„Felvonatoztam a Teve utcába a kinőtt ballagási öltönyömben, és azt kértem: engedjék meg, hogy rendőrnek tanuljak!”
A Dombóvári Rendőrkapitányság közlekedésrendészeti alosztályán dolgozó Kovács Richárd életútja több szempontból is példaképként szolgálhat sokaknak. A Tudományos Diákkörön Etnikai profilalkotás a rendőri intézkedések során című dolgozatával különdíjat érdemelt ki. Többször nyerte el a testépítésért járó Mr. Zsaru címet, és több éremmel tért haza az Egyesült Államokban megrendezett Rendőr és Tűzoltó Világjátékokról is.
Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának romológia szakán tanul, mellette az ÁJK-n jogot is hallgat, tervei szerint jövőre szerzi meg a doktori címet. Kutatási területe a mélyszegénység és a rendészet-szociológia. Célja, hogy minél több gyereknek megmutassa: kitartással, sporttal és tanulással bármit el lehet elérni.
– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
– A Kaposvár melletti Nagybajomból származom, 6 vagy 7 éves koromig a nagymamám nevelt. A szüleim eddig a pontig egyáltalán nem voltak részei az életemnek, ekkor viszont váratlanul megjelentek. Bár azt mondták, hogy innentől újra egy család leszünk és együtt élünk majd, ez nem valósult meg, hamarosan elváltak. Édesapámmal utána 30 évig semmilyen kapcsolatom nem volt, hiába éltünk ugyanazon a településen. Gyerekként nagyon sokáig vártam, hogy jöjjön hozzám az édesapám, akire fel akartam nézni... De nem jött, még ünnepekkor sem a kissráchoz.
– Mi tetszett meg a rendőri szakmában?
– A faluban akkora csóróság volt, hogy már annak is örültünk, ha akadt egy focilabda, amivel játszhatunk délutánonként. Abban a térségben a rokonoknál, ismerősöknél azért gyakran megjelentek a rendőrök.
Nekem nagyon tetszett az egyenruhájuk, kicsit olyan volt, mint az Üvegtigrisben, tekintélyt sugárzott. A fegyver, gumibot, bilincs, minden olyan hivatalosnak és vonzónak tűnt.
– A barátai, rokonai hogyan fogadták, hogy ezt a pályát választotta?
– Ez már egy későbbi történet, de leginkább sehogy. Addigra teljesen önállósodtam, a saját utamat akartam járni, nem is foglalkoztam senkinek a véleményével. Nem gondolom, hogy mindenki örült neki, de azt se fejezték ki az irányomban, hogy probléma lenne számukra. Inkább semleges volt.
– Volt része valaha hátrányos megkülönböztetésben a származása miatt?
– Kisiskolásként még egyáltalán nem éreztem ilyet, a faluban mindenki ismert mindenkit, nem volt hátrányos megkülönböztetés. Középiskolában szintén nem volt jele, akkor tágult ki a világ és a látóterem, próbáltam felzárkózni a többiek közé. Elkezdtem sportolni és adni a megjelenésemre, inkább kiemelkedtem a többiek közül, mint elvesztem közöttük. A testépítés során még előny is volt a bőrszínem, mert minél barnább valaki, annál jobbak a tónusai a színpadon. A rendőrségnél sem a származásom miatt utasították el a felvételemet, hanem azért, mert feddhetetlen családi hátteret követeltek meg, nekem pedig édesapám büntetett előéletű volt. Emiatt meg se kezdhettem a tanulmányaimat. Amikor már rendőrként dolgoztam, olyan szintű sporteredményeket értem el, ami elismerést is hozott magával. Úgy gondolom,
Ez történt akkor is, miután zsinórban háromszor visszautasították a jelentkezésemet a rendőrséghez. Hiába küldtem igazolást arról, hogy édesapám nem velünk élt és semmilyen kapcsolatom nincsen vele. Ekkor fogtam magam, felvettem a kinőtt nyolcadik osztályos öltönyömet, és felvonatoztam Budapestre a Teve utcába.
Azóta is úgy emlékszem erre, mintha tegnap lett volna, de nagyon sokáig nem tudtam, ki volt a jótevőm. A sors pikantériája, hogy amikor 20 évvel később egy konferencián találkoztam az akkori rendőrfőkapitány-helyettessel, és elmeséltem neki ezt a sztorit, ő azt felelte, ismeri ezt az embert. Felhívta telefonon, én pedig végre megköszönhettem, hogy neki köszönhetően van munkám, erkölcsi tartásom, kenyerem a gyerekeimnek. Utána azt mondta, már önmagában ezért megérte neki évtizedekig rendőrként dolgozni. Igazán megható pillanat volt.
– A munkája során merült-e fel valaha a cigánybűnözés, mint fogalom? Ha igen, hogyan kezelte ezeket a helyzeteket?
– Sokan azt gondolják, hogy a rendőrség egy rendkívül előítéletes szervezet. Lehet, hogy a karakterem miatt van, de én egyáltalán nem érzem ezt. Sokkal inkább egy modern, nyitott rendszert látok. Ha valaki a cigánybűnözés létezéséről beszélt velem, akkor a kutatások, egyetemi dolgok miatt merült fel a téma. Ez a szociológiai, kriminológiai szóhasználat tudományosan alaptalan. A munkám során ezzel nem találkoztam, hiszen nem ott kutatjuk a szegregátumok dolgait. Mindenki teszi a dolgát, nem ott szoktam tudományosan megnyilvánulni. Az egyetemen, ha épp egy szegregátum bűnelkövetési rátáját nézve vontam le okságokat, akkor sem feltétlenül ez a szó jelent meg előttem, hanem az érdekelt, miért is válhat egy mélyszegénységben élő gyerek – ha azzá válik – deviánssá.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki ki tudjon törni a mélyszegénységből?
– Ezt a családjogi tanszék tanára is megkérdezte tőlem nemrég az egyetemen. Azt feleltem neki, hogy két dolog szükséges: az egyik a jó környezet, vagyis támogató családi és baráti közeg, a másik pedig a megfelelő önismeret, énkép és akaraterő.
Nagyon fontosak a jó minták is, nekem például az edzőm volt ilyen: konkrétan emlékszem, mennyire imponált, ahogy a feleségével beszélt telefonon, mondván, mindjárt végez a srácokkal és siet hozzá haza. Sőt, élénken megmaradt bennem, hogy még az illata is jó volt. Ezek apró dolgoknak tűnnek, mégis felerősítette az érzésemet, hogy ugyanilyen céltudatos, egyúttal pedig gondoskodó szeretnék lenni.
– A rendszeres edzés mit adott önnek?
– Különleges világ a vasaké. A hely, ahová én jártam, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy manapság trendi konditerem. Egy régi, kitört ablakú tömésházban volt berendezve, az egész faluból összesen öten edzettünk ott. A berendezés kimerült egy fekvenyomó padban, egy guggolóállványban és egy hátgépben, mégis rengeteget köszönhetek neki. Ebben még a körülmények sem akadályoztak meg: közben azt képzeltem, hogy egyszer majd én leszek az, akire mások példaképként tekintenek. Ez erőt adott akkor is, amikor majdnem lefagyott a kezem, annyira hideg volt a rudak tapintása.
– Mióta tart előadásokat gyerekeknek, és hogy zajlanak ezek az alkalmak?
– 2011-ben kezdtem, miután hazajöttem az első Rendőr és Tűzoltó Világjátékokról, New Yorkból. Ennek révén már voltak médiaszerepléseim, meghívtak iskolákba és más intézményekbe, a környezetem ismerte ezt az oldalamat. Szívesen megyek hátrányos helyzetű gyerekek táboraiba, mélyszegélység ellen küzdő egyesületekhez.
Le szoktam vetíteni nekik egy rólam készült filmet, ami az sporthoz való viszonyomről, a versenyekre való felkészülésemről mesél. Tátott szájjal nézik a képeket is: az egyiken egy vályogház előtt állok csóró kisgyerekként, a másikon már az Empire State Building előtt. A tanulság annyi, hogy éljenek az álmaiknak – higgyék el, hogy nincs lehetetlen!
– Szokták éreztetni, hogy példaképként tekintenek önre?
– Nagyképűnek hangozhat, de nagyon sokan. Legutóbb a volt középiskolám hívott meg előadást tartani, a tornacsarnok volt a helyszín mikrofonnal, mindennel. Én viszont inkább leültem közéjük beszélgetni.
Természetesen mesélek nekik a munkámról is, ezen belül nagy hangsúlyt helyezek a biztonságos közlekedés fontosságára. Mutatok például egy videót arról, mi történik, ha két autó összeütközik és az utasaik nincsenek bekötve. Ezt a fajta edukációt szintén nagyon fontosnak tartom.
– Hol foglal helyet az Aranypánt Díj az eddigi elismeréseihez képest?
– Alapvetően sokkal többet jelent számomra, mint egy újabb kupa, amit berakhatok a szekrénybe a többi közé. Nem is tekintek rá győzelemként, hiszen a többi jelölt legalább ennyire, vagy talán még jobban is megérdemelte volna ugyanezt. Illetve ott vannak még azok az ezrek, akikről talán nem is tudunk, pedig ugyanolyan értékes munkát végeznek. Ennek a díjnak akkor van értelme, ha minél többen megismerik a történetemet, és úgy jut el hozzájuk ez a sztori, hogy megmozgatja őket. Úgy tekintek rá, hogy ez egy háló, amivel megtaníthatom a kissrácokat halászni. Arra is vannak terveim, mit csinálnék szívesen ennek érdekében a másik 9 jelölttel, remélem, nyitottak lesznek rá és meg tudjuk valósítani.
– Jelenleg is két egyetemi szakot végez a munkája mellett. Mi a terve ezekkel, gondolkodik karrierváltáson?
– Ha minden jól megy, egy hónapon belül meglesz a romológia szakos diplomám, jövőre pedig a jogi is. A nagy álmom, hogy átadhassam mindazt a tudást, amire eddig rendőrtisztként, sportolóként és apaként szert tettem. Ha ezt mondjuk a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tehetném, a jövő rendőreinek, pénzügyőreinek, vagy éppen börtönőreinek közvetítve a szerintem fontos értékeket, azzal nagyon boldog lennék. A másik szívügyem változatlanul a sport, szeretném az ebben rejlő kitörési lehetőséget is minél többeknek megmutatni. Természetesen nem arról van szó, hogy ne lennék elégedett a mostani állásommal: rengeteget köszönhetek a rendőrségnek és a feletteseimnek, amiért nem győzök elég hálás lenni. Mégis úgy érzem, oktatóként többet tudnék tenni azért, hogy egy színes és heterogén országban éljünk, ahol a gyerekek mernek nagyot álmodni, és ezt meg is valósítják.
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor