Csak a sodrófát hiányolták
Carlo, a telepi focista pontosan tudja, mit jelent a nélkülözés, milyen érzés telente a fűtetlen házban fagyoskodni. Ahogy azok a hátrányos helyzetű roma gyerekek is, akik részt vettek az AppArt Egyesület színházi nevelési előadásán. A gettóban élő Carlo történetén keresztül saját életükhöz kaptak útmutatást: hogyan boldogulhatnak önerőből, hogyan törthetnek ki a szegénységből. Az előadás kimondva-kimondtalanul arra is reflektál, hogy Magyarországon egyre több fiatal hagyja ott az iskolát, hogy inkább közmunkásnak álljon.
Karcsika, a 15 éves roma srác egy Borsod megyei város szegénytelepén él két unokatestvérével és keresztanyjával. Apja fegyveres rablásért ül börtönben, édesanyja több éve meghalt.
A család nagyon szegény, nem ritka, hogy éheznek, télen pedig sokszor még tűzifára sem futja, szívességet pedig nem akarnak kérni a fiú keresztapjától, Jenőtől, a helyi maffiavezértől.
Karcsika legfőbb vágya, hogy otthagyhassa a gettót, egyetlen kitörési lehetősége a foci.
Ez a rövid leírás bármelyik magyarországi szegregátumról szólhatna, de valójában ez dióhéjban a Bódis Kriszta Carló Párizsban című regénye alapján készült színházi nevelési előadás sztorija. Ebből már könnyű kitalálni, hogy a 15 éves Karcsika nem más, mint Carlo, a regény főszereplője. Innen az előadás címe is, amelyet most mutattak be a társadalmi érzékenyítéssel foglalkozó AppArt Egyesület színészei a fővárosi Wesley János Általános Iskola összevont 7-8. osztályába járó gyerekeknek. Ez volt a Carlo első és egyben utolsó nyilvános előadása, az “ősbemutatót” még decemberben tartották.
Az előadás során megismertük, milyen körülmények között él Carlo a telepen, milyen álmai vannak a srácnak, hogyan kezelik iskolájában a cigányokat (a C osztályba jár, ahová “csak a cigányok meg a szefósok”), és hogy milyen könnyű bűnözővé válni. Láttuk, amikor falopás közben elkapják Carlót a rendőrök, és durván megleckéztetik, majd amikor csupán származása miatt nem veszik be a városi csapatba.
Nem fogok lopni
Az előadás után volt alkalmunk beszélgetni a Carlo valódi főszereplőivel: a gyerekekkel. Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem múlt el bennük nyomtalanul a színész-drámatanárokkal eltöttött majd 3 óra. Nagyrészt ez annak volt köszönhető, hogy legtöbbjüknek a történet szinte mindegyik eleme ismerős volt.
“Teljesen hozta a vidéki életet, csak a sikáló hiányzott.”
(A sikáló a sodrófát jelenti, sokszor ezzel kergették meg őket szüleik, ha szemtelenek volt velük)
Sokuk apja ült vagy jelenleg is börtönben ül, de a Jenőhöz hasonló helyi kiskirály-uzsorás figuráját sem kellett különösebben magyarázni, “még rosszabbal is találkoztam.” Ezek a gyerekek azt is saját bőrükön tapasztalták, milyen érzés telente a fűtetlen házban fagyoskodni (“persze, fáztunk mi is”), és szinte egymás szavába vágva mesélték, hogyan szereztek tűzifának valót a szomszéd kertjéből vagy a közeli erdőből.
Mikor arról faggattuk őket, szerintük mi volt az előadás tanulsága, azt mondták: nem elég, ha az embernek álmai vannak, tenni is kell azokért.
Az egyik srác például saját vállalkozást szeretne, osztálytársa ugyan még nem döntötte el, hogy cukrászattal vagy zenével akar majd foglalkozni, de azt biztosra mondta, hogy kijárja “teljesen az iskolát”. Volt, aki egészen más célokat fogalmazott meg az előadás után:
“Nem fogok lopni!” – jelentette ki nagy komolyan a srác. Korábban előfordult, hogy ellopott kisebb dolgokat a Tescóból, de ezután nem lesz ilyen.
Az előadásnak nem lett egyértelmű befejezése, a gyerekek találhatták ki, hogy mi lett Carlo sorsa: sikerült-e végül bekerülnie valamelyik bentlakásos sporttagozatos iskolába, hogy “a telepi kapusból világhírű csatárrá” váljon? A nehézségek ellenére a gyerekek meg voltak győzödve, hogy a történet csakis happy enddel végződhetet.
“Ezek nem akarják, hogy a cigány focizzon!”
Mivel színházpedagógiáról van szó, a gyerekek nem csak nézői voltak az előadásnak, hanem aktív résztvevői is. A közel három órás előadás során a színészekkel közösen, kis csoportokban beszélték át a látottakat, majd egy-egy állóképben mutatták be, szerintük hogyan folytatódna a történet: sikerül-e Carlónak kitörnie a gettóból vagy apjához hasonlóan ő is kénytelen a bűnözést választani?
Az egyik ilyen alkalommal arra voltak kíváncsiak a színészek, hogy a gyerekek szerint miért szegények a telep lakói. A gyerekek az okok között említették, hogy “nincs, aki eltartsa őket” vagy – mint Carlóék esetében – az egyik szülő börtönben van. “Eljárhatnának dolgozni”, vetette fel egyikük megoldásként. Na igen, csakhogy van, aki nem is akar, de ami nagyobb baj, hogy fel sem veszik az embert, mert “utálják a telepieket” – vetették közbe a többiek.
Erős Máté, az iskola igazgatója, egyben a gyerekek osztályfőnöke szerint is azzal nyerte el a gyerekek bizalmát az előadás, hogy olyan helyzetet teremtett, amelyben maguk is élnek, és így könnyebb volt reflektálniuk a történésekre.
“Másnap már arról kérdezgettek, hogy mikor megyünk legközelebb.”
Az iskolaigazgató arról is beszélt, hogy a nehéz körülmények ellenére sok gyereknek vannak céljai, élmény a közös munka. A tanárok (érzelmi) támogatása nélkül ezek a gyerekek nagy valószínűséggel az utcán lődörögnének egész nap, mondta Erős Máté. ”Könnyű abba belecsúszni, hogy a társadalmon kívül találják meg a boldogulásukat”.
Egyre többen hagyják ott az iskolát
Nem véletlen a Carlo témaválasztása. Az előadás alapötletét az adta az AppArt Egyesület tagjainak, hogy az Orbán-kormány 2012-ben 16 évre szállította le a tankötelezettség korhatárát, és emiatt egyre több hátrányos helyzetű fiatal hagyja ott az iskolát, és áll közmunkásnak. (Erről legutóbb ebben a cikkünkben írtunk.) Ehhez találták meg alapanyagként Bódis Kriszta regényét. A szereplők nevét, a focis tematikát és az alapkonfliktust leszámítva szinte teljesen átdolgozták a történetet, így például a roma szleng beemelése is az alkotók munkáját dicséri. Mindebben külön segítégükre volt Kaposi László, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ alapítója és a Magyar Drámapedagógiai Társaság elnöke.
A Carlo célcsoportja elsősorban a szegregált és integrált iskolákban tanuló, 12-16 éves hátrányos helyzetű (pl. sajátos nevelési igényű) gyerekek, a fővárosi, illetve vidéki tanodák gyerekközösségei, valamint a gyermekotthonok lakói, mondta Bakonyvári L. Ágnes az AppArt Egyesült projektvezetője. Részint emiatt került képbe a 10. kerületi Wesley János Általános Iskola is, ahová szinte kizárólag hasonló hátterű és helyzetű gyerekek járnak. Másrészt az iskolában korábban is tartottak színházi nevelési előadást, a Nyitott Kör Egyesület szervezésében, akkor az iskolai erőszak és zaklatás volt a téma. A gyerekek olyan lelkesek és aktívak voltak, hogy az appartosok kifejezetten őket kérték fel a pénteki nyilvános elődáshoz.
Nincs pénzük a folytatáshoz
Az alkotók egyáltalán nem lepődtek meg azon, hogy a Carlo ilyen mély benyomást tett a gyerekekre.
“Képes olyan erős hatással lenni, mint egy csók vagy pofon”
– mondta a főszereplőt alakító Szegedi Tamás András. Szerintük az a legfontosabb, hogy azt érezzék a résztvevők: figyelnek rájuk és valóban számít, mit gondolnak a látottakról. Színésztársa, a Jázmint és Jenő barátnőjét megformáló Bakonyvári Krisztina szerint a több órás közös munka után nehéz elengedniük a gyerekeket; ilyenkor attól tartanak, ha később nem foglalkoznak a gyerekekkel, akkor elhalványulhatnak a pozitív élmények.
Az előadás további sorsa azonban még bizonytalan; jelenleg nincs pénzük arra, hogy máshol is bemutathassák. Korábban 600 ezer forint támogatást kaptak a Nemzeti Kulturális Alaptól, de ez az összeg mindössze a Carlo “színpadraállításának“, illetve a két bemutató előadás költségeit fedezte. A színészek, a dramaturg, a rendező mind profik, ebből élnek, arról nem is beszélve, hogy mivel vidéken is szeretnék bemutatni az előadást, annak további költségei lennének.
Nem titkolt szándékuk volt a nyilvános előadással, hogy támogatást gyűjtsenek a folytatáshoz: előadásonként körülbelül 100 ezer forintra lenne szükségük, plusz az útiköltség. Minél előbb szükségük lenne a segítségre; az idő múlásával kezd “szétesni” a darab, és az újabb próbák csak tovább növelik kiadásaikat, magyarázta Bakonyvári L. Ágnes.
