Bod Péter Ákos: 2026-ban az új parlament és az akkori kormány belenéz a kasszába, és nagyot fog nézni
Orbán Viktor repülőrajtot ígért 2025-re, aztán a háború folytatására fogta ennek elmaradását. Az év második felére az is kiderült, nemhogy repülőrajt, gyakorlatilag gazdasági növekedés sem lett idén, vagyis folytatódott az elmúlt évek tendenciája. A kormány ennek ellenére választási költekezésbe kezdett, és ezúttal nemcsak egyszeri tételeket költenek el, hanem olyan adókedvezményeket, államilag támogatott hiteleket is beépítenek, amelyek hosszú távon is szűkíthetik a következő kormányok mozgásterét.
Évértékelő sorozatunk újabb részében a jegybank volt elnöke, Bod Péter Ákos elemzi a hazai gazdaságpolitika elmúlt évét, és a jövő évi kilátásokat.
— Egy éve ilyenkor hova vártuk a magyar gazdaságot? Látszott, ahova tartunk, vagy meglepetés volt önnek is, ami történt?
— A mérték tekintetében sajnos értek meglepetések. Egy évvel ezelőtt, akár professzionális elemzőként, akár személyes prognózissal azt lehetett látni, hogy a magyar gazdaság lefojtott állapotban van, és nem nagyon mutatkozik ok a felszabadulásra. Amikor a kormányzati szereplők egy idő után már komikusan ismételgették, hogy „most jön a nagy felpattanás, a szárnyalás”, akkor a hazai független kutatók, a külföldi elemzők és a nemzetközi szervezetek egybehangzóan mondták: nincsenek jelei igazi fordulatnak. De amikor azt halljuk, hogy idén is csak fél százalékkal nő a gazdaság, tudnunk kell: átlagszámról van szó. A magyar gazdaság sok ágazatból áll, sok-sok gazdasági szereplővel, akik teszik a dolgukat, és ha tudnak, lépnek előre, jobb időkben akár tempósan is, és szakterületenként most is eltérő mértékben.
Ami groteszk, mert évek óta, legalábbis szóban, mindent a növekedésnek rendelnek alá, miközben elhessegetik az egyensúlyhiányt emlegető kritikákat, mondván: „kinőjük a gondokat”. Ehhez képest 2022 nyarától számítva, három évből háromban, nem volt érdemi növekedés: a GDP a plusz egy és a mínusz egy sávban mozgott. Az idei adat plusz lesz, mármint a gyatra tavalyihoz mérve. Ebben nincs meglepetés. A mértékben igen: ennél azért jobb teljesítményre számítottunk. Az egyensúlyi helyzet pedig inkább romlott a várthoz képest: makacs az infláció és roppant nagy az államháztartás hiánya. Fontos még Magyarország nemzetközi pozicionálása: az Európai Unióval való viszony éleződött, tompítás és normalizálás helyett a kormányfő külföldi kalandos utakra indult. Ennek következményeit még nem látjuk át, de amit látni, az nem megnyugtató.
— Sok EU-pénz nem érkezik 2021 óta. Úgy tűnik, Magyarország nettó befizetővé vált. Mennyi élet van uniós források nélkül?
— Két pontosítás. Az egyik: nem az ország, hanem az államháztartás az, amely valóban olyan helyzetbe kerül 2025-ben, hogy az EU fenntartását szolgáló, természetesen kötelező befizetések összege talán meghaladja az államháztartásba idén beérkező uniós források mértékét. Államháztartást mondok, nem országot: az agrárpénzek, milliárd eurós nagyságrendben, továbbra is jönnek, és bizonyos alapokból a gazdasági szereplőkhöz is érkeznek összegek. A másik a fontosabb. Az EU-tagság közgazdasági mérlege nem csak a költségvetési elszámolásból áll, annál vannak sokkalta fontosabb ügyek. Az előttünk, 1995-ben EU-taggá váló Finnország, Svédország, Ausztria társadalma tudta, hogy országuk eleve nettó befizető lesz, hiszen a klub fenntartása pénzbe kerül.
Nem véletlen, hogy a nem-tagok, például a velünk kötött szabadkereskedelmi megállapodás fejében Norvégia vagy Svájc is hozzájárul anyagilag Európa déli és keleti részének felzárkóztatásához, annyira fontos ezeknek az országoknak a nagy EU-piac, az uniós fogyasztókhoz való hozzáférés. A „Norvég Alapnak” nevezett forrásokról korábban sokat lehetett hallani, amikor az Orbán-kormány durcásan lemondott a társadalmi fejlődésünket szolgáló pénzbeli támogatásról, ha nem a kormány felügyelheti a civil alap teljes egészét. Ez az ügy egyébként jól mutatja a hatalom gyerekes és felelőtlen reflexét: amit nem tud közvetlenül kontrollálni, az nem kell. Szóval nem az uniós büdzsé velünk kapcsolatos mérlege a legfőbb előny, és nem az aggaszt önmagában, hogy az egyenlegünk most romlott.
Csak egy példa: az uniós jogrend itteni megsértése miatt a magyar egyetemek korlátozottan vehetnek részt uniós programokban, a kutatói pályázatoknál is hátrányt szenvedünk, a tudomány és a kultúra széllel szemben megy. És bizony az ország külső megítélésének romlását minden külföldre járó érzi. Újabban jobb a bemutatkozáskor hozzátenni, hogy „civil vagyok, Budapestről jöttem”, a partner gyakran megkönnyebbül, mert a kormány híre...
— Az akkumulátoripar felé fordulás 2022–2023-ban gyorsult fel. Túlzás, hogy „minden határban gyár épül”, de a hatásai érezhetők, és a munkaerőt is egyre inkább külföldről hozzák. Mi a nettó mérleg, és mit tett ez 2025-höz?
— Az ipartörténet azt mutatja, és erről már a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején magam is írtam, hogy
Nagy eséllyel beragad, ahonnan nehéz felfelé mozdulni, viszont könnyű visszacsúszni. Most valami hasonlót tapasztaltunk, ami visszanyúlik a 2010-es évek elejére. Akkor a 2008-as pénzügyi válság után némileg érthető volt az újraiparosítási szándék, hogy felszívódjon a munkanélküliség. Az akkor meghirdetett „munkaalapú társadalom” azonban szómágia. A modern gazdaság ugyanis tudásalapú. A kormány a külföldi tőke betelepítésével akarta felszívni a magas munkanélküliséget, kinézve az amúgy is erős járműipart. Csakhogy a motorizáció számunkra legalkalmatlanabb területeire állt rá. A gumiabroncs-ipar energiaigényes, az abban elérendő „nagyhatalmi státusz” víziója ennyire importfüggő viszonyok között értelmetlen. A nagy energiaigény pedig nálunk akkor is tudhatóan nagy orosz függést jelentett. Most hasonló a helyzet az akkumulátorokkal: odáig rendben van, hogy a zöld átállásnak része az elektromos autózás felé fordulása, ahhoz pedig kell Európában is akkumulátor. Csakhogy ez a termék az értéklánc egyik legenergiaintenzívebb, nagytömegű, szállításigényes eleme.
Az akkugyártás az ipari termelés statisztikát és a GDP-mutatót tudja javítani, de a nemzeti jövedelmet alig növeli, mert a hazai hozzáadott érték kicsi. A munkaerőn kívül minden import. Kutatás-fejlesztés? Nem jön. Egy kínai vagy koreai cég stratégiai funkciót nem telepít ide. Kínában több kutató él, mint a teljes magyar népesség. A munkanélküliség felszívása pedig nagyrészt megtörtént. Hogy milyen áron? Félmillió magyar elment Nyugatra. Van közmunka, noha az nem teljes értékű foglalkoztatás. Maradt még munkanélküliség, főleg Kelet-, Észak- és Dél-Magyarország egyes térségeiben, csakhogy a munkaerő-tartalékok egy része nehezen mozgósítható. Az ott élő potenciális munkavállalót leginkább a jól fejlődő kis és közepes cégek tudnák integrálni, ezzel szemben
Továbbá a feszes, hosszú műszakok kultúrája távol áll a magyar munkavállalók többségétől. Az iparban említenek nekünk extrém példákat: vannak gyárak, ahol a szalagmunka megszakítását korlátozzák, és felnőttpelenka alkalmazását várják el. Ilyen iparfejlesztéssel nem kerülünk az európai perifériáról a mag felé, miközben az észtek, szlovének, csehek már közelebb vannak.
— Az infrastruktúráról: vasút és energia. Gyors áruszállításról alig beszélhetünk, a pályák állapota rossz. A rezsicsökkentés pedig elhalasztott fejlesztéseket halmozott. Mekkora a kár, és mit okozott 2025-ben?
— Amikor a sajtó 4–5 ezer milliárd forint feletti idei deficitről ír, és jövőre az Államadósság Kezelő Központ finanszírozási tervében 5.400 milliárd forintot meghaladó újabb deficit áll, látnunk kell: a magyar állam tartósan és roppant nagy mértékben többet költ, mint amennyi a bevétele. Eközben mulasztások és halasztások halmozódnak. Az említett akkumulátorgyárak eddig késve épültek fel, és némelyik fél terheléssel működik, ám ha mindegyik beindult volna, az áramigényeket a jelenlegi energetikai rendszer nem bírná. Új erőmű az elmúlt évtizedben gyakorlatilag nem épült, és talán nem is kellene, ha a gazdaság energiahatékony, modernizált irányt vett volna, és a kormány nem az 1950-es évek iparpolitikáját akarná megismételni újabb kiadásban.
Idén már a MÁV-nál is látványos problémák mutatkoztak, s bár a személy- és áruszállítás más logika, de a pályák állapota mindkettőt sújtja.
— Otthon Start: a 3 százalékos hitel megmozgatta az építőipart, és akár felhúzhatja a 2026-os számokat. Okos lépés volt ebből a szempontból?
— Az állami intervenció akkor jó, ha valami piaci zavart enyhít, vagy előmozdít szükséges folyamatot. Ez esetben inkább pótmegoldás. Igaz, hogy a lakásépítés üteme gyenge, az építőipari teljesítmény jó ideje gyenge, a beruházási volumen harmadik éve zsugorodik. Ilyenkor az okok értelmezésével kellene kezelni: miért nem ruháznak be a cégek, a háztartások miért nem építenek, újítanak, miért nem korszerűsítenek az energiaárakhoz igazodva? És miért ilyen magas a piaci kamatszint?
Ehhez képest nálunk az infláció és a kamatszint (az alapkamat 6,5%) kiemelkedően magas. A jegybank inflációt fékező kamatpolitikája ebben a helyzetben védhető, viszont a kormány ezzel párhuzamosan mesterségesen olcsó hitelt kínál 3 százalékon. Amikor a magyar állam a 10 éves kötvényeken kb. 6,9 százalékon finanszírozza az államháztartást, a 3 százalékos lakáshitel különbözetét a költségvetésnek kell állnia. Persze vannak nyertesei is ennek: akik belevágnak a lakásépítésbe, meg persze az építőipari cégek. De minden állami támogatásnál jön a spekuláció, a torzulás, a nem szándékolt hatás. Az a kisjövedelmű adófizető is, aki soha nem juthatna hitelhez, az áfán keresztül fizeti ki ezt és a többi támogatást.
Tartalmi indokokat persze lehet találni, de lényegében politikailag motivált keresletélénkítés folyik, amelynek számláját a következő generációk fizetik.
— Apropo voksvásárlás: 2022-ben sok ilyen típusú juttatás egyszeri alkalom volt (a 13. havi nyugdíj előrehozása kivételével). Most viszont több esetben tartós ígéret marad a nyakunkon, ilyenek az élethosszig tartó adómentességek, új kedvezmények. Ez nem ássa alá a közteherviselés eszméjét? És mit kezdünk ezzel később, 2026–2027-ben, vagy akár tíz év múlva?
— A 2021–2022 közti kiköltekezés más jellegű volt. Akadt benne indokolt, például a nyugdíjak reálértékének alkalmi korrekciója, de már a fegyveres testületeknek adott „hat havi fegyverpénz” típusú juttatások politikai ízűek voltak akkor is. Aztán a 2022-es választás után jöttek a rejtett és kevésbé rejtett megszorítások: a kisadózók terheinek emelése, új különadók, árképzési beavatkozások, az „önkéntes” ármérséklés kikényszerítése. A gazdaság három év alatt sem szívta fel teljesen a korábbi kiköltekezést. Most is beindult egy halom állami kiadási program, amelyekre rakódnak tartós ígéretek, például széles körű személyi jövedelemadó-mentességek. Ezek a következő költségvetési évek mozgásterét is leszűkítik. Az adóbázis egy részéről a kormány előre lemondott a mandátuma vége felé, ami etikai kérdéseket is felvet, és fenntarthatatlanná teheti a büdzsét.
Hogy mit kezd ezzel, az majd ott dől el; de ez a konstrukció akár két-három kormány mozgásterét is beszűkítheti.
— Ha kitekintünk, látjuk nem volt törvényszerű ez az út, amit Magyarország bejárt. Nem kell messzire menni, Lengyelország példája mutat alternatívát: ha csak az infrastruktúra állapotát nézzük, ott a „100 perces városok” vasúti program 2030-ig ambiciózus célokat tűz ki. De a gazdaság általános állapota is összehasonlíthatatlanul jobb. Mi a különbség, mit mulasztottunk el?
— Ez újabb beszélgetés témája lehetne, de röviden: amit eddig 2025 kapcsán taglaltunk, illeszkedik egy hosszú folyamatba, amiről kimondható: rezsimépítés. Említettem, hogy a 2010-ben kormányra kerülők, visszakerülők, választ akartak adni az akkori fejlődési dilemmákra, amelyek egyébként az egész Kelet-Közép-Európai térség dilemmái voltak. De úgy látom, és már korábban is jeleztem: rossz a válasz nálunk. Nem csak én mondom. A V21 csoport, melyet volt kormányzati tisztségviselők alkotnak, vitairatot tett közzé „Szabadulás a zsákutcából” címmel. A zsákutca természete pedig olyan, hogy ha beleszaladtunk, ne nyomjuk tovább a gázt, hanem álljunk meg, tájékozódjunk, ha kell, tolassunk vissza, és keressük meg a kivezető utat.
Lehetett volna másként, hiszen 35 éve Magyarország a régió élvonalában volt, mára viszont sokan megelőztek minket. Ahol a verseny minimális feltételei adottak, ahol nem a kormány mondja meg, mit kell termelni, mennyi legyen az ár és az árrés, hanem a kereslet-kínálat, ott a szereplők, mérnökök, vállalkozók, munkavállalók, megtakarítók, a saját érdekük szerint, keményen dolgoznak. Ahol viszont kijelölik a „nyerteseket”, azaz eldöntik, hogy ki nyerjen az állami tenderen, ki építse a vasutat, ki kap 35 évre autópálya-koncessziót, ott kijelölik a vesztesek tömegét is. Nem idealizálom a többieket: a szlovákiai Mečiar-idők, a cseh kuponos privatizáció, a román fejlődés botlásai is ismertek.
Ahol viszont erőkoncentráció van, mint nálunk, és nem vonták le a tanulságokat a szocializmus négy évtizedéből, amely hasonló ár- és piacpótló eszközökkel próbálta helyettesíteni a piacgazdaságot, ott lefullad a gazdaság. A mai mutatók azt jelzik, zsákutcába kerültünk. De nem reménytelen a helyzetünk: egyszerűen ki kell jönnünk onnan.
