KULT
A Rovatból

Bizarr és tehetséges emberek gyűjtőhelye a Fekete Zaj – beszámoló képgalériával

Szintipop az erdőben, skandináv torokének és trombitás black metal, illetve bölcsészek és gótok egyaránt békésen megférnek egymás mellett a mátrafüredi fesztiválon.


Felemelő élmény, hogy a Fekete Zajon a szokásos óbégató macskajancsik helyett békés értelmiségiek keringenek körülöttem a Mátra idilljében, és szeméthegyek helyett legfeljebb falevelek hevernek a földön. Mostanság viszont nem megy simán a bejutás: idén nem a Covid-mizéria, hanem a szállás miatt volt extra bajlódás, mert gyorsan elkapkodták a környékbeli szobákat és egy újfajta előfoglalós rendszert is bevezettek. Emiatt az évek óta odajáró keménymagnak fel volt adva a lecke, hogy lesz ebből négynapos fesztiválozás – azért mi is összehoztuk valahogy az utolsó pillanatban.

Érkezéskor cybermulatós veretéssel élesztette fel a bulihangulatot az Ǝ.N.D. az ugrálóvárnak is beillő Delta kisszínpadon, utána a Melt-Banana értelmezhetetlen, bravúrosan darálós ázsiai matekmetállal borzolta a kedélyeket. Az énekesnő annyira dühösen kiabált, makogott vagy épp ugatott, hogy azon tűnődtem, ez most koncert, bolondokháza vagy tüntetés. Kisétáltunk inkább a Sástó erdejébe, ahol LÏDÉRC elborultan zseniális kiállításába botlottunk, a képek ráadásul az erdő fáira voltak rögzítve, sejtelmes megvilágítással.

Visszatérve a nagyszínpadhoz, az Oranssi Pazuzu prüntyögős-elszállós hörgése alaposan bemorajlotta az addigra éjsötét Mátrát, mint valami okkult szertartás.

A főzenekarnak beharangozott sátánfattya-kategóriás Godflesh pedig olyan hosszú előjátékot kanyarított a produkciójának, ami után már elvárt a happy ending. Amikor végre megindult a zúzás, a bravúros kivitelezésre nem is panaszkodhatnék, de halkan mégis megteszem: a várt katarzis nálam nem ütött be. A háttérben pár percig vetített Bosch festményekhez viszont hibátlan aláfestőként szolgált, ott beszippantott a pokol akusztik-bugyra.

Már mentem volna lepihenni, amikor megütötte a fülem egy különleges skandináv folk- és torokének, a Szibériából érkező Nyitt Land tolmácsolásában.

Az énekesnő egy Darth Vaderbe oltott Pocahontas őserejével változtatta a kisszínpadot füstös révületté, a mellette doboló férjével együtt. Telitalálat, lúdbőrös produkció volt, szimbiózisban a csillagos éggel.

A második napon a Diabolus in Musica áztatta könnyed akusztikba a vérprofizmust a Kacsatónia színpadán. Imádom, amikor minden hang tiszta, a hangszerek és dalszövegek kölcsönhatásba lépnek, a beépített pajzán verscsokor pedig remek levesbetétként funkcionált. Utána elkaptuk a Musica Moralia végét, akinek énekesnője nem ebbe a századba hangolt, búfelejtő hangszínével mutatta meg, milyen a szerethető bölcsész-melankólia.

Az egyik főbanda, a Vulture Industries váratlan énektechnikás, avantgárd metálzenét játszott (több mint korrektül, de valahogy nem nekem), és a koncert végén mosolyfakasztó látvány volt a színpadra felengedett rajongók önfeledt fejrázása.

A nap katarzisát viszont a karizmatikus Lili Refrain hozta egy egyszemélyes zenekar képében, amiben a saját, helyben felvett szólamaira tolt kristálytiszta operaéneket, elektronikát, törzsi dobot és világzenei elszállást egyaránt.

A Sear Blissben ezúttal sem csalódtam, évek óta nagy favoritom a hazai black metal szcénából. Pedig emlékszem, elsőre nem is tudtam befogadni benne a trombitát és a harsonát, annyira szürreális volt, mintha valaki beállítana egy hurkatöltővel egy játszótérre. Azóta meg egyenesen imádom.

A napi jól megérdemelt hörgés-dózisom után a párom felfigyelt egy távoli dalra, és megkért, hogy nézzem meg a programkatalógusban, kik játszanak Antimattert. Aztán kiderült – minő meglepetés –, hogy maga a brit Antimatter, úgyhogy kaptunk egy kis léleksimogató Pearl Jam életérzést. Méltó zárásként kitáncoltam az utolsó szuszt is magamból a dark-diszkóban.

Pénteken későn indítottuk a bulizást, mivel aznap is közel 40 fok volt, úgyhogy inkább libegőztünk és boboztunk a közelben. Megérte visszatérni a funky-metálos, kiváló énekessel operáló hazai Antares zenekarra, akik alaposan berobbantották a pénteket, magasra téve az aznapi lécet. Utána akkorát táncoltam este a klasszikus goth vonalon mozgó, török She Past Away-re, hogy Schobert család különdíjat osztott volna nekem darkfitness kategóriában.

A hazai metálmester, Áron András Apey fémjelezte Lazarvs elementáris riffjei pedig kegyelemdöfésként leszedték tőből a fejünket – akinek pedig a nyakán maradt, az is ösztönösen headbangelésre használta. Csoda, hogy a minket körbeölelő hegyek nem omlottak le a hangzástól.

A Zaj attól is csodás, hogy amikor épp nem bulizol, akkor is minőségi kikapcsolódási lehetőségek közül választhatsz. Én például megindító rövidfilmeket néztem a konferenciateremben, ami után a helyszín geek játszóházzá avanzsált, és nyomkodhattam a retro konzolon a Donkey Kongot, ami életem első Nintendo játéka volt gyerekkoromban.

A Needlessre értem vissza, akik hozták az elvárt macskadarálós vérhányást, méghozzá kiváló színvonalon. Utána belevetettem magam a pingpongozásba, mert szerencsére idén is méltó ellenfelekre leltem. Az Entrópia Architektúrára letettem az ütőt, de később meg is állt bennem, annyi nyers őserő van a nehezen befogadható, mantrákkal mélyített dalaikban. Az órámra nézve átsiettem a Black Nail Cabaret-ra, amely éppen olyan különleges helyszínen lépett fel a kivilágított Sástó-kilátó előtt, az erdő közepén, mint amilyen különleges a házaspár zenei világa. És persze a dark-díva Emke fellépőkreációja, aki ezúttal egyfajta burlesque predatorként lopta el a show-t és a rajongói szíveket.

Az utolsó este mindig elkeserít, hogy mindjárt vége az élménycunaminak, de egy kis ősdark-spleent csempészett belénk az emblematikus F.O. System, majd az olasz Master Boot Record olyan pixelpusztító konzol-metál csűrdöngöléssel zárta a nagyszínpad idei repertoárját, mintha a '90-es évek összes flipperje egyszerre döngölt volna a földbe. Az évadot szokás szerint a Cure dalokat játszó Pornography zárta – sajnos túl későn, tekintve, hogy néhány órával később, reggel 10-ig el kellett hagyni a szállást és egyben szeretett fesztiválomat.

Ha valaki tehát szeretne befogadó, természeti közegben minőségi alternatív zenéket hallgatni és átszellemülni (akár családostul is), akkor jövőre ott találkozunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk