Az elég lenne nekik, ha egy kést szúrna a hátamba?

Amikor az áldozatvédelem csak papíron valósul meg

Ez után joggal merül fel az a kérdés, hogy ez a tragédia csupán csak egy kirívó eset, amikor a hatóságok nem megfelelően intézkedtek, vagy rendszerszintű problémával állnak szemben a bántalmazást elszenvedett nők.

Az közismert, hogy az Isztambuli Egyezményt a magyar állam 2014-ben aláírta, azonban azóta sem ratifikálta, pedig kétségtelen, hogy az egyezmény gyakorlatba ültetése a nők elleni erőszak áldozatainak szó szerint létfontosságú lenne. Azonban létezik egy áldozatvédelmi eszköz, amiről viszonylag kevesen hallottak, ez az Európai Áldozatvédelmi Irányelv, amit 2015-ben ültetettek át a magyar jogrendbe.

A tanulmány szerint egyelőre az is nagy előrelépés lenne, ha legalább ennek az irányelvnek a lényegi pontjai ténylegesen megvalósulnának. Ami többek között előírja a családon belüli erőszakkal, fenyegetéssel és a megtorlással szembeni védelmet, a jogot ahhoz, hogy a bántalmazott az eljárás során ne szenvedjen el megalázástatást a hatóság részéről, illetve az áldozat jogát arra, hogy felvilágosítást kapjon a büntetőeljárás során a jogairól.

A tanulmányban a kutatók olyan nőket kerestek, akik 2015 novembere után, az irányelv hazai jogba való átültetését követően fordultak a hatóságokhoz.

Az interjúkból fény derült arra, hogy komoly hiányosságok vannak az irányelv gyakorlatba ültetésében. Magyarországon ezek a jogok sok esetben csak a papíron léteznek, és leginkább csak akkor van valamennyi esély ezeket érvényesíteni, ha gyermek az áldozat.

Legalább ne beszéljék le az áldozatokat a rendőrök a feljelentésről

A magyar áldozatvédelmi rendszerben a rendőrség, a bíróság, az ügyészség, és az áldozatsegítő szolgálatok kötelesek a bántalmazott nőket a jogaikról és az elérhető szolgáltatásokról informálni. Az interjúkból kirajzolódik, hogy a hatóságok megítélése az érintettek részéről nem fekete-fehér, az, hogy végül kapnak-e információt, sokszor attól függ, hogy személyesen kivel kerülnek kapcsolatba, és az adott segítő, szakember milyen tudással és hozzáállással rendelkezik – tehát a tájékoztatás rendszerszinten egyáltalán nem biztosított.

Sok minden függ tehát attól, hogy az áldozat mely területen él, és éppen melyik rendőr jár el az ügyében.

Mindez megmutatkozik abban is, hogy az interjúalanyok hogyan ítélik meg a rendőrök munkáját, akikkel kapcsolatba kerültek. Sokan a rendőrség negatív hozzáállásáról számoltak be, több interjúalany azonban elégedettebb volt a rendőrséggel, mint más hatóságokkal, vagy államilag finanszírozott segítő szolgáltatásokkal. „A rendőrség egy jó élmény ebben a történetben a gyermekjóléti, gyermekvédelmi szervekhez és a bíróhoz képest. Meg voltam elégedve a munkájukkal” – mondta Luca.

Nem ritka az sem, hogy a rendőrök nem teszik meg a megfelelő lépéseket, amikor egy bántalmazott feljelentést szeretne tenni. Az áldozatnak többször is vissza kell mennie a rendőrségre, vagy órákat kell várnia, hogy feljelenthesse bántalmazóját. “Háromszor mentem be a rendőrségre, hogy megtegyem a feljelentést. Először a gyerekkel mentem, és eleinte nem is akartak fogadni minket” – mesélte Laura. Az első alkalommal nem regisztrálták a feljelentést, pedig a nő elmondta a rendőrnek, hogy feljelentést akar tenni. Miután semmilyen előrelépés nem történt az ügyben, érdeklődésére derült ki, hogy meg sem indították az eljárást, mert nem feljelentésként iktatták az előadását.

Az áldozatok tapasztalata szerint a rendőrök sokszor megpróbálják lebeszélni őket a feljelentésről. Hannát fizikailag bántalmazta a férje, a rendőrök azonban a büntetőeljárás megindítása helyett inkább azt javasolták neki, hogy veresse meg valakivel a férjét. “Személyes megjegyzéseket tettek, minthogy „Valakinek meg kéne vernie”.(…) Volt tapasztalatuk, látták, hogy felesleges feljelentést tennem, mert nem lesz következménye” – mondta Hanna.

Legalább ne beszéljék le az áldozatokat a rendőrök a feljelentésről, vagy ne mondják azt, hogy várják meg, amíg súlyosabban megverik őket. Többször is megtörtént velem mindkettő

– mondta egy másik interjúalany.

Eltűnő bizonyítékok

A hatóságok nem minden esetben fogadják be az áldozatok által benyújtott bizonyítékokat sem. A bírók személyes megítélésén, szubjektív mérlegelésén múlik, hogy egy-egy bizonyítékot figyelembe vesznek-e, tehát ugyanazt a bizonyítékot az egyik bíró elfogadhatja, a másik elutasíthatja. “A családon belüli erőszak esetében nehéz bármit is bizonyítani. Hangfelvételeim és orvosi jelentéseim voltak, nem fogadták el őket” – mondta egyikük.

Voltak hangfelvételeim is, de nem fogadták el őket. Megpróbáltam bizonyítékot gyűjteni, de nem számított. Azt mondták, hogy a hangfelvétel olyan rossz minőségű, hogy nem értik. Teljesen érthetőek voltak, én mindent hallottam. Úgyhogy leírtam a hangfelvételek szövegét. Így sem fogadták el. Most másodfokon, a bíró elfogadta.

Néhány esetben a bizonyíték elveszett az eljárás során:

Még a bírósági ítélet után is, hogy hat hónapra lecsukják, továbbra is bántalmazott, késsel fenyegetett. Azonnal feljelentettem, de lényegtelen volt. Egyáltalán nem érdekelte őket. Megvolt az összes ítéletem, de elvesztették. Még a felvételek is elvesztek

– mondta az egyik interjúalany.

Az elég lenne-e nekik, ha egy kést szúrna a hátamba?

Az interjúkból az is kiderült, hogy a rendőrség és a bíróság gyakran semmiféle információt nem ad a távoltartásról, távoltartási végzésre pedig egyébként is nagyon nehéz szert tenniük. Anna könnyű testi sértésért jelentette fel férjét. Miután megtette a feljelentést, távoltartást kért, de visszautasították. „Megpróbáltam távoltartást kérni, de azt mondták, hogy semmiség, ami velem történt. Megkérdeztem őket, hogy az elég lenne-e nekik, ha egy kést szúrna a hátamba…” Katit húsz évig bántalmazta a (mostanra már csak volt) partnere, de nem tudta, honnan kérjen segítséget. Végül úgy döntött, feljelentést tesz, annak ellenére, hogy félt a volt férje reakciójától. Senki nem javasolta neki a távoltartás egyik formáját sem. „Soha senki nem mondta nekem, hogy [a távoltartás] egy lehetséges opció.”

Az áldozatok sokszor egyáltalán nem kaptak szóban tájékoztatást a jogaikról és az elérhető segítő szolgáltatásokról, azonban gyakran kaptak olyan tanácsokat, amiket nem tartottak hasznosnak, minthogy “zárd be az ajtódat”, “ne sétálj üres utcákon”. Továbbá sokszor a kapott információ a szakmai nyelvezete miatt nem volt érthető számukra.

Ha ez vele történt volna, biztosan tudta volna, melyik ujját használta az elkövető

Azok a bántalmazott nők, akiknek az ügye a bíróságig jutott, három fő problémával szembesültek. Az egyik, hogy a hatóság munkatársai gyakran hangoztatják, hogy a családon belüli erőszak magánügy, és felszólítják az áldozatokat, hogy az ügyüket magánúton oldják meg.

A novemberi bírósági tárgyaláson egy idősebb férfi volt a bíró. Felém fordult, és azt mondta, hogy [a férjem] bocsánatot kért, menjünk haza, hagyjuk ezt az ügyet. [Azt mondta], vegyünk inkább egy Legot a gyereknek ahelyett, hogy bírságot fizetnénk. Megmondtam neki, hogy fenntartom a panaszom. Megkérdezte, miért. Azt válaszoltam, hogy rá akarom kényszeríteni [a férjemet], hogy szembenézzen azzal, hogy amit tesz, az nem helyes

– számolt be Bori.

A másik jelentős probléma, hogy a hatóságok gyakran lekicsinylik az erőszakot, bagatellizálják annak súlyát. A testi sértés még mindig automatikusan könnyűnek minősül, ha az áldozatnak nem törik csontja, még akkor is, ha a gyógyulás időtartama bőven meghaladja a nyolc napot.

Az interjúalanyok azt is kiemelték, hogy a rendőrség rendszeresen azt mondja a családon belüli erőszak áldozatainak, hogy akkor térjenek vissza feljelentéssel, ha súlyosabb erőszakot követ el ellenük a bántalmazó. „Folyamatosan ott volt ez az „amíg vér nem folyik, semmit nem tehetünk” reakciójuk, többször is” – mondta egyikük. Pedig azzal, hogy a hatóságok nem lépnek közbe a korai stádiumban, lehetővé teszik az egyébként megelőzhető, további (és egyre súlyosabb) bántalmazást és az erőszak folyamatos fokozódását.

Nyolc évet kellett várnom, hogy ki legyen mondva, hogy a volt férjem egy bántalmazó. De ezen a ponton sem azért kellett börtönbe mennie, mert engem folyamatosan vert, hanem mert egy idegen férfit megvert az utcán

– számolt be az egyik bántalmazott nő.

A harmadik problémát pedig az jelenti, hogy az interjúalanyok gyakran találkoztak az áldozathibáztatással.

Azt mondták, az nem kérdés, hogy a volt férjem fojtogatott-e, de azt állították, hogy nagymértékben hozzájárultam a konfliktusos helyzet kialakulásához, amelyben az erőszak történt. A volt férjem elhitette a bíróval, hogy egy vita volt köztünk, amikor ő csak egy kicsit erősebben támadott vissza. Megrovást kapott, és ki kellett fizetnie a bírósági eljárás díját. Ez volt minden

– mondta Bori.

Márta a volt férje által elkövetett szexuális erőszak miatt tett feljelentést. A kihallgatás során a rendőrnő egy monológba kezdett arról, hogy ha valami hasonló megtörténne vele, biztos, hogy emlékezne rá, hogy az elkövető melyik ujjával hatolt belé.

A rendőrség szörnyen viselkedett ebben a szexuális erőszak-ügyben. Volt hangfelvételem és voltak kórházi jelentéseim, majd az ügyet bizonyíték hiányában lezárták. Volt egy rendőrnő, aki vele [az elkövetővel] együtt hallgatott ki – pedig úgy tudom, a szexuális erőszak ügyek esetén nem lehet szembesítést elrendelni. Mivel csak ujjal történt behatolás, és nem pénisszel, a rendőrnő megkérdezett, melyik ujjával követte el. Mondtam neki, hogy nem emlékszem. A rendőr erre üvöltözni kezdett velem – míg ő [az elkövető] és az ügyvédem is ott volt –, hogy ha ez vele történt volna, biztosan tudta volna, melyik ujját használta az elkövető. És ez egy nő volt

– számolt be Márta.

Nem tudnak az áldozatsegítő szolgáltatásokról

Annak ellenére, hogy az áldozatokat jogilag kötelező tájékoztatni az áldozatsegítő szolgáltatásokról, az interjúalanyok túlnyomó többsége nem tudott semmilyen államilag finanszírozott, kifejezetten áldozatsegítő szolgáltatás létezéséről. Az interjúalanyok a civil szervezetek által biztosított segítségnyújtással alapvetően elégedettek voltak. Azonban kiemelték, hogy a civil szervezetek sokszor nehezen hozzáférhetőek, mert nincs mindenkire elég kapacitásuk. Ezek a szervezetek állami támogatásban nem részesülnek, az állami ellátórendszer tagjai pedig mindenfajta együttműködéstől elzárkóznak az utóbbi évek civilellenes propagandája miatt.

Az állami szociális és gyermekvédelmi rendszerrel pedig a legfőbb problémát abban látták, hogy nem rendelkeznek elegendő szakmai tudással a családon belüli erőszakról.

Emellett az interjúalanyok az anyaotthonokban található kevés férőhelyről is beszámoltak. Katalin, mikor évtizedes bántalmazás után kiutat keresett, sikertelenül próbált lakhatást szerezni anyaotthonokban: “Sosem tudtam bejutni egy anyaotthonba sem. Sosem volt szabad férőhelyük. Ezzel sosem volt szerencsém.”

A rendszer magára hagyja a bántalmazott nőket

Az interjúalanyok úgy érezték, hogy teljesen magukra vannak hagyva az eljárások során. “Semmire nem jutottam a joggal, mert nem védett meg. Ha nem védem meg magam, nincs esélyem” – mondta Ágnes.

“Amikor külföldre jöttem, és egy áldozatsegítő szolgáltatáshoz fordultam, azt mondták, hogy nekik az a legfontosabb, hogy megvédjenek engem. Elkezdtem sírni. Otthon soha senki nem mondott nekem ehhez hasonlót, egyszer sem, hat év alatt. Azt is mondták, hogy ha nem akar a gyermekem láthatásra menni, akkor nem kell rákényszerítenem. Senki sem fog megbüntetni”

– mondta az egyik interjúalany.

A következők segíthetnének a bántalmazott nők helyzetén:

- Szükséges lenne egy olyan protokoll kidolgozása, amely rögzíti a különböző szereplők áldozatsegítéssel kapcsolatos kötelességeit, feladatait, és az eljárásrendet, s ezen belül biztosítja az áldozatok megfelelő tájékoztatását is a célzott segítséghez.

- A jelenlegi hiányosságok kiküszöbölhetőek lennének, ha a szakemberek megfelelő képzést kapnának a nőket érő erőszakról. Mindezt egyrészt bele kellene építeni az egyetemi szakmai képzésbe, másrészt pedig a szakembereket civil szervezetekkel együttműködve fel lehetne készíteni ezeknek a helyzeteknek a megfelelő kezelésére.

- A családon belüli erőszak áldozatai nem számítanak automatikusan különleges bánásmódot igénylő személyeknek, ennek bevezetése javítana a helyzetükön.

- Az áldozatok számára elérhetővé kell tenni a szakmailag felkészült szociális áldozatsegítő szolgáltatásokat, amelyek képesek biztonságot és szakszerű, hatékony támogatást nyújtani nekik.

Egységesíteni kellene, hogy a bíróság milyen bizonyítékokat fogadhat el, és miket utasíthat vissza.

- Szükség lenne a távoltartás széleskörű és egységes alkalmazására.