Amikor kiderült, hogy mi történt, a gyerekek közül sokan sírtak - így élték meg a bombariadót a szülők, a tanárok és a diákok
A bombariadó hírére nekiindultunk a városnak, hogy saját szemmel lássuk a történteket, és megtudjunk annyit, amit lehet. Sejtettük, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mivel az utóbbi bő évtizedben elharapózott központosítás miatt már nemcsak az érintett alkalmazottak, de ahogy tapasztaljuk, a szülők sem igen mernek beszélni. Névvel meg végképp nem vállalja senki a véleményét, gondolatait.
Először egy óbudai általános iskolánál próbálkozunk, ahonnan rövid úton hajt el minket a portás, ne is reménykedjünk, hogy bárki bármit is elárul nekünk arról, mi történt reggel, és éppen most mi zajlik az iskolában. A kapun ekkor jön ki három felnőtt, akár szülők, akár tanárok is lehetnek, ismerősként köszönnek el a bejárat nagy hatalmú urától. Utánuk szaladunk, rákérdezünk, tanárok-e vagy szülők, de még ezt az információt sem tudhatjuk meg.
A fotós kolléga viszont útban ide, a Fő téren, a korcsolyapályánál elkapott beszélgetésfoszlányokat a korizó gyerekektől. Nyilván azért korcsolyáznak, mert zárva az iskola. Talán ott több szerencsével járunk, átmegyünk tehát.
És valóban, amikor az ott álló szülőtől megkérdezem, mondana-e pár mondatot nekünk, a kislánya lelkesen bólogatni kezd:
Kiderül, hogy az édesanyát délelőtt fél tízkor hívta az osztályfőnök, hogy ha el tud menni a gyermekért, akkor vigye haza, mert bombariadó van. Neki most ez nem jelentett gondot, mert éppen szabadnapja van, a sajátján kívül egy másik gyereket is elvállalt.
A kislányt kérdezem, örültek-e a potya szünnapnak. De a helyzet gyerekszemmel sem volt ilyen egyszerű.
Persze azután mégiscsak örültek, hogy ma már nem kell visszamenni a suliba.
Kicsit odébb a fotósunk meglátja az Óbudai Gimnázium igazgatóját, éppen interjút ad. Kiderül persze, hogy engedély kell, hogy megszólalhasson. De szerencsére az Észak-Budapesti Tankerületi Központ éppen itt székel a Zichy-kastélyban, meg fogják adni az engedély. Erélyes portás torlaszolja el utunkat: sehova nem mehetünk, nincsen félfogadás. De hát ez most van, és különben is már adott engedélyt ma ki a Tankerület. A portás hajthatatlan: nem mehetünk be.
Szűcs József gimnáziumi igazgató el is meséli, mi történt reggel. „Fél 8-kor a kolléganők megnyitották szokásosan az iskola számítógépén a titkárságon az e-maileket, és fenyegető e-mailt találtak, ami után azonnal a rendőrséget hívtuk, kiürítettük az épületet, és vártuk a hatóságot. Illetve mi most is várjuk a tűzszerészeket”.
Mivel időközben szárnyra kapott egy hír, miszerint a Csík Ferenc iskolában a tanárokat kérték fel, hogy átnézzék az osztálytermeket, mert nincs elég tűzszerész, megkérdezem, náluk is így volt-e. Az igazgató határozott nemmel válaszol. Szerinte ezt szakembernek kell elvégeznie, a tanárok nem értenek hozzá.
Elég egyetlen bomba a 268 iskola bármelyikében, és „az embernek soha nem nyugodna meg a lelkiismerete”.
Az igazgató abban is határozott, hogy amíg a tűzszerészek át nem vizsgálják az épületet, diákok oda nem jöhetnek vissza. Ha ma kijönnek, holnap folytatják a tanítást, de ha erre pár napot várni kell, akkor kivárják, azaz a diákoknak kényszerszünet van. Persze ennek meglesz a böjtje, valamikor mindezt be kell pótolni.
Szűcs Józsefnek ez élete első bombariadója, ahogy mondja, a 43 szolgálati év alatt úgy látszik, ezt is ki kell próbálni egyszer.
Az igazgató egyébként délutánra unokázást tervezett, de most meg kell várni a tűzszerészeket, és ha csak este jönnek, estig maradnia kell, hiszen az igazgató kötetlen munkaidőben dolgozik. Az unokáját majd meglátogatja máskor.
Elindulunk a Csík Ferenc Általános Iskola és Gimnázium irányába. A bejáratnál a portás éppen leteremt egy nagyapát, aki az unokájával menne be az iskolába, mit képzelnek, hogy csak így. Mondják megilletődötten, hogy a gyermek holmijáért jöttek, el lehet vinni, ezt az üzenetet kapták. A parancs keményen pattog: maga itt marad, te felmehetsz! Semmi legyen szíves, tudja meg az a nagyszülő, hol a helye.
Elmondjuk, miért jöttünk, mire kapásból megkapjuk a választ, senki sem fog szóba állni velünk. Az udvariasabb kollégája azért felhívja a titkárságot. Amíg a válaszra vár, éppen egy kollégájuk érkezik a lépcsőkön. Megpróbálunk szóba állni vele, mire csak annyit mond hangosan:
Egy másik kolléga is megjelenik, de neki is csak a miniszterelnök jut eszébe a helyzetről. Nyilatkozni nem akar, és nem is szabad neki.
Megérkezik a titkárságról is a válasz, nem nyerünk bebocsáttatást.
Még megpróbálkozunk valakinél egy trükkös kérdéssel, hogy kik nézték át a termeket, igaz-e, hogy a pedagógusok, de a válasz már-már diplomatához méltó:
Több szerencsénk van a szülőkkel, akik folyamatosan szállítják vissza gyermeküket a sulihoz. Készséggel elmondják, hogyan küldték haza a gyermeküket, de arról ők sem tudnak, hogy a tanárokat bevetették-e a termek átnézéséhez. Ekkorra egyébként már nyoma sincs sem az ijedtségnek, sem a frusztrációnak.
Viszont azt, hogy valójában mi történt 2025. január 23-án (nem csak Magyarországon), nagyon nem tudhattuk meg. Csak remélhetjük, hogy ostoba kalandorságnál nem több.
