Alföldi Róbert székfoglalója: 'Nekünk kellene példát mutatni, hogy mi a fontos'
Nincs színház a valóság nélkül, amelyen a többi ember ráismerhet saját magára, a világára. Éppen ezért komoly kérdés, hogy "mi az a Valóság, amiről a színháznak beszélnie kell. És a még nagyobb kérdés, hogy hogyan?" Alföldi szerint minél zavarosabb a valóság, annál inkább hangosan, szenvedéllyel, mindenféle félelem nélkül és harcosan kell beszélni a valóságról.
"Függetlenül attól, hogy ki milyen Istenben hisz, ki milyen filozófia szerint éli, vagy szeretné élni az életét, függetlenül attól, hogy a magyar történelem mely viharos epizódja mászott bele egy család életébe, és nyomorította meg évtizedekre, létezniük kell minimumoknak, amiben nem lehet vita. Ahol nincs kérdés...
Nem lehet kérdés a kíváncsiság, a nyitottság, a szolidaritás, az önálló gondolkodás, a másik alapvető tisztelete, a hazugság, a becstelenség elítélése, a szolidaritás, a kultúra és gondolkodás teljes szabadsága."
A hatalommal előfordulhat, hogy "túlpörögnek, vagy egyszerűen csak cinikusan kihasználják félelmeinket, szorongásainkat", de nem szabad engedni "a zsarolásnak, mert akkor örökre elveszítjük a lehetőséget arra, hogy bármikor érdemlegesen bele tudjunk szólni életünk alakulásába".
A művészek nagy hagyhatják, hogy az emberek ne lássák a valóságot, "ne érzékeljék, hogy becsapják őket, hogy hazudnak nekik, hogy elhiggyék, hogy nem kell félniük, hogy van lehetőségük, sőt kötelességük, hogy változtassanak azon, amiről azt gondolják, hogy nem lehet rajta változtatni".
El kell hinni, hogy "itt is lehet valódi, demokratikus, állampolgárait felnőtt, önálló, szuverén személyiségként kezelő, nem pedig alattvalóként kihasználó, gyarapodó, biztonságos, szolidáris, nyitott boldog ország".
Úgy véli, hogy
"Mondanunk kell, hangosan mondanunk kell!"
Ő maga is ebben hisz, és eszerint cselekedett. Fontosnak tartja, hogy kimondja a dolgokat, "Fontosnak tartottam, hogy mint egy olyan ember, akinek figyelnek a szavára, mondjam. És mondtam".
Nehéz szembesülnie azzal, hogy eközben "mégis valahogy egyedül maradtam a furcsa világ közepén". Biztos abban, hogy egyedül nem lehet semmit elérni, ehhez azonban le kéne gyűrni a másik iránti megvetésünket, miközben jó lenne tudni, "hogyan tudjuk megbocsátani, vagy elfelejteni emberi és szakmai sérelmeinket, sértődéseinket, hogy hogyan tudnánk valóban figyelni a másikra.
Muszáj lenne valahogy közelednünk".
Szükséges a békülés, a megegyezés. "Nem tudom, hogy milyen esélye van egy béketárgyalásnál a gyengébbnek, de nincs már mit veszíteni, hogy tegyünk arra felé, egymás felé egy lépést. És ha az első nem sikerül, akkor addig legyen második, harmadik vagy annyi lépés, amennyi kell. De nem lehet félelemből, számításból, rettegésből, barátkozni".
A szakma felelősségéről is beszélt. A művészek sokat tudnak az emberekről. Ezért kérdezi:
"Mi tudunk! Akkor mire várunk? Meddig várunk? Miért várunk?"
A színháznak is példát kellene mutatni, "igen, nekünk kellene példát mutatni, hogy mi a fontos nekünk, hogy hogyan gondolkodunk felelősen a hazánkról, hogy vitáink lehetnek, hogy indulataink lehetnek, ordíthatunk is egymással, de attól a lényeg nem változik".
"Úgyhogy, csináljunk együtt színházat!" - mondta.
"És akkor talán megismerjük jobban egymást! És akkor végre szembesülünk azzal, hogy nincs kétféle haza, hogy nincs kétféle művészi minőség. Mert ugyanazt tartjuk fontosnak. És valahogy lényegében azt hiszem, az emberek a lelkük legmélyén ugyanazt tartják igaznak...
Mindannyian egy szabad, nyitott, gyarapodó, gyereket nevelő, hithű, boldog országban szeretnénk élni. Még akkor is, ha most sértődünk és gyűlölködünk, és ordítunk és reszketünk".
A teljes szöveg Alföldi Róbert bejegyzésében olvasható:
