ki?

– Az biztos, hogy próbálok elmenni abba az irányba, hogy minél izgalmasabb és olvasmányosabb legyen. De a sztorik jellegéből is adódik, hogy vannak benne fordulatok.

– Van benned késztetés, hogy megpróbálkozz valamikor fiktív történetekkel?

– Nem vagyok szerintem olyan jó író. Arra viszont törekszem, hogy a dokumentumok, vádiratok, interjúk alapján élvezetesen írjam meg a sztorikat.

De az én könyveimet a hitelesség miatt szeretik. Talán nem annyira fordulatos, mint egy skandináv krimi, de megtörtént. A fikció viszont nem ilyen.

– Ha titkosszolgálatról, kémekről beszélünk, nekem elsőként a James Bond-filmek világa ugrik be. Annak, amit ott látunk, van bármi valóságalapja?

– Vannak a valóságnak olyan elemei, amelyek akár még túl is szárnyalják a James Bond-filmeket.

Már a hidegháború alatt is voltak például mindenféle technikai vívmányok.

Ilyen szempontból tehát James Bond világa nem fikció. És küldetések is vannak, főleg a nagyobb, külföldi titkosszolgálatoknál. Például a CIA 2001. szeptember 11 után küldött ki ügynököket nem klasszikus titkosszolgálati, hanem inkább katonai feladatokkal.

Magyarországon is volt ilyen. Benne is van a könyvben, amikor a 90-es évek második felében Csecsenföldön elraboltak két magyart. A titkosszolgálatok tárgyalásba kezdtek a túszejtőkkel, és a végén filmbe illő jelenetek között szabadították ki őket.

– A magyar titkosszolgálatok a világmezőnyben mennyire jók?

– Szerintem egyáltalán nincsenek benne az élmezőnyben. Pedig egy kis ország szolgálatai is lehetnek nagyon jók, de a mieink sajnos évek óta nem azok.

Ha csak az elhárítást nézzük, voltak vezetőváltások, nagy a fluktuáció, és sok terület elkerült onnan.

– És ez nem csak a források közti különbség miatt van így? A szerényebb lehetőségeinken belül is lehetnénk még jobbak?

– Így van. Például egy szövetségi rendszeren belül megtehetnénk, hogy ráállunk egy területre. Ez lehet a kibervédelem, vagy az oroszok, a kínaiak. Ebben az esetben nem lenne gond a forráshiány, mert a külföldi partner szolgálatok pénzt, paripát, fegyvert adnának, hogy közös műveleteket hajtsunk végre.

De ez mostanság nem igazán működik. Elég megnézni, hányszor értesül arról a közvélemény, hogy elfogtak egy kémet. A balti államokban viszonylag sokszor van ilyen, még a cseheknél, németeknél is. Magyarországon nem nagyon hallunk ilyeneket.

– Tehát ha jól értem, azt mondod, nem azért nem hallunk ezekről, mert a titkosszolgálataink ügyesen titokban tartják, hanem mert nincsenek ilyenek.

– Így van.

– Apropó oroszok és kínaiak. Az orosz bank és a Fudan egyetem kapcsán is felmerült az a vád, hogy ezek kémközpontok lesznek.

– Azt nem gondolom, hogy ezek az intézmények kémközpontok lennének. Magyarországon amúgy is simán jönnek-mennek az orosz és kínai kémek anélkül, hogy bármi bántódásuk esne.

Ez nem azt jelenti, hogy itt hajtanák végre az akcióikat, inkább csak logisztikai központként használják az országot. Arról nem beszélve, hogy ha ide jönnek, már az EU-ban vannak. Innen mennek egy harmadik országba különféle missziókra.

De ne legyünk igazságtalanok, például a németek is jó viszonyt ápolnak a kínaiakkal, tehát ez nem magyar sajátosság. Csak nem mindegy, hogyan engeded be ezeket az embereket az országba. A német titkosszolgálat sokkal erősebb a miénknél.

– Ha titkosszolgálatról és kémekről beszélünk – valószínűleg ez is a James Bond filmek hatására –, akkor tulajdonképpen egyfajta hidegháborús hadviselésre gondolunk. Ha egy ország kémeket küld valahova, akkor rosszat akar annak az országnak.

Ezek a tevékenységek tényleg mindig ellenséges szándékot takarnak, vagy lehet más célja is?

– A titkosszolgálatoknak két fő iránya van. Leegyszerűsítve az egyik az elhárítás, a másik a hírszerzés. Az elhárítás célja, hogy megakadályozza az országra nézve kártékony tevékenységet.

A kémelhárítás nemcsak arról szól tehát, hogy „elhárítják” a kémeket, hanem úgy intézik a dolgokat, hogy a titkok eleve biztonságban legyenek. Olyan ez, mint hogy a lakásodban elrejted az értékeidet, hogyha jön egy betörő, akkor ne találja meg.

Aztán van a hírszerzés, amikor van egy információigény, ami az állam szempontjából fontos, és ezt ki kell deríteni. Ez nem feltétlenül gonosz tevékenységet jelent, hanem a szolgálatnak vannak nagyon jó elemzői, akik nyilvános adatokból, információkból, újságcikkekből, közleményekből tudják ezeket szállítani.

És vannak azok a tevékenységek, amikor beszerveznek külföldön ügynököket. Ezzel már ártanak az adott országnak.

– A titkosszolgálatokat milliónyi összeesküvéselmélet veszi körül. A CIA-ról szokták mondani, hogy állam az államban, van, aki szerint a Kennedy-gyilkosság mögött is ők álltak. Lehetséges, hogy egy titkosszolgálat elinduljon a saját feje után?

– Előfordulhat, voltak rá példák a történelem során, hogyha nem volt megfelelő kontroll a titkosszolgálat felett, akkor például túlzottan egy adott politikus befolyása alá kerültek.

Elég példának Szlovákia, ahol a 90-es években, a Meciar-kormány idején voltak a titkosszolgálatban olyanok, akik egyfajta „Meciar kommandóként” működtek.

Nyilván a CIA történetében is volt olyan a kezdetekben, amikor kicsit kicsúszott a felügyelet alól.

De alapjában véve ezek hivatalok, ha csinálnak is olyan akciókat, amelyek során civil szemszögből nézve bűncselekményeket követnek el, azt akkor is az állam érdekében, annak jóváhagyásával teszik. Elég csak arra gondolni, amikor terroristákat likvidálnak drónokkal.

Nem is életszerű, hogy önálló életre keljenek, mert ezekre a hivatalokra az a jellemző, hogy mindent dokumentálnak.

Az más kérdés, hogy földi halandók nem láthatják ezeket a titkos dokumentumokat, csak nagyon hosszú idő után, amikor feloldják a titkosítást.

De mindent dokumentálnak, pontosan a saját maguk védelme miatt. Hogy ha van egy ügy, és később felmerül a felelősség kérdése, akkor lehessen látni, ki adott utasítást, ki milyen döntést hozott.

Viszont ha van egy gonosz politikai erő – teljesen mindegy, hogy a világban hol –, és valami sunyiságot akar csinálni, sokkal jobban jár, ha úgymond „mezítlábasokkal” oldja meg, tehát olyan emberekkel, akik magánúton intézik el ezt.

Nem véletlen, hogy az utóbbi idők titkosszolgálati botrányai is magáncégeknél robbantak ki. Gondoljunk csak az izraeli kémszoftver-gyártó NSO-ra a Pegasus ügyből, vagy a Black Cube-ra, ami szintén izraeli cég, és civileket figyelt meg.

– A könyvedben több történet is olvasható olyan civilekről, akiket beszervezett valamelyik titkosszolgálat. Tulajdonképpen nagyon hasonlóan működnek ezek az emberek, mint a terrorista szervezetek sejtjei.

– Itt is ott is a konspiráció a lényeg. De nem csak ott, a profi bűnözői körökben is ezt alkalmazzák a saját védelmük érdekében.

Érdekes, hogy a bűnözők is általában akkor tudnak nagyon jól működni, ha ezt megtanulják olyan profiktól, akiket annak idején kiképeztek a konspirációra.

Az arab terroristák is sok esetben egykori titkosszolgáktól tanulják ezeket a módszereket. Amikor például Irakot lerohanták, és Szaddam Husszeint kivégezték, akkor az iraki titkosszolgálattól sokan átmentek olyan csoportokhoz, akik az ellenállást segítették. Az Isisnél is jelentek meg ilyen figurák, Afganisztánban is.

– Magyarországon gyakran felmerül vádként, hogy a mindenkori kormány nem annyira az ország, hanem a saját belpolitikai céljaira használja fel a titkosszolgálatokat. Volt például annak idején a Dunagate-ügy, vagy amikor fideszes politikusokat figyeltek meg. Kicsit hasonló a Te történeted is, amikor az amerikai kitiltási ügy kapcsán megkörnyékeztek.

– Ez nagyon vékony jég, és nagyon kevés információnk van nekünk, újságíróknak arról, hogy ez miként működik. Abból tudunk kiindulni, hogy azok, akik otthagyták a titkosszolgálatokat, miket mesélnek.

Az biztos, hogy a rendszerrel vissza lehet élni. A kérdés, hogy visszaélnek-e vele. Ha engem kérdezel, szerintem nagyon, és az elmúlt években ez látványosan romlott.

A parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága nem tud kontrollt gyakorolni a titkosszolgálatok felett. Amíg ez így van, addig nincs is értelme arról beszélni, milyen visszaélések vannak, mert nem lehet tudni.

Azt nem gondolom, hogy politikai rendőrségként használnák a titkosszolgálatokat, inkább azt mondom, hogy vannak olyan „okosságok”, amikkel bizonyos esetekben ki lehet kerülni a jogszerű utat úgy, hogy egyébként jogszerűnek tűnjön az adott művelet.

– A magyarországi titkosszolgálatok profi hatóságok, amik az épp regnáló kormány által kitűzött célok alapján végzik a munkájukat, vagy ott is pártkatonák váltják egymást?

– Mondok egy nagyon egyszerű hasonlatot. Ha megnézzük, hogy általában az állami szerveknél mit tapasztalunk… Milyen például a közmédia és ott hogyan gondolkoznak az újságírásról vagy a televíziózásról… Vagy milyen konfliktusokat kellett elviselnie mondjuk az Országos Atomenergia Hivatal vezetésének Paks ügyében, ahol volt ugye egyfajta politikai sürgetés, hogy az engedélyeket adja ki…

– Nagyon sok izgalmas belpolitikai téma előjön a könyvedben. Nem akarok nagyon spoilerezni, mindenki olvassa el, de azért pár dologra rákérdeznék. Például itt van Medgyessy Péter és a D209-es ügy, amiről elég sokat írsz. Ő annak idején arra hivatkozott, hogy amikor ő ügynök volt, Magyarország szeretett volna csatlakozni a Világbankhoz, amit a szovjetek igyekeztek megakadályozni, és ő pont a szovjetek ellen dolgozott. Ez mennyire reális magyarázat?

– Szerintem ez nem jó magyarázat. A szovjetek álltak a csúcson, kizárt, hogy a KGB-vel szemben dolgozhatott volna.

Ami igazán érdekes kérdés ebben a Medgyessy-sztoriban az az, hogy mi a baj vele. Lehet azt mondani, hogy ha a titkosszolgálatnál volt SZT tiszt, akkor le kellett volna mondania a miniszterelnökségről.

Mert hogy ők támadták emiatt Medgyessyt. Ott van például Czukor József, aki később nagykövet is lett, és Orbán Viktor tanácsadója volt, ő a 3/1-nél dolgozott, a kommunista hírszerzésnél.

Tasnádi László, aki szintén államtitkár volt, a 3/2-nél, mint Medgyessy Péter. Tovább megyek: ha Medgyessy és a többiek, akik a kommunista hatalommal kollaboráltak, rossz emberek, akkor miért nem rehabilitálták azokat, akik a másik oldalnak, például a CIA-nak dolgoztak?

– Van egy olyan legenda, hogy egyik ismert, ma már idős, visszavonult vezető politikusunk birtokában van egy csomó ügynökakta (többek között a sajátja), és ezzel zsarol embereket. Ez mennyire életszerű?

– Ma már talán kevésbé, de az biztos, hogy a 90-es években nem lett rendezve ez a kérdés. Ügynöklisták nincsenek, de eleve az, hogy létezik ilyen fogalom, sokat elárul erről a káoszról.

Az biztos, hogy sokan visszaéltek ezzel, mert az tény, hogy a rendszerváltás környékén sorban tűntek el az akták. De elsősorban nem úgy éltek vissza velük, hogy megzsaroltak volna embereket, hanem a kommunista titkosszolgálat emberei közvetlenül a rendszerváltás előtt megsemmisítették az aktákat.

Azzal ideologizálták meg, hogy ők a szakma szabályai szerint jártak el, védték az ügynökeiket.

Az, hogy ezt a kérdést nem rendezték, lehetővé tette valóban, hogy ezekkel az információkkal sakkban tartsanak embereket. Viszont konkrétan ilyen ügyekről nem tudunk. De a sajtóban értek támadások embereket mindenféle dokumentumok alapján. Sokukat alaptalanul, de sokukat jogosan, akik aztán pereltek és megnyerték, annak ellenére, hogy teljesen egyértelműen ügynökök voltak.

– Ugyancsak elterjedt elmélet, hogy a 2006-os zavargások mögött az akkori titkosszolgálatok állnak. Erről tudsz valamit?

– Én kicsit másképp látom. A titkosszolgálatok keze nem volt benne. Válasszuk ketté. Vannak a politikai tüntetések, amelyekhez a titkosszolgálatoknak az égvilágon semmi köze nincs, és nem is kell, hogy legyen. Aztán voltak a zavargások, illetve a zavargáson túlmutató akciók, amikor már-már terrorista cselekmények történtek, amik már nem tekinthetőek egyszerűen véleménynyilvánításnak.

Gondolok itt például a Magyarok Nyilaira, akik politikusokat vagy bírókat támadtak meg. Vagy a tévészékház szétverése. Ez már olyan terület, ami a titkosszolgálatra tartozik, hogy megelőzze a hasonló rendbontásokat.

A titkosszolgálat akkoriban valóban nagyon sokat dolgozott azon, hogy ezeket megakadályozza. Hogy a politikában ez hogyan jelenik meg?

Ezt is leírom a könyvben, hogyan történt. Egyébként korábban a titkosszolgálat tette elérhetővé ezeket a dokumentumokat. De olyan nem volt, hogy a titkosszolgálat szervezett volna zavargásokat.

– Te hogy látod az ügynökkérdést Magyarországon? Fel kéne tárni, nyilvánosságra hozni a neveket, vagy inkább el kéne engedni?

– Először azt kellene tisztázni, hogy mit akarunk feltárni. Sokat kutattam a Történeti Levéltárban. Azt látom, hogy egy-egy személy esete mögött nagyon bonyolult történetek húzódnak meg.

Az egyik megoldás a teljes aktanyilvánosság. Alapvetően azt propagálnám. Csak nagyon fontos tudnia az embereknek, hogy sok minden nincsen bent. Nagyon sok minden eltűnt, át se került a Történeti Levéltárba.

Más szempontból viszont, most már nagyon sok minden nyilvánosságra került. Hány embert érdekelt? Hányan mentek be a levéltárba és kérték ki az aktáikat? Hányan vannak képben, hogy ez az egész egyáltalán hogyan működik? Mit tudnának kezdeni az emberek ezzel a nagy adathalmazzal?

Nem lenne olyan, mint a filmekben, hogy jönne a nagy leleplezés, ott lennének a nevek, és mindenki mondhatná, hogy „fú, végre kiderült az igazság”.

Itt nagyon sok iratról és adatról van szó, amik önmagukban sokszor semmit nem jelentenek.

– Ha az ember végigolvassa a könyvedet, hajlamos paranoiássá válni. Hiszen a békés szomszédról bármikor kiderülhet, hogy orosz kém, a civilszervezet, amit támogatni szoktam lehet, hogy titkosszolgálati fedőszerv.

Milyen mélységben vannak a szolgálatok jelen az életükben, és kell-e ettől tartanunk? Vagy engedjük el, mert úgy sincs rá befolyásunk?

– Szerintem van rá befolyásunk. Fontos tudni, hogy a titkosszolgálatok ma már nagyon sok helyen ott hagyják a nyomukat. Például a médiában, amikor híreket olvasunk, nem tudhatjuk, nem egy dezinformációs kampányt látunk-e esetleg.

Járjunk nyitott szemmel, védjük az adatainkat, gondoljunk rájuk úgy, mint amikor a lakásban hagyjuk az értékeinket. Ezt a könyvemben így nem fejtem ki, mert önálló kötetet lehetne írni róla, de újfajta kihívást jelentek a kiberbiztonsági dolgok.

Keveset tudunk róla, pedig nap mint nap találkozhatunk vele, például amikor a kedvenc oldalunkat terheléses támadás éri, akkor felmerül a kérdés, hogy nem egy titkosszolgálati akcióba csöppentünk-e.

De semmiképp ne legyünk paranoiásak, vegyük tudomásul, hogy kémek mindig is voltak és lesznek, alighanem ez a második legősibb szakma.

Egy több diplomás, népszerű tanárnővel, egy mosolygós fiatal anyával ülök le beszélgetni. Mások is beszélgetnek vele, de nem arról, amiről mi. Arról nem lehet. Nem mutathatja meg az arcát.

12 éve fertőződhetett meg HIV-vel, de csak 5 éve derült ki. Évekig bőrproblémái voltak: övsömör, ekcéma, gombás fertőzések, herpeszek a száján. Az orvosok nem találták, mi a baj. Agyvelőgyulladással került kórházba 2016-ban. A diagnózis az volt, amit senki nem akar hallani: AIDS.

A HIV-vírus annyira legyengítette az immunrendszerét, hogy az utolsó pillanatban kezdhették kezelni.

„HIV-szűrést korábban senki nem kért. Talán azt gondolták, kizárt a fertőződés, mert nem élek kicsapongó életet és heteroszexuális vagyok. Hülyeség erre gondolni, a HIV nem válogat jó és rossz emberek, meleg, nem meleg, férfi és nő között, mindenki elkaphatja, sajnos gyerek is.”

- mondja Éva.

Akkortól számít AIDS-esnek a beteg, ha a CD4 száma 200 alatt van, neki csak 78 volt. Gyógyszerekkel erősítették az immunrendszerét a szervezetét romboló vírusokkal szemben. Sikerrel.

„Nulla a vírusszámom, ami azt jelenti, hogy a HIV a nyirokrendszerben húzza meg magát. Minden nap beszedem a gyógyszereimet, és így nem tud bekerülni a vérkeringésbe, tehát ha akarnék, se tudnék fertőzni. Erre a legnagyobb bizonyíték, hogy most szültem egy egészséges gyereket.”

Sőt kettőt is, az egyiket még jóval azelőtt, hogy fény derült volna a fertőzésére. Amikor meglett a diagnózis, az akkor 5 és fél éves kisfiút azonnal elvitték szűrésre. Negatív volt.

"Arra emlékszem, hogy amikor a fiam vizsgálata rendben volt, akkor hálát éreztem nagyon sokáig. Aztán nem tudtam aludni, generalizált szorongás alakult ki nálam, állandóan pisilni jártam, összerezzentem mindent zajra. Állandóan az járt a fejemben, hogy

A futó kalandból született gyermek apját sejtette a HIV-vírus mögött. Nem is számolgatott. Két év múlva azonban egy régi barátjánál meglátta a gyógyszereket. Őt 2013-ban szűrték ki, hogy AIDS-es. A vizsgálatok szerint Éva 2009 körül fertőződhetett meg, szóval biztos volt benne, hogy tőle kaphatta meg a betegséget.

A családja is azt hitte, hogy feldolgozta, semmi érzelmet nem mutatott, ha a fertőzésről beszélt, de ő maga gyanította, hogy valami nem stimmel. Két éve elkezdett heti rendszerességgel pszichológushoz járni.

A közvetlen családján kívül alig tudja valaki, hogy HIV-vel él.

„Megkaptam, gyógyszert szedek, kész. Nem is volt igényem beszélgetni. Elpakoltam, elfojtottam magamban.”

Aztán az iskolában úgy érezte, mintha minden kolléga úgy nézne rá, mintha tudnák. Elmondta az igazgatónak. Ő pedig csak megölelte. Ez a támogatás megnyugtatta, nem látta már a furcsa tekinteteket, amelyek nem is voltak.

Még a kórházban az őt kezelő orvos figyelmeztette először, hogy jobb, ha az állapotáról nem beszél.

Éva igyekezett azokat is védeni, akikkel kapcsolatban volt a betegség felfedezése előtti években. Pszichológusa segítségével írtak figyelmeztető emailt a volt partnereknek, hogy menjenek HIV-szűrésre. A kórházban egyébként nincs kontaktkutatás.

Éva úgy tudja, nem fertőzött meg senkit. Azt mondja, a nőkről férfiakra egyébként nehezebben megy át a betegség.

11 évvel ezelőtt úgy jött világra a fia, hogy senkinek nem fordult meg a fejében, hogy ő HIV-fertőzött lenne.

„Természetes szülés volt. Őt két és fél évig szoptattam is, és mégsem kapta el a vírust. Akkor harminc százalék volt az esély, hogy a terhesség alatt vagy a szüléskor, esetleg szoptatáskor megfertőzzem.”

Az ő gyerekének szerencséje volt, de akadnak, akik szüléskor vagy szoptatáskor fertőződnek meg. Ez viszont elkerülhető lenne egy gyógyszerrel, illetve ha lenne HIV-szűrés a szülések előtt.

Éva első gyermeke születésekor nem szólhatott senkinek, hogy beteg, hiszen ő sem tudta.

A diagnózis után úgy döntött, szigorúan tartja a titkot. Amikor megismerte mostani társát, egy hónapig kínozta magát, mert félt, hogy ha megmondja, akkor elhagyják.

„Úgy gondoltam, biztonságban van mellettem, mert gyógyszert szedek. De egyszercsak nem tudtam megölelni.

Kocsiban ültek, amikor kimondta. Arra számított, azonnal megállnak és elküldi őt.

„Ez a nagyon értelmes pasi bután nézett. Nem szólt, teljes tanácstalanság volt az arcán. Aztán megszólalt, hogy ő most még jobban csodál.”

Eltelt fél év, mire meg merte kérdezni Évát, hogy korábban fog-e meghalni. Addigra ő már tudta, hogy nem lesz rövidebb az élete.

„Annak idején nekem is két év volt, amíg fel mertem tenni a kérdést az orvosomnak. Azt mondta,

A HIV-vel élőkért alapított Retropajzs nevű egyesületnél már azon viccelődtek, hogy HIV a hosszú élet titka. Nem lesz ez a szlogenjük, mert nagyon sokan nem tudják még humorral kezelni ezt a helyzetet. Rengetegen depressziósak, magányosak, többen öngyilkosok lettek.

Kell a terápia és sokat beszélek a sorstársakkal. Végre a 11 éves fiam is tud mindent. Ez nagy megkönnyebbülés volt.”

A diagnózis után az őt kezelő orvos azt ígérte, hogy a gyógyszerektől három-négy hónap múlva olyan lesz, mint ő, és akár gyermeke is születhet. Éva ezt nem felejtette el, és el is jött az idő, amikor társával gyereket akartak.

„2016-ban nyolc gyógyszerrel kezdtem, aztán napi egyre csökkentették. Most napi három tablettát szedek, azt mondják, ez a 120 százalékos védelem egy ideig.”

Azt remélte, ugyanúgy fogják kezelni, mint egy átlag kismamát, hiszen nem működnek a vírusok benne.

A vártnál picit hamarabb elfolyt a magzatvize, be akarták vinni a kórházba, de amikor kiderült, hogy HIV-vel él, azt mondták, nem mehet, csak a Szent Lászlóba. A nőgyógyász unokatestvéreként végül fogadták.

„Nulla vírusszámom van, mégis elkülönítettek, így sem ülhettem le a közös társalgóban a szülésnél, csak ha viszek egy kis gumipelenkát, és még így is kaptam külön szemetest. Sőt, vajúdás közben bejött a gyerekorvos és közölte, hogy kizárt, hogy én hüvelyi úton szüljek. Fájdalmak közt sziszegtem, hogy keresek egy telefonszámot, de nem bírtam előkeríteni az orvosom elérhetőségét. Ekkor a doktornő kiment utánanézni, majd meglepődve jött vissza, hogy tényleg szülhetek természetesen.”

Éva megérti a bizonytalanságot, azt mondja, ha nem fertőződött volna meg, ő sem tudna többet és ő sem merne leülni egy asztalhoz egy HIV-vel élővel.

„Jöttek a nővérkék és mindenki kérdezett, a végére kialakult egy kapcsolat. Megértettek és az is megbocsájtott, aki azt hitte, felelőtlenül megfertőzöm a gyerekem” - mondja.

„Azt tanultam, hogy ne hazudjak, de mit tehetünk, ha az egészségügyi ellátásban megtagadhatják az ellátásom.”

Egy sorstársának épp most mondták, hogy nem húzzák ki a bölcsességfogát. Korábban ugyan közölték, hogy ki kell húzni, de amikor kiderült, hogy HIV-vel él, azt mondták, mégsem fontos.

„Sírva hívott fel a lány. Megalázó, amikor azt mondják, hogy bocs, akkor inkább menj el. Emlékszem, milyen felemelő, amikor egy orvos azt mondja, hogy semmi gond Éva, ez egy nagyon jól kezelhető betegség, foglaljon helyet. Felszabadító így beülni egy fogorvoshoz.”

A Retropajzs Egyesülettel elkezdenek egy párbeszédet orvosokkal. Próbálják segíteni az átállást, hogy ha megjelenik egy HIV-vel élő beteg náluk, ne 30 évvel ezelőtti protokoll szerint kezeljék, hanem módosítsanak a jelenlegi helyzetre.

„Ahol én szültem, ott már túl vannak a változáson. Elég volt az én esetem.”

”Ott már biztos megértéssel fogadják majd a következő HIV-vel élő nőt.”

Amikor berobbant a magyar közéletbe a hír, hogy a csilliárd diplomás, orvosi végzettségű, tévés hírolvasóként ismertté vált Várkonyi Andrea feleségül megy a dollármilliárdos, felcsúti gázszerelőhöz, Mészáros Lőrinchez, pár másodpercig ízlelgettem ezt a kis csemegét (lássuk be, van neki egy kis Monty Python-os bukéja), aztán elintéztem annyival: “ő dolga.”

Mert hogy az is. Negyvenes, egyedülálló anya, az országos tévéceleb-karrierből kikopott (nem az ő hibája, jönnek a fiatalabbak, ügyesebbek, fontos fark(as)okkal táncolók, ilyen ez a popszakma), Andrea pedig egy perifériás kábeltévénél landolt. Bevallom, én évek óta azt se tudtam, hogy a világon van, igaz, alig nézek tévét.

Akinél az ugyan kétséges, hogy tud-e írni-olvasni (már a saját nevén kívül, az azért sok-sok szerződéshez kellett), ám olyan nyugodtan lehet szenderegni kidolgozott, férfias felsőtestén, mint egy kisbaba.

Szóval ez Andrea dolga. Amit ő eladott, azt évezredek óta bocsátják áruba a nők. Ki olcsóbban, ki méregdrágán, ki koszlott motelszobák nyikorgó rugójú kanapéin, ki szabályos házasságlevéllel, nyolccsillagos dubaji szállodák selyemszatén függönyeinek jótékony homályában.

A problémám nem ezzel van. A problémám azzal van, hogy Andrea – jó néhány sorstársához hasonlóan – mintha egyfajta tudathasadást szenvedett volna el abban a pillanatban, amikor a lábát először bújtatta bele egy átlag magyar tanári fizetés két-háromszorosába kóstáló Jimmy Choo cipőbe. Mintha kikapcsolták volna az agyában azt a területet, amely a valóság-érzékelésért, a józan paraszti észért, és az önismeretért felelős.

Hogy az ő tehetsége, sokoldalúsága, művészi és üzleti géniusza nem volt elismerve. Pedig ő ennek a nemzetnek egy elásott gyémántja, aki csak azért nem tudott oly szemkápráztatóan csillogni, mint az ujján díszelgő, húszmilliós brill, mert ezek a buta magyarok képtelenek voltak fel- és elismerni őt.

És ezt épp Andreától, egy több diplomás, értelmes nőtől nem vártam. Nem vártam, hogy átváltozik magyar Marie Antoinette-é (aki ugye arról híresült el, hogy amikor azt mondták neki, hogy a nép éhezik, nincs kenyerük, meglepetten így válaszolt: “Akkor egyenek kalácsot.”) Bár az anekdota állítólag nem hiteles, az most mindegy is, a lényeg az, hogy Andrea, aki doktori titulusát jó nagy betűkkel fitogtatva, pszichológusi minőségében most megjelentetett egy önismereti-életvezetési sikerkönyvet, abban azt mondja az “unott arcú hivatalnokokról” kérdező kislányának, hogy azért ilyen elgyötörtek, mert nem tanultak eleget.

Mert ugye, ha az ember sokat tanul, akkor majd jobb napokat látott műsorvezető lesz belőle egy kábeltévénél. Jaj, bocsánat, dehogyis: hiperszonikus sebességgel kilő a karrierje, Cannes-i díjnyertes reklámfilmeket gyártó, százmilliós médiacég tulajdonosnője lesz, meg igazgatótanácsi tag az ország egyik legnagyobb kereskedelmi tévéjében, meg önismereti bestseller-író.

Na ezzel van bajom. Hogy Várkonyi Andreából többet néztem ki. Marie Antoinette-nek legalább van annyi mentsége, hogy egész életében királyi pompában élt, fogalma sem volt arról, hogy él egy közember. De Andreának van, nagyon is. Pontosan tudja, mire lehet jutni ebben az országban azzal, ha az ember “csak” tanult és szorgalmas. És mégis el akarja hitetni velünk – urambocsá még ő maga is elhiszi – hogy a fergeteges sikereit tényleg a saját képességeinek köszönheti.

Mert ugye vannak a szerényebb luxusfeleségek. Bezsákolják az országosan ismert, kőgazdag palit, aztán a népharag elől gyorsan elhúznak külföldre. Hawaii-n vagy Bora Borán élvezik a jachtos, magánrepülős, brilliánsokkal meg Dior-nagyestélyikkel kipárnázott életüket, minden nap áldják a szerencséjüket, és szépen csendben maradnak. Ez még akár szimpatikus hozzáállásnak is tekinthető.

A nárcisztikus luxusfeleségek viszont azt csinálják, amit te. Fürdenek a palijuk milliárdjain vásárolt, országos népszerűségben, meg írnak egy “sikerkönyvet”, amelyben belerúgnak az “unott arcú hivatalnokokba”.

A Jimmy Choo cipőjükkel.

2019-ben választotta szét a Csókay András idegsebész vezette orvoscsapat a bangladesi sziámi ikreket, most Veiszer Alindának adott interjút - amit itt lehet megtekinteni előfizetésért cserébe - a műtétről és a pereskedésbe fajult botrányokról.

Az interjúban, amit a Telex szemlézett, Csókay elmondja, hogy szerinte több szakmai hiba is történt a műtétet megelőzően. Csókay műanyag koponyákon mutatta meg a műsorban, hogyan kellett volna felépíteni a koponyát, és ehhez képes mennyivel lett alacsonyabb a csont, mennyivel kevésbé nyújtott védelmet az agynak. Az egyik lány agya be is vérzett, majdnem meghalt, azóta képtelen az önálló életvitelre - mondta a professzor.

A vita valójában Csókay és Pataki Gergely plasztikai sebész között húzódik, akik több mint tíz évig vitték közösen a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt. Csókay azonban egyetlen egyszer sem mondja ki a nevét az interjúban, minden esetben alapítványként hivatkozik a másik oldalra.

Az idegsebész az interjúban elmondta, ha nem a háta mögött hoznak meg a műtétről alapvető döntéseket, akkor odament volna, és azt mondja, hogy "fiúk, akkor most innen takarodó van".

Mindezeket a vitákat ráadásul felvette a műtétről dokumentumfilmet készítő Szász János, akinél aztán házkutatást tartott a rendőrség egy ismeretlen feljelentő miatt, a nyersanyagokat keresve. Csókay szerint azért, mert az alapítvány nem szeretné, hogy a konfliktusok nyilvánosságra kerüljenek.

Elmondta azt is:

"Én jónak tartom a magyar rendőrséget, védi például a tüntetőket. De az, hogy 11 rendőr lerohanjon egy kovidos családot egy nyolc és egy tizenhat éves gyerekkel... Hát olyan megfélemlítő ereje volt ennek. (…) itt valami borzasztó félrevezetés történt. Félre lehet vezetni a legjobb rendőrséget is."

Mint arról beszámoltunk, Ausztriában az egyre súlyosabb negyedik hullám miatt hétfőtől kijárási korlátozást vezettek be azok számára, akik nincsenek teljes körűen beoltva: csak alapos indokkal hagyhatják el otthonaikat, például ha orvoshoz, munkába vagy bevásárolni mennek.

Bécsben élő magyarokkal, köztük egy orvossal beszélgettünk arról, mit gondolnak az új szabályozásról, mi állhat a hátterében és be lehet-e vajon tartatni.

„Az eddigi hullámokhoz képest felemás a helyzet: ha a diagnosztizált fertőzötteket nézzük, már minden korábbi rekord megdőlt. Kórházba viszont ehhez képest relatíve kevesebben kerülnek, aminek szinte biztosan köze van ahhoz, hogy az oltás megvéd a súlyos lefolyástól. A másik fontos tényező, hogy az alig vagy kevésbé átoltott 5-14 és 15-24 éves korosztályok pörgették fel ezt a hullámot” – mondja Magyarics Zoltán orvos, aki 13 éve él és dolgozik Bécsben. A betegellátásban ugyan közvetlenül nem vesz részt, de szakmabeli ismerőseinek köszönhetően viszonylag jól rálát.

Ausztriában Magyarországgal ellentétben nyilvánosak az adatok arról, a mennyivel több oltott betegszik meg az oltatlanokhoz képest – a statisztikákból az látszik, hogy háromszorostól tízszeresig terjed az eltérés, korcsoporttól és attól függően, minden igazolt fertőzést nézünk-e, vagy csak a tüneteseket.

Ami az új intézkedéseket illeti: a kijárási korlátozás közel sem teljes, annyi kivételt szabtak meg – ilyen az alapszükségletek ellátása, a sportolás, fontos hivatali ügyek intézése, családtag ellátása vagy akár a templomba járás –, hogy gyakorlatilag bárki találhat kifogást, miért tartózkodik az utcán. Magyarics szerint látni kell, hogy nem lehet minden ember mellé rendőrt állítani.

A beoltottak esetleges éjszakai korlátozásával kapcsolatban pedig folyamatosan zajlanak a politikai alkudozások, ebben közel sincs egyetértés a kormányzó koalíciós pártok között – teszi hozzá.

Az intenzív betegellátásban résztvevő orvosok rövid időre, de átmenetileg a mostaninál is szigorúbb intézkedéseket javasolnak a járványhullám tompítására.

A mostani szigorítás előzménye, hogy Ausztriában a tömeges oltás megkezdése után átálltak arra, hogy nem az esetszámokhoz kötik a járvány súlyosságát, hanem az egészségügy leterheltségéhez, vagyis a kórházi – elsősorban az intenzív – ágyak foglaltságához.

Ez viszont csak addig működött, amíg a negyedik hullámban el nem kezdett drámaian gyorsulni a járvány terjedési sebessége: most tartanak 430-440 körüli foglalt intenzíves ágynál, mégis kénytelenek voltak az eredetileg 500-nál és 600-nál tervezett intézkedéseket előrehozni, pusztán a növekedés dinamikája miatt.

Magyarics Zoltán szerint aligha fog jól reagálni a lakosság arra, ha az oltottakat is korlátozzák, de ennek a kérdésnek több vetülete van: egyrészt egy orvosszakmai, másrészt egy politikai.

„A politikusok belenavigálták magukat abba a narratívába, amibe Magyarországon is, miszerint mindenki számára elérhető az oltás, ezzel pedig készen is vagyunk, nincs további teendőnk. Gyakorlatilag lábon lőtték magukat a sikerkommunikációval, holott a szakemberek már akkor is elmondták, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű” – fogalmaz.

Úgy látja, korai volt ez a sikerkommunikáció abban az értelemben is, hogy a delta variáns ellen hamarabb csökken a védettség az oltás után, illetve magasabb átoltottságra lenne szükség a szezonális felfutások kivédésére, ám ez a tömeges oltási kampány idején még nem volt nyilvánvaló.

„Jelenleg azt a helyzetet próbálja mindenki elkerülni, hogy az intenzív osztályokon triázs legyen, tehát dönteni kelljen, kit részesítsenek előnyben. A további korlátozások is leginkább ezen, tehát a szabad ágyak számán múlnak majd. Egy pozitív hozadéka mindenesetre már van az intézkedéseknek: jelentősen nőtt az oltási kedv, ez pedig a téli-tavaszi időszakban már könnyíthet a helyzeten.”

„Súlyosnak nem nevezném a helyzetet. Az utcán, az embereken egyáltalán nem látom, hogy félnének” – ezt már egy szintén Zoltán keresztnevű másik nyilatkozónk meséli, aki négy éve él Bécsben.

Szerinte azért kényszerült meghozni a kormány a most életbe lépett intézkedéseket, mert az átoltottság elért egy plafonszintet, ami után már nagyon nehéz volt új embereket meggyőzni. Ugyanis aki fontosnak tartotta a vakcinát, az már megkapta, aki viszont nem, arra nem hatottak az észérvek.

Az persze nem valószínű, hogy a maradék 30 százalékot egyöntetűen sikerül ezzel rávenni az vakcinára, de ezzel együtt is szemmel láthatóak a szigorítás hatásai.

„Persze az itteni Facebook-csoportokban is van egy felháborodott réteg, akik sárga csillagos megkülönböztetésről és hasonlókról beszélnek, de azt látom, hogy nagyon gyorsan lehurrogják őket” – teszi hozzá Zoltán, aki szerint egyértelműen csökken az oltásellenesek száma.

Azt mindenesetre nem érzi, hogy a kormány átverte őt, még annak ellenére sem, hogy egészen eddig arról beszéltek, az oltás megold minden problémát. Szerinte alapvető különbség más országokhoz képest, hogy itt emberként kezelik az állampolgárokat, nem ellenségként. Emiatt a nagy többség megérti és elfogadja az intézkedéseket, ha azt mondják, hogy erre most feltétlenül szükség van.

Ugyanakkor szerinte az is fontos lenne, hogy a tartományok egymással egyeztetve konzekvens szabályozást dolgozzanak ki, mivel most még eléggé átláthatatlan és kaotikus a rendszer.

Azt nem merné megtippelni, meddig lesznek érvényben a korlátozások, abban viszont biztos, hogy az idei ünnepi időszakban még biztosan szükség lesz védettségi igazolványra.

„Azoknál látok problémát, akik például éjszakai szórakozóhelyeken dolgoznak, hiszen nekik most ismét veszélybe került a megélhetésük. De tegyük hozzá, hogy a tavalyi lezárás idején is részletes tervet készítettek a szektor kompenzálására, így minden esély megvan rá, hogy most is ez fog történni. Egyszerúen csak nagyon gyorsan lépett életbe a szabály, még nem volt idő a kártalanítás kidolgozására” – összegez.

„Abból a szempontból jogos az aggodalom, hogy már a közvetlen környezetemben is nagyon sokan megbetegedtek. De szerencsére aki oltott volt, kivétel nélkül megúszta enyhe tünetekkel” – meséli Luca, aki érettségi után költözött Ausztriába, ahol közgazdaságtant tanult, majd a bankszektorban helyezkedett el.

Az osztrákoknál viszont Magyarországhoz képest sokkal szigorúbb szabályok voltak érvényben eddig is, például megmaradt a maszkviselési kötelezettség a boltokban és járműveken. Ráadásul FFP2-es maszkot kell hordani, amit sok helyen ingyen is osztogatnak. Erre jöttek most az új intézkedések, amelyek miatt az ő ismeretségi körében is sokan fel voltak háborodva.

– fogalmaz, hozzátéve: ő maga felvette a vakcinát, de nem tartja magát kifejezetten sem oltáspártinak, sem oltásellenesnek. Annak ugyanakkor sokkal kevesebb értelmét látja, hogy ne lehessen kimenni az utcára, mint például a maszkhasználatnak vagy a távolságtartásnak.

Az viszont tény, hogy az emberek túlnyomó része akkor is betartja a szabályokat, ha nem ért egyet velük, tehát kifejezetten magas az egyéni felelősségvállalás mértéke.

Azzal kapcsolatban, meddig fognak tartani a most bejelentett szigorítások, Luca is bizonytalan: szerinte ha a kijárási korlátozás talán nem is, a maszkviselés és a vendéglátóhelyek látogatásának oltottsághoz való kötése tavasz elejéig jó eséllyel el fog húzódni.